Zsoltár? – Szenci Molnár! Rávágta a református magyar reflex-szerűen még azután is, hogy lassan, de biztosan hanyatlott a zsoltárköltőnk öröksége, illetve Kálvin városának, Genfnek a páratlan zsoltározó szokása, és többféle református énekeskönyv csak a genfi zsoltárok felét, harmadát hagyta meg. Gyakran azokat is módosítva, megkurtítva, vagy teljesen átírva.[1]

Egykor annyira belenőttek a gyülekezetek köztudatába és kegyességébe Szenci Molnár zsoltárai, hogy kapásból idézték különféle élethelyzetekben valamelyik versét, legtöbbször nem az elsőt, ráolvasva az éppen odaillőt a vitatott vagy ünnepelt eseményre, személyre. Még nem sokkal az ezredforduló előtt is megesett, ilyenről hallottam magam is gyermekként, hogy lakodalomban félre ültek az öregek, elkezdték, hogy Az oly emberek nyilván boldogok, tehát a 119. zsoltárt, elénekelték a nyolcvannyolc verset, kivetítés és orgona nélkül. Miért énekelték? Mert az eszem-iszom forgatagában, a lakodalom éjfél utáni felfűtöttségében többen rákezdtek a pajzán és trágár nótákra. Erre következett a válasz-zsoltár.

Volt emlékezetes történelmi idő, akkorra elterjedt a megválogatva, esetleg válogatás nélkül énekelt zsoltár. Gyászévtized. Gályarab prédikátoraink fejből énekeltek zsoltárokat éjszakánként. Nem volt énekeskönyv a falhoz bilincselt foglyok kezében, nem volt kivetítés a büdös tömlöcben. Alig fél évszázaddal azelőtt jelent meg a százötven zsoltár külföldön, aztán itthon is, de elég hamar annyira ismert és neves volt, hogy énekeket írtak genfi zsoltárok dallamára, hogy saját élethelyzetéhez szabjon ilyeneket is a hitéhez hű református. Ezzel szemben eljött az idő, mikor már nem volt általános zsoltárok ismerete és legtöbbük fejből éneklése, ez nagyjából a XX. század második felétől öltött nagyobb méreteket. Az úgynevezett kiegyezés korában református himnusznak elkeresztelt Tebenned bíztunk első-második versénél több soha nem hangzott el évtizedek óta. Sem temetésen, sem ünnepen, sem református világtalálkozón.

[[paginate]]

Mikor fordította és jelentette meg jó Molnár Albert?

Több emlékünk van a kezdetekről, mint amennyit a közvélemény, a népi emlékezet, és az egyházi szakirodalom népszerűsítése emlegetett korábban. Szenci Molnár naplója nyomán közölte eddigi, 1948-as énekeskönyvünk, hogy száz nap alatt készült el a 150 zsoltár fordítása 1606-ban. Tudjuk azonban, hogy zsoltárköltőnk már két évvel korábban, 1604-ben szétküldött speciment, azaz részletet készülő kötetéből, szótárából és zsoltáraiból. Így túlzás nélkül kimondhatjuk, hogy részben már előbb elvégezte a fordítást, a száz nap letisztázásra és sajtó alá rendezésre kellett. Lehet, hogy többeknek is küldött zsoltáraiból, olyanoknak, akiktől segítséget remélt, vagy munkájához előszót, ajánlást. Nem maradt meg közülük egyetlen lap sem, vagy felfedezetlenül lappang valahol.[2]

Mikor ismerhette meg az ifjú Szenci Molnár a genfi zsoltárokat? Felvidéki német ismerőseitől már azelőtt is tudhatott a több protestáns országban terjedő gyűjteményről, hogy tanulmányai folytatására német fölre utazott. Ambrosius (Lam) Sebestyén (1554–1600) evangélikus, majd református prédikátor és felvidéki környezete lehetett közvetítő. A Molnár Albertnél fiatalabb Pécseli Király Imrére (1590?–1641?) szintén gyanakodhatunk, de bizonyítékunk nem maradt. Kapcsolatai révén sikerült Molnár Alberthez külföldre juttatni a Vizsolyi Bibliát. Balassa Bálint (1554–1594) verseinek kéziratához is hozzájutott valahogyan. De említenünk kell nyomdász reformátorunk, Huszár Gál avagy Gallus Anaxius (1512?–1575) korát és munkásságát, hisz az ő második, graduál-énekeskönyvének bizonysága szerint (Komjáti 1574), már a Vizsolyi Biblia megjelenése előtt sem lehetett teljesen ismeretlen nálunk a Kálvin zsoltárkönyve. Azért nem, mert genfi zsoltár dallamával megjelent egy Miatyánk-parafrázis, Ó, Izráel, szerető népem. Huszár Gál első énekeskönyve (1560) pedig a prédikátori hivatásban a tanítás mellé az éneklést sorolja ajánlásában, mint Istenhez hívó és mindenfelől hangzó édes kiáltást. Sok prédikátorunk akkor, később még jobban, mindent a tanításnak rendelt alá.

