Az ókorban a transzcendencia szerves része volt a gyógyításnak. A gyógyítást a papok végezték, arra templomokban, szentélyekben került sor és az istenek segítségével történt, része volt az ima, a böjt, a meditáció és az áldozat. A résztvevőket néha zene, dob, tánc, mérges gázok vagy hallucinogén anyagok segítették az istenekkel való kapcsolat megteremtésében. 4000 évvel ezelőtt Egyiptomban népszerű gyógyító helyek voltak Ízisz és Szerapisz „alvó templomai”. Itt a gyógyulni kívánó pácienseket a megtisztulás és az oltáron elhelyezett áldozat után a templom szent terébe kísérték, hogy lefeküdjön és aludjon. Ezután a résztvevők vélhetően valamilyen transzszerű állapotba kerültek. Azt mondták nekik, hogy az istenek álmukban megüzenik, hogy mit kell tenniük, hogy meggyógyuljanak. Egy epidauruszi feljegyzés így ír le egy ilyen gyógyítást: „Jött egy Istenhez könyörgő ember, aki annyira vak volt, hogy a szeméből a szemhéján kívül semmi sem látszott. Teljesen üres volt a szemgödre és semmi sem volt benne. Annyira furcsa látvány volt, hogy a templomban lévő emberek azon nevettek, hogy hogyan fog látni ez az ember olyan szemmel, ami nincs. Ezután ez az ember aludt és álmodott. Azt követően különböző növényekből főzetet készített, majd a szemhéja alá öntöttek a főzetből. Hajnalban ez az ember úgy hagyta el a templomot, hogy mindkét szemével látott.”

Voltak, akik hosszabb gyógykezelést álmodtak meg. Egy bizonyos Marcus Julius Apellas, aki krónikus emésztési zavartól szenvedett egy sok tennivalóból álló listát álmodott, amely speciális diétát (sajt, kenyér, zeller, fejes-saláta) és rendszeres futást írt elő, továbbá, hogy homokot szórjanak a testére és bort öntsenek rá mielőtt a fürdőbe lép. Ez az ember azt kérte, hogy egy kevésbé komplikált gyógyítást álmodhasson. Az új álomban azt tanácsolták az istenek, hogy mustárral és sóval kenje be a testét. Az alvásból felébredvén a gyomra felé helyezte a mustáros-sós pakolást és a fájdalom elmúlt.    Ez a fajta gyógyítás később elterjedt Görögországban és a Római Birodalomban is. A legismertebb, Delphoi, a didimai Apolló templom és a pergamoni Asclepios „gyógycentrum” volt. Pergamonban ma is látható, a valaha mérges gázokat kibocsájtó forrás és az a hosszú sötét folyosó is, amelyen a víz csobogását hallgatva végigmentek a „páciensek”, hogy végül megérkezzenek a gyógyítást végző papokhoz és meghallgassák a tanácsaikat.

A sámánhitű népek is közeli kapcsolatban voltak a transzcendens világgal. Úgy vélték, hogy minden testi-lelki betegség oka az, hogy az illető elveszítette a lelkét, vagy pedig az, hogy egy idegen lélek tolakodott be a testébe. Mindkét esetben az alsó vagy felső világban élő szellemekkel kellett kapcsolatba lépni, a szellemvilágban kellett megkeresni az elveszett lelket vagy valahogyan rá kellett venni a betolakodó szellemet, hogy hagyja el a beteg testét.

[[paginate]]

