Kipeckelt szájjal ült, jobban mondva feküdt a páciens a fogorvosi székben, neki úgy tűnt, mintha már egy évezred óta. Régi koronájától, hídjától végre megszabadította már a fogorvosnő, igaz, a betegnek még mindig a fülében zúgott a fúró sistergése. Most éppen egy vakolókanalat toltak a szájába, és várni kellett, míg az eperízű „malter” megköt. Az orvosnőnek tartania kellett a lenyomatos kanalat a beteg szájában, amíg megszilárdul az anyag, csak hát ő nem érezte azt, amit a páciens, akinek különben is megdolgozott ínyének már enyhén szólva nem volt ínyére a kanál nyomása. A beteg nyugtalanságát látva az orvosnő megkérdezte: „Minden rendben? Kényelmesen fekszel?” Erre lett volna mit válaszolnia a betegnek, aki egyben a doktornő nővére is volt, csak hát a vakolókanál nem engedte. Hirtelen az jutott eszébe, hogy visszajelzésképpen mindjárt egy igazi testvérieset harap kis húga gumikesztyűs ujjába, hogy kvittek legyenek a fájdalomokozásban. Csakúgy, mint gyerekkorukban. S erre a gondolatra elnevette magát. Rázta a vakolókanalas kacagás, s ez a nevetés átragadt fehér köpenyes húgára is. Már-már a lenyomat megkötése forgott kockán, de egyikük sem tudta abbahagyni a nevetést. Később kiderült, hogy a fogorvos húgnak is éppen ugyanaz jutott eszébe, s már-már félteni kezdte az ujját. Az asszisztensnő értetlenül nézte a beteg és orvosa eddig még soha nem tapasztalt reakcióit, majd kapcsolt, és hirtelen előkapta mobilját: „Ezt le kell fotóznom – mondta –, s a képet ki kell tenni facebookra, mert ennél jobb reklámja nem is lehetne a cégünknek.”

Mindez nem itthon történt, hanem a messzi Kaliforniában, ahová nagycsaládunk legkisebb leánya kiszakadt. S mi tagadás, a virtuális testvéri kapcsolat, a skype-olás nem kedvez a fogászati beavatkozásoknak, aztán ha egyik-másik testvér nagyritkán arrafelé repül látogatóba, szinte ki sem tud szállni a fogorvosi székből, annyi a behoznivaló.

Szóval, amint egy újabb szurkapiszkára vártam a húgom rendelőjében téblábolva, íróasztalán egy konferenciameghívó szórólapjára lettem figyelmes: „A holisztikus fogászat gyógyító kezei”. Gyorsan lapozni kezdtem emlékezetem szótárában, hogy ezt az ezoterikus ízű szót lefordítsam. A holisztikus gyógyászat hiányát már több ízben megszenvedtem. Legutóbb, amikor az egyik külföldi klinikán, miközben a vesémet gyógyították, totálkáros lett az emésztőrendszerem, és a szakszerű orvosi beavatkozások tömkelegének mellékhatásaitól már-már kezdtem kimúlni ez árnyékvilágból. Azt tehát már régóta messzemenően pártolom, hogy „egészben gyógyítsanak”, más szóval holisztikusan. Jólesik, ha visszajelzik, hogy nemcsak beteg szervem van, hanem itt vagyok még én is, s ha netán valaki még imádkozni is leül mellém, amikor a betegágyat nyomom, az már fél gyógyulás. Mindezek mellett azt azért mégsem tudtam megfejteni, hogy a lyukas fog betömésének mi köze a holisztikához. Meg is kérdeztem tőle, mire ő így felelt:

– Szeretnék erről még többet megtudni, mert ez egy teljesen új szemlélet, ezért is tervezem, hogy elmegyek erre a konferenciára. Nemcsak a kétévenként 50 kredites továbbképzésért utazom el, hanem mert remélem, hogy tudok valamit hasznosítani belőle a betegeim javára. Jónéhány dolgot magam is fontosnak tartok abból, amit ez az irányzat képvisel. Azt például, hogy ráirányítja a figyelmet a fogászatban használt kémiai anyagok veszélyességére, arra, hogy azok az egész szervezetet mérgezik, ezért lehetőleg nem vegyi úton előállított gyógynövényekkel próbál kiváltani bizonyos beavatkozásokat. Vagy azt, hogy felhívják a figyelmet az amalgámtömések káros hatásaira; jóllehet ezt Svédországban már betiltották, de hát a világ más tájain a szegényebb rendelők még mindig ezzel dolgoznak. A holisztikusok dogmatikusan ellenzik a gyökérkezeléseket is, de ezzel szemben már fenntartásaim vannak, mert van, amikor csak két rossz közül választhatunk, vagy kihúzzuk, vagy gyökérkezeljük a rossz fogat. Az viszont fontos, hogy a holisztikus fogászat a részeknek, vagyis a fogaknak az egészhez való viszonyát kutatja. S erről nekem is van tapasztalatom. Volt egy betegem, akinek a szájába nézve rögtön láttam, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam, hogy mi, de kértem, sőt, könyörögtem, hogy csináltasson vérvizsgálatot. Nem hallgatott rám, aztán jó néhány hónap múlva kiderült, hogy leukémiás. Sajnos, már későn. Magam is hiszek az összefüggésekben, de a fogaszatban még nincs elég evidencia arra vonatkozóan, ahogyan a holisztikusok összefüggésbe hozzák a fogak és a szervek viszonyát, például összekapcsolják a metszőfog állapotát és a veseműködés problémáját. Sőt, a fogak és a lelki működés viszonyát is feltérképezik, és szerintük a bölcsességfog felelős a spirituális megvalósításért, a metszőfogak pedig az egóért, a férfi és női minőségért. Ezt túlzásnak tartom, jóllehet elfogadom, hogy a fogak nemcsak a szervezettel vannak kapcsolatban, hanem az egész ember életmódjával. Volt például egy betegem, akinek belül olyan volt a szája, mintha megégette volna. Ilyet még nem láttam, és fogalmam sem volt, mitől. Aztán elkottyantotta, hogy ő annyira szereti a Tequilát, hogy akár tíz percig is a szájában tartja, mintegy azzal öblöget, mielőtt lenyeli.

– Akkor ez a probléma inkább alkoholelvonóhoz tartozik, mint fogászathoz…

– Szükség van az ún. egységszemléletre, mert több évtized tapasztalata alapján arra jutottam, hogy aki betér hozzám, annak többnyire nemcsak a foga fáj, hanem valahol az élete is. Ezért nekem előbb a beteg lelkét kell megérintenem ahhoz, hogy a szájában dolgozni tudjak, pontosabban a beteg fog ad lehetőséget arra, hogy esetleg másban is segíteni tudjam.

– Hű, de szépen mondtad! Máris megbizsergette az ujjaimat az interjúcím: „A fogászat spiritualitása”. De azért mégis, mi ennek a munkahitvallásnak a realitása, amikor a váróban síkideg betegek türelmetlenkednek, az asszisztensnő pedig tűkön áll, és nem szeretne túlórázni azért, mert a páciensnek nemcsak tömérdek szuvas foga van, hanem még mázsás lelki terhei is.

– Azért ez nem így van. Persze hogy nem minden betegem avat be az élete gondjaiba, de azért amíg várjuk, hogy az injekció hasson, van idő egy-két jó szóra, megnyugtatásra. Eleve itt más az orvos–beteg kapcsolat, mert minimum évente kétszer jönnek, ha másért nem, fogtisztításra. S mindig beszélgetéssel kezdem, megkérdezem történt e valami változás, mióta nem láttam. Meg aztán tudják rólam azt, hogy hívő ember vagyok, sokan már emiatt is könnyebben megnyílnak.

– Honnan tudják ezt, hiszen a cégtáblán mindössze az áll: Gentle Touch Dentistry (Gyengéd érintéses fogászat)?

– A rendelőben mindig keresztyén zene szól. És munkatársaimmal minden reggel közösen elolvasunk egy-egy meditációt. Vehetjük úgy is, hogy ez amolyan reggeli szelíd igei érintés. Onnan felülről. Ami a cégtáblát illeti, a betegeknek nem én adom a szelíd érintést, hanem csak továbbítom, mert én is abból élek. Számomra egyáltalán nem természetes, hogy a munkatársaimmal Igét olvashatok. Eszembe jutnak a régi idők. Amikor otthon agyonaggódtam magam amiatt, hogy nem vagyok jó káder, és nem fognak felvenni a fogorvosi karra, mert priuszom volt, két teológus testvérem. Örültem a nagycsaládnak, persze, de azért főtt a fejem amiatt, hogy mit írjak az életrajzomba. Az egyetemen volt néhány vezető, akik ha jó néhány évszázaddal korábban születtek volna, még az egykori Sault is lekörözték volna a keresztyénüldözésben. Most pedig szabadon olvashatok Igét. Persze nem minden munkatársam hívő. A legjobb asszisztensem például egyáltalán nem a vallásosságáról híres, a múltkor legnagyobb csodálkozásomra mégis megkérdezte, hogy megvettem-e már a jövő évi meditációs könyvet, mert ha nem, ő megszerzi. Hiszem, hogy nemcsak a főnökénél akart jó lenni. Lehet, hogy – talán általam – ő is kapott néhány szelíd érintést. De annak is örültem, amikor múlt vasárnap a szájhigénikus munkatársam kiáltotta már messziről a nevemet a templom udvarán.

– Azért én mégsem tudom összehozni a fogtömést vagy pótlást és a lelki életet...