[[paginate]]

Huszár Gál példáját meggondolva úgy ítélhetünk, hogy a Tízparancsolat 1540-ben keletkezett dallama aligha egymagában terjedt el hazánkban. Azt nem tudhatjuk, hogy milyen széles körben ismerték külföldjáró diákjaink a genfi kiadást (kiadásokat) és a Kálvin korabeli zsoltáréneklés rendjét. Szenci Molnár, már azelőtt, hogy debreceni diákként, serdülőként, az akkor még tanár (Szilvás)Újfalvi (Anderkó) Imre (?–post 1616), később tragikus sorsú, börtönben sínylődő esperes hatására fordításokat határozott el és fogadott meg. Fiatalon külföldre ment, német énekeskönyveket szokott meg, német iskolában iskolamesterként, kántorként tanított. A zsoltárokhoz toldott énekeskönyvi tömörítvénye önálló koncepciójú, nem Újfalvi gyűjteményének szerkezetére hagyatkozik.

Nem csak egyetlen kiadást ismerhetett Szenci Molnár. És nem is csak abból a kiadásból dolgozott, amelyet korábban egyetlen követett mintájának mondtak. Ismételten megjelent a Zsoltárkönyv és a Biblia a református német fejedelemségben (Pfalz, Palatinatus). Külföldön kutatók, H. Hubert Gabriella és Imre Mihály az utóbbi időben bukkantak több olyan kiadásra, amelyekről korábban nem is hallottunk, és hazánk könyvtáraiban nincs belőlük példány. Pfalz református fejedelme, Móric, dallamot szerzett minden genfi zsoltárhoz, amelyet másik nótájára éneklünk. Ezek a dallamok még ma sem ismeretesek a hazai református szakirodalomban.

És itthon? Nem maga a zsoltárfordító adta sajtó alá a genfi zsoltárokat, nem is a korabeli evangélium szerint reformáltak. Nem, hanem ágostai hitvallásúak, a hazai evangélikusok jelentették meg, legelőször dallamok nélkül, hazai földön a százötven zsoltárt 1643-ban. Az akkoriban másolt kéziratos Lőcsei graduálban is maradtak többszólamú genfi zsoltárok. Szenci Molnár ö-ző nyelvjárása nem maradt meg a hazai kiadásokban, sajátos szóalakjainak egyik részlete sem. A 35. zsoltár kezdete azóta sem úgy hangzik, hogy Pörölj, Uram, pörlőimmel, hanem úgy, hogy Perelj, Uram perlőimmel. Nem úgy történt tehát, hogy puritánjainknak köszönhető a genfi zsoltárok éneklésének megismertetése, elterjesztése. Református elődeink számára a később dallamokat is közlő lőcsei kiadás volt a minta, de Váradon azután is jelent meg dallamok nélkül a Psalterium, mert nem voltak hangjegyei a nyomdának, és nem is volt dallamhoz értő nyomdász.

[[paginate]]

Találgathatjuk, hogyan ismerték meg a dallamokat mezővárosokban, kollégiumainkban, rektóriákon. Azt is, hogy a következő fél évszázad során hogyan váltak elterjedtté, anélkül, hogy ezt egyházi törvény elrendelte volna. Először Geleji Katona István kánonaiban jelent meg afféle becikkelyezés, ez megengedő határozat (1649), azaz Lőcse dallamtalan, majd dallamos kiadása után elég hamar igent mondott az egyházkormányzás és a gyulafehérvári zsinat.

