Bevezetés

A reformáció időszakát vizsgáló kutatók között ma már egyetértés mutatkozik abban, hogy Luther Márton (1483−1546) és Kálvin János (1509−1564) tanításai elsősorban a házassági és családi élet területén éreztették hatásukat. Annak ellenére igaz ez, hogy „valójában nem a protestantizmus volt az a szellemi irányzat, mely a házasság intézményének védelmében elsőként fellépett”[1] – hangsúlyozta Steven Ozment. És valóban, a protestantizmus „klasszikus” tanításain kívül, nehéz volna még egy olyan kérdéskört találni a két nagy reformátor munkásságában, amely annyira „fogva tartotta” volna őket, mint a házasság és család témája. Sokan, meglátásuk szerint, ugyanis a paráználkodás és házasságtörés romlottságába estek, mások pedig az alkoholizmusban és a tobzódásban tagadták meg önmagukat. Luther pl. így nyilatkozott: „Ádám bukása oly nagyon bemocskolta, megrontotta és megmérgezte az emberi természetet, hogy az a lehető legállhatatlanabbá vált. Óh, milyen (ritka is - M. B. D.) az, amikor a házastársak együtt ülnek asztalhoz és bújnak ágyba”.[2] Az Efézusi levélről mondott egyik prédikációjában pedig a genfi reformátor fájdalmasan jelentette ki: „(Genfben - M. B. D.) az otthonokat tehát a szomorúság és a megvetés leple borítja, tudniillik mindennapos az ajtócsapkodás és a tányértörés”.[3] Bizonyára ennek köszönhető, hogy Kálvin látása értelmében a keresztyén gyülekezeteknek, és személy szerint minden hívő életének valamiféle „világító lámpásként kellene ragyognia”, hogy a helyes, Istennek tetsző példamutatásuk „fényt adjon mindazoknak, akik még távol vannak az Evangéliumtól”.[4] Legfontosabb üzenetük, mely újra és újra legyőzi a századok távolságát az, hogy: a hitvalló élet nem más, mint az élet istentiszteletének gyakorlati megvalósítása. Így mindent elkövettek azért, hogy az emberekből – a keresztyén tanítás és egyházfegyelem segítségével – „Isten-népet” neveljenek, melynek kiindulópontja a helyes keresztyén házassági és családi élet kérdéseinek egyértelmű tisztázása volt.

Luther Márton házassága

Házasságkötését és családi életét vizsgálva hangsúlyozni kell, hogy Luther ifjú korában (1506), Kálvinnal ellentétben, szerzetesi fogadalmat tett. S bár a 95 pont publikálása után elismerte, hogy „a szerzetesek szüzességi fogadalma senkit sem köt többé”, menyegzője (1525. június 13.) előtt, mégis így szólt egyik prédikációjában: „Isten kegyelméből nem kívánkozom feleség után”.[5] Kérdés azonban, hogy miután eljutott az Evangélium igaz ismeretére, vajon miért nem házasodott meg nyolc esztendőn át? Ugyanis még esküvője évében is ezt írta barátjának, Georg Spalatinnak: „Egyébként, amit a házasságomról írsz: ne csodálkozz, hogy pont én nem nősülök meg, pedig olyan híres szerető vagyok. Nagyobb csoda ennél, hogy én annyit írok a házasságról, és szüntelen nők között forgolódom, […] egyiküket sem vettem feleségül”.[6] A válasz magánlevelei alapján bizonyára a különböző betegségek és üldöztetések miatti szenvedésektől való félelmében keresendő, hiszen ismét csak Spalatinnak így vélekedett: „soha nem fogok megnősülni, nem mintha nem érezném testemet és férfiasságomat, hisz én sem fából vagy kőből vagyok, hanem a házasság gondolata idegen lelkemnek, mivel nap, mint nap számolok a halállal és az eretneknek kijáró kínszenvedéssel”.[7] Történt azonban, hogy az Úr kegyelmének és/vagy édesatyja hatására végül beadta a derekát, és 1525-ben feleségül vette az egykori apácát, Bora Katalint. Tudatta ’hát „örömmel barátjával, Leonhard Koppéval, hogy „Istennek kedve támadt csodát tenni, hogy bolonddá tegyen”,[8] Wenceslaus Linknek pedig jelentette: „az Úr váratlanul és meglepetésemre házasságba ejtett […] pedig mást terveztem”.[9] Ám másoknak elsősorban édesapja tekintélyére hivatkozott, mondván: „kedves apám kedvéért így én is megházasodom”.[10] Tény, Luther életírói, házasságában nem vélik felfedezni a romantikus szerelem és vonzalom lángját, hiszen leveleiben így írt a párválasztásáról: „nekem három nőm is volt egyszerre (Lemann Éva, von Schönfeld Éva), és olyan hevesen szerettem őket, hogy kettejüket el is vesztettem […], a harmadikat (Bora Katalin) balkézről már alig tartom, és őt is talán hamarosan lecsapják a kezemről”,[11] majd pedig „ha 1524-ben házasodtam volna meg, von Schönfeld Évát vettem volna feleségül”,[12] hiszen megvallja: „Katámat egykor még nem szerettem. Gyanakodtam rá, hogy büszke és gőgös. De Isten azt akarta, hogy megkönyörüljek az elhagyott sorsán”.[13] Luther házassági és családi életének példájával azonban „betömi kívánta gúnyolói száját”,[14] hiszen saját bevallása szerint „Isten gondoskodott róla, mert olyan asszonyt adott neki”, akit „többre becsül a francia királyságnál és a velencei köztársaságnál, ugyanis (Katalin) ragaszkodik a hitéhez, tisztességesen viselkedik és gondját viseli a családi gazdaságnak”.[15]

