– Tanár úr, hogy érzi magát kilencven évesen?

– Egy kb. két hónapra elhúzódó isiász elmúltával kitűnően. Negyven évvel ez előtt volt hasonló betegségem, azt is túléltem, és ha ez a kór a következő negyven évben is békén hagy, akkor hálás lehetek a kilátásokért. (nevet) Édesapám görbebotját is megbecsülöm, ami sokat segít. Az ebben a korban szinte kötelező testi gyengeségekre egyelőre jó életminőséget biztosítanak a kitűnő orvosok által rendelt hatékony gyógyszerek. Hála mindezért jóságos megváltó és gondviselő Istenemnek.

– Egy bizonyos kor fölött egyre fontosabb szerepet kapnak gyermekkori emlékeink. Az ön emlékezését milyen élmények határozzák meg? Kérdem ezt annak tükrében, hogy Szilágyi Zsolt a Váltóállítás (Diktatúrák a vidéki Magyarországon 1945-ben) című kötetben megjelent tanulmányában számos adalékot közöl az Ön családjának 1944-52 közötti hányattatásairól…

– Úgy látszik, én még nem vagyok afölött, a bizonyos kor fölött, amikor egyre fontosabb szerepet kapnának a mindennapjaimban a gyermekkori emlékeim. Hála Istennek, én a mában élek, gyermekkori emlékeim ritkán jutnak eszembe. A múltbeli keserű emlékek is elvesztették fájdalmas voltukat, egyszerűen történelemmé váltak, vagy megszépültek. Hálás vagyok Szilágyi Zsolt tanár úrnak, hogy számomra is élvezetesen írta le családunk múltjának egy fontos szakaszát. Utólag nézve borzalmas volt az a nyolc év, 1944-1952 között. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy szüleim minden vagyonukat, nagy állatállományukat, 79 katasztrális hold saját-, jó néhány tíz hold bérelt földet, tanyával, gazdasági felszerelésekkel, végül Hajdúnánáson, a Bocskai utca 55. szám alatt, ma is önkormányzati tulajdonban lévő szülőházamat elvegyék. Szüleim hősök voltak, mert mindezt kibírták.

[[paginate]]

– Az üldözött kulákcsemete végül Debrecenben kezd új életet, ahol, az Ön szavait idézve, végre „teljes embernek”, „szabad embernek” érezhette magát.

– Ebben az élményben szüleim is osztoztak. Szinte nyomorúságos lakásban éltek, édesapám nehéz fizikai munkát végzett, de elmaradt a hatósági üldözés. Velem igazán jót tettek a nánási illetékesek, amikor nem vettek fel 1949-ben, általános iskolai kitűnő bizonyítvánnyal a hajdúnánási, korábban református, akkor már Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumba. Mondanom sem kell, hogy a nagy székely orientalistának semmi köze sem volt a nánási gimnáziumhoz. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában országos hírű iskolában érettségizhettem. Debrecen sokféle kulturális lehetőséget kínált, így egészen más, sokkal gazdagabb világlátással léptem ki jeles érettségi bizonyítvánnyal az életbe. Persze egyetemre nem mehettem, mert volt kizsákmányoló gyermekének minősültem, de fizikai munkásként is jobban éreztem magam, mint Hajdúnánáson éreztem volna.

– Családja Debrecenbe költözése után teljesen elszakadtak Hajdúnánástól?

– Ezt egy igen, vagy nem szóval nem lehet megválaszolni. Több rokonunk maradt ott, többnyire azok is minden vagyonukból kiforgatva, nem egy esetben házukból is kiűzve. Szüleim időnként elmentek és meglátogatták azokat, akiket egy nap alatt meg tudtak látogatni, én ritkábban és akkor is görcsben volt a gyomrom. Furcsa volt a vasútállomásról házunk, szülőházam előtt elmenni a város más részébe és este vissza az állomásra. Megkönnyebbültem, amikor kigördült a vonat a hajdúnánási állomásról. Gondolni lehet, hogy mennyire éreztem magam akkor hajdúnánásinak. Aki ezt nem érti meg, azt csak sajnálni lehet.

