Lelki megújulás és a magyarságért való felelősség (1992)

„Az élő gyülekezet elbírja a halott egyházat is.”
(Ravasz László: Végrendelet, 1962)

Harminc év után ma is itt tartunk. Egyházunkban nincs megújulás, nincs ébredés, nincs reformáció. És ami ennél is szomorúbb: nem fáj az, hogy nincs megújulás, nincs próféta, nincs látomás, nincs munka és könyörgés azért, hogy legyen. Mindez annál fájdalmasabb, mert „nagy és sokat ígérő kapu nyílt előttünk” (1 Kor 16,9). Az ateista, materialista ideológiák összeomlása után megrendítően nagy vákuum keletkezett népünk (és az emberiség) körében. Az inga átlendült az anyagtól a szellem irányába: a vákuumba spirituális jellegű kínálat özönlik. Egyházunkban is vákuum keletkezett (kontinuitás- és identitás-zavar). Közénk is beárad a „new age” árubősége. De ez nem a Szentlélek diadalmenete. Jóllehet az is balgaság volna, ha mindent egy kalap alá vennénk („new age”) és ezen az alapon mindenre, ami új, eleve nemet mondanánk (Például a „zöldek” mozgalmára, vagy a lélektan eredményeit felhasználó lelkigondozásra).

Van mozgás a mi egyházunkban is. De ennek dinamikáját és érvényességét ez a hasonlat szemlélteti kifejező módon: népünk, nemzetünk, a mai embervilág történelme Mercedes autósebességével zúg el mellettünk, mi pedig a magunk öreg kerékpárjával pedálozunk. Ha csak a lábunk alatti aszfaltra és a mi pedálozásunkra tekintünk, akkor „van” mozgás, van haladás és megújulás. Például van teológiai „eszmélődés”, van liturgiai reform, van új zsinatunk, új hierarchiánk, törvények születnek… De ha ezt a „mozgást” egyháztagjaink valóságos szükségleteihez mérjük, azt kell mondanunk: növekedik a távolság a külső világ gyorsuló tempója és a mi ”pedálozásunk” között.

A „Mérleg” című kitűnően szerkesztett katolikus folyóirat címlapjára írta: „Ecclesia semper reformanda” (1991. 1. sz.). E cím alatt ismerteti azokat a könyveket, amelyek a római egyház megújulásával foglalkoznak. Ilyen mondatokat olvasunk: „A német szerzők fő aggodalma, hogy a zsinat ’ablaknyitása’ után most az ablakzárás, sőt bedeszkázás korát éljük. Ez az aggodalom nálunk, magyar földön azért nem merül fel, mert a zsinati ablaknyitás sem köszöntött be hozzánk… A klerikalizmus nálunk ugyanúgy virágzik, mint ötven évvel ezelőtt, és a teológiai fejlődés is nagyjából itt tart”. A „bedeszkázás” nálunk is történik (lásd: református fundamentalizmus), a klerikalizmus nálunk is új virágzásnak indult, teológiai fejlődésről pedig egyáltalán nem beszélhetünk.

Ennek a dolgozatnak nem az a célja, hogy nagyívelésű ébredési, vagy új reformátori programot adjon. Itt csak „hangolunk” – gondolatokat pendítünk meg – az előadás utáni megbeszélésen kell a témát többszólamú zenévé komponálni. Meggyőződésem szerint ezen az úton kell elindulnunk. Írásommal ezt a lelkületet kívánom felébreszteni: „A mélységből kiáltok Hozzád Uram! Várom az Urat, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt” (Zsolt 130).