id. Lucas Cranach (1472-1553):  Luther és felesége, Katharina von Bora 

Luther Márton tanítása a házasságról

S bár kétségtelen, Luther párválasztása már a saját korában is sok kérdést vetett fel,[16] annyi egészen bizonyos, hogy a legfontosabb írásai, így az Ein Sermon vom ehelichen Stand (1519), De captivitate Babylonica ecclesiae (1520), Vom ehelichen Leben (1522), Welche Personen verboten sind zu ehelichen in der Heiligen Schrift (1522), Von Ehesachen (1530) és az Tischreden alapján látható, meggyőződése szerint a házasság „Isten legértékesebb és legkedvesebb adománya és intézménye […] természetes és jó”,[17] amely egyfelől nem sákramentum,[18] másfelől pedig a papi nőtlenség felett áll. Így Luther megvallotta: „ha nőtlen volnék is, megnősülnék az én koromban is, még ha azt tudnám is, hogy nem lesznek gyermekeim, kizárólag, hogy a házaséletet megszenteljem, és hogy megszégyenítsem a pápaságban lévő erkölcstelenséget”.[19] Tény, a házasság Luther elgondolásai szerint egy világi dolog (Ehe als weltlich Ding) és a természetjog törvényein alapul,[20] ezért egyedül olyan törvényi szabályozás létjogosultságát ismerte el, melynek kidolgozása ugyan a polgári felsőbbség hatalmában áll, de mégsem mondhat ellent a Szentírás adta keresztyén szabadságnak. Nem véletlen, Luther már az Kis Kátéhoz csatolt Esketési könyvecskéjében (1529) határozottan kijelentette: „az esküvő és a házasság világi ügy, egyáltalában nem illet meg minket, lelkészeket vagy egyházi embereket az a jog, hogy megszabjuk annak rendjét”.[21] Ily módon tehát egy olyan, még a papság számára is szabad házassági jogról beszélt, amelynek értelmében „minden rendű és rangú férfi és nő, aki arra teremtve van, megkülönböztetés nélkül szabadon élhet a házasságban”. Ám annak köszönhetően, hogy Luther látása szerint a boldog földi élet feltétele: „az egészség, asszony és gyermekek, illetve a békesség”, valamint az „étel és ital, azaz a házasság”,[22] elengedhetetlen volt számára, hogy a különböző műveiben feltárja a házasság, mint vocatio, azaz hivatás alapvető céljait, úgy, mint: gyermeknemzés és nevelés, testi-lelki boldogság és ragaszkodás, szívbéli és tartós vonzalom-szeretet, mely orvosszer a paráználkodás ellen, kölcsönös-tisztességes hűség és támogatás, valamint a közös háztartás illendő vezetése.[23] Röviden: „a házasság ezekből a részekből áll: 1. az egyik természettől fogva kívánja a másikát; 2. gyermekek nemzése; 3. az együttélés és hűség, vagyis az egyik megtartja a másiknak fogadott hitét”.[24] S bár kétségtelen, Luther pl. házasságtörés, testi alkalmatlanság, a házastársi kötelességek nem teljesítése, valamint kibékíthetetlen ellentét esetén igazolhatónak tartotta a válást,[25] azt azonban, hogy a házassági elválás objektív, azaz általános értelemben megengedhető volna, saját bevallása szerint, „nem volt bátorsága”(?[26]) kijelenteni. Tette mindezt azért, mert jól tudta: „ha a házasélet visszanyerné a becsületét, akkor kevesebb lenne a világon […] a nyílt paráználkodás, arcátlanság és más gyalázatos bűnök”.[27]

