Egy korabeli anekdota szerint, amikor Luthert a reformáció sikeres elterjedésének titkáról faggatták, a jó humorú reformátor állítólag ezt válaszolta: hirdettem az evangéliumot és ittam a jó német sört. A csattanós válasz alighanem pontosan foglalja össze valamennyi egyházi megújulás emberi és rajtunk kívülálló tényezőjét. Az alkalmas idő, a jó kairosz, nincs a kezünkben, noha az igehirdetés feladata nem függhet a kedvező, vagy éppen alkalmatlan időtől (2 Tim 4,8). A 16. század első felének történelmi körülményei kétségtelenül alkalmas hátteret (rendelt időt) biztosítottak a reformáció eszméinek gyors elterjedéséhez. A történészek ilyen tényezők kedvező együttállására gondolnak, mint a humanizmus szellemisége ‒ benne a páli írások tanulmányozásának reneszánszával[1] ‒ a nemzeti önállósodási törekvések, a könyvnyomtatás elterjedése, vagy az univerzitások vita-kultúrája. Ha ezeket a körülményeket összehasonlítjuk a 21. század vallási-kulturális helyzetével, arra a reális következtetésre jutunk, hogy ma a világ összes templomának ajtajára kitűzött tételsor sem indítana el hasonló hatású mozgalmat. Az ecclesia semper reformanda igénye bizonyosan nem is egy-egy letűnt kor megismétlődésére vonatkozik, hanem az evangélium ma is életet formáló érvényesülésére.

A reformáció üzenete ugyanis nem önmagáról szól, hanem az evangéliumról. A Felvilágosodás óta az európai kultúra a változás és haladás bűvöletében él, ezért, különösen a protestantizmus, a „korszerűség” kényszerének próbál megfelelni. Különösen a 19. század végének kultúrprotestantizmusa vizsgálta azt a hatástörténetet, amellyel az „evangélium kovásza” alakította az európai kultúra fejlődését. A változások tárgyszerű elemzése mellett azonban nem igazán vették észre, hogy az evangélium üzenetét egy meglehetősen szűk humanista és morális elvre redukálták. Adolf von Harnack szerint a „keresztyénség lényege” összefoglalható Jézus tanításának három gondolatában: Isten az Atya, az emberi lélek a legfőbb érték, és a szeretet az erkölcsöt szabályozó legfőbb elv. [2] Így az a helyes retorikai szempont, hogy ma a templomi szószékek alatt nem Luther kortársai ülnek, könnyen vezethet az evangélium igazságának torzulásához, amennyiben egyedül az Ige hallgatójához szabjuk az evangélium üzenetét.[3] A reformáció azonban nem azonos az újítással, és különösen nem a korszellemhez való alkalmazkodással.

Szentírás elv és igehirdetés

A reformátorok azáltal, hogy összekapcsolták a sola Scriptura elvet és az igehirdetést,[4] két hermeneutikai állandóra építettek. A teológiai állandó maga Jézus Krisztus, aki „tegnap, ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13,8), és aki a Szentírás szavain keresztül szól minden kor emberéhez. Ehhez a teljes Szentírás egészét Isten Igéjeként kellett felfogni, amelynek fókuszában a testté lett Ige, Jézus Krisztus áll.[5] Az „egyedül az Írás” formai alapelve így lényegében a solus Christus tartalmi alapelvvel azonos. Ehhez kapcsolódott az antropológiai állandó is, hogy maga az emberi egzisztencia sem változott a bibliai kor óta, és a humanizmus sensus communis felfogásával egybehangzóan[6] az ember képes is megérteni a bibliai üzenetet, ha azt megmagyarázva neki hirdetik. Az egykor és most körülményeinek különbsége tehát a helyes írásmagyarázat által hidalható át, és ez az igehirdető egyház állandó feladata. Krisztus és az egyház kommunikációjában az apostoli kor óta az Írás, felolvasás, igehirdetés az a csatorna, amelyen keresztül Krisztus szól és támaszt hitet a gyülekezetben (Jel 1,5; Róma 10,17). A hallás bibliai fogalma nem feltétlenül kötődik kizárólag a verbális kommunikációhoz, bár érdemes megfontolni azokat a megfigyeléseket is, amelyek korunk vizuális kultúrájának agressziójára figyelmeztetnek.[7] Az igehirdetés tehát nem idejétmúlt műfaj a 21. században sem. A verbalizmus egyeduralmával szemben azonban a reformátori teológia a sákramentumokat állította. A kettő együtt eszköz Isten kezében: az egyik által a hitet felébreszti, a másik által pedig megerősíti_.[8]

