Reflexiók - Lezsák Sándor: Társai elmentek MEGVÁLTÓT nézni

Lezsák Sándor:
Társai elmentek MEGVÁLTÓT nézni
Kairosz Kiadó
Budapest, 2015

Végigolvasva és letéve a könyvet, elsőként ez a felismerés tör fel az Olvasóból: Tartozunk az Életnek azzal, hogy az Igazságot keressük. Nem múló kívánalom ez, hanem örök parancs, mely alól – ha komolyan gondoljuk magunkat meg a világ dolgait ‒ nincs kibúvó. Elhárítani vagy tudomást nem venni róla, elképzelhető (sokan meg is teszik!), de a tudomásul nem vétel nem jelent felmentést a felelősség alól. Aki nem ennek az erkölcsi parancsnak a jegyében él és cselekszik, meglehet, élete során nem fog semminő hátratételt szenvedni, de a társadalom morálisan csökött polgára lesz.

Megcselekedve pedig azt, amit a becsület, a tisztesség, a kisebb-nagyobb közösségek ‒ a haza, a nemzet ‒ elvárnak tőlünk, szubjektíve tán lelki egyensúlyba kerülünk, de se hálát, se dicséretet ne várjunk el azoktól, akikkel valaha jót tettünk. (Nem is ezért teszik az ilyesmit.)

Bonyolítja a helyzetet, hogy nem tud(hat)juk, vajon az igazság jegyébe állított tettekkel valóban azok javát szolgáltuk-e, akiknek boldogulását előmozdítani szándékoztunk, nem kapott-e gellert menet közben valahol a jó szándék? Erre biztos választ csak a kérlelhetetlenül múló Idő adhat.

Apropó: Szolgálat. Nos, ez az, amitől mostanság egyre többeknek borsódzik a hátuk. A közjóért tenni?... Meggyőződéssel?... Hittel?...  Szemükben az ilyesmi teljes anakronizmus. Hogy én magamat eszközként dobjam be egy olyan „buliba”, aminek előre nem lát(hat)om a végkifejletét, a személyes hasznát?... Az ilyen s hasonló felhívások heves tiltakozást váltanának ki. (Áldozatokat hiszékenyebb korokban az isteneknek szoktak hozni! ‒ replikáznák.)

Ma már evidencia, hogy az individualizmus erősödésével, térhódításával a Mi helyett az Én került a társadalmi élet középpontjába. Az elfajult liberalizmus emlőjén cseperedett, majd uralkodóvá vált én-imádat a közösséginek a gondolatát lefitymálva taszította le a megbecsültség magasából, helyébe ültetve a mindenhatónak kikiáltott Egót. Az Én lett a világ közepe. Minden körülötte forog, minden őérte van, történik. Minden neki van alárendelve. Csak a maga javát kereső önző mentalitás szükségképpen erkölcsi csökötteket szül, ami moraliter hiányos közállapothoz vezet(ne).

No de mit szolgáljunk, ha már itt tartunk, kérdezheti az örök kíváncsiskodó? Az Igazságot, felelhetnénk, ami az ember méltóságában ölt testet. Mert a kiszolgáltatottság méltatlan az emberhez. Csak a szabad életre, az olyan egyéni és közösségi létformákra kell és szabad igent mondani, ahol ki-ki szuverén módon bontakoztathatja ki képességeit, önmaga lehet.

A szolgálat milliónyi formája közül kétségkívül a „másokért egyedül” (Illyés Gyula) változat a legszebb, legnagyszerűbb. De a legkockázatosabb is.

[[paginate]]

Lezsák Sándornak, aki egyszersmind politikus is, talán a közösségi szolgálat felől közelítve ítélhetjük meg legjobban önnönmagához és a világhoz való alkotói és közéleti viszonyulásait. Merthogy ez utóbbi tisztségében-kilétében hozza meg rendre ‒ egymaga vagy másokkal karöltve ‒ az emberek életét, jövőjét érintő felelős döntéseit. Költészet és közéletiség: noha két külön világ, mégsem választhatjuk el őket hermetikusan egymástól. Mert hisz kölcsönösen áthatják egymást.