Kálvin János házassága

Kálvin család- és házasságteológiájának fejlődésére nagy hatást gyakorolt a barátai unszolására, Idelette de Buréval kötött házassága.[28] S bár kétségtelen, magánlevelei alapján kijelenthető, az esetleges nősülés tervét már korábban is sokszor forgatta fejében, a megfelelő, „Istentől rendelt segítőtárs” kiválasztása, azonban nem kis fejtörést okozott számára. Az ideális házastárs utáni vágyakozása szüntelenül fogva tartotta, ezért újra és újra végiggondolta a házasélet legfontosabb kérdéseit. Házasságkötése érdekében elsőként barátja, Bucer Márton tett komoly erőfeszítéseket. Kálvin szolgatársának közreműködését hamar siker koronázta, hiszen a reformátor 1539. február 28-án már arról értesítette Farelt, hogy legközelebbi találkozásukra kitűnő lehetőséget nyújt házasságkötése azzal a hölggyel, aki nem sokkal Húsvét után érkezik Strasbourgba.[29] Kálvin és Farel szoros barátságát jól mutatja, hogy a reformátor még az esküvő időpontját is hajlandó lett volna barátja részvételétől függővé tenni. Sajnálatos, de az esküvő, ismeretlen okból, elmaradt. Jóllehet, Farel Vilmos egy másik hölgyet ajánlott figyelmébe, Kálvin nyugtalan lelki világát mégis jelentősen felkavarták az események. Nem véletlen, hogy május 19-én ismét levelet írt Farelnek, melyben kijelentette: a házasságkötéssel kapcsolatban eljött az egyenes beszéd ideje, ezért a későbbi félreértések elkerülése érdekében barátja tudtára adta: „Ne felejtsd el, hogy én mit kívánok életem társától! Nem tartozom azon szerelmes bohók közé, akiket, ha egy szép arc rabul ejtett, szerelmesüknek még bűneit is hízelgéssel magasztalják. Engem csupán annak szépsége vonz, aki szemérmes, engedelmes és nem kevély, ki takarékos, béketűrő, s reám gondot viselni hajlandó”.[30] Kálvinnak azonban újra csalódnia kellett, hiszen a Farel által kiszemelt nő hirtelen egy távoli városba költözött. A reformátor 1540. február 6-án, ugyanakkor már arról értesítette barátját, hogy nősülési szándéka eltökéltnek mondható.[31] Kálvin határozottsága bizonyára annak volt köszönhető, hogy egyszerre két jómódú, kegyes hölgyet is a figyelmébe ajánlottak. Az egyik fiatal nő tekintélyes hozománnyal és befolyásos barátokkal rendelkezett, ám nem ismerte a francia nyelvet. Így történt, hogy az ifjú Kálvin testvérét, Antalt arra kérte, késlekedés nélkül keresse fel a másik hölgyet, akinek bár nagy hozománya nem volt, kegyességéről és megbízhatóságáról, mégis elismerően nyilatkoztak. Érthető, hogy választása ez utóbbi asszonyra esett. Habár ragaszkodott ahhoz, hogy az esküvőre, Farel részvételével már a következő hónapban sor kerüljön, ismét csalatkoznia kellett, hiszen ez a házasságkötés is meghiúsult. Egyre inkább erőt vett rajta a kiábrándultság. Erről tanúskodik a Farelnek június 21-én írt szomorú hangvételű levele is, melyben többek között kijelentette: „még mindig nem találtam rá szeretett jövendőbelimre, és nem tudom, vajon megtalálom-e valaha”.[32] Noha az elmaradt menyegző hírére, a korábbi tehetős fiatal hölgy rokonsága újabb bőkezű házassági ajánlattal kereste fel, a reformátor hajthatatlan maradt. Végül, strasbourgi barátainak köszönhetően, megismerkedett az egykori anabaptista, Jean Stordeur „szép, művelt és jámbor” özvegyével, akivel már szeptemberben házasságot kötött.[33] A menyegző visszafogott ünnepélyességgel folyt le. Istennek tetsző házaséletüknek Idelette korán (1549. március 29.) bekövetkezett halála vetett véget. Kálvinnak a súlyos gyász időszakában megfogalmazott levele tanúsítja, Ideletteben megtalálta azt a szemérmes, engedelmes, béketűrő és gondoskodó társat, akiről Farelnek így írt: „elvesztettem életemnek hű társát, aki engem soha el nem hagyott volna, sem számkivetésben, sem nyomorban, sem a halálban. Édes hű segédem volt ő nekem, ki értem minden áldozatra kész volt”.[34]

