Ha valakiben kérdések fogalmazódnak meg azzal kapcsolatban, hogy mennyi létjogosultsága lehet napjainkban az apologetikának, talán még nagyobb kétséggel fogadja a címben felvetett problémát: vajon miért kellene a keresztyéneknek a Szentírás tekintélyéről meggyőzniük azokat, akik ezt a tekintélyt nem fogadják el? A kérdéskört három lépésben közelítem meg: először a Szentírás tekintélyének kérdésével foglalkozom; utána azzal, hogy mit értünk „szekuláris környezet” alatt; végül pedig az apologetika lehetőségeit és korlátait vizsgálom.

Írásomban azt állítom, hogy a tekintély témája a Szentírás esetében – bibliai és a hitvallási alapokon állva – kikerülhetetlen kérdés, mely tartalmi természetű, illetve valójában Isten kijelentő akaratának a kérdése, melyet nem képesek gyengíteni azok az – emberi szemmel bizonytalannak tűnő – tényezők, mint a szentírók emberi korlátozottsága, a kánon problémaköre, de a címzettek részéről megnyilvánuló elutasítás, értetlenség, illetve a hermeneutikai nézőpontok sokfélesége sem.

[[paginate]]

Mit jelent a Szentírás tekintélye?

A bibliai írók és szereplők megszólalásai alapján úgy tűnik, hogy a Szentírás sokszor beszél önmagáról, sőt, önmaga tekintélyéről is. A kérdés adott: a szentírók nyilvánvalóan nem utalhattak még a hatvanhat könyvből álló gyűjteményre. Hogyan vonatkozhatna bármelyik állításuk is átfogóan a teljes Bibliára? A jogos felvetés ellenére mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül azon bibliai megfogalmazásokat, melyek úgy beszélnek egyes szentírási kijelentésekről, szakaszokról vagy akár könyvekről, mint Isten szaváról, örök érvényű igazságról és tekintélyről.

A kánon és a tekintély kérdésköre nem függetleníthető a Szentírás tartalmától. Akár a szerzőség, akár a szent iratok elterjedésének kérdésével foglalkozunk, a kanonizálás folyamatának szempontjait minden esetben visszavezethetjük az apostolok által továbbadott hitre. A kánon legitimitása tehát nem emberi tekintélyre épül, hanem az Írásban kibontakozó hittartalomra. „Ahogy az arany gyűrűbe vésett állami védjegy nem teszi arannyá a gyűrűt, csak hitelesnek ismeri el, ugyanúgy a kanonizálással sem az egyház teremtette meg az Írás tekintélyét, hanem csak deklarálta azt” – írja Szűcs Ferenc.[1] Minden hittel történő megértés egyúttal a kánon igenlését is jelenti. Valamennyiszer felragyogott a történelemben Isten Igéjének igazsága, annyiszor beigazolódott az egyház számára az Írások – emberi tapasztalattól független – tekintélye.

Érdemes tehát megnézni, hogyan vélekednek a bibliai szerzők és megszólalók az Írás tekintélyéről – még ha ezek a megjegyzések csak egy részét is érintik az írott kijelentésnek. A zsoltárokban számos helyen találkozunk Isten Igéjének, illetve törvényének dicséretével. Isten törvénye, Igéje utat mutat, tiszta, örökké igaz, tökéletes és maradandó – hatásában pedig: felüdítő, gyönyörűséges, örömöt szerez (Zsolt 19,8–10; Zsolt 119,105.140–143).

[[paginate]]

Jézus az Ószövetséget több megszólalásában is vitát lezáró tekintélynek tartja, melyet „nem lehet érvénytelenné tenni” (Jn 10,35; Mt 4,4.7.10; Mt 21,13; Mt 26,31; Mk 7,6). Azt állítja, hogy tulajdon személyében, szavaiban és tetteiben Isten igéi és ígéretei teljesedtek be (Mt 5,17; Mk 14,21.27; Lk 22,37; Lk 24,44; Jn 5,39.46; 12,41). Jézus a saját beszédét örök érvényűnek nevezi, és azonosítja Isten Igéjével (Mk 13,31; Mt 24,35; Lk 21,33; vö. Ézs 40,8; 51,5). Beszéde biztos alap, melyre az ember az életét építheti (Mt 7,24; vö. Ef 2,20). Péter hitvallása („Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”) az Atyától jövő kijelentés, melyen az egyház felépül (Mt 16,16–18).