Énekeskönyvünkben második nagy zsoltár-tömb (RÉ, 151–197) követi az elsőt, összegyűjtve, a zsoltárok sorszáma szerint, nem különféle tárgyszavak szerint szétszórva, a Sztárai Mihály (1500?–1575) és (Kevi) Skarica Máté (1544–1592) korától született istenes énekeket, zsoltárdicséreteket. Ezek verselése is teljesen más, dallamviláguk még jobban eltér a genfi zsoltárokétól. De még ennél is nagyobb eltérést mutat a megverselés módja. Szenci Molnár nem valamelyik részletet vagy motívumot, hanem mindig a teljes bibliai zsoltárt önti versekbe. Ebben szakad el tőle leginkább ez a második nagy zsoltártömb. Feltűnő, hogy ezt sem vizsgálták úgy, hogy a Szenci Molnár kiadta Hanaui (1608) és Oppenheimi Biblia (1612) magyarságához hasonlították volna. Ehelyett előbb az 1908-as Károlyi revízióra figyelt 1948-as énekeskönyvünk. Ma pedig az 1975 óta már második revíziót megért fordítást (RÚF 2014) hasonlítják, ha tartalmi vizsgálat követeli valamelyik strófában, új énekeskönyvünk is csak ebből idéz az üresen maradt féllapokon.

Strófánként ritkábban egyetlen bibliai versnek felel meg, sokkal gyakrabban két, néhol három bibliai versnek megfelelője a genfi zsoltár magyarul. Azért van így, mert gyakoriak két strófát nagystrófában egyesítő versszakok; hat-, nyolc-, tízsorosak. Gyakran pedig (a bonyolult rímszerkezet mellett) aszimmetrikus öt-, hét-, kilencsoros megoldások teszik próbára a verselőt. Szegedi Gergely (1536–1566) debreceni prédikátor (plébános) és Szegedi Kis István dunamelléki szuperintendens (1505–1572) nemzedéke ilyen verselést tehát több szempontból egyáltalán nem használt, nem ismert. Fakad is ebből olyan Szenci Molnárhoz eljuttatott panasz, hogy Kálvin és Genf ellenére a magyarok nem találják el a zsoltárok nótáját, vagy inkább csak találgatják. Ehhez képest valahogyan elterjedtek, eléggé gyorsan, a XVII. század közepétől. Jó egy évszázaddal később aztán kezdődött az apasztás, és soha többé nem ért véget. A zsoltárok, sőt, általában a régi énekek ismerete és éneklése egyre szűkebb mennyiséget és minőséget ölelt fel. Javítgatás, elhagyogatás és átköltés miatt.

[[paginate]]

Javítgatás és átköltés

Kérem olvasómat, vegye elő új énekeskönyvünket, és hasonlítsa az alább következő mintát ahhoz, amit most (mostantól) éneklünk. Áttekintjük egy rövid zsoltárban azt, hogy az eredetitől miként tértek el a különféle énekeskönyvek és szerkesztők, olyankor is, ha csak a zsoltárok felét vagy harmadát közölték, azt is megkurtították.

Egymás alatt tanulmányozhatjuk a 133. zsoltár két XX. századi közlését. A tiszántúli püspök Baltazár Dezső (1871–1936)-féle énekeskönyvbelit (1921) felül, a Pálóczi Czinke István (1855–1942) felvidéki püspök nyugdíjas korában készült átírása és közlése szerintit (1938) alatta/következő oldalon. Az itt bemutatott átíró igyekezetben a 133. zsoltárban maradt hat sor a tizenötből, de milyen! Ízlésünk elváltozott, komikus a hajdani szentelés, nem indít áhítatra. Mégis, a reformátusok zengették soká csonkítatlanul ezt a zsoltárt újesztendei és pünkösdi istentiszteleten. A XX. század elején sem számított általánosnak, hogy nekünk nevetséges az Áron fejéről szakállára és köntösére lecsorduló olaj. Csúfolódva emlegették ellenben zsinatunkon az 1996-os énekeskönyv előkészülete kapcsán. Valóban elhagyták a protestánsok az olajjal kenést, mintha az a bibliai időkhöz képest a pápa olaja volna kizárólag, és nem lett volna gyakorlat az apostoli korban (Jakab 5,15). Kérdés, nem illik tehát a református énekeskönyvbe a 23. zsoltár második fele sem: Az én fejemet megkened olajjal? Hogy hogy nem, eltűrhető: Mint a balzsamolaj, ők olyanok. Aztán a folytatás torzó. Próféták, királyok olajjal felkenését, felszentelését szerte olvassuk az Ószövetségben. Az apostol biztatja a tanítványokat: „…de bennetek megmarad a megkenetés olaja” (1Ján 2,27; hasonlóan 2Kor 1,21).