[[paginate]]

Ecclesia semper reformanda

1. Az egyének és a gyülekezetek egymást segítve haladjanak a megújulás útján. Ha csak néhány ember újul meg, s a gyülekezet megmarad a népegyházi „üzemmódban”, akkor a tőlünk idegen szekták közösségek (most például leginkább a Hit gyülekezete) elhódítják tőlünk a felébredteket. Kockázatos dolog halott gyülekezetben élő evangélizációt rendezni! Ha viszont a gyülekezet újul meg – lehet ez egy kicsi, de igazán élő, imádkozó, szolgáló mag evangélizáló jelenléte a népegyházi kereteken belül – akkor kezdenek visszaáramlani azok, akik a szekták eksztázisaiból és manipulációiból kiábrándultan a nihil szélére sodródtak sebesülten és otthontalanul. Mivel ez a ki- és visszaáramlás folyamatosan történik, rendkívül fontos az, hogy ne égessük fel a hidat közöttünk és a távozók között. Ismerünk embereket, akik jönnének már vissza hozzánk, ha nem úgy bocsátotta – zavarta – volna el őket annak idején a lelkészük.

2. A megújulás „teológiája”: betűkön túl ─ rajongáson innen. A betű megöl, a Lélek megelevenít. A Léleknek van hatalma arra is, hogy megelevenítse a halott betűt. Ez történik az egészséges megújulásban. A szélsőségekből nem lesz megújulás. A „betű” a konzervativizmus, az orthodoxia (orthodoxia= halottak kormányozzák az élőket!), a fundamentalizmus (a betű garantálja a Szentlelket?) olyan kiskorú keresztyéneket produkál, akiknek legfőbb erényük a gondolkodás nélküli engedelmesség, a betűk törvények, szabályok, dogmák megtartására irányuló törekvések. Az agykutatás kifejezésével élve, csak a bal agyfélteke működik. A másik oldalon: a „Lélek-áradás” szerelmeseit viszont a parttalan hullámzás fenyegeti. Hosszú távon ez idegzetileg sem elviselhető feszültséghez vezet. Ez esetben csak a jobb agyfélteke működik. Atyáink bölcsen mondták: „Igéje és Szentlelke által…” Mai nyelven a ráció és a szív együttműködése által. Anatómiai kifejezéssel élve, a bal és a jobb agyféltekét összekötő hídon át oda-vissza áramlik információk és erők kölcsönös cseréje: ez a református kegyesség biológiai leképzése.

3. Egyéb vonatkozásokban is: Komplementáris szemlélet és gyakorlat útján történik az egészséges megújulás. Jézus Krisztus Isten és ember egy személyben. A Biblia: a Szentlélek és az emberi valóság kettős és szétválaszthatatlan egysége. A mi kincsünk törékeny cserépedényekben van. Az egyház: isteni alkotás és ugyanakkor emberi, szociológiai törvények alá rekesztett valóság. Gonosz létünkre (Pál és a Heidelbergi Káté) igenis tudunk (Jézus) jót cselekedni. Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek. „Meg van írva…”, és „viszont meg van írva”! A beidegzett református egyoldalúságok iránti „Hűség” jelentős akadályává lehet a megújulásnak.

4. A komplementaritás kiemelkedő esete: „Menj be a te belső szobádba…” (introvertált lelki élet), viszont meg van írva: „Menjetek el szerte az egész világba…” (Márk 16) (extrovertált szolgáló élet). Szinte-szinte megvalósíthatatlan a tökéletes szimmetria e kettő között. De megvalósítható a „Fogadjátok be egymást”, vagy legalább a „Szenvedjétek el egymást”. A pietista ne mondja „elvilágiasodásnak” (árulásnak!), ha némelyek hitből foglalkoznak népünk, vagy akár az egész emberiség problémáival. Ezek pedig ne mondják amazokról, hogy ők „csak” pietisták. Egyházunk megújulásának útján trombózis veszélyt jelent a mindegyik csoportban meglévő relativitások abszolutizálása. A „csak nekem van igazam” bátor hitvallása és a vele járó bezárkózás egy-egy teológiai gettóba infarktus-veszélyt jelent egyházunk alig pulzáló életében.