A „világi orvoslás” már az ókorban elkezdett kialakulni. Hippokratész volt az első orvos, aki rendszerezte az orvostudomány tennivalóit. Az orvoslás egyre inkább a testre koncentrált. A mentális betegségek okát még a középkorban is a boszorkányságban vagy a megszállottságban látták. Jacob Sprenger és Heinrich Kraemer dominikánus szerzetesek 1489-ben írt Malleus Maleficarum „boszorkány pöröly” című könyvükben részletesen leírták, hogy miről ismerhetjük fel a boszorkányságot, milyen kínzásokkal lehet bevallásra bírni a „jelöltet”, és mi a megfelelő ítélet. Ezek az irányelvek 300 évig működtek. A 18. századtól humánusabb, racionálisabb attitűd kezdett kialakulni, levették a láncokat a betegekről és tudományos vizsgálatok kezdődtek. A kezelések primitívek voltak, és általában több szenvedést okoztak, mint maga a betegség. Benjamin Rush (1745-1813), az első amerikai pszichiáter, pl. úgy vélte, hogy a bizarr viselkedés oka a túlságosan kevés vagy túlságosan sok vér, ezért vért adtak vagy vettek a betegtől. Bizonyos betegségek esetén a pácienseket egy centrifugaszerű forgó székbe ültették, amelyben gyakran eszméletüket vesztették, de azok sem jártak jobban, akiket víz alá merítettek egy időre, vagy egy szűk ládába zártak, ily módon gyógyították őket. A doktorok felismerték, hogy betegségről van szó, de a módszereik - enyhén szólva - nem voltak tökéletesek.

A 19. században a lelki betegségek gyógyításában két irányzat alakult ki. A szomatikus irányzat úgy gondolta, hogy a lelki betegségeknek fizikai okai vannak, pl. az agy és az idegrendszer léziója, túlingerlése vagy alulingerlése. A pszichológiai iskola érzelmi betegségekben gondolkodott, és úgy gondolta, hogy az abnormális viselkedés oka az érzelmi stressz.

A 20. század elején induló pszichoanalízis felismerte, hogy a tudatos élmény nem minden, sőt, olyan, mint a jéghegy csúcsa, a lélek nagyobb része a víz alatt van, nem látható. Eszerint a személyiséget jelentős részben nem tudatos tényezők mozgatják. Az embert, sem az egészségest, sem a beteget nem érthetjük meg, ha ezeket, vagyis a tudattalant, figyelmen kívül hagyjuk. A pszichoanalízisből kinőtt, Jung nevéhez fűződő analitikus pszichológia túl ment ezen is, és úgy gondolta, hogy a tudattalannak van egy mélyebb, archaikus rétege, a kollektív tudattalan, amely minden emberben ott van, erre utal pl. az, hogy az egymástól távoli kultúrákban hasonló mítoszok, mesék születtek.

A 60-as években megjelent a humanisztikus pszichológia, amely az emberi élményeket állította a középpontba. Ezt legjobban Ábrahám Maslow motivációs rendszerén láthatjuk. Eszerint az emberi szükségletek egymásra épülnek, az alapvető motívum az evés és ivás, majd a biztonság, míg a csúcson a legmagasabb rendű, a transzcendens élmények iránti szükséglet van. Ezek a rendkívüli élmények pl. a meditáció során érhetők el. Ezidőtájt fordult a figyelem az ún. módosult tudatállapotok iránt és kezdték el a hipnózist kutatni és a gyógyításban használni és elkezdett elterjedni a meditáció.

A 70-es években, a pszichológia határain megjelent az érdeklődés a spirituális élmények, a halálközeli és születésközeli élmények iránt, ez volt az ún. transzperszonális pszichológia. Ezen szokatlan élmények legfontosabb jellemzője az éntudat csökkenése, hogy az emberek úgy érzik, hogy az idő szinte megáll, hogy megváltozik a testük kiterjedése, vagy mintha kilépnének a testükből.

[[ paginate ]] 

Melyek azok a módszerek vagy technikák, amelyeket a pszichológia határain innen és túl használnak a rendkívüli élmények létrehozására, az élmények kiterjesztésére, a gyógyításra, az önismeret növelésére vagy csupán kíváncsiságból?