Folytatólag nem magától értetődő fogalom az egyenesség, bár szólunk egyenes beszédről. Nem volna túlzás egyetértésre cserélnünk. Itt az Oppenheimi Bibliában (1612) „az atyafiaknac eggyességben való lakásoc” van. Volt bőséggel egyet nem értés, rokon népek háborúzása. Van is. Egyházunk történetében az utóbbi évtizedekben például kiszakadt  néhány egyházközség Délvidéken, önálló felekezetként, önjelölt püspöke elvárta önállósága és egyenrangúsága elismerését a történelem során kialakult kerületektől. Felvidéken meg néhány egyházközséget elkülönült kálvini felekezetté formált volna néhány átrándult hazai lelkész. Ezek a történelmi figyelmeztetések súlyosbítják, hogy mi az, amiről így szól a zsoltár: Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség.

[[paginate]]

Végleg érthetetlen, hogy az alászálló harmat, és a szentföldi távlatban ékeskedő Hermón hófödte csúcsa is törölve van, meg a Sion hegye, amelyre épült a szent város temploma. Hiába ott van az a hely, ahol az atyafiak egyességben laknak. Mégsem kell többé. A 42–43. zsoltárt imádkozó hívő a Hermón vidékére kényszeredett, nagy messzeségből vágyakozott a jeruzsálemi templomhegyre. Szenci Molnár Albert finoman utal itt az élet határtalan voltára, az örökéletre. Esős évszakon kívül aszály és nyomában ínség járja, ha elmarad a bőséges hajnali harmatozás. Lássuk így a két változatot egymás után.

CXXXIII. Zsoltár

Imé mily jó és mily nagy gyönyörűség
Az atyafiak között az egyesség,
Ha békével együtt laknak,
Mint a balzsam, egymásra úgy hatnak;
Mint a harmat, úgy éltetik egymást;
Csak oda küld az Úr áldást.
 

A békességes élet

133. Zsoltár.
A 134. zsoltár dallamára.

1. Óh, Istenem, milyen édes
Az élet, ha békességes,
Együtt lakni, mint testvérek,
Isten is ott lakik vélek.

2. Olyan mintha drága kenet
Illatozná bé fejemet,
S szívemet is betöltené,
Örvendezne lelkem belé.

3. Ahogy száll az ég harmatja,
Rá az áldást úgy hullatja,
Az a háznép él és virul,
Csak oda küld áldást az Úr.

Versnek, verselgetésnek megjárja, igazi zsoltárnak kevésbé, amit feljebb olvasunk. Legfeljebb némi bibliai ihletésre kipattant zsoltárszerű éneknek mondhatnánk (amelynek sorai a korábbi, 1923-ban megjelent felvidéki énekeskönyvben megjelenthez képest is módosultak), és a genfi zsoltárhoz hasonló biblicitásról szinte egyáltalán nem beszélhetünk. A Baltazár-féle rövidítés átkerült az 1948-as énekeskönyvbe. Nem csak oda, új énekeskönyvünkben is így, kihagyásosan maradt.

[[paginate]]

Megszokás és jártasság

Kétélű fegyver a szokás – nem szokás. Bennünk él az is, hogy új meg új dolgokra vágyunk, de ugyanakkor az is, hogy változatlan maradjon minden, amihez hozzászoktunk. A reformáció korának kegyességében és szertartási rendjében is érvényesült ilyen kettősség. Ez lehet ma és a jövőben is értéket termő irány, vagy pedig hanyatlás, elsivárosodás. Van kiút, ennek ára, hogy jártasságot kell szereznünk már elfeledett vagy még feltáratlan területen. Gyakorolnunk kell, hogy legyen módunk eligazodásra és elmélyülésre. Háromféle módon gyakorolta a reformáció kora hazánkban a zsoltározást. Az elsőt eddig még nem említettük.

1) Megvalósult, de már nem latinul, hanem magyarul főleg a zsolozsma, kisebb részben a mise tételeire épült napi és ünnepi szertartás, istendicséret, tehát a lutheri irányvonal. Ebben elhagyhatatlanok voltak a prózazsoltárok. Magyarul, a Vizsolyi Biblia előtt évtizedekkel. Liturgiában alkalmazott fordításból, szóbeli és kéziratos hagyományból került a Zsoltárok könyve is a Károlyi Biblia fordításába. Jártasság és rászokás kell ahhoz, hogy az óprotestáns szertartást végezze mai református. Hiányzott ez, mióta eltiltotta és hanyagolta egyházunk, azzal hogy ez nem református. Ugyanakkor a liturgikus szövegek verselt formája is terjedt a középkorban, egy ideig gyakorolták a teljesen verses zsolozsmát is bizonyos szerzetrendek. De a rímes-strófikus gyülekezeti énekek nem innen eredtek.