Pál az Ó- és az Újszövetség Istentől jövő dicsőségéről beszél, mely Krisztusban ragyog fel (2Kor 3,4–18; vö. 2Kor 1,20). Istentől ihletett írásokról szól, melyek az igazságban való növekedés tekintélyével lépnek fel a hívők életében (2Tim 3,16). Az apostol saját igehirdetését nem emberi okosságnak, hanem a Jézusról szóló evangélium közvetlen továbbadásának, Isten beszédének tartja (Róm 1,1–6; 1Kor 2,6–16;15,1–8; 1Thessz 2,13). Péter az Írás próféciáinak isteni szerzőségét, Szentlélektől való indíttatását hangsúlyozza az önkényes emberi szóval szemben (2Pt 1,20–21). Tulajdon szavait a prófétai beszédek közé sorolja (2Pt 1,16–18).

A Biblia tekintélye önmagából, organikusan és a tartalmi összefüggéseiből bontakozik ki. Az evangélium Isten hatalmas és valóságos ereje (Róm 1,16; 1Kor 1,18.24; 1Thessz 2,13); az Ige élő és ható (Zsid 4,12), megszentelő igazság (Jn 17,17). Tehát az Írásban a cselekvő és önmagát kijelentő Isten bizonyul tekintélynek.

A szövetség teológiájával a helvét irány a Szentírásnak ezt a tartalomból fakadó tekintélyét ismerte fel. Kálvin szerint a Szentírás önmagát hitelesíti (αὐτόπιστος): „akiket a Szentlélek belsőleg megtanított, azok teljesen megnyugodtak a Szentírás felől, hogy az önmagában hiteles…”[2] A második helvét hitvallásban Bullinger így fogalmaz: „a szent próféták és apostolok kanonikus írásai, mindkét szövetségben, Isten tulajdon igaz igéje, és teljes tekintélyük önmaguktól van, nem az emberektől.”[3]

[[paginate]]

Az önmagát hitelesítő Írás tanításával a reformátorok a római katolikus egyház tanítóhivatalától határolódtak el, mely Isten szavát gyakorlatilag emberi tekintély alá rendelte. Nem vezet-e ez a lépésük önkényes értelmezésekhez? Kálvin tisztában volt ennek a veszélyével is: korának rajongóival is vitatkozik, akik azt állították, hogy a Szentlélek őket már a Bibliától függetlenül vezeti.[4] A két eltérőnek látszó tévút egy ponton mégis találkozik: a Szentírás fölé emberi tekintély kerül. A helvét irány számára így válik különösen fontossá a Szentlélek belső bizonyságtételének tanítása, mely az írásmagyarázati tekintélyt nem az egyházban, és nem is az egyénben találja meg, hanem Istenben. Miről tesz bizonyságot a Szentlélek? Arról, hogy az Írás valóban Isten szava, hiteles és igaz.[5] Ezt erősíti meg az 1Timóteus 3,16 magyarázatában is: „a törvény és a prófétálások nem emberi vélemény közlései, hanem a Szentlélektől diktált tudomány. […] Mert jóllehet az Isten fensége nyilvánul meg abban, mégsem látják meg ezt, csak azok, akiket a Szentlélek megvilágított… […] Az a fő, hogy a Szentírás iránt olyan tisztelettel kell viseltetnünk, mint Isten iránt. Mert egyedül csak Istentől származott s nincsen benne semmi emberi keverék.”[6]

A Szentlélek belső bizonyságtételének gondolata a későbbi korokban többféle értelmezést nyert. Helyet adott a szubjektív tapasztalatokból fakadó értelmezéseknek, Kálvin számára ugyanakkor ez a tétel még – Wolfhart Pannenberg szerint – „az Írás tartalmának belső evidenciáját” emelte ki.[7] A Biblia az Istentől jövő tekintélyét a benne kibontakozó igazságánál fogva hordozza. Gondolatmenetünket Heinrich Bullinger szavaival foglalhatjuk össze: „Krisztus Urunk minden kétséges és vitás kérdésben a Biblia tanúságtételére hivatkozott, mint ami biztos, hibátlan és ellentmondást nem tűrő.”[8]

[[paginate]]

Mit értünk „szekuláris környezet” alatt?

