„Eltétetett nekik az igazság koronája”

Czeglédi Péter református lelkipásztor gályarab emlékére emléktábla avatására került sor Léván, a Barsi Egyházmegye Majálisán. Az április 30-i esemény a IV. Czeglédi Péter Napok programjának ki- emelkedő része volt, a Czeglédy család 34 tagjának jelenlétében.

Az emléktáblát a templom előtt 2013 szeptemberében felállított monumentális kőtömbre helyezték. Az arany ónix kő a tájék különlegessége, a Léva melletti Siklósról származik, súlya 4 tonna.

Az emléktáblát a lévai gyülekezet tervezte és készíttette, amely a Felsőpéren élő Nagy Mátyás művész alkotása. Az emléktábla rézveretes technikával készült, ahogyan a honfoglaláskori tarsolylemezek. A tábla alakja a Könyvek Könyvét formázza és rajta több jelkép (főnixmadár, kehely, lángoló szívet ölelő kéz, gálya, hármas halom stb.), illetve a gályarabság kezdetének és szabadulásának éve található latinul, valamint a kehely talpán még egy évszám (1682), amely a lévai eklézsia régi úrvacsorai klenódiumát idézi fel Czeglédi Péter lelkipásztorságából (1671–1688). A másik hithős, a Buccariban rabságot szenvedő Rimaszombati Kis János nevét is felvésték a réztáblára, aki 1688–1701 között állt a gyülekezet élén.

Az emléktáblát Dr. Czeglédy Mária és Dr. Czeglédy Pál gályarab-leszármazottak leplezték le.

A 340 éve szabadult gályarab hithőseinkre emlékező ünnepi- és emléktáblaavató beszédet Prof. Dr. Gaál Botond ny. teológiai egyetemi tanár tartotta.

(A Szerkesztőség)

Nagytiszteletű Esperes Urak, Lelkipásztor Szolgatársaim!

Kedves Lévai Gyülekezet!

Kedves Testvérek Mindnyájan a Barsi Református Egyházmegyéből!

Bibliás, evangélium szerint reformált hitükért a francia hugenották, Knox János (John Knox) Skócia reformátora és a magyar protestáns lelkészek, tanítók szenvedtek gályarabságot. Az előbbiek még a 16. században, a mieink 1675-76-ban. Knox János olyan súlyú reformátora volt a skót reformátusoknak, mint nekünk Méliusz Juhász Péter, a „magyar Kálvin”. Amikor az Edinburghi Egyetem Teológiai Fakultásán, a New College-ban ösztöndíjas hallgatóként nap mint nap elmentem a szobra mellett, mindig eszembe jutott, amit följegyeztek róla: „emberi orcától soha meg nem rettent”! A gályarabságot is kibírta, a francia hugenották viszont ezrével haltak vértanúhalált a gályákon az embertelen bánásmód miatt.

A magyar gályarabok szomorú története egy irányított politikatörténeti és egyháztörténelmi folyamatnak a legkirívóbb eseménye. Ezen a folyamaton belül az 1671–81 közötti időt nevezi a magyar protestáns egyháztörténetírás gyászévtizednek, amelynek a mélypontja volt a gályarabság. Ugyanakkor a történet meghatóan felemelő része lett hithőseink kiszabadítása. Ez kötődik Michiel de Ruyter holland tengernagy személyéhez, aki egyben a holland nép egyik legnagyobb történelmi alakja. Az 1671-es év a mi történelmünkben az I. Lipót féle önkényuralom kezdete volt, amikor Bársony György váradi c. püspök kezdeményezte a vallásszabadságot biztosító 1606. évi Bécsi béke érvénytelenítését, amely a református fejedelem, Bocskai István szabadságharcának lett az eredménye. Bécs jóváhagyását bírva, Szelepcsényi György érsek-primás vezetésével hamarosan létrehozták a pozsonyi rendkívüli törvényszéket. Ugyanígy Nagyszombatban és Szepesváralján is. 1673-ban és 1674-ben összesen mintegy 700 evangélikus és református lelkészt, tanítót idéztek be, s a megjelenteket összeesküvés, hazaárulás és a római katolikus vallás sérelmének vádjával borzalmas kényszernek és szenvedésnek vetették alá. Mintegy háromszázan jelentek meg, a többiek vagy illetéktelennek tartották a beidézést, különösen is a török hódoltsági területeken, vagy pedig maga az egyházmegyéjük nem engedte őket el, például Szatmárból. Ennek az eljárásnak az ürügye a Wesselényi-féle összeesküvéssel is kapcsolatban volt, de igazából a római katolikus egyház a magyarországi protestantizmus fölszámolását tűzte ki célul. A perbe csalt protestáns lelkészeket, tanítókat hitük feladására, illetve a római egyházba térésre, vagy a lelkipásztori állásuk és hazájuk elhagyására kényszerítették, az otthon maradt gyülekezetet pedig megfélemlítették. A végsőkig kitartó lelkészeket, „iskolamestereket” börtönben kínozták, majd amikor így sem voltak hajlandók hitüket megtagadni, sokakat eladtak a Földközi-tengeri gályákra. Pontos számadatokat itt nem érdemes említeni, mert a megkínzottak kálváriája rendkívül bonyolult. A mai közvélemény csak a negyven prédikátorról tud valamit, főleg Moldova György könyve kapcsán, nincs azonban pontos információ a valóságos eseményekről, minthogy nem is lehet. A bécsi levéltári adatokhoz mostanában lehet csak hozzáférni, a kutatások elkezdődtek.