2) Tanító, hírelő énekek között a zsoltárok mintegy felének parafrázisa terjedt el a 16. század közepéig, és részben máig fennmaradt. Ez volt a zsoltárok második rétege. Ezekhez a mai szerkesztő óvatosabban nyúl, változatlanul meghagy régi szóalakokat, szószerkezeteket, kifejezéseket, amelyeket máskor átírna. Ezek éneklésében is gond, hogy legtöbbször csak a strófák egyik része hangzik el az amúgy is megrövidített énekből.

3) Újdonság volt mindkét réteghez képest (az énekanyagunkat és az óprotestáns szertartást tekintve) a genfi felfogás és gyakorlat. Most és itt elég annyit mondanunk, hogy a teljes zsoltárkönyvről van szó, nem csupán válogatott vagy hagyományos részletekről.

[[paginate]]

Alább szó lesz még arról is, hogy bár nem tömbösítve, hanem a bibliai énekek közé besorozva is vannak olyan új énekek, amelyekre szintén elmondható, hogy zsoltárdicséret műfajúak. Mintegy felfrissítésül, ahogy szokták mondani, korunk hangján szólnak. Mert megfakulnak a sablonosan és megunásig ismételgetett énekek, hiába szépek. Leszűkül a választás köre, pedig bőven volna választék. Elfeledett vagy eddig ismeretlen énekek tanulása nem csak olyankor volna természetes, amikor új alakban jelenik meg a gyülekezeti énekeskönyv, mint nálunk három éve. Baptista atyánkfiai számára természetes, hogy legutóbbi új énekeskönyvüket teljesen megtanulták. Három évet szántak rá, de sok gyülekezetüknek elég volt egy év. Művészi pályájuk tanulságaként többször nyilatkoztak arról hangszeresek és karmesterek, hogy rádöbbentek, gyakran elhangzó művek kevésbé értékesek, mint ahogyan rájuk mondják. Más, egyáltalán nem divatos művek rejtett értékeit pedig ismételten felfedezték. Van ilyen oldala a genfi zsoltárok éneklésének is. Idegenszerűek talán eleinte, aztán feltárulnak bennük rejlő bibliai mélységek.

Zsugorodó református falvaink szórványaiban, vagy ha több szomszédos faluban több vasárnapi és ünnepi istentiszteletet végez a lelkész, sokszor várakoznia kell a gyülekezetnek, vagy csak ritkábban van istentisztelet. Ellátja és megóvja az ilyen helyeket, ha van jól éneklő, sok éneket ismerő és hozzáértőként tanító kántor. A hívek nem némán várnak vagy beszélgetnek, hanem énekelnek félórát, egy órát. Új énekeskönyvünk imádságaiból is lehet, lehetne ilyen alkalomra választanunk.

Feléledés avagy reformáció?

Praeformatio, formatio, deformatio, reformatio. Így summázta a protestáns egyház történetét Csikesz Sándor (1886–1940) debreceni professzor. Éneklés, zsoltározás tekintetében a felfedezett gyülekezeti éneklés mindenfelől hangzó édes kiáltása óta, Huszár Gál és nemzedéke örökségétől eljutottunk a hangszórókig, a mikrofonba éneklő szólistákig, és a kivetítést szemlélő hallgatásig. Most éppen a Zsoltárok könyve mintegy felét, az 1–72. fejezetét olvastuk a Bibliából a 30–40. héten. Nem biztos, hogy társult hozzá ezen zsoltárok Szenci Molnár nyomán végig eléneklése. Hétről hétre, vagy napról napra. Régóta szokás emlegetni Luthertől a zene dicséretét. Kálvin énekeskönyvi előszava jóformán ismeretlen maradt nálunk, 1939-ben jelent meg némileg kivonatos fordítása Délvidéken, teljes szövege csak 2003-ban, Bólya József kiadásában. Szükséges volna a reformáció, mai, nem művi emlékezéssel és átírt zsoltárral utalva gályarabjainkra, hanem azoknak a zsoltároknak gyakori ismétlésével, megismerésével, amelyekkel ők egymásban tartották a lelket, és nem rendültek meg. Új énekeskönyvünk szűkszavúan utal is erre. Idézhette volna ebben az összefüggésben legalább néhány sorát Kálvin Ágoston egyházatyára hivatkozó előszavának, például ezeket: „Bárcsak lenne az emberekben annyi meggondolás, hogy elhagynák eddig szokásos énekeiket […] s bárcsak ezek helyett megszoknák ezután ezeknek az isteni és mennyei énekeknek az éneklését, együtt a jó Dávid királlyal”.