Hipnózis

Az összes módszer közül a hipnózis az egyetlen, amelyet valamilyen formában mindig is használtak a gyógyításra. Maga a „hipnózis” megnevezés az 1800-as évek elején született. Ekkor egy Braid nevű skót sebész, aki a műtéti érzéstelenítése használta a transzállapotot, úgy gondolta, hogy ezt az állapotot úgy lehet legkönnyebben létrehozni, ha a páciens a figyelmét egy nehezen fixálható, csillogó sebészeti eszközre összpontosítja. Ekkor, egy idő után kifárad a szeme és becsukódik. Az illető olyan, mintha aludna, ezért Braid ezt az állapotot hipnózisnak nevezte, utalván Hypnosra, az alvás görög istenére. Később rájött, hogy ez az állapot nem alvás, hiszen az illető tudatában van mindennek, a lényeg a figyelem beszűkülése. Ebben az állapotban jellegzetes, a szokásostól nagyon eltérő élményeket élnek át az emberek, megváltozik az idő észlelése, az éntudat, továbbá az illető fogékonyabbá válik a szuggesztiókra, vagyis a változással kapcsolatos gondolatokra, és a tudattalan felé is nyitottabbá válik. Tehát érzelmi, figyelmi, hangulati változásokat hozhatunk létre, és ha szükséges, könnyebben megtalálhatjuk az adott tünet, panasz mögött meghúzódó nem tudatos okokat. A hipnózis a 70-es években vált tudományosan elfogadott módszerré. Ekkor alakultak az első hipnóziskutatással foglalkozó laboratóriumok. Kidolgozták azt a módszertant, amely segítségével a hipnotikus jelenségek kísérletesen vizsgálhatóvá váltak és a klinikai vizsgálatokban eldönthetővé vált, hogy egy adott betegség esetén, ha van gyógyulás, akkor azt a hipnózis eredményezi vagy pedig valami más, pl. az ellazulás vagy a beteg elvárásai. Az eredmények azt jelezték, hogy a hipnózis a legkülönbözőbb lelki problémák esetén igen hatékony, csökkenti a szorongást, a fájdalmat. A legérdekesebbek azok az eredmények, amelyek azt jelzik, hogy a hipnózis segítségével testi változásokat is létrehozhatunk, segíthet az emésztőszervi problémák, pl. az irritábilis bélszindróma, az allergia, asztma, de még az égési sebek gyógyulásában is. A legújabb kutatások azt jelzik, hogy befolyásolhatja, stimulálhatja az immunrendszer működését is. Ezek az eredmények azt jelzik, hogy a test és a lélek nem is választható annyira ketté, mint azt Descartes gondolta.

Meditáció

A meditáció olyan 20-25 perces gyakorlatokat jelent, amelyeket a személyek hosszú időn át, hónapokon, éveken keresztül, rendszeresen végeznek, és amelyek célja olyan élmények létrehozása, átélése, amelyek révén a gyakorló emberek jobban megértik önmagukat és a mindenséggel való viszonyukat. A gyakorlatok figyelmi változások létrehozására irányulnak, általában tartósan összpontosítják a figyelmet valamire, pl. a légzésre, egy ismétlődő mozdulatra, egy ismételt szóra, mantrára és hasonlókra. A koncentrált figyelmi állapot eredményeként a tudat kiürül, később hatékonyabban működik. A meditációs gyakorlatok eredményeként az illető nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, önmagával és másokkal békésebb lesz, vidámabb lesz és a stresszre kisebb mértékben reagál. Természetesen az összes stresszel kapcsolatos probléma esetén hatékony segítség, pl. jobban alszanak a meditáló emberek. A gyógyításban a meditációt elsősorban emiatt használják. A meditációban azonban a legfontosabb az egység élménye, a személyek átélik, hogy az énjük feloldódik, megszűnik és érzik, hogy ők részei valami nagyobb, végtelen, transzcendens egésznek. A meditációval kapcsolatban jóval kevesebb kutatás és vizsgálati adat áll rendelkezésre. Ennek legfontosabb oka az, hogy a meditáció hatásai leginkább hosszabb távon jelentkeznek, nehezebb a megfelelő kontroll-csoportok biztosítása. A meditációs technikák nagy része a nyugati ember számára idegen, de legalábbis furcsa filozófiába, világképbe van ágyazva. Nehezen tudnánk megvalósítani azt, pl., hogy napi 6 órát gyakoroljunk és nőkkel valamint hitetlenekkel ne találkozzunk, mint azt az egyik meditációs iskola tanácsolja. A gyógyításra leggyakrabban a transzcendentális meditációt használják, amely lényegében egy buddhista meditáció, amely kulcsfogalmait a nyugati ember számára elfogadott, tudományos fogalmakra cserélték ki. Pl. a gyakorló nem a végtelen, határtalan Brahmannal való egységet éli át, hanem az egységes energiamezővel… A transzcendentális meditáció során a gyakorló a figyelmét a légzésére irányítja és számolja a kilégzéseket, 1-től 10-ig, majd kezdi elölről. A folyamat egyszerű, de mégis rendkívül hatásos. Lehet, hogy a középkori alkimisták, amikor arról írtak, hogy a vizet úgy változtathatjuk arannyá, valami ilyesmire utaltak. Ha újra és újra lepároljuk a vizet, végül átalakul, az egyszerű folyamat, a légzés figyelése révén értékes eredményhez juthatunk…