A nyugati világban az elmúlt évszázadokban lezajlott társadalmi folyamatok leírására gyakran használjuk a „szekularizáció” kifejezést. Korunkat is többször így jellemezzük. Ágoston De civitate Dei című művében a saeculum még egy olyan világ, mely az Isten városa és a Sátán városa közötti folyamatos küzdelem színtere (szemben az aeternummal, az örökkévalósággal).[9] A szekularizáció fogalmának pesszimista (a szó ágostoni jelentésétől kissé eltávolodott) szemlélete szerint társadalmunkban immáron a mulandó „világi” szellemiség dominál (a keresztyének által képviselt örökkévalóval szemben). Vannak azonban, akik a szekularizációt – a 19. századi liberalizmus fejlődéseszményével összhangban – pozitív folyamatnak látják. A vallásokon való felülemelkedés szükségszerűen része a történelem dialektikus előrehaladásának, melynek köszönhetően megjelenik a felvilágosult és vallástalan ember.

Lesslie Newbigin ugyanakkor azt állítja, hogy a szekularizáció valójában mítosz.[10] Bár azt hirdetik, hogy a szekularizált egyén számára már nincs vallás és nincs tekintély, valójában nincs vallástalan és tekintélyektől független ember. A szekulárisnak nyilvánított államokban és társadalmakban is virágzik a vallásosság (kevésbé intézményes, mint inkább diffúz spiritualitások formájában, ezoterikussággal, pogánysággal és más vallásokkal keveredve). A nyugati társadalmakban már a posztmodern kritikája is jelen van, mely – úgy tűnik – tiszteli a vallási hagyományokat, de az egymásnak ellentmondó vallások igazságát is egyszerre fenntartja. Ezt egyesek pluralizmusnak nevezik, mások metamodern kornak, de átfedésben lehet a teológiai posztliberalizmussal is. A szekulárisnak nevezett társadalom nyomaiban még keresztyén elemeket hordoz. Még az ateisták is elsősorban a keresztyénség Istenével „vitatkoznak”.

A szekularizáció fogalma ezért paradoxon, mert a nevében hordozza a reakciót arra, amitől meg akar szabadulni. A felvilágosult ember erkölcsösen és humánus módon kíván cselekedni, de nem következetes, mert már nem hisz abban az Istenben, akitől az erkölcs származik. G. K. Chesterton szavaival szólva: „a modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak.”[11]

[[paginate]]

Vályi Nagy Ervin felismerése szerint a szekularizáció tulajdonképpen „a keresztyén történelem legújabb fázisa”: „A világ idegenné vált az egyház számára, de akinek van szeme, az ebben az idegenben is megleli rejtett kincsként a sajátosan keresztyénit. Ennek a nem-keresztyént keresztyénné, az idegent sajáttá nyilvánító átértelmezésnek jegyében a meglévő egyház elhalását a keresztyénség terjedéseként ünneplik.”[12] Vályi még az eddigieknél is továbbmegy: a szekularizáció úttörői jellemzően egyházellenesek, de mégis a keresztyénség letéteményeseinek szerepében tetszelegnek, és önkényesen kijelölt „jócselekedeteikkel” magukat nyilvánítják Jézus hű követőinek. E vélemény végletes megfogalmazása Ernst Bloch marxista filozófustól származik, aki szerint az igazi keresztyének az ateisták (illetve a marxisták),[13] mert ők már nem metafizikai igazságokról filozofálnak, hanem csak teszik a dolgukat: „minden magaslatot lerombolnak” a népforradalom érdekében (ez a 2Kor 10,4–5 eltorzítása).[14]

A szekularizáció mítosz, ugyanis környezetünkben virágoznak a vallások, az emberek továbbra is tekintélyek köré gyűlnek. Ennek fényében a „pluralizmus” talán pontosabb leírása a korunkban zajló társadalmi folyamatoknak. Mégis meghagyhatjuk a szekularizáció fogalmát, hogy így jelezzük: kultúránk hordozza a keresztyénségtől örökölt gondolkodási struktúrák emlékét.