Idelette de Bure                              ifj. Hans Holbein: Jean Calvin

Kálvin János tanítása a házasságról

A reformátorok második nemzedékének tagjaként, Kálvin bátran tekinthetett a nagy hitújítók, úgy, mint Luther és Zwingli teológiai és etikai hagyatékára. S valóban, már Institutiójának első kiadása után határozottan a Luther által kitaposott utat követte, hiszen ő is ragaszkodott ahhoz, hogy a házasság nem sákramentum.[35] A házassági ügyekben való ítélkezés és rendelkezés jogosítványát azonban Kálvin már a polgári kormányzat és az egyház közös hatáskörébe állította.[36] Így lett a házasság vegyes ügyek rendszerévé (mixta[37]) Kálvin számára. Ám ő is hangsúlyozta, hogy a házasság nem a kegyelem, hanem a boldogság és boldogulás eszköze, melyet sohasem szabad az éppen uralkodó kor- és közszellem, illetve kultúra alapján mérlegre helyezni, hiszen az Úr elsősorban a Szentírás által formál jogot a társas együttélés rendjének szabályozására.[38] A genfi reformátor házasságra vonatkozó meglátásainak először egyházjogi aspektusait tárta fel, hiszen Házassági szabályrendeletében (1546) mélyrehatóan vizsgálta a különféle eljegyzési és házassági akadályok rendszerét, különös tekintettel a szükséges életkor (Luthernél: leányok 15/16, férfiúk 20; Kálvinnál: leányok 18, férfiúk 20 év) és a szülői hozzájárulás kérdéseire.[39] Jóllehet, Kálvin szerint a házasság egy olyan elválaszthatatlan köteléket konstituál, amely szorosabb, mint a szülők és gyermekek vérségi kapcsolata,[40] mégis bizonyos jogkeletkeztető tények fennállása esetén ő is elfogadható, ám igencsak szubjektív megoldásként tekintett a válásra pl. házasságtörés, hűtlen elhagyás, illetve valláskülönbség miatt.[41] Kálvin úgy látta, Isten gyermekeinek legfőbb rendelése, hogy józanul, kegyesen és igazságosan éljenek a világban, ezért ellentétes az Ő akaratával a katolikus joggyakorlatban elterjedt, a házasfelek esetleges kibékítésére is szolgáló „elkülönítés”, azaz separatio intézménye. Ugyanis a házasságban, mint szövetségben a felek teljes mértékben „együtt éljenek” vagy a házasság már nem tölti be az Istentől kapott funkcióját.[42] A „Műveltető” (Isten) és a „művelők” (házasfelek) célja tehát nem lehet különböző. A válás ily módon a genfi reformátornál orvosszert jelentett az Isten által bölcsen megállapított házassági együttélés megcsúfolása ellen. Mindazonáltal, Kálvin a szívügyének tekintette, hogy a válások számát a minimálisra csökkentse, hiszen: „Én a feleségemhez tartozom” ─ szólt egyik prédikációjában ─ „azonban a házasságban nem csak a feleségemhez, de magához az Úr Jézus Krisztushoz is köttettem”.  S bár hangsúlyozta, hogy a házasságban a „férfiak és a nők úgy éljenek egymással a földön, mint az angyalok a paradicsomban”, mégis jól tudta: „nehéz volna (Genfben − M. B. D.) akár egy embert is találni százból, aki hálát adna”[43] a házasságért. Ugyanis a férfiak „nap, mint nap korholják feleségüket”, annak ellenére, hogy tudják: „egy férfi csupán fél ember, ha felesége nem lehet mellette”, hiszen „Isten az embert társas lénynek teremtette”.[44] Nem véletlen, hogy a Kálvin által életre hívott egyházfegyelmi bíróságon 1541 és 1564 között csupán 26 esetben mondták ki a válást.[45] S ha az elválasztás után a helyi magisztrátus nem alkalmazott büntetőintézkedést, sor kerülhetett új házasságkötésre is.

Látható, Kálvin teológiájában és etikájában egyértelműen az életközösség funkciójára tekintett, hiszen a művei alapján kirajzolódnak a házasság legfőbb értékei, úgy, mint az utódnemzés és nevelés, erkölcsi tisztaság, kölcsönös támogatás és testi-lelki együttélés Isten félelmében, illetve engedelmeskedés az Úr teremtési rendjének. Mindezt pedig az Isten dicsőségének érdekében.

Összefoglalás

Luther és Kálvin sokszínű reformátori szolgálata alapján kijelenthető, hogy működésük során meghatározó lelkipásztori-polemikus tapasztalatokra tettek szert. A római katolikus egyházi hagyományra való mélyreható reflexióik alapján igencsak jól ismerték Szent Ágoston klasszikus elgondolásait a házasság hármas hasznáról. Ám a sola Scriptura elv alapján a házasság szentségi jellegét visszautasítva, sokkal inkább a nemiséggel együtt járó gyermeknemzés (bonum prolis), erkölcsi tisztaság és a házastársi hűség (bonum fidei) ajándékát ismerték el, melyek integráns részének tekintették a férfi és nő közötti méltányosság (equitas), valamint az Isten félelmében történő kölcsönös támogatás és együttélés (mutual obligatio) feladatát.

Magyar Balázs Dávid

(A tanulmány a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj 2017 keretében valósult meg.)