[[paginate]]

Az egyház katolicitása és a tradíció

Ma már közhelyszerű állítás, hogy a reformátorok nem akartak új egyházat alapítani, sőt az egyház egységét és a világ kezdetétől annak végéig tartó kontinuitását hangsúlyozták. Ennek ellenére a reformáció nemcsak a középkori tradíciók megszakadását eredményezte, hanem számos új hitvallási és szervezeti tradíciót is hozott létre. Ezt az örökséget éppen a kerek évforduló kapcsán érdemes önkritikusan is értelmezni. Mindenekelőtt azzal a protestáns önértelmezéssel kell leszámolni, amely 1517-et olyan kezdetnek és viszonyítási pontnak tekinti, mintha ez lenne az egyház születésnapja és a középkori egyházhoz nem is lenne semmi közünk. Ezért érdemes tudatosítani, hogy az egyház katolicitását és egységét református hitvallásaink az első egyetemes zsinatok keretei közt értelmezték és a krisztológiai, valamint trinitástani eretnekségek kizárásával egy meglehetősen széleskörű tanbeli egység tényét vázolták fel. Az ökumenikus mozgalom számára ez teremtette meg az alapot és a különbözőségekről folytatott további párbeszédekhez a megfelelő légkört. Ahol az egyetemes hitvallásokat közösen tudjuk elmondani, ott a felekezeti tradíciók eltérő identitásai már nem szükségszerűen vezetnek ellenségeskedéshez. Az elmúlt fél évezred tanulsága éppen azt mutatja, hogy az európai pluralitásban nemcsak kerítések épültek, hanem kölcsönhatások is érvényesültek. Ez leginkább a római katolikus egyház 20. századi történetében és a II. Vatikáni Zsinat után szembetűnő.

A reformátori teológia egyedül a Szentírás és a tradíció kérdésében maradt következetes a sola Scriptura elvhez, amennyiben a hagyományt teljes egészében az Írás normája alá helyezte.[9]De, amint a fentebbiekből is kitűnik, a hagyományt, mint az atyák örökségét nem vetette el. Nem véletlenül vált emblematikus énekünkké, a nemzedékről nemzedékre hűséges Istenről valló 90. zsoltár. Az egyház nem velünk kezdődött, és utánunk is folytatódik, ezért nélkülözhetetlen feladat a keresztyén és református örökség áthagyományozása a következő nemzedék számára. Ez különösen nehéz vállalkozás egy olyan korszakban, amely az értékőrzést előszeretettel címkézi konzervativizmusként. A hagyomány azonban nem egyenlő a tradicionalizmussal és a maradisággal. Éppen az elmúlt fél évezred mutatja, hogy az egyház története olyan kincsestár, amelyből Jézus szavai szerint „ót és újat lehet előhozni” (Mt 13,52). Az „új” az evangéliumi szóhasználatban nem a legfrissebbet és legmodernebbet jelenti, hanem a Krisztus által hozott egészen mást és maradandót. Ezért megszakadt tradíciók elevenedhetnek meg újra és megkövült szokásokkal és hagyományokkal kell leszámolni, ha azok már nem szolgálják az evangélium ügyét. Az ecclesia semper reformanda jelszava éppen erre a megvizsgálásra és különbségtételre vonatkozik (Róma 12,2).