[[paginate]]

Sámánutazás

A 70-es években Michael Harner antropológus, a dél-amerikai sámánok gyógyító eljárásaira építve hozta létre a doboló csoportokat. Ennek során a résztvevők fekve, csukott szemmel hallgatják a csoportvezető monoton dobolását és közben elképzelik, hogy utazást tesznek az alsó világba. Képzeletükben megjelenik a lejárat, néha egy pince, máskor egy forrás mélyén vagy egy fa gyökere mentén jutnak le az alsó világba, és ott egy felfedező utazást tesznek. Máskor erőgyűjtő utazást tesznek és megkeresik az erőállatukat. Ezek a fogalmak az indián sámánok fogalmai, de a folyamat a pszichológia fogalmaival is jól leírható. A sámánutazással kapcsolatos vizsgálatok azt jelzik, hogy a monotonitás mellett a helyzet legfontosabb jellemzője az, hogy a dobolás ritmusa a szívdobogáshoz hasonló. A szívdobogás minden bizonnyal az első, legfontosabb, anyaméhbeli élményünk, és ezért igen mély élményeket mozgat meg a dob hangja és ritmusa és nagyfokú regressziót eredményez. Az ily módon létrehozott élményváltozások legalább olyan nagyok és intenzívek, mint amelyeket a hipnózis eredményez. A sámánutazás, a pszichológia fogalmaival leírva a tudattalanba való lemerülést szolgálja.

Holotróp légzés vagy transz-légzés

A módszer Stanislaw Grof nevéhez fűződik. A megnevezés a teljességre utal, az élmények teljességére, az én határainak kitolására, a transzcendenssel való egységre. A gyakorlatok során a résztvevők a szokásosnál mélyebben és szaporábban lélegeznek és zenét hallgatnak. A zene egyre hangosabb és ritmusa egyre feszesebb. A szapora légzés 60-70 percig tart, és már 3-4 perc után igen jelentős változások jelentkeznek. A szervezet széndioxid szintje csökken a szövetek Ph-ja változik és emiatt az erek összehúzódnak, izomgörcsök jönnek létre és az agy oxigénellátása is romlik. A feszültség fokozódik, a végén szinte elviselhetetlen, majd egy ponton a személyek abbahagyják az erőltetett légzést, kényelmesen, nyugodtan lélegeznek, és a zene is egyre halkabbá, csendesebbé válik. A résztvevők ilyenkor végtelen nyugalmat, békességet, extatikus, transzcendens élményeket élnek át. Grof az egész folyamatot a megszületéshez hasonlítja, és azt vallja, hogy a születési élmények elevenednek fel. Az elején a személyek nyugodtak és kellemesen pihennek, mint a magzat az anyaméhben, aztán jönnek a méh-összehúzódások, de még zárva a szülőcsatorna, a feszültség nő, mert nincs hová menni. Ezt követi a szülőcsatornán való áthaladás kínja, majd a megérkezés öröme. A vizsgálataink azt jelezték, hogy az élmények valóban ilyen módon alakulnak és a résztvevők igen intenzív, semmihez sem hasonlítható extatikus élményeket élnek át.