Költőnk még alkotói magányában sem öncélúan nyilatkozik: vallomásainak, gyötrődéseinek, pöröléseinek, „ki-beszéléseinek”… mi, embertársai vagyunk a címzettjei. A versvilág változatos formáiban tárgyiasuló költői ideái: meditációi, örömujjongásai, víziói… ‒ akaratlanul is ‒ közösségi sorssá minősülnek, eggyé szervesülve azoknak a nagyobb egységeknek az aspirációival, akiknek a nevében szól.

Lezsák költői hitvallása szöges ellentétben áll azzal a társadalmi gondok iránt érzéketlen, a nemzeti közösség szolgálatát messze elkerülő, a maga egóját középpontba állító újabb keletű alkotói szellemiséggel, ami szinte futótűzként terjed sok tollforgató között. Eszerint az írás nem sajátos közösségszolgálat, hanem egyféle játék. Az írónak, a költőnek nem az életet, az emberek jobbra irányuló törekvéseit kell sugalmaznia: az írás egyféle következmények nélküli öncélú játék. Játék a szavakkal.

Ha a szocialista realizmust „l’art pour párt”-nak nevezzük, mit mondjunk a magát mindentől függetlenítő ilyen képzelgésekről?

Lezsák Sándor mindig valamilyen viszonyrendszer részeként képzeli, tudja, tételezi magát. Még a leghétköznapibb dolgokban is. Mindazáltal odafigyelései lényegre irányultak. Az élete végét szenvedő nagyapa kézmozdulatából a mindenkor cselekvő ember képzete tör fel, aki még akkor is, amikor „Kezeit fehér gézzel kötözték / a fehér vaságyhoz, fehér festékbe / vájta a körmét, mindig indulni / akart…” A való világból távozni készülő idős ember életét a cselekvő értékteremtés töltötte ki.

A mindennapok eseményei, tényei emlékezetté jegecesednek, hosszú távon történelemmé nemesednek: „Mikor leszek hazai földön? / Habsburg a munkácsi vár. / Égi messze a Hadak útján / Csillagos királyfi áll.” A színhelyek az idő múlásával változnak. Hol Rákóczi rodostói kápolnájában vagyunk, hogy Farkaslakán találjuk magunkat. Mert Erdély is a mi történelmünk: „Mint üres bölcső e menedékházban, / hírmondónak itt maradtál, / Áron testvére Tamási Gáspár, / arcodon szárad a kavicspor…”

Napi gürcölésekből a költői képzelet gyakran emberibb világokba menekül; elvágyódunk valami szebbe, tisztábba, emberibbe: „Költözni szeretnék, elköltözni, messzire el, / napszállatkor elvonulni, / föl a mészfehér falra, / az Anyámtól kapott olajfestményre, / vissza a gyermekkor örökzöld laposára, / a jegenyék, a lombos fűzfabokrok közé, / a nyírségi nyáridőbe, / mert ott nem korhadnak a fák, az arcok, a gondolatok, / megértenék minden mozdulatot…”

Hiánylény vagyunk: teljesülni, tökéletesedni, istenülni akarunk. S bár az ember tudja, hogy számára a tökély nem utolérhető, mert a tökéletesség, teljesség maga Isten, az ember pedig Isten nem lehet, mégis konokul kitart, örök Sziszifuszként ingázik mai hiányos önmaga és az áhított tökéletesség eszménye között. Ez az örök ingázás a költő sorsa, lényének lényege.

Isten valamennyi teremtménye közül egyedül az ember képes hármas idődimenzióban fürkészni a valót. Lezsák figyelme olykor a messzi múltba/múltunkba, Atilla legendás világáig vagy a kódexek feljegyzéseiig terjed, eleink mindennapjaiba kapunk ez által betekintést: „… Íme a Páter-gvárgyián imája, elhangzott / sokadszor, ahogy mostan itt következik: / ’Ó, Uram, rettegve szólok Hozzád a halál  árnyékának szomorú völgyéből. Nem magam / földi léte miatt esedezem, hiszen megváltás / lészen, ha kegyesen Magadhoz intesz. / Ó, Uram, iszonyú förgeteg tódul és közelít / gyámoltalan fejönkre…’ ”

[[paginate]]

Trianon ‒ örök mementó.

