A XVIII. század legnagyobb katonai konfliktusa – Winston Churchill olvasatában az első világháború – Európában Mária Terézia Habsburg császárnő és magyar királynő, illetve Nagy Frigyes porosz király szembenállásáról szólt. A hétéves háború tétje az öreg kontinensen a több szempontból is kifejezetten értékes Szilézia fölötti kontroll volt. Ebbe a grandiózus környezetbe kapcsolódik be a Hadik, amely a háború elején játszódik, történetét tekintve pedig egészen izgalmas, ugyanis a monarchia egyik legkülönlegesebb huszárcsínyét meséli el. A császárnő erődemonstráció gyanánt megbízza a birodalom kiváló hadvezérét, Hadik Andrást és híres huszárezredét azzal, hogy foglalják el az akkori porosz fővárost, Berlint. A hadtörténeti szempontból elképesztő, 1757 októberi akció során Hadik és katonái mindössze hat nap alatt elérték a 450 kilométerre lévő várost, útközben zsákmányoltak ágyúkat, bevették Berlint, megsarcolták a várost, majd hazatértek. A történet alapján tehát minden adott lenne egy zseniális kalandfilmhez. Sajnos viszont csak lenne.

Érteni vélem a készítők szándékát: szerettek volna mozivászonra vinni egy olyan történelmi eseményt, amelyre ma is joggal lehetünk büszkék. Mindemellett igyekeztek megszólítani a fiatalabb generációt, így megvalósítva a szemléletformálást: Amerika kapitány helyett huszárkapitány. Szikora János rendező erről így nyilatkozott: „Olyan kalandfilmet álmodhattunk mozivászonra, amely a magyar filmtörténet klasszikusai, A kőszívű ember fiai és az Egri csillagok óta hiányzik a hazai mozgóképes palettáról. Azt a becsületes hőst, illetve a huszárezredével végrehajtott bátor cselekedetet idézzük fel, amire ma is méltán büszkék lehetünk, és akiknek a valós története megannyi, a hollywoodi filmekkel vetekedő váratlan fordulatot, torokszorító izgalmat kínál.”

Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha méltó folytatása lenne a film az említett klasszikusoknak, illetve, ha akár csak egyetlen váratlan fordulatot, vagy torokszorító izgalmat is kínált volna.

Pedig a film gyönyörű. Sok helyen Gyűrűk Urább a Gyűrűk Uránál. Számos jelenet poszterre, sőt óriásplakátra kívánkozik. Szuperlassítások, fantasztikus fények, a nézőt a csatajelenetek közepébe szippantó kameramozgások, ágyúgolyó-nézet, digitális effektek garmadája teszi elképesztően látványossá a Hadikot. Itt sajnos azonban nagyjából el is fogynak a pozitívumok. A karakterek ugyanis teljesen kétdimenziósak. A gonosz olyan gonosz, hogy nála gonoszabb nincs is. A hős Hadik pedig olyan makulátlan, hogy az égvilágon semmilyen jellemfejlődésre nincs szüksége. Lovagol, kardozik, megint lovagol, aztán bezsebeli az elismeréseket. A női szereplők vagy mintaanyák, vagy kacér flörtkirálynők, a mellékszereplők pedig szintén patikamérlegen kapták a karakterjegyeiket. Egyik kicsit szögletes, de nagyon kemény, a másik idősödő, de még van benne azért harci kedv, a harmadik pedig valami miatt mérhetetlenül utálja Hadikot és ez elég is neki.

Arról nem is beszélve, hogy a huszárcsíny önmagában izgalmas történet, de ha a film első harmadában már tudjuk, hogy mi az elvárt történés, majd utána, ahogy vártuk, minden pontosan ugyanúgy meg is történik, az nem kifejezetten kalandos. Főleg akkor nem, ha nem igazán értjük, hogy Frigyes miért háborúzik a Habsburgok ellen, hogy egy magyar huszár miért teljesíti egy osztrák uralkodó parancsait és miért csókol kezet neki, nem mellesleg, hogy egy szász gyalogosezred miért vonul magyar huszárok oldalán Berlin ellen. Kontextus nélküli, sablonos karakterekkel telezsúfolt, szinte minden jelenetében súlytalan unalommozit látunk az ígért torokszorító izgalmak helyett.

Személy szerint azzal egyébként nincs bajom – amivel nagyon sok mindenkinek volt – , hogy a Hadik nagyjából 2,5 milliárd forintos állami támogatásból készült. Ha gyorsan rápillantunk, hogy egy hollywoodi szuperprodukció ma mennyi pénzből készül, 25-50 milliárd forint alatt nem nagyon találunk költségvetést. Na, persze mondhatjuk, hogy a többi magyar film még a 2,5 milliárd töredékét sem kapja, de minden csak nézőpont kérdése. Ha az egyik oldalon nyugati kalandfilmek minőségéhez hasonlítjuk a Hadikot, akkor az árán sem érdemes túl sokat rugózni, hiszen bár a 2,5 milliárd forint soknak tűnik, valójában töredéke a külföldi filmek költségvetésének. A baj inkább az, hogy mire költötték ezt a két és fél milliárdot.

Lehet ugyanis fantasztikusan látványos a film, ha a színészi játék rengeteg helyen modoros, ha a Reviczky Gábor, Mucsi Zoltán, vagy Tordy Géza szintű színészlegendáink mindössze néhány perces szerepeket kapnak, ha a forgatókönyv teljesen üres és súlytalan, illetve, ha a párbeszédek akár egy gyerekkönyv oldalaira bemásolva sem tűnnének magasröptűnek, oda nem illőnek.

Meg kell hagyni, elképzelhető, hogy gyerekeknek szánták a Hadikot. Ha így van, valamennyire megbocsátható a felszínesség, de csak valamennyire. Hiszen az Egri csillagok is ifjúsági film volt, vagy a kőszívű, a Szász János rendező hasonlatában szereplő filmek azonban még ma is kilométerekkel előzik a Hadikot – látvány ide, vagy oda.

Kicsit olyan érzésem van, mintha kaptunk volna egy Ferrarit motor nélkül. Csodaszép a külső, csak épp pont a lényeg hiányzik belőle. Meg lehet csodálni, bele lehet ülni, de elindulni már nem fog, a gombok nem működnek, csupa külcsín belbecs nélkül. Felemás huszárfilm, pedig sokkal jobb is lehetett volna.

Szücs Péter