A reformáció fő irányzatai teljes egészében a keresztyén nyugati kultúra folyamatosságában kívántak megmaradni. A II. Helvét Hitvallás aláíró atyái ezért illesztették a hitvallás elejére a keresztyénséget államvallássá nyilvánító császári rendeletet (380) arról, hogy kik tartandók katolikusnak és kik eretneknek. Ők az egész keresztyén nyugat megújulásában hittek, ezért harcoltak az ellen is, hogy a hit kizárólag az individuumok ügye legyen. A legszemélyesebb hitvallást (lásd Heidelbergi Káté) össze tudták kapcsolni a legegyetemesebb gondolkodásmóddal, a részegyházakat az egyetemes (katolikus) egyház közösségében látták, Isten népét pedig a nagyobb népközösségben.[10] Korunk nagy kérdése, hogy a széttöredezett Európában ugyancsak széttöredezett és meggyengült keresztyénségünk mennyiben képes képviselni az egyén és közösség, a rész és egész összetartozó dialektikáját. A Corpus Christianum hajdani egysége, amely még a reformációban is megvolt[11] már.

A sola gratia és a teljesítmény elv

Az egyedül kegyelemből való megigazulás tanítása szakított azzal a késő középkori felfogással, amely a megigazulást olyan folyamatként látta, amelyben a megigazító kegyelem az ember bűnbánatára (vezeklésére) mintegy válaszul érkezik. Ennek bibliai magyarázatát a „kegyelmet kegyelemért” (Jn 1,16) textusra alapozták.[12] Ebben az érvelésben valójában az üdvösség és a jutalom fogalmai keveredtek. Azok, akik az ún. „új ágostoni iskola”, ill. a humanizmus eszköztárával érveltek, az emberi szabad akaratot éppen az erkölcsi tettek jutalmazása miatt védték. Ez azon a félreértésen alapult, mintha a reformátorok általában tagadták volna az emberi cselekvés szabadságát, pedig ők csupán Krisztus érdeme kisebbítésének láttak minden olyan engedményt, amit az emberi oldal irányában teszünk. Az evilági dolgokban való döntés nem tartozik ide. Cselekedeteinknek is megvan a maga helye és értéke, mert „lehetetlen, hogy akik hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék”.[13]

Ennek a tanításnak maradandó üzenete, hogy nem nekünk kell önmagunkat megvalósítani, hanem az ajándékba kapott élettel és üdvösséggel szabad Isten dicsőségére és felebarátaink javára élni. A reformátori tanítások egyensúlyban tartották az üdvösség objektív és szubjektív oldalát.[14]Az újkori ember számára a személyes döntés jelentősége és az önrendelkezési jog került túlsúlyba. Az a bizonyosság, hogy „nem a magamé vagyok”, tartást ad az életnek és magatartást formál. Nem véletlenül vagyunk a világon, és az életünk egyetlen lényeges döntése ennek elfogadására vonatkozik. A kegyelmi kiválasztás tana is lényegében a sola gratia bizonyosságát kívánja megerősíteni. Az üdvösség rendjében Isten döntése megelőzi a miénket. Szabadságunk alapja minden jónak cselekvésére éppen abban van, hogy nem önmagunk teremtjük meg egzisztenciánkat, ezért mindkét kezünkkel munkálkodhatunk hivatásunk betöltésére.

[[paginate]]

Tanítás és tanulás a nagykorú keresztyénségért

A reformáció a katechézis és iskolai oktatás terén is lényegi változásokat hozott. Ehhez új műfajt is teremtett, a káté formát. Ennek hasznát hangsúlyozza Kálvinnak Seymour-hoz, Anglia protektorához írt levélrészlete: „Higgye el, Uram, hogy Istennek egyetlen egyháza sem állhat fenn káté nélkül… mert ha Ön egy tartós épületet akar emelni, amely ne romoljék el azonnal, intézkedjék, hogy a gyermekek vezettessenek be egy jó kátéba, amely megmutatja nekik röviden s kis korukhoz mérten, hogy hol van az igazi keresztyénség. Ennek a káténak kettős haszna lenne: bevezetésül szolgálna a népnek arra, hogy megértse a prédikációkat, s megakadályozná az idegen tanok behatolását és elterjedését.”[15] A káté tehát nemcsak a gyermekek oktatását szolgálta, hanem a gyülekezet felnőtt tagjainak folyamatos tanítását is ellátta, amint az a Heidelbergi Káté esetében is látható.

