„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!
Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem,
mindig benned reménykedem” (Zsolt 25,4).

Hányszor sóhajtottunk már Isten felé életünknek egy-egy elakadt, tehetetlen időszakában! Mennyire nagy szükségünk van az Ő vezetésére, útmutatására. Arra viszont ritkábban gondolunk, hogy ugyanerre a Mennyei hatalomra és vezetettségre van szükségünk az imádságban is. A Lélek esedezésére, hogy egy-egy elcsendesedésben megtörténjen a kegyelem, a találkozás, Richard Foster képével élve a hazatalálás.[1]

Az imádság kapcsolat, amiben végtelenül rá vagyunk utalva Istenre. Az Ő jelenléte emeli az újszülött első lélegzetét, a kisgyermek naiv kéréseit, a jólnevelt hittanos imádságos szavait, a kétkedő kamasz kereséseit, a felnőtt könyörgéseit, az idős egyre halkuló sóhajait párbeszéddé, kölcsönös kapcsolattá, imádsággá.

Az imádság az a különös kapcsolat, ahol Isten egyszerre hív bennünket növekedésre, a felnőtt, nagykorú hitben való kibontakozásra és a gyermeki bizalomra, ahol mind kisebbek és kisebbek leszünk, hogy az Ő kegyelme gazdagodhasson bennünk és a környezetünkben.

[[paginate]]

Kálvin így ír erről: „komoly és heves vágy gyulladjon szívünkben, hogy mindig őt keressük, őt szeressük, és őt tiszteljük, miközben minden szükségünkben megtanulunk őhozzá menekülni mint szent révhez; továbbá azért, hogy lelkünkbe ne lopózzék be olyan kívánság vagy óhaj, amit lelkünk szégyellne előtte megvallani, miközben megtanuljuk színe elé vinni minden óhajunkat, sőt egész szívünket kiönteni előtte”.[2]

Az imádság személyes tér, amit több minden alakít és színez egészen egyedivé. A legmeghatározóbb a bennünk élő istenkép. Kicsoda számunkra az Isten, hogyan ismerjük őt? Kevesen gondoljuk, hogy a lelkünk mélyén megbújó, sokszor önkéntelen elképzelés Istenről (istenreprezentáció)[3] milyen sok mindenből tevődik össze. Egyszerre jelenik meg benne a kora gyermekkorunkat meghatározó kapcsolatok minősége, amit később árnyalnak mindazok a hitismeretek, és elképzelések, amelyeket a családunkban, az iskolában, a gyülekezetben, a társadalomban összegyűjtünk és valami mód egymáshoz illesztünk. Az imádságos életet befolyásolja a személyiségünk is a ránk jellemző kapcsolódási és kötődési mintázatokkal, illetve az a felekezeti és kegyességi beágyazottság, amiben felnőttünk, és amiben a hitünket épp aktuálisan éljük.

A fentiekből egyértelműen kirajzolódik, hogy az imádságos kapcsolat egyszerre mennyei és földi adottságok, meghatározottságok között bontakozik ki. Az előbbi tekintetében a ráhagyatkozásban és a bizalomban növekedhetünk, az utóbbit pedig jó szem előtt tartani, lehetőségeink szerint feltérképezni és figyelembe venni mind a személyes, mind a közösségi imaéletre történő rátekintésben.

[[paginate]]

Az imádság korosztályos meghatározottsága

Az empirikus valláspszichológiai kutatások szerint az imádság fejlődése jól értelmezhető a kognitív fejlődés szakaszaival összefüggésben. A szakirodalom gyakran az Erickson-, a Piaget-és a Fowler szakaszos elméleteire[4] támaszkodva vizsgálja, hogyan változik az imádság tartalma és funkciója az életkor előrehaladtával. A fejlődés során az imádság jellege fokozatosan átalakul: csökkennek a konkrét, materiális eredményekre irányuló elvárások, miközben az ima egyre inkább személyes kommunikációvá válik Istennel. Az egyéni fejlődésben az is megfigyelhető, hogy az imádság tartalma az egocentrikus szükségletektől az altruista, másokért mondott imák felé mozdul el.[5]

Óvodáskorban és az első iskolai években a gyermekek feltétlenül hisznek abban, hogy Isten meghallgatja őket. Ebben az életkorban az imádság valójában a vágyteljesítés eszköze, amibe mágikus, varázsszerű vonások is keverednek. A gyermek rejtett célja, hogy Istent a maga szolgálatára kényszerítse. A kimondott szavak és a bennük megfogalmazott kérések között automatizmust feltételez: ha imádkoztunk, megtörténik.

Segíthetjük őket, hogy az imádság külső, időnként ’kényszeresen’ ismételt formáiról az imádság belső jelentőségére, magára az Istennel való kapcsolatra helyeződjön át a hangsúly.[6] Társul szegődhetünk, hogy együtt gyakoroljuk a bizalmat az ima szavai mögött jelen levő hatalmas Isten felé, akihez bármivel fordulhatunk, ugyanakkor maga dönt a kéréseinkről. Vígasztalhatjuk a gyermekeket, hogyha nem is mindig értjük, hogy melyik imádságunk válik valóra, melyik nem, mégis Isten döntései a legjobbak a számunkra.