[[paginate]]

5. A reformátori alaptételeket át kell gondolni és pontosabb megfogalmazásban a ma embere számára is érthető módon kell meghirdetni. Itt és most egy problémát pendítek meg. Tisztázni kell a „sola Scriptura” és a „solus Christus” egymáshoz viszonyulását. Személyes hitvallásom: a Názáreti Jézus Krisztusnak abszolút prioritása van a teljes Szentírás egésze felett. Az első keresztyének sűrített hitvallása ábrázolódik ki a megdicsőülés perikópájában (Máté 17). A dicsőség fényébe öltözött Jézus mellett megjelenik Mózes és Illés. Jézus beszélget velük, de azután fényes felhő takarja el ezeket, és a tanítványok nem látnak senkit, csak Jézust egyedül. Jézus „beszélget” az előtte voltakkal és az utána következőkkel (Pál apostollal, Lutherrel, Kálvinnal, Barth Károllyal), de jaj az egyháznak, ha hajlékot épít ezeknek a Jézus „hajléka” (evangélium) mellett. A reformáció századában indokolt lehetett bizonyos egyoldalúság, bizonyos igazságoknak (kegyelem, hit) túlhangsúlyozása. De ebből le kell vonni a konzekvenciákat, és keresni kell a teljesebb igazságot. Amiként a római egyház Péter személye köré erőszakolta a bibliai Igéket, (ezt mi protestánsok világosan látjuk), a mi atyáink Pál személye és teológiája mellé zárkóztak fel (ezt már nem látjuk olyan világosan). Atyáink a teljes Szentírásra hivatkoztak, de pl. a Jakab levelét Luther Strohbrief-nek (szalma levélnek) nevezte azért, mert ez a levél nehezen volt beilleszthető a páli teológia koncepciójába. Ha Jakab levelét a Názáreti Jézus „teológiája” felől értelmezzük, ugyanolyan létjogosultsága van a kánonban, mint Pál leveleinek. (Nem „Uram, Uram”, hanem aki cselekszi úgy, ahogy Jakab is tanítja!)

A lényeg röviden ez: az Írások elvezetnek a Názáreti Jézushoz, Jézus elvezet a Krisztushoz, és Krisztus elvezet az Atyához. Az első keresztyének missziójának középpontjában a Názáreti Jézus volt, „akit ti keresztre feszítettetek. Ezt a Jézust az Isten Úrrá és Krisztussá tette” (ApCsel 2,36). Ők még pontosan tudták, hogy „senki nem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által” (1 Kor 12, 3). Ezzel szemben a mi köreinkben egyszerű „tananyag”, konfirmációi tétel lett az, hogy Krisztus a Jézus. Vitában vagyok Pál apostollal is, aki „ha ismerte is Krisztust test szerint, most már Őt sem így ismeri” (2Kor 5,16). Az első keresztyének között sokan voltak, akik „így” is, tehát földi testében, útjában, tanításaiban is ismerni akarták Jézust. Ezeknek körében születtek meg az evangéliumok. Én nagyon szeretnék minél többet tudni a Názáreti Jézusról, és Bultmann minden féltudományos állítása ellenére – igenis sokat lehet tudni a „történeti Jézusról”.

Mértékadó teológusok napjainkban „felfedezik” a túlságosan gyorsan megdicsőített Krisztus mögött az ember Jézust, és azt a hallatlan gazdagságot, ami az ő földi életében, halálában és feltámadásában rejtőzik. „Eretnekül” szólva: a páli teológiára koncentrált protestáns gondolkodásnak és bűnközpontú(!) kegyességnek fel kell fedeznie az evangéliumok Jézusát. A „higgy és üdvözülsz!” mellé, a megigazulás tana mellé egyenértékű üzenetté kell tenni a „Kövess engem!” új, örömteli életre segítő szavát. Még élesebben szólva: Nem Kálvin János (Barth Károly, netán Billy Graham) és nem a Biblia szerelmesei újítják meg az egyházat, hanem azok, akik személyes, élő kapcsolatban vannak az alázatosan szolgáló, életéért és kereszthaláláért Krisztussá dicsőített Názáreti Jézussal.