Ez az igény egyenesen következett abból, hogy az igaz hit elsősorban biztos ismeret (certa notitia),[16] amelynek van tanítható és megtanulandó része is a „szívbéli bizalom” mellett. A sola Scriptura elvből következett az olvasás-írás kultúrájának széleskörű elterjedése is, amely a templomot és iskolát szorosan egymáshoz kapcsolta. Amikor Kálvin visszautasítja a templomi képeknek (biblia pauperum) pedagógiai szükségességét, akkor a tanítást nevezi meg az istenismeret forrásaként.[17]

Az ismeretek szintjén való igényesség nemcsak a gyülekezet tagjaira, de a tanítás szolgálatát ellátó doktorokra is kiterjedt. A bibliai tanítók analógiájára (didaszkalosz) Kálvin ezért tekinti a doktorokat külön szolgálati ágnak az egyházban. Őket a pásztoroktól az különbözteti meg, hogy kizárólag a szent tudományok művelésével kell foglalkozniuk.[18] A világ dolgaira vonatkozó ismeretek megszerzését ‒ vagyis a keresztyén iskolát ‒, az a világnézet határozta meg, amely valamennyi tudományt Isten teremtett világa megismerésének tekintett. Ezt az igényességet és teljesség elvűséget ma is a tanítás mindhárom szintjén – a teológiai oktatásban és önképzésben, a gyülekezeti tanításban, valamint az iskolai nevelésben ‒ mérceként kell alkalmaznunk. Aki kevesebbel megelégszik, az elássa a talentumokat és ítélet alatt van (Mt 25,14-30). A közfelfogással ellentétben a talentum nem a tehetséget jelenti (azt inkább a dynamisszal azonosíthatnánk, 15. v.), hanem a lehetőséget a megbízatás teljesítésére.

„Nemes harc” az igazságért

A reformáció tanításai heves hitviták tüzében kristályosodtak ki. A 16. századi hitvallások azonban konszenzuskeresésről és elköteleződésről is tanúskodnak. A hitvallók sokszor mártírok is voltak. Az igazságnak ez a szenvedélyes keresése egy olyan korban is példaként szolgál, amikor a „plauzibilitási struktúra” relativizálja és szubjektívvá teszi az igazságot, és tényként csak a természettudományos állításokat fogadja el.[19] A vallásháborúkat lezáró Westfáliai Béke (1648) helyesen ismerte fel, hogy hitbeli kérdéseket fegyverekkel nem lehet eldönteni, de az európai gondolkodást ez után már zsákutcába vezette az olyan következtetés, hogy valójában nincs is igazság, csak igazságok, ill. a társadalomban csak jogszolgáltatás létezik, igazságszolgáltatás nem.

A reformáció öröksége, hogy Isten igazságosságáról (iustitia Dei) beszélünk az emberi relatív igazságossággal szemben.[20] Van igazság mind az alétheia, mind a dikaioszüné értelmében, mivel mindkettő Krisztusban van. Mi ezt nem birtokoljuk, de keressük, mint az éhes és szomjas ember a kenyeret és a vizet (Mt 5,6). A filozófiával ellentétben mi ezt a forrást nem az ember racionális döntésében találjuk meg,[21] hanem abban, Aki engedi megtalálni önmagát és a kopogtatóknak szívesen nyit ajtót (Mt 7,7). Ez a reményteli keresés és a megtalált igazság előtti közös meghódolás a fél évezrede megindult reformáció legmaradandóbb öröksége. Az újszövetségi gyülekezetben ezt az igazságot sohasem egy ember birtokolja, hanem az egyetemes papság/prófétaság rendje szerint a „prófétalelkek engednek a prófétáknak” (1 Kor 14,15).

Szűcs Ferenc