A kisiskolás gyermek az imádságban a biztonságot keresi. Örömmel lesi el a felnőttektől az imádság formáit, kifejezéseit, amibe bele helyezheti személyes háláját, köszönetét és kéréseit. Ebben a szabálykövető időszakban a megtanult módokhoz ragaszkodik is. Szerinte imádkozni össze kulcsolt kézzel, lehajtott fejjel lehet, illedelmesen megfogalmazva, hogy mit kérünk Istentől és mit köszönünk meg neki. Csak fokozatosan hívhatjuk meg őket az imádság párbeszédes, szabadabb útjaira, amikor teret kapnak az egyre bensőségesebb megosztások.

[[paginate]]

A tinédzser kor elején a gyermek imádságai kezdenek egyre személyesebbek lenni. Szívesebben fordul Istenhez a maga belső csendjében, vagy titkos naplója társaságában. Ebben az életkorban bátoríthatjuk, segíthetjük is, hogy rendszeres szokássá legyen az egyéni csendesség. Segíthet egy imanapló, amibe szabadon lehet írogatni, rajzolni, üzenni Istennek, megörökíteni benne a kedvenc igéket, énekeket.

A tinédzserben már megjelennek az Isten létére vonatkozó kétségek is, amelyek hullámzóvá teszik imádságaikat is. Éppen ezért a fiatal számára ebben az életkorban különösen sokat jelentenek a bizonyságtételek, személyes életpéldák, egy idősebb lelki testvér vezetése, tanítása, aki beszél az imádságos élet próbáiról, kihívásairól, hullámzásáról is. Így nem alakul ki az ifjúban hiábavaló bűntudat, ha szembesül a hit törékenységével.

A középiskolás fiatal imaélete magán hordozza az élet értelme utáni kutakodást, érzelmi életének, belső feszültségeinek, bűntudatának feltárását és a szeretteiért, a környezetéért való közbenjárást. Az imádság értelmet kereső, mentál- és szociálhigiénés jelleget ölt, ahogyan az Isten, önmaga és a kapcsolódások keresésévé alakul.

A felnőtt embernek minden rendelkezésére áll, hogy a gyermeknél jóval tudatosabban járja és keresse az imádságos élet ajándékait és lehetőségeit. Talán úgy gondoljuk, hogy egy felnőtt imádsága már keveset változik, pedig még jónéhány korszak követheti egymást a hitbeli növekedés, a spirituális érés, vagyis a megszentelődés útján. Mégis vannak, akik megmaradnak a gyermeki imádságok egy-egy szintjén. Pedig Isten hív, hogy a Vele való szövetségben egyre bensőségesebb útjait keressük a kapcsolódásnak. Tanítványként lehetőségünk és felelősségünk, hogy egymás mellé szegődve, személyes lelki beszélgetésekben, gyülekezeti kisközösségekben kísérjük egymást az Istennel járt úton és együtt növekedjünk, támogassuk egymást az imádságban.[7]

[[paginate]]

Az imádság a megszentelődés tere

Az imádság az a tér, ahol megélhetjük az Istennel való kapcsolat különböző útszakaszait. A lelki életnek is megvannak a maga korszakai, aminek a lelkiségi hagyományban többféle leírását is megtaláljuk. A római katolikus hagyományban mennyei létrát találunk (scala sancta). Benedek regulája 12 lépcsőn keresztül mutatja be a szerzetes lelki fejlődését, az alázat tizenkét szintjét.[8] Clarvaux-i Szent Bernát szerelemlépcsőről beszél.[9] Keresztes Szent János a Kármel hegyére vezető útról ír.[10] Avilai Szent Teréz a belső várkastély szobáinak szimbolikájában ír a misztikus egyesülés titkáról.[11] Bunyan pedig a zarándok útjának képével ragadja meg a hívő lelki életének fejlődését.[12]

Wikström svéd protestáns teológus és pasztorálpszichológus a következő állomásokat találta:[13] (1) Hiány – Isten sejtése; (2) Előíz – Isten él; (3) Megtérés – Isten követel; (4) Kegyelem – Isten ajándékoz; (5) Éjszaka – Isten elrejtőzik; ( 6) Fény – Isten kápráztat; (7) Vándorút – Isten elkísér; (8) Ora et labora! – Imádkozz és dolgozz. Ezekben a szakaszokban természetszerűleg az imádság is változik, módosul, fejlődik, vagy épp visszaesés (regresszió) figyelhető meg benne.