A Molochhal viaskodó riadt lélek időnként hazalátogat, a szűkebb otthon fészekmelegét áhítja, azt a miliőt, időt, ahol a zsenge gyermek eszmélkedett?

De Lakitelek nem feled(het)i Uz Bencét. Uz Bence sem Lakitelket, az iskolát, az osztálytermet, a költői emlékezet mélyébe vésett oktatói színhelyet… „Huszonhat gyermek / meg én, / az osztályteremben, világom közepén.”

A hivatástudat, a szolgálatkészség újabb és újabb kihívásokkal szembesíti a költőt: Odahagyva iskolát, osztálytermet, a költő régi vár omladékára hág Kölcsey, nagyjaink szellemének társaságában. „Régi vár omladékán némul az időm / Kölcseyvel.”

Ha az ember tiszta, ha szilárd a hite, s ha állhatatos reményeiben, még a legsúlyosabb helyzetekben is megőrizheti méltóságát. Azt a drága kincset, amit még a legzsarnokibb hatalom sem képes elrabolni a nemzet értékvilágával tisztában lévő embertől: „Ha majd jön a kirendelt had, / mindent fölforgat, / de titkot itt hiába keres: / a fejem nem vámköteles.” ‒ „Egyszer majd leülök / a házunk elé, / amikor az öreg / madárcseresznye / rügyekkel tüntet. // Tavasz lesz, / kék ég, napfény, //Emlékeimet rakosgatom, // Ülök majd a végtelen /  múlt időben… // lapozom a jelenünket. // Végül csak az arcod marad, / és gyerekeink, unokáink arca, / és akkor fölragyogunk, mint a // máriapócsi dédmama szemében // AZ A LEFELÉ GÖRDÜLŐ KÖNNYCSEPP.”

Amikor úgy gondoljuk, hogy immár számba vettünk mindent, mi fontos az életben, hirtelen lelki szemeink elé tárul a „Törvénykatedrális”. Az Országház. A munkahely: „A világlegszebb munkahelyén / nekem itt már mi dolgom van?” ‒ kérdezi magától a költő. Vagy a politikus? Vagy mind a kettő, aki egy?

Bizony, sok a munka, számos a feladat. Hisz itt történnek azok a döntések, melyek életünkre leginkább kihatnak. Ez az a hely, ahol legerőteljesebben felvetődik a személyes felelősség kérdése. (Akár közvetve is.) Ez az a fórum, ahol csak egyvalamit szabad(na) tenni: szolgálni a közösséget, a nemzetet, amelyből vétettünk.

Befejezésül e roppant felelős hivatali munka kapcsán is szót kell ejteni a hitről és a reményről. Hisz arccal mások felé fordulva munkálkodni csak hittel és reménnyel, legszebb álmaink teljesülésébe vetett örök bizakodással lehet és szabad. Mert a történelem nem egyszer s mindenkorra lezárt események halmaza, hanem változó körülmények közepette alakuló folyamat.

A politika pedig a lehetőségek művészete. A lehetőségekben ‒ ha gyakran csupán potenciálisan is, de ‒ mindig benne rejlik a holnap, a tovább, az emberibb távlata.

Ha a költészet legszebb álmaink világa, amely felé mindenkor kinek-kinek törekednie kell, a hit és a remény pedig az a kapu, amely még a legsötétebb pillanatokban is résnyire nyitva marad, akkor lelkünkben nem apadó hittel, szívünkben élő reménnyel tovább kell küzdeni. Ez nem csupáncsak kívánalom ‒ ez erkölcsi parancs.

A költő és politikus Lezsák Sándor „A félelemmel szembeszegezi az önmaga-vállalás bátorságát, a szűk és tágabb körben való építkezés figyelmét. Mindig a lentről jöttek, a nyelvükben megkárosítottak, az emberségükben megbántottak, a ’jog asztala’ mellől kiebrudaltak érdekében szól.” (Szakolczay Lajos)

Aniszi Kálmán

Hasonló anyagaink

Számadással Istennek tartozom

Az első magyar Kálvin-regény Tóth-Máthé Miklós: Számadással Istennek tartozom Regény Kálvin Jánosról Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület, 2017

Magunk keresése

Albert Gábor: Vesszőfutás Válogatott művek 5. Pont Kiadó, 2017