6. Elintézetlen és ezért neuralgikus problémánk a Szentlélek divatossá lett teológiája. Ez ügyben egyházunkban gyorsabban mondják ki a nemeket, mint az igent. Ezzel felidézzük a Lélek megszomorításának, vagy egyenesen megoltásának veszélyét. A „kontrateológiából” nem remélhetünk megújulást. Nincs igazunk, mikor a „fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük”. Már a Bibliából is tudjuk: ahol megjelenik a Szentlélek, azonnal akcióba lendül a tisztátalan lélek is. A mi dolgunk azonban nem az, hogy a tisztátalan lelkek elleni harcban tékozoljuk el erőinket, hanem sokkal inkább az, hogy ajtót, ablakot nyissunk a Szentlélek befogadására. Eközben minden eddiginél jobban kell kérnünk a lelkek megítélésének (megkülönböztetésének) ajándékát. Ennek híján a saját okos teológiai eszünkkel határozzuk meg azt, hogy minek van helye és minek nincs helye a gyülekezetben. Ezen az úton hűségesek maradhatunk megszentelt hagyományainkhoz, de alaposan megkurtítjuk a „teljes” Szentírást. Egyszer már állást kell foglalnunk abban a kérdésben, hogy továbbra is az „öreg Szikszai”-ra támaszkodó népegyházi kegyesség a követendő norma, vagy a semper reformanda jegyében merész újítások kockázatát is vállaljuk. A kiélezett vagy-vagy helyett jó lenne itt a komplementáris is-is. Az nem kétséges, hogy az egyetemes papság sokat emlegetett és így frázissá silányult reformátori elvét végre valóra kell váltanunk. Kétségtelen: több gond van ott, ahol a lelkipásztor hajlandó a gyülekezet biblikus karizmatikus rendjét érvényesíteni, mint ott, ahol a lelkipásztor ragaszkodik az egyszemélyes vezetéshez. A kizárólagosan pap-központú gyülekezeti modell ma már kilátástalan anakronizmus.

Betűkön túl (Biblia) és rajongáson innen (Szentlélek): tudjuk-e a két bibliai pólust annyira közel hozni egymáshoz, hogy a lelki megújulás „ívfénye” ragyogjon fel közöttünk?

[[paginate]]

Paradigmaváltás

Hans Küng definiciója szerint így határozhatjuk meg a paradigma váltás lényegét: a történelem menetében olyan egyetemes áttörés (Umbruch) a régi korszakból egy újba, amikor minden struktúra minden gondolkodási kategória és életviteli rendszer gyökerestől átrendeződik. Ilyen volt például a ptolemausi világképből a kopernikuszi szemléletbe áttörés. Osztom Hans Küng meggyőződését, ilyen paradigmaváltás esedékes ma is. Történik is ez már – kivéve az egyházakat. Ha mégis igent mondanánk rá, hol kellene kezdeni? A reformáció korára visszatekintve válaszolok a kérdésre. Szakadás keletkezett Róma és Wittenberg-Genf között. Ámde mindkét táborban – a könnyebb megértés kedvéért így summázom a lényeget – Arisztotelész volt az igazi tanítómester. Az ő „igazsága” pedig ez volt: vagy-vagy. Tertium non datur (harmadik nincs). Az ok okozat egyenes vonalú logikája vezet el az igazságra. A paradigma váltás többek között – és talán alapvetően – ezt jelenti: az arisztotelészi gondolkodásból át kell váltani a komplementáris (dialektikus) gondolkodásba. Éppen a természettudományok egzakt kísérletei bizonyítják ma már: igenis datur tertium! (létezik harmadik!). Az arisztotelészi munkamódszer nem tudja befogni a teljes valóságot. Erőltetése egyenesen akadályozza a szellemi mozgás előre vivő útját.

