Történelmi jelenet. A törökök Magyarországot támadják. A janicsárok első soraiban a szultán másodszülött, tinédzser fia a szablyáját szorongatja. Hősi halált jött halni, ezt ő is és a társai is tudják. Az apja, maga küldte azért, hogy ne akkor mészárolják le, amikor a testvére trónra kerül. Az Oszmán Birodalomban (legalábbis a sorozat szerint) ugyanis ez volt akkoriban a szokás. A hatalmi harcok elkerülése érdekében az új uralkodó minden további, potenciális jelöltet (és sok esetben még azok családjait is) lemészároltatott. Mohamed meghalni érkezett, de a csatában végül nem esett el. Mit sem sejtő apja a saját táborában már temeti fiát – akit az utóbbi időszakban igencsak megkedvelt –, amikor is erősen vérezve bár, de bebiceg a táborba Mohamed. Odaborul apja elé, ránéz és ezt mondja: Bocsánat, hogy nem sikerült meghalnom!

Egy társadalomnak szüksége van mítoszokra, azaz a múlt inspirálta történetekre, amelyeket ismernek az emberek. Ezek segítenek közösséggé szervezni a tagok sokaságát, hiszen a nemzet javát szolgáló karaktert pártállástól függetlenül lehet kedvelni. Ezzel a nemzeti hősteremtéssel jó ideje próbálkoznak a különböző, kultúrával foglalkozó állami szervezetek. Többek között a Nemzeti Filmintézet is, amely az elmúlt néhány évben számtalan történelmi tematikájú filmet pénzelt. Egyik rosszabb lett, mint a másik. Sajnos. A bukásokat követően, úgy tűnik, hogy az NFI-nél – vagy kicsit feljebb – is elgondolkodhattak azon, hogy mi lehet a gond, és most, a Hunyadi esetében más utat választottak. Nemzetközi alkotógárda, komoly szakmai tapasztalat, a politikai cipőtalp nyomásának csökkentése. Az eredmény meg is lett. A Hunyadi nem hibátlan, de messze sokkal jobb, mint az elmúlt évek hasonló tematikájú elődei.

[[paginate]]

A 15 milliárd forintnyi állami támogatással, összesen körülbelül 25 milliárdból készült 10 részes sorozat ugyanis működik. Igaz, nem volt egyszerű dolog Bán Mór 12 kötetének cselekményét és közel 50 évnyi magyar történelem történéseit 10 részbe sűríteni, a 10 órányi mozgástér azonban jót tett az eredetileg 2-3 órásnak és filmnek szánt alkotásnak.  Bizonyos történelmi eseményeken, szereplőkön még így is csak átrohan a történet, ez igaz, illetve az alapvető hatalmi és politikai helyzetet bemutatja, de az egyes történelmi személyek hátterét nem igazán ismerjük meg. Ennek ellenére nézhető, látványos, ráadásul rengeteget tanultak a készítők a hollywoodi és török sorozatokból, vagyis olyan érzelmi hullámvasútra ültetik a nézőt, hogy egyik pillanatban a sírástól, a másikban már a nevetéstől folynak a könnyeink.

Az igaz, hogy elég lassan indul be ez a sorozat is – mint az elmúlt évek magyar filmjei általában - , a harmadik résztől kezdődően azonban már nem lebeg a kikapcsoló gomb fölött az ujjunk, inkább a fotel karfáját markolásszuk izgalmunkban. Az is igaz, hogy kifejezetten zavaró a párbeszédek hullámzó minősége, ráadásul a főszereplő erősen kétdimenziósra (kemény nézés, hősies jellem) sikerült, mindezért azonban kompenzál bennünket szinte minden részben valami. A 10 epizód mindegyikében – kivétel nélkül – láthatunk valami emlékezeteset, elgondolkodtatót, vicceset, megindítót, és ez a tény önmagában elég ahhoz, hogy a következő epizódra tovább vigye a nézőt. És bár a színészek játéka sem egységes (látunk három nyelven is zseniálisan játszó, de egy nyelven is minősíthetetlen teljesítményt nyújtó karaktereket is), az online és a televíziós értékelések, valamint a hazai televíziós nézettségi adatok alapján ezek a hibák nem kifejezetten érdekelték a nézőket.