[[paginate]]

Amit az eddigi mozaikos ismereteink alapján tudunk, az az, hogy több csoportban küldték őket a gályákra. Első „menetben” 37 lelkészt és 4 tanítót „hajtottak” gyalog Nápolyba, másokat később indítottak útnak, ismét másokat pedig a börtönben hagytak. Amennyire a leírásokból következtetni lehet, a 41 fős első csoportból csak harmincketten jutottak el a nápolyi kikötőbe, kilencen út közben meghaltak vagy elmenekültek. A harminckettőből ketten már halálosan betegek voltak, így harmincójukat adták el a gályákra – egyenként 100 tallérért. Abban az időben a gályákat török és afrikai hadifoglyok, valamint halálraítélt bűnözők hajtották. A magyar gályarabokat is tulajdonképpen halálraítélték, s az ítélet végrehajtásának ezt a módját választották. Ahogyan bántak velük, az leírhatatlan. Többen bele is haltak. Végül a nemzetközi felháborodás miatt, de bonyolult diplomáciai erőfeszítések folytán, valamint többszöri szabadítási ígéret és ígéretszegés után, éppen 340 éve, 1676. február 11-én kiszabadultak. Nem könnyen! Michiel de Ruyter admirális váratlanul odavonult a teljes hajóhadával, ultimátumot küldött és felkészült a város ágyútűz alá vételére, s ezzel a nápolyi alkirályt a gályarabok átadására kényszerítette. Még aznap este csónakokkal a holland flotta egyik hajójára szállították őket, másnap pedig mindnyájukat átvitték az admirális hajójára. A harmincból már csak huszonketten voltak ekkor a gályán. Ketten a gályán haltak meg, hatan halálosan betegek lettek és börtönbe vitték őket, s ezek közül is már csak négyet talált életben a szabadulás. Így huszonhatan maradtak. Maga Czeglédi Péter azok között volt, akiket már a nápolyi börtönből hoztak a fedélzetre. A gályarabok keresztyén lelkülettel fogadták mindazt, ami velük történt. Nem az ellenségeiket szidalmazták, hanem a szabadulásért hálát adva a csónakon a 46., a 124. és 125. zsoltár verseit énekelték: „Akik bíznak az Úr Istenben nagy hiedelemmel, azok nem vesznek el semminémű veszedelemben. Mint a Sion hegye megállnak, nem ingadoznak!” Vacsora után elénekelték az Isten irgalmasságáról szóló 106. zsoltárt: „Az Urat áldjátok, mert jó, Irgalma örökkévaló!” – Michiel de Ruyter nagy örömmel és szeretettel fogadta őket és ekkor hangzott el a híres mondat a világ legerősebb flottájának leghatalmasabb tengernagya szájából: „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” Élete során Michiel de Ruyter 40 tengeri csatát vívott, melyek közül 15 volt sorsdöntően nagy horderejű. Két és fél hónappal később a franciák elleni siracusai csatában, 1676. április 29-én életét vesztette.


            Forrás: wikipedia.org

Nem régen, talán tíz éve találták meg Baselben Johann Heinrich Ries zürichi professzor emlékkönyvét, amelyben a Zürichbe vitt valamennyi magyar gályarab beírása megtalálható. Kiderült, a magyar gályarabok megszabadítása olyan nagy eseménynek számított Európában, hogy sokan igyekeztek valami kis emléket őrizni róluk. Ries professzor az emlékkönyvébe történő beírást kérte tőlük. Ott van Czeglédi Péteré is, Petrus Czegledi Hungarus, Ao. 1676. die 26. Julii bejegyzéssel. A nagy szabadító Michiel de Ruyter admirális portréját Ferdinand Bol (1616-1680), a holland aranykor festőművésze készítette el, amely az amszterdami Királyi Múzeumban található.