A reformáció eseménysorozata szépen szemlélteti ezeket a felismeréseket. Rövidre fogva a gondolatmenetet: A középkor végén a római egyház bibliaellenesen túlhangsúlyozta a „cselekedeteket”. Ennek korrigálására megszólalt a reformátori „hitből” igazsága – és annak történelmi szükségszerű túlhangsúlyozása. A harcok hevében elkerülhetetlenül egyoldalúságok születnek. Például: „A jó cselekedetek egyenesen veszélyesek lehetnek az üdvösségünkre, mert elbizakodottá tesznek…” Az évszázadok távlatában letisztul a komplementáris igazság: Hit által (Római és Galata levél) és a belőle nélkülözhetetlenül következő cselekedetek által (Jakab levele) üdvözülünk. Igazat kell adnunk Jakabnak: a hit által elnyert üdvösséget kockáztatja az, ha a hitnek nincsenek cselekedetei. Róma és Genf egymást kiegészítve mondja az üdvösség igazságát. Azt tekintem a lelki megújulás járható útjának, ha az évszázados Róma–ellenes beidegződésekből (egyéb vonatkozásokban is) kiszabadulva a paradigma váltás jegyében kimondjuk, hogy nem érvényes a vagy-vagy arisztotelészi merev szembeállítása, amely szerint Róma tévelyeg, és természetesen nekünk van igazunk. Az is érvényes. Ez nem a Rómához közeledés hitehagyó mozdulatát jelenti, hanem a paradigmaváltást. Ismeretes a klasszikus „is-is” eset: a fény nem vagy elemi részecske, vagy hullámmozgás, hanem is-is. Jellemző: ami valóságos hittapasztalatból született, az mindig komplementáris átélés volt. Például „simul justus simul peccator” (egyszerre vagyunk igazak és ugyanakkor bűnösök). Pilinszky János: A mélység ünnepe, Hiszek hitetlenül, A misztikusok „Gottesfinsternis”-ről beszélnek. Jákób belesántul az istenélményébe, Jeremiás kapcsolata az Istennel: „Olyanná lettél nekem, mint a bizonytalan vizű csalóka patak” (15, 18). Pál megvakul, amikor kezd megnyílni a szeme. A látnok földre esik, mint egy halott (Jel 1,17). A halál ellenség (1Kor 15) és nyereség (Fil 1).

[[paginate]]

Viszont az elfogadhatatlan hittételek jellegzetesen az arisztoteleszi egyvonalú logika termékei. Például: „extra ecclesiam nulla salus” (egyházon kívül nincs üdvösség). Ezt senki nem élhette át hitben. Ez spekulatív állítás. Vagy a kettős predestináció. Ez is tipikusan arisztotelészi logika: az Isten mindentudó, mindenható, tehát mindent ő dönt el. A páli (Heidelbergi Káté) antropológiával szemben (az ember mindenestől bűnös, képtelen a jóra – arisztotelészi egyvonalúság! Jézus szava: „Gonosz létetekre tudtok jót cselekedni”!

Lehetséges ellenvetés: a komplementáris szemlélet az Ige értelmezésében elbizonytalanít. Így van, és ez nem baj. Egyrészt: ránk férne már egy kis elbizonytalanodás a sok olcsó „bizonyosság” után. Másrészt: az elbizonytalanodás útján nyitottabbá válhatunk olyan Szentlélek-hatások befogadására, amelyek bizonyosságaink bástyái mögé nem tudnak behatolni. A Názáreti Jézus ki merte mondani: Nem tudom. A természettudományokban is: ma már annak a tudósnak van becsülete, aki tudja azt, hogy mit tud, de azt is, hogy mit nem tud és hogy mennyire ingatag a „tudás”. (Egy angol tudós szerint „tudományunk nem más, mint tévedéseink mai állapota”.) Missziónknak több hitele lenne a kívülállók körében, ha a hívők és a teológusok mindentudásával szemben a meggyógyult vak (János 9) alázatával mernénk így tanúskodni: „hogy bűnös-e, nem tudom…, egyet tudok: vak voltam és most látok”.

Végezetül csak megemlítem a komplementáris teológia négy „kemény dióját”:

  1. Hit és gondolkodás Ez utóbbit most nem úgy értem, hogy a kijelentésen gondolkodom, hanem úgy, hogy szabadon gondolkodom Jézus felhatalmazása alapján: „Miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazság?” (Lukács 12,7).
  2. A „theologia revelationis” (különös kijelentés) és a „theologia naturalis” (általános kijelentés) viszonya. Utóbbi teljesen elsorvadt a mi köreinkben, holott Jézus bátran művelte ezt („felhozza napját… esőt ad…, vagy emlékezzünk a Máté 25,31-46-ra). A különös kijelentésre építkező különös keresztyén teológia – az egyház kollektív üdvegoizmusa.
  3. Isten országa és az egyház. Csöndes azonosítás, vagy legalább is az „Isten országa” kategóriájának elbagatellizálása (Jézus gondolkodásával éles ellentétben!) és az egyház közkedvelt témájának túlhangsúlyozása.
  4. A kegyelem és az ítélet viszonya. Van ítélet, Istennek nagy és kemény ítéletei vannak, van kárhozat. De Bonhoeffer-rel vallom: az ítélet soha sem az „utolsó” szava Istennek, hanem mindenkor csak az „utolsó előtti” szava.