Itt viszont elérünk egy olyan kérdéshez, ami fölött nehéz lenne szó nélkül elsiklani. Az utóbbi években reneszánszukat élik a kalandfilmek. Van egy „szakszó is” a műfajra, amelyben a Hunyadi is igyekszik nagyot alkotni, ez pedig a kardozós-szexelős sorozatok kategóriája. A Hunyadi ehhez a jelzőhöz mérten erőteljesen explicit, legyen szó akár belek kiontásáról, fejek levágásáról, fedetlen keblek mutogatásáról, leszbikus jelenetekről, erőszaktevésről, vagy épp egy császár orális kielégítéséről. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a tinédszer generáció, vagy épp a még fiatalabbak máshol nem találkoznak ezekkel a dolgokkal.

[[paginate]]

 Az internet és a közösségi média világában hatalmas kihívás őket megóvni az ilyen jellegű tartalmaktól. Ezek fényében azonban igen nehéz úgy ajánlani a Hunyadit, hogy nem teszünk az egész sorozat mellé egy hatalmas tizennyolcas korhatárjelző karikát. Megerősíti ezt az a tény is, hogy a TV2-es premiert követően olyan sokan háborodtak föl az explicit szexjeleneteken, hogy a csatorna kivágta ezeket a sorozatból és leadta nélkülük újra az első 3 részt.

Amikor tehát azon gondolkodtam, hogy ez a sorozat vajon kinek szól, rám talált a felismerés: a pénztárcáknak. A cél: minél több pénzt csinálni vele. Ezt erősíti meg a magyar származású Robert Lantos sztárproducer (Karambol, A napfény íze, ExistenZ) és a showrunnerek, Lengyel Balázs (A vektor, Lajkó – cigány az űrben, Répa), valamint George Mihalka (A szállító sorozat-változata, A cég) nyilatkozatai is: vállaltan a nemzetközi piacot veszik célba. Ezzel önmagában nincs is semmi gond, a hollywoodi sorozatok is azért készülnek olyannak, amilyennek, hogy minél több pénzt keressenek velük a készítők és a színészek. Ráadásul rengeteg példát látunk arra is, hogy ha egy sorozat nem teljesít jól, nem rendelnek belőle második évadot. Mindez azonban számomra erőteljesen árnyalja a nagy nemzeti hősteremtő narratívát. Ha annak nézzük a Hunyadit, ami, nincs vele gond, csak ne tartsuk örökérvényű hőseposznak, mert annak nem az igazi.

A nemzetközi piaci sikerek elérése érdekében tehát a készítők igyekeztek a lehető legtöbb fogást ellesni a nemzetközi mezőnyből, elsősorban a Trónok harca – Vikingek – Szulejmán hármastól. A Hunyadi színei, kompozíciói, és egyéb külsőségei mind a külföldi példákat idézik, ahogyan a történet felépítése is. A több szálon futó sztoriban jut tér a címszereplő felemelkedésének, török hadjáratoknak, szerelmi civódásoknak, és a diplomáciai áskálódásoknak is. Az első két rész még inkább a karakterek közötti dinamikákat mutatja be, és ahogy haladunk előre, úgy válik egyre kiélezettebbé a diplomáciai meccs. Közben pedig csata- és szexjelenetek igyekeznek minél tovább fenntartani a néző figyelmét.

A Hunyadi egyértelmű előrelépést jelent a kortárs hazai történelmi filmek- és sorozatok evolúciójában, azonban az is látszik, hogy elég komoly hátrányt kell még ledolgoznunk a nemzetközi színtérhez képest. Robert Lantosék sorozatán érződik az alkotói odafigyelés és a szakértelem, így a Hunyadi a megkérdőjelezhetőnek tűnő koncepcionális döntések ellenére is tartogat szórakoztató pillanatokat. A nagy kérdés így már csak az, hogy kinek és milyen céllal.

Szücs Péter