Tóth Károly nem gyülekezetből, hanem egyházi külügyi-diplomáciai szolgálatból került a püspöki székbe, és így lett a Kálvin téri gyülekezet lelkésze. Az 1970-es évek végén jártunk, még javában a szocializmus éveiben, az állam inkább tűrte, mint támogatta az egyházak működését, lojalitást várva el az egyházvezetéstől. Voltak tehát kétségeink, hogy Tóth Károly az egyházi-állami diplomácia világából érkezve és püspöki feladatai mellett hogyan fogja betölteni a Kálvin téri lelkészi szolgálatot. Két esetet idézek fel ezekre a kétségekre válaszul.

A gyülekezet gondnokaként a gyülekezet és a presbitérium nevében kéréssel fordultam Tóth Károlyhoz, hogy emlékezzünk meg korábbi lelkipásztorunk és püspökünk, Ravasz László születésének 100. évfordulójáról. A politikai légkör, az egyházzal kapcsolatos fenntartások és Ravasz László megítélése miatt ez nem volt veszélytelen ötlet. Tóth Károly nem mondott se igent, se nemet a kérésemre. De 1982-ben megtarthattuk a Ravasz László-megemlékezést, amelyen ő maga beszélt elődjéről, mégpedig hosszú idő után először: tárgyilagosan. (Korábban, ha Ravasz Lászlóról esett szó, vagy túlhangsúlyozták személyének pozitív vonásait, vagy ellenkezőleg, csak a negatívumokat látták működésében.) A Ravasz-ünnepség után szűkebb körben azt mondta: most látja, hogy milyen sok szempontot kellett nagy elődjének figyelembe vennie – mint ahogyan neki is. Az ünnepséggel tehát nem csak egy kérést teljesített, bár már az is nagy dolog volt; a beszéd és az utána mondott megjegyzés is azt jelezte, hogy Tóth Károly át is élte az alkalom jelentőségét. Hogy állami körökben mi volt a visszhangja az ünnepségnek és a beszédnek, nem tudom. Hogy a Kálvin téri gyülekezetnek mit üzent ez a gesztus, azt tudom: Tóth Károly a gyülekezetünkben nem diplomataként vagy egyházkormányzóként van jelen, hanem közénk tartozik, azonosulva a gyülekezet lelkületével.

[[paginate]]

A másik történet: Tóth Károly nemcsak a gyülekezet vezetőit és nemcsak az egész gyülekezet érintő ügyeket hallgatta meg. Minden hónap első vasárnapján ő prédikált, utána pedig ott maradt „fogadóórára”. Egy alkalommal egy édesanya kereste fel, akinek a lánya súlyos beteg volt, vesetranszplantációra szorult. Magyarországon azonban nem volt megfelelő vese. Tóth Károly mozgósította külügyi kapcsolatait, és a kislány megkapta a vesét Ausztriából. Ma is él. A Kálvin téri lelkésznek talán csak annyi lett volna a dolga ebben a helyzetben, hogy meghallgassa az édesanyát, a többi az orvosok feladata. Tóth Károly gyülekezeti lelkészként nem akart orvos lenni, de segített az orvosoknak, hogy ők azok lehessenek.

A másik nagy püspök elődről, Török Pálról feljegyezték, hogy nem volt különösebben jó igehirdető. Tóth Károly sem a prédikáció képességét kapta kegyelmi ajándékul, bár mindig érezhető volt az igehirdetésein, hogy lelkiismeretesen felkészült. De az ő igazi terepe a beszélgetés volt. Az istentiszteletei után bárki bármilyen ügyben fordulhatott hozzá, ilyenkor mindenkivel elbeszélgetett. Sohasem látogatónak vagy egyházkormányzónak éreztük ilyenkor, hanem a gyülekezet ügyéért felelősséget érző munkatársnak. Nemcsak velem, mindenkivel megtalálta a hangot, nemcsak diplomata múltjából eredő tárgyalóképessége miatt, hanem azért is, mert őszintén érdekelték a gyülekezet ügyei és a gyülekezeti tagok.

A külügyi diplomáciából érkező püspök nem vendég volt a Kálvin téri gyülekezetben. Ha szükséges volt, nemzetközi tanácskozásokat is a gyülekezeti feladataihoz igazított. Ha fontos volt, a legegyszerűbb nénire vagy bácsira is volt ideje. Felelős lelkipásztor volt, „méltatlan bár, de elhívott szolga”, aki a kapott kegyelmi ajándékait akarta és tudta felelősen kamatoztatni gyülekezetünk javára.

Ritoók Zsigmond