[[paginate]]

A magyarságért való felelősségünk

Benda Kálmán történelemszemléletét vallom én is. Ő felteszi a kérdést: Mi a magyarázata annak, hogy a magyar nép a kálvini reformációt választotta? Hamar elérkezett hozzánk is és hódított közöttünk is a reformáció első hulláma, a lutheri reformáció. Azután elérkezett a második hullám: a kálvini reformáció. És elérkezett a harmadik hullám is: az antitrinitárius reformáció. Miért nem álltunk meg az első hullámnál, mint tették azt körülöttünk az osztrákok, csehek, szászok, és miért nem mentünk tovább a harmadik hullámmal? Benda Kálmán válasza: A Habsburg ház elleni fölkelésekben és szabadságharcokban jelentős segítséget nyújtott a magyar népnek a „jus resistendi” Kálvin által kidolgozott tanítása. Igen, engedelmeskedni kell a hatalmasságoknak (Róma 13). De van egy határ, amikor a zsarnokság olyan istentelenné és embertelenné torzul, hogy a keresztyéneknek az Istentől való felhatalmazásuk van arra, hogy fegyverrel harcoljanak a zsarnokság ellen. (A tételen belül a „fegyverrel” szót és gyakorlatot külön át kell gondolni Jézus szellemében!) Az osztrák, cseh és szász lutheránusok megálltak a Róma 13–nál. A kálvinista prédikátorok, Bocskai, a református hajdúk és a többiek Kálvin tanításában érezték meg az abban a történelmi helyzetben érvényes igazságot.

A hitbeli felismerésből („történelem-teológia”) itt is komplementáris teológia született: engedelmesség és ellenállás. Ma is ebben a kettős egységben kell gyakorolnunk a magyarságért való felelősségünket. Maximális szolidaritással kell részt vennünk minden jó ügyben, ami népünk (minden magyar ember) életét, szabadságát és növekedését munkálja. De gyakorolnunk kell azt is, amiben az elmúlt évtizedekben a legszégyenletesebben buktunk el: a prófétai szolgálatot. Örülünk az új világnak, de nem szabad elhallgatnunk az új bűnöket, például a könyörtelenül rabló kapitalizmus embertelenségeit és ezeknek intézményesülését a törvényhozásban, a politikai és gazdaság életben. Az új világban is bőven van okunk (most már szabadságunk is) erre, hogy gyakoroljuk a „jus resistendit”. Taizében ezt így fogalmazták meg: a keresztyének minden társadalomban a „Zeichen des Wiederspruchs”. Meg kell tanulnunk keresztyénül ellentmondani ott, ahol a Jézus szava iránti engedelmesség tiltja az együttműködést. Mi nem dolgozunk ki olyan kazuisztikát, mint a római egyház, de figyelnünk kell a Szentlélek vezetésére: mikor áll elő a „casus confessionis” esete.

A történelem tanulságain túlmenően ma társadalmi vonatkozásban is az az egyház alapvető felelőssége és elkötelezettsége, hogy valóban egyház legyen. Nem elég a paradigma-váltás előtti reformátori egyházak valamelyest javított változata, amikor is a megújulási, megújítási törekvések elsősorban visszafelé tekintenek, és az eddig elhanyagolt hagyományok fölélesztésétől remélnek hathatós ösztönzéseket. Visszafelé és előre kell tekinteni (komplementaritás!), hogy látásunk, látomásunk legyen a paradigma váltás utáni egyházról. Ezt vázolják fel a következő sorok. A lényeg: vissza Jézushoz! Ő erre hívja az egyház együttesét is, nem csupán egyenként a hívőket.