Izzasztó-kunyhó

Az izzasztókunyhó is egy indián hagyomány, amely leginkább a szaunához hasonlít. A gyakorlatra egy kis, kör alakú, ágakból készített kupolaszerű sátorban kerül sor. A sátrat ponyvákkal borítják be és egy kis bejáraton lehet bebújni. A résztvevők körben ülnek, egyszerre kb. 10-14 ember fér el a sátorban. Elég szűkösen ülnek a földön, mert mögöttük a sátor behajló kupolája, középen pedig egy gödör, amelybe jókora izzó köveket helyeznek. A résztvevők görnyedten ülnek és a lábukat sem tudják kinyújtani. A kövekre vizet öntenek és a sátorban egyre melegebb lesz. Közben ritmusos, rövid ismétlődő közös énekek következnek, majd az ősökről, a változásról és hasonlókról szólnak, és arról, hogy mitől szeretnének megszabadulni. A folyamat kis szünetekkel kb. 2 órán keresztül tart. A hőség egyre fokozódik. Ebben a helyzetben a normális tudati működés lehetetlenné válik. A résztvevők sötétben, csecsemő helyzetben, összekuporogva ülnek, a feszültség és a hőség szinte elviselhetetlen. Ekkor kinyílik a sátor pici ajtaja és kibújnak rajta egyenként a szabad levegőre, megszűnik a feszültség, végtelen békességet éreznek, ragyognak a csillagok… Az egész helyzet igen intenzív, születéssel kapcsolatos asszociációkat és transzcendens élményeket vált ki.

[[paginate]]

Összefoglalva:

Az előzőekből láthatjuk, hogy az emberek sokféle módon keresik a transzcendens világgal való kapcsolatot. a hétköznapokban ezoterikus újságokat olvasnak, energiaszintet mérnek és javítanak, lefényképezik és kijavítják az aurájukat, jóshoz mennek stb. a transzcendencia iránti érdeklődés megjelent a gyógyításban is.

Az említett technikák a legismertebbek és legérdekesebbek, de számos más út vezethet a transzcendens élmények megtapasztalása felé. A normális, szokásos, tudatos működés a monotonitás, a hőmérséklet, biokémiai folyamatok és sok más egyéb hatására könnyen megváltozhat. Ilyenkor különös, szavakkal nehezen leírható, de mégis igen fontos élményeket élhetünk át. Érezhetjük, hogy a tudatunk csak egy részét ragadja meg a külső és belső valóságnak. A delphoi jósda tanácsa, hogy „Ismerd meg önmagad!”, kezd ismét fontossá válni. A szokásos, hétköznapi élményeken túl megjelenik a tudattalan, és a tudatos élmények határán, a másik irányban megtapasztalhatjuk a transzcendens világot, átélhetjük, hogy nem elszigetelten létezünk a mindenségben, hanem részei vagyunk egy nagyobb, szavakkal nehezen leírható, de igen fontos, tudatunk határain túlmutató valóságnak.

E technikák közül a hipnózis az, amely része az akadémikus pszichológiának és megfelelő módszertannal végzett jól kontrollált vizsgálatok igazolják a hatékonyságát. A meditációval is egyre több vizsgálat foglalkozik. A többi módszer inkább a pszichológia határain mozog. Az elméleti háttér sokszor zavaros, vagy legalábbis eklektikus. A módszerek megjelenése és egyre népszerűbbé válása azt a jelzi, hogy növekszik az emberek igénye a transzcendens élmények megtapasztalása iránt. Jóllehet, egyik-másik módszer furcsának vagy idegennek, esetleg zavarosnak tűnik, de az érdeklődés változását jelzi, pl. a Complementary and Alternative Medicine folyóirat, amely a tudományban alkalmazott módszertannal vizsgálja az említett és hasonló módszerek eredményességét. A technikák nagy része nem új. Az ősi kultúrák módszereit kezdjük újra felfedezni.  Lehet, hogy túlságosan racionálissá vált a világ és lassan visszafelé lendül az inga?

Szabó Csaba