[[paginate]]

Hogyan művelhető az apologetika a szekuláris környezetben?

A tudományos párbeszédében megoszlanak a vélemények az apologetika helyéről és létjogosultságáról. Barth kritikája szerint az apologetika „felelőtlen, irreleváns és ezért hatástalan”, ugyanis amint a hit vitatkozni kezd a hitetlenséggel, komolyan kell vennie a hitetlenséget, és ezzel megszűnik hitnek lenni. A hit és a dogmatika nem tekinthető egy „elvégezhető feladatnak”; nem emberi teljesítmény, hanem Isten műve.[15] Cornelius van Til más kiindulópontból, de hasonló kritikai álláspontra jut az apologetikával kapcsolatban. Szerinte hitetleneknek nem mondhatunk érveket Istenről, hiszen egy alapvető istenhit feltétele annak, hogy valaki hitigazságokat elfogadjon.[16] A kérdés tehát így hangzik: miért kellene a keresztyéneknek a Szentírás tekintélyéről meggyőzniük azokat, akik ezt a tekintélyt nem fogadják el? Hogyan védhetnénk meg az önmagát hitelesítő Szentírás tekintélyét?

A Bibliában ugyanakkor konkrét felszólítást kapunk arra, hogy készek legyünk az apológiára, azaz „számadásra” a „bennünk élő reménységről,” annak okáról és értelméről (1Pt 3,15). Pál küldetése a Filippi 1,7.16 szerint „az evangélium védelme.” Nem egyszer tanít az Írás arról, hogy hogyan beszéljünk a „kívülállókkal” (Mt 5,13–16; Róm 12,17–21; Fil 2,14–16; Kol 4,5–6). Sőt, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv nagy része akár „tankönyve” is lehetne annak, hogyan kell a sokféle háttérből érkező embereknek különböző módon elmondani ugyanazt az evangéliumot. Az eddigiek alapján az apologetika lényegét a következő szópárokkal fejezhetjük ki: szentnek tartás és számadás (1Pt 3,15), rombolás és foglyul ejtés (2Kor 10,4–5), háborgás és elismerés (ApCsel 17,16.22).

[[paginate]]

Hogyan adjunk számot arról, hogy számunkra a Szentírás a végső tekintély? Van, aki szerint nem érvelhetünk a Bibliával a Biblia tekintélye mellett, mert így a körkörös érvelés csapdájába esünk. Nincs azonban meggyőzőbb bizonyság annál, mint amikor az Írás belső összhangja és igazsága kibomlik az olvasó előtt. Nem egy élettelen szöveggyűjtemény igazolja önmagát, hanem Isten – élő és ható Igéjével. A biblikus apológia célja, hogy Isten igazsága hatalmasan felragyogjon. Spurgeon szavaival szólva: az evangélium oroszlán, melyet nem ketrecbe zárva kell őrizgetnünk, hanem szabadon kell engedni, hogy megmutassa erejét.[17]

Az apologetika csapdái elsősorban akkor fenyegetnek, amikor mi szeretnénk biztosítani Isten Igéjének hatékonyságát. A hitet a Szentlélek belső bizonyságtétele ébreszti, nincs az ember hatalmában. Senkit nem vezethetünk hitre ügyes észérvekkel, de azzal sem, ha az érzelmeire hatunk. Inkább az evangélium az, mely „testestől-lelkestől” birtokába veszi az embert, s így a hit egyszerre lesz bizonyos megismerés, igaznak tartás és szívbéli bizalom.[18]