[[paginate]]

Mióta van ismét vallásóra és egyházi ének, sok helyen hallani, hogy a gyermekek minél több zsoltárt ismernek meg, annál könnyebben tanulnak újakat. Újjáéled napjainkban is a pártállami időben államosított, ma ismét konferenciaközpont Szárszó emléke és gyakorlata. Államosítás előtt a hajdani konferenciákon állandóan szóltak Szenci Molnár zsoltárai és népdalaink. Gyermekkori emlékek után Karácsony Sándor (1891–1952) nagyhatású egyetemi tanár körül állandósult a zsoltárokra ráébredés. Gyermekkori emlékei után (apja tanító volt) megfakadt Csomasz Tóth Kálmán (1902–1988) és kortársai körében a népdalok állandó éneklésével karöltve a Szenci Molnár újra felfedezése, és a bibliai töltetű zsoltározás.  Nem egy tömbben, de még más, zsoltárok ihlette énekek is vannak új énekeskönyvünkben, új beleérzésekkel. Némelyik igen hatásos. Főként a Kerekes Károly (1918–2009) ciszterci apát és teológiai tanár kiadta, és a bibliaköri énekek közé sorolt népdal-zsoltárok (RÉ21, 729, 779, 805, 806, 809, 810.). Vannak közöttük eltaláltak és népszerűek, mégis kezdettől fogva társult hozzájuk az a felismerés, hogy a Biblia hatására kialakult nyelvezet helyett valahogy másként szólalnak meg. Azonkívül éppen a népzenegyűjtők oldaláról fogalmazódott meg az, hogy nem (egykor) kedvelt népdalok dallamára ráhúzott megverselés az igazi, hanem ezek szellemében született új dallam alkotása. Ezt kezdte el néhány példában a népdalgyűjtő hegedűművész Balla Péter (1908–1984).

Hasonló némileg ezekhez az új törekvésekhez egyik népszerű amerikai ének, Mint szarvas hűs vízforrásra, szomjazik lelkem rád (RÉ21, 778). Nálunk az erdélyi baptisták révén terjedt el, azt véltük előbb, hogy hollandból fordították. Zeneigazgató szerzője, M. Nystrom (1956–) svéd gyökerű amerikai család sarja, hivatásos zenész, akinek hetvennél több éneke közül ez látszik maradandónak. Három strófás éneket írt, de nem született jó magyar fordítása, csak az első strófának. Érdemes összehasonlítani a teljes 23. genfi zsoltárral, hogy meglássuk, az átírás leszűkült a zsoltár kezdetére, és a tartalom többi része ugyanúgy elmaradt, mint ahogyan sok énekünknek mindig csak a kezdő versét énekeljük a templomban. Hasonlókat mondhatnánk a megelőző énekről (777), Az Úr az én pásztorom. Ez Francis Rous (1579–1659) 1643-ban megjelent parafrázisa, de nem eredeti, hanem ma már XIX. századi dallammal terjedt el.

Magyar református gyökereink felfedezésével együtt megfelelő jártasság árán arra is rádöbben az éneklő, ami Szenci Molnárt nem csak költőként és verselőként különbözteti meg a korabeliektől, hanem még sokkal inkább abban, hogy addig teljesen szokatlan és ismeretlen versformák ellenére mindig arra igyekezett, hogy megverselje a teljes zsoltárt, nem csak valamelyik részletét; és ezzel együtt idegen anyagot ne adjon hozzá, ne olvassza össze Biblián túli színezékkel, mint általában a parafrázisok, amelyek talán éppen ezért nem gyökereztek meg. Szenci Molnár zsoltárai ezért különböznek a zsoltárdicséretektől, még jobban a zsoltári ihletésre született, inkább csak zsoltárszerű énekektől. Nem csak nyelvezetükben, hanem egészében. Egyszóval a zsoltározás, a genfi zsoltárok éneklése nem csupa merő leletmentés, hanem hitvallásos öntudatosodás. Reméljük újbóli elterjedését.

Fekete Csaba