[[paginate]]

Jézus öröksége ez: tanított, gyógyított, meghalt a kereszten, azután feltámadott. Ennek az örökségnek együttesen kell meghatároznia az egyház életét és szolgálatát. Eszerint az egyház:

  1. Tanítható, tanítva is tanuló (docendo discimus!) tanítványok társasága.
  2. A Jézus Krisztusba vetett hitük által gyógyuló betegek gyógyító közössége.
  3. Az elfogadott kereszt hordozásában meghaló („ó-ember”!) és új életre támadó emberek gyülekezete. A gyógyulást nem a megszokott „csőlátásban” értem (gyógyul a test!), hanem egzisztenciális tágasságban: emberségre gyógyulás, egész-ségre („pléróma”, azaz teljesség Ef 3,19), istenfiúságra gyógyulás úgy, hogy az érvényes modell az „Ecce Homo”. Vannak szektás álgyógyulások, de vannak ekkleziogén betegségek is. Találkoztunk esetekkel, amikor neurotikus evangélisták tovább neurotizálták az amúgy is neurotikus hívőket evangélizáció címszó alatt. Ahol mindenki meggyógyul egy gyülekezetben, ott biztosan szekta van. Ahol viszont senki nem gyógyul meg, ott biztosan halott egyház van.

Hatalmas társadalmi segítség az, ha a Jézus Krisztusban gyógyuló emberek sóként (vitaminként) hatnak embertársaikra (nem zárkóznak be a sótartóba). Az egyház közszolgálata legyen adekvát az egyház belső életének a tisztaságával és erejével. Ahol nincs belső demokrácia az egyházban, ahol nincs valóságos diakónia legalább az egyház munkásainak körében, ahol diktatúra van (akár fenn a testületekben, akár lenn a gyülekezetekben), ott ne akarja az egyház kitanítani a társadalmat.

A komplementaritás itt is érvényes: az szereti jól a saját népét, aki népének ellenségét is Jézus szeretetével szereti. (Mi rejtőzik a szívünk mélyén – például a románok felé?) A békéltetés szolgálata elsőrendű feladata az egyháznak – saját társadalmán belül is és globális tágasságban is.

[[paginate]]

Vallomás

E dolgozat két gyarlósága:

  • túlságosan sok témát sűrített be ezekbe az oldalakba,
  • túlságosan radikális teológiát képvisel egyházunk konzervatív teológiai kontextusában.

Állításaimat, tételeimet nem kell elfogadni, de szilárd meggyőződéssel vallom, hogy ezekről a témákról kell beszélni, vitázni, állást foglalni.

Dolgozatom minden sorának legmélyén ez a meggyőződés és hitvallás rejtőzik: azoknak szolgálata által újul meg egyházunk, akik Jézus szemével nézik, szívével szeretik az embereket. A legszigorúbb történetkritika is azt bizonyítja, ami már az evangéliumok felszínes olvasásából is kitűnik: nem volt olyan mélyre bukott ember, akit Jézus ne szeretett volna. Egyetlen ember csoportra haragudott: a gazdagokra. A mammon-istenben és az igaz Istenben „gazdagokra”. A vallási élet vezetőire, farizeusokra, papokra, főpapokra. „Jaj nektek!”

Hitem szerint azonban ez a harag is kegyelmes harag. Itt is érvényes az evangélium: „Kövess engem, és megbocsáttatik a legbűnösebb bűnöd is: az a bűnöd, hogy miközben Istenről beszélsz, nem szereted az embereket. Az üdvbizonyosság örömén belül engem is gyakran gyötör Jézusnak ez a megtérésre hívó, kegyelmesen ítélő szava: „Kövess engem! és Engem kövess!”

Farkas József

Hasonló anyagaink

A református karakter

Békési Sándor írása a keresztyénségen belül a református ember karakterjegyeit kívánja csokorba szedni.

Egyetem és reformáció

Karasszon István előadása a Reformáció és az egyetemek című nemzetközi konferencián hangzott el Budapesten, 2017. július 1-jén.