Volt egy hely azonban akkor is, ahol jól éreztem magam Hajdúnánáson, ez a református egyházközség volt, ahol 1949 telén, egy bibliaiskolán Krisztushoz találtam. Az 1960-as évek közepén alkalmam volt egy vasárnap prédikálni szülővárosom templomában. Mondták, hogy szokatlanul nagy létszámú volt a gyülekezet, mert Csohány-papot még senki sem látott, a legöregebbektől sem hallottak ilyenről. Egyszóval látványossága lettem a hajdúnánási reformátusságnak.

[[paginate]]

– Sok évtizeden át állt a teológiai egyetemi katedra előtt. Mit jelentett Önnek a tanítás, a kutatás? Egy recenzióban azt olvastam Önről, hogy Csohány János az, aki talán mindent tud Debrecenről és a magyar kálvinizmusról.

– Egészen pontosan 1971. március 15-től 1995. december 31-ig voltam a Debreceni Református Teológiai, Akadémia, 1990-től a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyháztörténeti és egyházjogi tanszékén. Makkai László professzor mellett kezdtem az egyháztörténeti és egyházjogi tanszék tanársegédjeként és onnan tanszékvezető egyetemi tanáraként mentem nyugdíjba 1996. január 1-jén. De a hatvanas évek második felében négy tanévig tanítottam a Svetits Római Katolikus Leányiskola református növendékeinek a hittant. Teológiai tanárként a reformátussá lett Debreceni Tanítóképző Főiskolán a hittanszakos hallgatókat és Hajdúböszörményben az Óvóképző Főiskolán ugyancsak a hittanszakos hallgatókat oktattam. 1995 őszétől pedig 2003 nyaráig Miskolcon a Károlyi Gáspár Teológiai és Missziói Intézetben szintén egyháztörténetet és egyházjogot adtam elő. Ez az oktatási feladat kedvemre való kihívást jelentett, mert a túlnyomóan határon túli fiúkat meg kellett ismertessem a valós egyetemes és magyar történelemmel is, nem csupán az egyháztörténelemmel, mert nekik az is új volt.
       1990-től 2009-ig a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciója keretében minden nyáron egy hetes időtartammal egyháztörténeti szaktanfolyamot vezettem, ahol lelkésztársakat igyekeztem az egyháztörténeti kutatás, feldolgozás rejtelmeibe bevezetni más előadókkal együtt, és ennek eredményeként egy 15 kötetből álló sorozatot szerkesztettem és adtam ki. Aktív teológiai tanár koromban tankönyvsorozatot publikáltam, legtöbb darabját magam írtam. Ez kutatás nélkül nem történhetett volna. Külföldi konferencián visszatérő kérdés volt a kollégák részéről, hogy az egyháztörténet melyik korszakával foglalkozom. Amikor megmondtam, hogy az egésszel, azt mondták, hogy az lehetetlen. Nehezen értették meg, hogy Makkai László professzor mellett is minden, soron következő tananyagot tudnom kellett tanítani, mivel ő nem volt mindig jelen Debrecenben és nem tudott mindig előadást tartani, netalán a vizsgákat felvenni. 1983-tól tanszékvezetőként 1994-ig egyedül voltam a tanszéken, csupán az utolsó tanévben volt Kovács Leventéné Bakk Zsuzsanna tanársegéd a segítségemre. Ennek az egyedüllétnek is megvolt a tudományos előnye, mert mindig egységben láttam az egyháztörténelmet. Ezt a külföldi kollegáknak persze hiába mondtam volna, mert szerintük ilyen lehetetlen. A kérdésre visszatérve, hogy mit jelentett nekem a kutatás és a tanítás, azt válaszolhatom röviden és velősen, hogy az életet. Az a kedves megjegyzés, hogy a kálvinizmusról szinte mindent tudnék, természetesen túlzás, legfeljebb az tűnhetett fel, hogy igyekeztem összefüggésében látni és láttatni a problémákat.