[[paginate]]

Az imádság személyes útjain

Felnőtt korban a személyiségünkből fakadó különbségek is könnyebben megfigyelhetők, tetten érhetők.[14] Egy extrovertált ember nehezebben összpontosít, nagy segítségére van a közösségben történő imádság. Az introvertált ember mélyebben át tudja adni magát az elmélkedésnek, önvizsgálatnak, nála viszont félő, hogy elmarad a testvérekkel való kapcsolódás. A gondolkodó típus imaélete módszeres, imádságai szépen felépítettek, de hajlamos lehet a hitélet hipochondriájára. Az érző típus imádságai bensőségesek, mélyen személyesek, de túlzott szubjektivizmus jellemezheti. Az intuitív ember, míg misztikus tapasztalatokban részesül, könnyen elfeledkezhet a közbenjárás és a diakónia jelentőségéről. Az érzékelőt pedig annyira meghatározza aktuális kedélyállapota, a közvetlen külső és belső benyomások, hogy nehézzé lehet az összpontosítás.

Gary Chapman az öt szeretetnyelv mentén hívja fel a figyelmet az imádságos életben is megfigyelhető különbségekre.[15] Meggyőződése, hogy „mindnyájunknak van egy ’elsődleges szeretetnyelve’, amely a szívünkhöz szól, és ha ezen a nyelven hallgatjuk Istent, akkor a legszemélyesebben fogjuk megtapasztalni szeretetét.”[16] Hiszen „Isten folyékonyan beszéli mindannyiunk szeretetnyelvét.”[17]

[[paginate]]

A Szentírás igéiben elérnek hozzánk Isten bátorító, életünket elismerő szavai (Ézs 41,10). Teremtőnk és Megváltónk megannyi módon keres minket, hogy minőségi időt töltsön velünk (Zsolt 145,17-18). Ha megnyitjuk szívünket a hálára, a legapróbb csodákban és megannyi áldásban felfedezhetjük ajándékait (Mt 7,7-11). Krisztusban pedig felragyog mindaz a mennyei cselekedet, amit Isten értünk tett, nem szeszélyből, hanem szívből, szívességből, jóságából (Jn 14,8-11). De megélhetjük azt a mennyei érintést is, amivel a Fennvaló áld, gyógyít, újjá teremt (Mt 8,2-3). Mindezekre pedig hittel válaszolhatunk a magunk szeretetnyelvén: ahogyan dicsérjük Istent, elismerjük hatalmát, ahogy időzünk vele, minőségi időt szánva Rá, vagy elé visszük lelki és fizikai ajándékainkat, szolgálunk a környezetünkben szívvel, jót téve és ahogyan tovább adjuk a Tőle kapott gyógyító érintéseket a testvéreknek.

Gary Thomas spirituális temperamentumról beszél, amikor megszentelt utakra hív bennünket.[18] A természetkedvelő a természet által kapcsolódik Istenhez. Az érzékelők az érzékeik útján. A hagyománytisztelők a rítusokban és a szimbólumokban. Az aszkéta típusúak a magányban és az egyszerűségben. Az aktivisták a küzdelmes ügyekben. A gondoskodók a másokról való gondoskodás által. A jó értelemben vett rajongók a titkok és dicsőítés útján kapcsolódnak. A szemlélődők az elmélyült imádatban. Az intellektuálisok az értelem segítségével kerülnek közelebb Istenhez.

Természetesen egyikünk sem egy szeretetnyelvet beszél és nem pusztán egyféle úton tapasztalja Isten közelségét. Chapman is többnyelvűségre bátorít minket, ahogy Thomas is a különböző utak gazdagságára hív.

[[paginate]]

Ápolható életterület

A fentiekből látható, hogy az imádság mennyire személyes utat jár be bennünk az életciklus, az egyéni élettörténet és személyiség vonatkozásában. Mindezekben természetesen a gyakorlati szempontokat is magunk előtt kell tartanunk. Hiszen az imádságban való növekedés, az Istennel való kapcsolatunk egyszerre kegyelmi ajándék és tudatosan ápolható életterület.

Segíthet, ha rendszeres időt különítünk el a csendességre, még akkor is, ha eleinte szétszórtnak vagy üresnek érezzük az odaszánt időt. Az imádság útján a kitartás legalább olyan fontos, mint az érzelmi intenzitás.

Érdemes figyelni arra is, milyen istenkép él bennünk, mert sokszor ez határozza meg, mennyire tudunk bizalommal megszólalni Isten előtt. Az imanapló vezetése, igék feljegyzése vagy hálaadásaink tudatos számbavétele mélyítheti az Istennel való személyes kapcsolatot. Fontos, hogy ne csupán kérjünk, hanem tanuljunk figyelni is: hogyan keres bennünket Isten, mi az, amit formálni szeretne bennünk? Érdemes saját lelki alkatunkat is megismerni, hogy megtaláljuk azokat az imaformákat, amelyek közelebb visznek Istenhez.

Mindemellett az imádság nem magánügy, hanem közösségi ajándék és felelősség. Gary Thomas így bátorít: „hitünk sajátos kifejezését össze kell kapcsolnunk a Krisztus testének építésére szolgáló közös istentisztelettel”. A közösségi imaalkalmak mintát adnak, erősítenek és itt fedezhető fel az imádság sokszínűsége is, ami Isten áldott gazdagságából és dicsőségéből fakad.

Szabóné László Lilla