Az apologetika nagy kihívása a nyelvezet problémája. Hallgatónk valóban azt érti, amit mondani szeretnénk neki? Valóban ismernünk kell azt a kontextust, melyben megszólalunk. Az inkarnáció analógiája találóan mutatja be a biblikusan művelt apologetika szándékát, hiszen Pál is a Krisztusban levő indulatra hív (Fil 2,5–11). Nem gondolhatjuk ugyanakkor, hogy az üzenetünk célba érésének végső kulcsa a mi alkalmazkodásunk lesz. Isten előtt nem jelenthetnek akadályt a kulturális tényezők és az értelmi korlátok. A mi dolgunk, hogy óvatosan szabjuk személyre az üzenetünket, nehogy az alkalmazkodásból asszimiláció, önfeladás legyen; maradjunk meg a „háborgás és elismerés” kettősségében.

Ha az egyház – a szekularizáció elvárásának megfelelve – már csak arra figyel, hogy tetszetős vagy csalogató legyen, esetleg a társadalmi hasznosságát bizonygatja, akkor szem elől tévesztette Istentől kapott küldetését. Ha lemond arról, hogy a hit egész embert kíván; ha Krisztus már nem a megütközés köve és már nem Megváltó a bűnből, akkor a keresztyénség címkéje alatt csupán egy szép adalékot kínál az élethez, önmegtagadás és új élet nélkül. Nem marad más: általános, szép üzeneteket fogalmaz meg közösségről, szeretetről, önazonosságról, a szív hangjáról. Itt azonban már nincs helye a kegyelemnek sem.

[[paginate]]

A felhíguló keresztyénség nem provokál, nem hív válaszra, nem konfrontál Krisztussal. „A hit mindenfajta valóságtól elszakadva büszkén és megközelíthetetlenül állja a hitetlenek támadását” – fogalmazza meg Huxley ironikus kritikáját az igazságigényét feladó keresztyénségről.[19] Nem alázatosság azt állítani, hogy „nem tudhatjuk biztosan, mit jelentett ki Isten a Bibliában” –  hanem bizalmatlanság és engedetlenség. Ha azonban hagyjuk, hogy Isten Igéje leleplezze a hamis tekintélyeket, kritikát mondjon életünk és kultúránk következetlenségei és megháborodott erényei felett, akkor Krisztusnál megleljük a kegyelmet és a szabadítást is.

Van, aki fél a Bibliára tekintélyként hivatkozni, mert nem szeretné senkire ráerőltetni a hitét. Pedig egy olyan közegben, ahol mindenki nyíltan beszél a hitéről és identitásáról, de Isten nélkül nincs békessége, az örömhír hatalmas és felszabadító erővel szólal meg. Nincs okunk arra, hogy szégyelljük (Róm 1,16).

Nem szégyelli az evangéliumot Christopher Watkin, aki az apologetika kivételesen alapos és naprakész programját adja elénk 2022-ben megjelent könyvében. Bevezeti a „diagonalizáció” fogalmát, amely úgy bontja ki a Szentírás igazságát, hogy az nemcsak kritikát mond korunk meggyőződései és a hamis kulturális dichotómiák felett (ilyen pl. az értelem és az érzelem mesterséges kettéválasztása a művészetekben és a közéletben), hanem megmutatja az azokban még homályos emlékként megmaradt, de már eltorzult keresztyén gondolatiságot is. Ebben a találkozásban a Biblia igazsága egészen új perspektívát nyit a címzettek előtt.[20]

Kálvin a zsoltárkommentárjának bevezetésében számol be „hirtelen megtéréséről,” amikor Isten legyőzte elméjét és taníthatóvá tette őt. Ezután a reformátor már nem akart többé tudományos műveltségével kitűnni, hanem az evangéliumnak szentelte életét.[21] Ez az Isten előtti taníthatóság (docilitas) lehet a hívők ismertetőjegye, amely egyszerre feltételez alázatot és bizalmat: nem gondolják, hogy ők lennének az igazság birtokosai, de mégis meg vannak győződve arról, hogy Isten Igéje megbízható és igaz. Úgy állhatnak ki hűségesen a Szentírás tekintélye mellett, ha hagyják felragyogni annak belső, önmagától való igazságát.

Czentnár Simon