[[paginate]]

– Mintegy 40 könyv, 800 publikáció és számos újságcikk szerzője. Az én könyvtáramat is számos Csohány-kötet gazdagítja. Melyik egyháztörténelmi téma állt a legközelebb a szívéhez?

–  Ezek az adatok a 75 éves koromban barátaim által írott és szerkesztett, a Kazinczy Ferenc Társaság által kiadott könyv adatai, most készíti az akkori bibliográfiámat is szerkesztett Molnár Sándor Károly barátom a jelenleg teljesnek mondható bibliográfiát. Ennek az adatait még nem tudom, az akkori 2003 táján zárult, azóta még írtam bőven, de nem tudok számokat mondani. 1990-ig olyan politikai rendszerben éltünk, amelyben egy lelkészi jellegű, egyházi alkalmazásban, horribile dictu Teológián tanító személynek rendkívül korlátozottak voltak a publikálási lehetőségei. Nem szenvedtem íráskényszerben, de gazdag szellemi környezetben éltem és adódott a közhasznú témák sora, amelyeket úgy éreztem, hogy hasznos lenne megírni. Egykori egyháztörténeti professzorom Tóth Endre (1899-1970), akinek tanszéki, ún. szemináriumi könyvtárában voltam diák könyvtáros, észrevette, hogy szeretnék folyóiratban publikálni. Ezért olyan témákat adott kutatásra, amelyeket korabeli egyházi újságokból tudtam feldolgozni, másfelől ő tanított az újságírásra, szerkesztésre. Mondanom sem kell, hogy a régi egyházi újságokból rengeteget tanultam. A hatvanas évek elején egy hétig egyháztörténeti szaktanfolyamon lévén Mátraházán, leckét vettem újságírásból a tanfolyam szüneteiben Bottyán Jánostól (1911-1984), a Református Egyház című hivatalos lap főszerkesztőjétől. 1995-96-ban aztán Nyíregyházán elvégeztem a Krúdy Gyula Újságíró Iskolát, majd pedig jó másfél évtizedig dolgoztam szerkesztőségben, sőt magam is alapítottam és szerkesztettem újságot, ami még ma is megjelenik, bár régen nem én szerkesztem. Hogy melyik egyháztörténeti korszak áll legközelebb hozzám, erre nehéz válaszolni, de ha feltétlenül szükséges, akkor azt mondom, hogy a magyar egyháztörténet 1848-tól 1918-ig, esetleg 1945-ig.

– Visszagondolva a cívisvárosban leélt életére, mit jelent Önnek ma Debrecen, amely azóta is otthona, lakóhelye?

– Pontosan ezt, Debrecen otthonom, lakóhelyem, szeretett városom. A Debreceni Köztemetőben nyugszanak szüleim, anyai nagyszüleim, Somorjai László keresztapám, nagybátyám, aki Hajdúnánás díszpolgára feleségével, és ebben a temetőben akarok én is helyet kapni arra az időre, amíg a sírhely megváltása tart és nem számolják fel a fizetetlen sírokat, mert manapság örök nyughely a temetőben sincs. Örök nyughelyre én amúgy is a mennyek országába vágyok, tudomásul veszem, hogy „gyarló testünk porrá lészen”.

[[paginate]]

– Ez év június 25-én ünnepli kilencvenedik születésnapját. Ha visszatekint erre a kilenc évtizedre, melyek a szívéhez legközelebb álló évek, időszakok?