A debreceni Gályarab-emlékművet pedig hálás emlékezésül Michiel de Ruyter admirálisnak és a magyar gályaraboknak 1895-ben özvegy Hegyi Mihályné, Józsa Eufrozina gazdag polgárasszony állíttatott a Nagytemplom és a Kollégium közötti emlékkertben. Az oszlopon 41 gályarab családi neve olvasható, de odagondolhatjuk még mindazokat a hitvallókat, akiket szintén gályákra vittek, vagy akik a börtönökben haltak meg, vagy börtönből szabadultak, vagy éppen a kínzások és deportálások közepette el tudtak menekülni. Itt azt kérdezhetjük, miért éppen Debrecenben van a gályarabok emlékműve. Erdélyből és Debrecen környékéről ugyanis – az erdélyi kálvinista fejedelmek oltalma miatt ‒ nem mertek beidézni senkit. Mégis úgy tűnik, nincs rossz helyen ez az emlékmű, mert amint utána néztem a diáknévsorokban, 16 olyan gályarabságra ítélt lelkészre találtam, akik a Debreceni Református Kollégium növendékei voltak. Közülük tízen kerültek a gályákra az első csoportban, hárman gályarabként meghaltak. A további hat gályarabságra ítélt, de bebörtönzött lelkész közül, akik debreceni diákjaink voltak, ketten a börtönben haltak meg, a többieket a szabadulásuk után külföldre menekítették. Az ismert 41 gályarabon kívül még mások is szenvedtek gályarabságot, teljesebb képet róluk csak a későbbi kutatásokból fogunk kapni. – Az iszonyatos szenvedések után a magyar gályaraboknak Svájc, Hollandia és Szászország adott otthont.

[[paginate]]

Kedves Gyülekezet, amikor emléktáblát készülünk leleplezni, eszünkbe juthat Kányádi Sándornak egy másik emléktábla avatása kapcsán született verse: „A világnak olyan szögeletin élünk, Ahol csak holtunkban adják ki a bérünk!” (Kőkoporsó). Bizony, most kiadjuk a mi hithőseink bérét, és elmondjuk: gályarabjaink hitvalló bátorsága, szilárd hite és hazájuk szeretete immár átrajzolta a mi lelki arcunkat is. Ezeket a jegyeket valamiképpen mi is magunkon hordozzuk. Ott viseljük, amikor őseink biblikusan hitvallásos magatartását fölvállaljuk, amikor megvalljuk magyarságunkat, és nem hagyjuk el a szülő földünket, vagy amikor komor idők gonosz indulatainak emberei önazonosságunk megtagadására akarnak kényszeríteni, s amikor minden lehetetlennek látszik, és ha még az állampolgárságunktól is megfosztanak bennünket, mint a lévai gyülekezet lelkipásztorát, akkor is kitartunk a lelkiismeretünk kiáltása mellett, miként azt a gályarab őseink tették: mert „töviseken át vezet az út a rózsákhoz!” – amint Czeglédi Péter testámentuma szépen kifejezi.

Nagy Mátyás alkotása (forrás:felvidek.ma)

Most hálát adunk Istennek a rendíthetetlen hűségükért, és a történelmünk mélyén nyugvó hithőseink példájából merítünk bátorságot, hitet és reménységet. Mi a jövőnk felől nézzük a jelent és hiszünk abban, hogy „még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán!” Hiszünk abban, hogy a gályarabjaink szenvedése, jellemszilárdsága és a veszedelmek között is vallott bizonyosságuk igazából szellemi magvetés volt történelmünk rögös mezején, amely majd kikel, és az igazság erejével terem hatvanannyit és százannyit a későbbi nemzedékek lelkében. A lévai emléktábla felavatásakor idézzük mi is, és lelkünkbe belepecsételjük örök tanulságként a debreceni gályarab emlékműre följegyzett bibliai bizonyságtételt és bátorítást: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája!” (2Tim 4,7-8)

Forrás: felvidek.ma   

Ezekkel az igei gondolatokkal fogják leleplezni a Barsi Egyházmegye gályarab hithőseinek, Czeglédi Péternek és Rimaszombati Kis Jánosnak az emléktábláját Czeglédi Péter leszármazottai: Dr. Czeglédy Pál és Dr. Czeglédy Mária. – Emlékük legyen örökre áldott!

Gaál Botond

Hasonló anyagaink

A keresők könyve

Megújult külsővel és belső tartalommal jelentette meg a Magyarországi Református Egyház Kálvin Kiadója a Magyar Bibliatársulattal közös Biblia magyarázó jegyzetekkel című kiadványát.