In memoriam Szesztay Mária

(1927–2017)

Búcsúzni soha nem könnyű, Szesztay Mária esetében különösen nem: úgy tűnik, mint ha egy egész generációtól kellene elbúcsúznunk, amikor őt a Megváltó kegyelmébe ajánljuk. S ez nem csupán érzéki csalódás: valóban, a „Békefi-diakonisszák” nemzedékére is tekintünk most vissza, akikhez tartozott ő is, s akikhez mindig hűséges maradt. Ugyanakkor azonban a búcsú magasztos voltát sem tudjuk magunktól elutasítani: felsorolni se tudnánk, hányan tartoztak Szesztay Máriának köszönettel, hányan szerették őt, vagy valamilyen jótettéért, vagy önzetlenül; de az ellenpróba is igaz lehet, hiszen olyan ember aligha van, aki – ha csak egyszer is találkozott vele – ne így érezne! Azért magasztos tehát a búcsú, mert nem a gyász, hanem a hálaadás uralja: Isten olyan gyermekét vette most magához, akit már életében is gazdagon megáldott, s aki által a mi életünkben is valóság és élet volt az áldás. S bizonnyal nem vagyok egyedül, aki a közeli viszontlátásban reménykedik!

Szesztay Máriával 1980-ban találkoztam először. Meglepődtem akkor is, de most is csak csodálni tudom a találkozást: úgy tűnt, mint ha már évtizedek óta ismertem volna! Gyermekkoromban ugyanis sok Békefi-diakonisszát ismertem, s mondhatom, hogy részben az ő értelmes és kedves nevelésüket élveztem. Egy sor közös ismerős, egy sor közös tartalom merült hát föl e találkozásunkkor, amit olyan történetek tarkítottak az ismerősökről, amiket ő vagy én nem ismerhettünk, hiszen életünk más-más időszakában volt velük találkozásunk. Viszont éppen ezért egy sor fontos (sőt számunkra döntő) dologról teljesen azonosan gondolkoztunk: Istenről és emberről, egyházról és szolgálatról, világról és bizonyságtételről teljesen azonos nézeteket vallottunk. Azt hiszem, ez volt a döntő, s nem annyira az (ami egyébként tény volt), hogy személyünkben egy erős nő és egy gyenge férfi találkozott. Mert hogy így volt: én szinte összeroskadtam néha abban a munkában, amit ő mosolyogva végzett.

Mi volt ez a munka? A Dunamelléki Püspöki Hivatal külügyi titkárságán a munka tekintélyes része a külföldi segélyek közvetítése volt. Mivel kényes kérdésről volt szó, teljes körű odafigyelésre volt szükség: az igények felmérése, az egyházkormányzati szervekkel való egyeztetés, a kiközvetítés testvéregyházakhoz, majd a sikeres projekt bemutatása az adományozónak – mindez finom beleérzést, szakmai hozzáértést, és a munka teljes végig kísérését jelentette. Tóth Károly püspök abszolút megbízhatott munkatársában, s ez számára tekintélyt biztosított, érdekes módon még az adományozók körében is. Írjuk le, hogy kik voltak ők, hiszen az ő nevük se merülhet feledésbe: a Rajnai, a Westfáliai evangéliumi egyházak jártak élen, valamint a svájci protestáns segélyszervezet.

[[paginate]]

A segélyek kérdése volt az, amit a gyülekezetek rögtön és közvetve tapasztalhattak meg Szesztay Mária munkájából, de nyilván nem ez volt az egyetlen! A külügyi titkárság az ökumenikus szervezetekkel naponkénti kapcsolatot tartott, így persze első renden az Egyházak Világtanácsával, vagy a Református Világszövetséggel, és nyilván a Keresztyén Békekonferenciával is. Tudom, ez utóbbi sokak szemében vörös posztó lett az 1990-es fordulat után, s nem itt van annak a helye, hogy a politikai kérdéseket megvitassuk. Annyit talán óvatosan mégis szabad megjegyeznem, hogy éppen Tóth Károly püspök tett sokat annak érdekében, hogy a KBK ne váljon a kommunizmus szócsövévé, s a prágai stábbal való naponkénti birkózásban Szesztay Máriának jutott a legnagyobb szerep. Talán nem árulás, ha idézem szavait az 1990-es évek elejéről: sok minden, amiért küzdöttünk, mára már megvalósult! Csodálatom mindenesetre most inkább az embernek szól: ebben a naponkénti erőfeszítésben minden ügyre és minden emberre volt ideje, figyelme és energiája Szesztay Máriának; mindig fel tudott vállalni olyan ügyet, amit támogatásra méltónak ítélt, a munkahelyi kérdéseken túl művészeti, közéleti vagy családi dolgokat is: mindenkinek mentora tudott lenni!

Talán nem kell mondanom a fentiek után, hogy mennyi minden tanultam Szesztay Máriától! Rengeteget köszönhetek neki a nyelvtudás kérdésében, a nemzetközi szervezés kérdésében, a személyes kapcsolatok alakításában, főként pedig a keresztyén szolgálat gyakorlásában. Ezen túl azonban szabadjon még valamit megfogalmaznom – talán tovább is adnom: a hűség, a lojalitás kérdésében, még olyan esetekben is, amikor észben, felfogásban nem tudunk valakivel egyetérteni. Meg mertem neki egyszer említeni, hogy az általa végtelenül tisztelt Békefi Benővel kapcsolatban nem csak jót hallottam – abban a reményben, hogy talán ő tud majd cáfolatot adni. Hallgatását máig is csak beleegyezésként tudom érteni, de ez mit sem változtatott azon, hogy mindazt, amit jóként megtanult, élete végéig hűséges Békefi-diakonisszaként vallotta. Néha kifejezetten meglepődtem, hogy Tóth Károly püspök némely döntését is ellenezte; ellenezte, de nem kontrázta! A szeretet és lojalitás nem azt jelentette számára, hogy önálló véleményét feladja, s emellett a szolgálatot változatlanul tudta végezni, később is, az Ökumenikus Tanulmányi Központ munkájában. Csak úgy tudom értelmezni mindezt, hogy az értelmes önkorlátozás felszabadít arra, hogy még erősebben koncentráljunk a munkára.

Az olvasóra bízom, hogy Szesztay Mária életéből mennyit tud tanulságként megragadni. A jelen sorok írója talán elárulta, hogy rengeteget lehet – itt az ideje a hálaadásnak! Személyét illetően pedig talán mások is hallják velem együtt az igét: „Jól van, jó és hű szolgám… menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25,23)

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Múltmentés – Soos Emese emlékezése Szüleire

Dr. Soos Gézának – az 1940-es évekbeli Soli Deo Gloria-mozgalom legendás vezetőjének, egykori magasrangú kormánytisztviselőnek – az egyik lánya, a már őszülőfélben lévő Emese újra szülővárosába látogatott. Vörös Éva írása.

A robotos

Bogárdi Szabó István, az MRE Zsinatának lelkészi elnöke búcsúzik Tőkéczki Lászlótól.