– Mind a kilenc évtized. Ez együtt telt, következett egyik év a másik után, nem tudom rangsorolni. Isten ajándéka volt valamennyi. Amit azok, akik bántásomra törekedtek, mert voltak azért olyanok is, és nem csak a kommunisták között, csupán időlegesen érték el céljukat. Okoztak szenvedést, nehézséget, életpályám megtörését, de Isten mindig megsegített. Ha bezárult egy út előttem, Isten újat, gazdagabbat, sokszínűbbet, perspektivikusabbat nyitott számomra. Olyan pályákat futhattam be, amelyeket szerettem, és amelyekre nem juthattam volna, ha rosszakaróim nem tették volna lehetetlenné az előzőt. Ezek elmondása azonban túlmegy ezen az interjún, itt azt mondhatom, hogy áldott legyen a teremtő, megváltó és gondviselő Isten, amiért gazdagon kárpótolt mindig a veszteségekért.

– Mennyire érzi nehéznek a kilencven esztendő súlyát? Fizikailag, lelkileg és akár szellemileg is?

– Lelkileg és szellemileg nem vagyok kilencven éves. Az, hogy egy név nem jut eszembe hirtelenében, semmi baj. Fiatallal is előfordul, pláne vizsgázóként, most azzal úgy vagyok, hogy majd eszembe jut, addig meg nem említem, hogy nem jutott eszembe. (nevet) Sok minden szervezés kérdése. A világ eseményei, legyenek azok múltbeliek, vagy a legfrissebbek, érdekelnek és meg tudom ítélni őket, hozzá tudok szólni sok mindenhez, egy irodalmi körben időnként előadást tartok, verset mondok. Olvasok újságot, könyvet, folyóiratot. Ha kell írni is tudok egy-egy témáról. Jelennek meg hébe-hóba tanulmányaim és más írásaim. A számítógép behozza lakásomba a világot. Szép könyvtáram van, lexikonokkal, segédkönyvekkel, de a számítógép túltesz mindegyiken. Hála Istennek, hogy ez a szellemi állapot még így van és kérem Istent, hogy maradjon is. Fizikailag a helyzet némileg más. Lassan tudok menni és örülök, hogy nem fáj a menés. A lassú menésre azt mondom, hogy méltóságteljesen vonulok, úgy mindjárt másként hangzik. (nevet)

[[paginate]]

– Sokszínű és sokoldalú életút, lelkipásztori, teológiai egyetemi tanári és újságíró-szerkesztői pálya áll Ön mögött. Manapság milyen tervek, feladatok találják meg?

– A szószéki szolgálat, temetés, keresztelés, esketés felett számomra fizikai erőnlétemet tekintve eljárt az idő. Intő példa előttem a szintén hajdúnánási születésű dr. Ötvös László lelkipásztor, Biblia-kutató, gyűjtő és számos régi Biblia facsimile kiadója, nekem szeretve tisztelt bátyám tragikus példája. 2023 márciusában szülővárosunkba hívta tágabb családja, egy eladósorba cseperedett lány rokona keresztelésének elvégzésére. László 93. évét meghazudtoló szellemi és testi erőben lévén ment, hogy Jézus Krisztus jó vitézeként szolgáljon Urunknak a keresztség szentségének kiszolgáltatásával. A hajdúnánási templomban a keresztelés végén a Mózes-székbe tartva, elvétette a szinte észrevehetetlen lelépőt és combnyaktörés után néhány nappal szolgálati felmentésért jelentkezhetett a mennyei főparancsnokságon.
     A Debreceni Egyetem Gerundium című egyetemtörténeti folyóiratában, a legutóbbi években több református teológiai és egy egyházjogi professzorról közöltem tanulmányt. Érettségi találkozóinkon néhány perces áhítatot szoktam tartani, az idén júniusban 72 éves találkozónk lesz esedékes, oda készülök. Kérésre egyházi sajtónkba egy-egy ünnepi prédikációt megírok. Ünnepekre, egyházi és történelmi jelentőségű évfordulókra is szívesen írok egy-egy cikket. A Confessio is közöl tőlem az utóbbi időben többnyire könyvismertetést, filmismertetést. A felvidéki Református Újság is igényt tart írásaimra. Az Erdélyi Református Kalendáriumnak évek óta nevezetes személyekről, eseményekről szóló írásokkal szerzője vagyok. A modern technika barátja lévén, egy tanítványom digitális hírportálján elég gyakran olvashatók dolgozataim. Tagja vagyok egy irodalmi műhelynek, ahol egy-egy írónkat mutatom be, máskor verset adok elő, mint aki valamikor színi pályára készülve, tanultam a versmondás művészetét. És olvasok. Sajnos könyvtáram minden könyvét sem sikerült még elolvasnom. Fantasztikus, hogy mennyi új eredmény van csupán a történettudományban. Ki hitte volna, hogy megvan a Hunyadi-család eredetét bizonyító DNS. Én mindig hittem, ami most bebizonyosodott, hogy az az eredet tiszta magyar. A finn-ugor eredetünk mítoszát megdöntötte a DNS kutatás, bizony hun és török, jobban mondva türk vonalunk a meghatározó, amiben a mongol rokonság is benne van. Anonymusék ezt jól tudták, pedig mennyire elmarasztalták, mondhatni lesajnálták őket az elmúlt jó másfél száz évben. 2023-ban írtam Kiss Bálint szentesi polihisztor esperesről az Erdélyi Református Kalendáriumban, akinek számos könyvét tudománytalannak minősítették a hun-magyar rokonság álláspontjának képviselete miatt, most végre igazságot szolgáltatott neki a tudományos felfedezés.

[[paginate]]

– A magukat progresszívnek és liberálisnak mondó erők egy globális világállamot akarnak létrehozni, mondta egy három évvel ezelőtti beszélgetésünkben. Azóta sok minden történt, de az irány ugyanaz. Mi változott? Egyáltalán, változott-e valami?

– Változott. Nemrégen szavazta meg az Európai Parlament az illegális migránsok gyakorlatban történő befogadását. A magyar nemzeti kormány feltett szándéka, hogy ennek nem tesz eleget, ahogy továbbra is kitart a gyermekeinket megrontó LMBTQ-propaganda tiltása mellett. Katasztrofális változás küszöbére lépett a világ a 2022. február 24-én kitört orosz-ukrán háború miatt. Felelőtlen európai vezetők minden hadianyagot Ukrajnának adtak, pénzzel tömik, hogy egyáltalán képes legyen létezni és most csapatokat akarnak küldeni az ukránok megsegítésére, ami Oroszország elleni háborúba taszítaná a NATO-t. Ez világháborút jelentene, pedig nincsenek is hadra fogható csapataik és hadfelszerelésük a kardcsörtetőknek, akik leghangosabbjai személy szerint katonák sem voltak. Magyarország eltökélt, hogy kimarad a jövőben is ebből a háborúból. Imádkozzunk, és jól szavazzunk, hogy sikerüljön.

– Mi lehet az egyház szerepe ma, a torzulásait büszkén lobogtató világban, amelyben azt látni, hogy háttérbe szorult az evangélium, a hit, az istenfélelem, az erkölcs. Ma más irányba fúj a Lélek?

– Alapjában véve ugyanaz, mint korábban, mert nem egy olyan intézmény, ami a körülmények miatt döntő változásokon kell, hogy átmenjen. Az egyház a keresztyének hite szerint, hitem szerint is a Szentírásban önmagát kijelentett teremtő, megváltó, gondviselő, Szentháromság egy örök és igaz Isten elhívása útján jött létre és létezik. Ebben a földi világban szervezetként van jelen, amire bizonyos fokig érvényesek az emberi szervezetekre jellemző szabályok, de alapjában mennyei eredetű és örök. 1800-ban egymilliárdra teszik a Föld lakóinak számát és abból kétszáz millió volt keresztyén.

[[paginate]]

2000-ben a világ lakóinak száma 6 milliárd volt, e létszámból 2 milliárdra rúgott a keresztyének száma. Míg 1800-ban a földi népesség egy ötöde volt keresztyén, 2000-ben már egyharmada. Mi ez, ha nem növekedés. Afrika, Ázsia, Latin-Amerika keresztyénsége most is növekszik és templomba járással is gyakorolja hitét. Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrália, vagyis a fehér ember által még dominált világrészek keresztyén egyházaiban tapasztalható a keresztyén vallás gyakorlásának hanyagolása, el egészen addig, hogy sok ember bár statisztikailag keresztyén, de alig törődik vele, alig adja jelét, ugyanakkor nem ateista. A nem keresztyén nagy vallások közül a hinduizmus és az iszlám, régebbi nevén mohamedánizmus a vallását szigorúan gyakorló. Nyugat-Európát az iszlám illegális bevándorlás útján programszerűen és bevallottan meghódítani igyekvő iszlám jelent a keresztyén őslakosságra nézve komoly veszélyt. Az európaivá lett és onnan elterjedt keresztyénség hozta létre a modern civilizáció technikai kultúráját. Ebből lett az ipari társadalom. A hindu, a kínai, az iszlám kultúra nem teremtett ipari civilizációt, nem találtak fel egy gőzgépet, egy elektromos berendezést sem, sőt magát az elektromosságot sem, az atomhasadásról, a kémiai találmányokról, a nyugat-európai gyógyításról és még sok másról nem is beszélve. Ezek a keresztyénséghez, annak is a nyugati ágához köthetők. A mai hindu, kínai, iszlám terültek az európai keresztyén technikai civilizációt vették át.

A nyugat-európai keresztyénség hitéletét a felvilágosodás kezdte ki és rontotta el, amely filozófiailag az embert tette Isten helyébe és önmagát imádja. Jelenleg ez a magatartás akarja átadni Európát az iszlámnak, ami uralma alá akarja hajtani, hiszen imámjai azt tanítják, hogy Allah az igazhívőknek adta Európát, ahol a keresztyéneket iszlamizálni kell. Az iszlám hitre térni nem hajlandók, pedig kötelesek lesznek eltartani munkájukkal az igazhívőket. Ez a meztelen valóság. Lehet választani a keresztyéneknek a lelki megújulás, vagy mohamedánná válás között. A lelki ébredés a keresztyén egyházak feladata. Vissza kell találni a tiszta evangéliumhoz és azt képviselni.

[[paginate]]

– A kilencvenes évek közepén, amikor tanítványa lehettem, még egészen más volt a világ és benne a magyarság helyzete, mint manapság. Viszont tele voltunk reménységgel. A jelenben nemzetünk hajója egy viharos, zátonyokkal teli tengeren küzd a megmaradásért, a biztonságos kikötőbe jutásért, más hajókkal egyetemben. Sikerülni fog?

– A rómaiak azt mondták, hogy változnak az idők és mi is változunk azokban, persze ezt latinul mondták, de ez legyen az ő gondjuk. (nevet) Tényleg más volt a világ, hiszen éppen, hogy véget ért a hidegháború, összeomlott a Szovjetunió és az Egyesült Államok maradt győztesen a ringben. Magyarországon rendszerváltás történt, szabad választás, polgári kormány alakult törvényhozó és végrehajtó hatalommal, de üres államkasszával, csőd előtti gazdasággal. A kádári diktatúra emberei az előprivatizációval lerabolták az állami vagyont és a tegnapi kommunistákból milliomosként kaparintották kezükben a gazdaságot és sok más, lényeges politikai hatalmi posztot. A szovjet csapatok 1991-ben elhagyták Magyarországot, de kimentek a tankok, bejöttek a bankok. A külföldi tőke megrohanta Magyarországot, és ami még felvásárolható volt, azt fillérekért felvásárolta, hogy a szerződésben kikötött kétévi üzemeltetés után azokat a gyárakat felszámolja, hiszen a külföldi tőkések kedvező piacot akartak venni az otthon megtermelt áruik itt történő eladására. Ez sikerült is nekik. Nem voltak jobb gazdái a rablott vagyonnak a korábbi elit milliomossá lett tagjai sem. A munkanélküliség mutatószámai az egekbe emelkedtek, a mozgékony munkaerő kivándorolt, hiszen a régi-új elit egyik milliomos politikusa megmondta, hogy „el lehet menni.” Mi persze örültünk, mert reménykedtünk, hogy mindez csupán átmeneti nehézség, de végre politikailag szabadok vagyunk. Nem volt illegális migráció, háború Ukrajnában, gazdasági szankciók tucatja Oroszország ellen, amivel az Európai Unió saját magát lőtte lábon.

[[paginate]]

2010-re csőd közeli helyzetbe lavírozta hazánkat a liberálbolsevik kormányzat, ám végre a lakosság szeme kinyílt és egy hozzáértő, felelősséget vállaló nemzeti kormányt választott, amely néhány év alatt stabilizálta a helyzetet. 2015-ben megindult az illegális bevándorlás Európába. A világot irányító háttérhatalom könyvben is megíratta, hogy Európa homogén fehér őslakosságát fekete és arab, de főleg muzulmán bevándorlókkal kevert népességűvé kell tenni és így gazdaságilag és politikailag erejét megtörni. Európa meghódítása azóta is sikeresen tart, Magyarországot nagy erőfeszítéssel, eddig sikeresen védi a nemzeti kormány. Ukrajnában egy külföldről végrehajtott puccs új helyzetet teremtett. 2022. február 24-én kitört az orosz-ukrán háború. Az Egyesült Államok és az Európai Unió oly mértékben támogatja Ukrajnát, hogy az már szinte beavatkozás, ami világháborúra vezethet. A magyar nemzeti kormány a béke pártján áll, mert ez a háború nem a mi háborúnk. Ha a kormány sikeresen a helyén marad, akkor sikerül megőrizni Magyarországot magyarnak, keresztyénnek és a béke földjének. Ezért a magyar keresztyéneknek is mindent meg kell tenniük.

–  A mai világkorszak szülötteinek már csak történelem, amit a rendszerváltás előtti generációk meg- és túléltek. Mit üzen a mai nemzedéknek? Egyáltalán, kell-e üzenjen a múltat jól ismerő, abból építkező ember a jelennek és a jövőnek?

– Feltétlenül üzennie kell, mert különben folytatódik az újabb nemzedékek történelmi agymosása, amelynek során elvesztik múltjukat és akkor nem lesz jövőjük. A II. világháborúban Németország és szövetségesei ellen harcoló hatalmak elhatározták a háború alatt, hogy győzelmük után agymosást hajtanak végre a legyőzött országok lakói tudatában. Elveszik múltjukat, öntudatukat, hazaszeretetüket és ezzel jövőjüket, mert a győztesek azt csinálhatnak velük, amit akarnak. Szemünk előtt zajlik, hogyan hagyja nem csupán Németország, hanem a többi, egykor győztes nyugat-európai ország is birka módjára, hogy az agresszív illegális bevándorlók megszállják, munka nélkül eltartassák, kiváltságokkal halmoztassák el őket, sőt állampolgárságot kapva az önkormányzati, és nem is olyan lassan az országos politikát is meghódítsák. A tényszerű, nemzeti szellemű történelem művelése, oktatása megmaradásunk záloga.

– A születésnap a számvetés ideje is. Mi az, amiért hálát ad, kilencven évesen?

– Mindenért, mert „akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van”.

– Köszönöm a beszélgetést!

Fábián Tibor