– A szép fogak nemcsak arról szólnak, hogy az embernek hollywoodi mosolya legyen, hanem arról is, hogy az emésztés a szájban kezdődik. És ha az tele van időzített baktériumbombákkal, vagy fogak hiányában éppenséggel kimarad az ételfeldolgozás első munkafolyamata, megsínyli a többi szerv. Az emésztetlen táplálék mint méreganyag kering a szervezetben, ami a testet-lelket egyaránt terheli, betegíti. A megjavított vagy pótolt fogak az egész életminőséget javítják.

– Igen, közös tanítónk, Gyökössy Endre mondta, hogy a lélek tükre nem a szem, hanem a vastagbél.

– Hát igen, és már itt is vagyunk a lelki síkon. A megemészteni tudás lehet akár szakrális történés is. Ha magunkba nézünk, melyikőnk életét nem mérgezi megemésztetlen történetek egész sora? Nekem sem volt egyszerű elhagyni szülőföldemet, a nagycsaládot, és itt kínnal-keservvel újrakezdeni! De döntenem kellett: vagy elválok, vagy két pici gyerekkel követem a férjemet a messze távolba. Valójában nem volt választásom. Aztán a férjem húsz év elteltével mégis meggondolta magát, és hazament. De hát én hogyan hagyhatnám itt a lányaimat és a betegeimet? Vannak törések, amelyek begyógyíthatatlanok, amelyekkel együtt kell élni. Mindannyiónknak ki kell innia a maga keserű poharát, amelynek a mérge nem párolog el belőlünk csak úgy! Nincs az az emésztést segítő tabletta, ami olyan hatékony lenne, mint ez a lélekméregtelenítő Ige, amely nekem konfirmációs Igém is volt: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát (mérgező történeteivel együtt), vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét énérettem és az evangéliumért, megtalálja azt” (Mt 8,34-35). Vagyis a lényeg ez az önelvesztődés, de ugyanakkor Krisztus- és önmegtalálás is a szolgálatban, nekem a fogászatban.

– Mégis, te hogyan tudod egészen konkrétan bevinni napi munkádba az Isten-megtapasztalást?

– Elejétől a végéig!

– Ezt hogy érted?

– Kezdve attól, hogy már amikor az injekciót beadom, fohászkodom, hogy ne fájjon a székben ülőnek, és el tudjam zsibbasztani, egészen addig, hogy nem lázadok fel, amikor hozzám jönnek a leghisztériásabb betegek. Igaz, néha megkérdezem magamtól, hogy miért is nekem kell kezelni őket. Ilyenkor persze erősebben kell fohászkodnom, hogy magamat is és őket is meg tudjam nyugtatni. Meg aztán visszagondolok arra, hogy annak idején én is mennyire féltem. Viszont – hála Istennek – vannak olyan betegek is, különösen a férfiak, akik még el is alszanak, sőt, egyenesen horkolnak a kezelés alatt, mert van egy ügyes kis eszköz, ami kipeckeli a szájukat. Különben is fekvő helyzetben vannak, és persze hat az érzéstelenítő.

– Úgy tűnik, még a fogorvosi székben is lehet relaxálni, sőt, megélhetőek akár templomi pillanatok is, amit persze nekem nehéz elképzelni ebben a nagyon aprólékos és nem is éppen gusztusos, szemet, idegeket, kezet és állóképességet próbára tevő munkában…

– Nemcsak pillanatok ezek, hanem az egész az. Hidd el, nekem már az is csoda, hogy nem én ülök a beteg helyén. Egyáltalán, a csodasorozat már ott kezdődött, hogy másodjára mégis felvettek, és elvégeztem az egyetemet. Gyerekkoromban olyan sokat szenvedtem a fogaimmal, mint kevesen. Volt, amikor hisztériás félelmemben hasba rúgtam vagy lehánytam a fogorvost. Aztán tinédzser koromban egy sportbaleset kapcsán kitört az egyik frontfogam, és egy dúvad szájsebész kezébe kerültem, aki úgy adta be az injekciót, hogy az halálközeli élménybe taszított. Szabályosan láttam magam eltűnni a földben. És akkor mintha felülről azt súgta volna Valaki: Te majd másképpen fogod csinálni ezt. S éppen ezt a nagy félelmet transzformálta bennem segíteni akarássá az Úr Isten. Olyan erős vágy volt bennem, hogy egyszer én gyógyíthassak másokat, lehetőleg fájdalommentesen.

De azt is alig akarom elhinni, hogy itt, Amerikában újra sikerült megszerezni a fogorvosi diplomát, s hogy most saját rendelőm lehet. Emlékszem, amikor először elkezdtem itt dolgozni, vártam, hogy asszisztens adja a kezembe a műszereket, amiket alig ismertem. Azt sem tudtam, hogyan kell a lézerrel műteni! Mert más az, hogy a tanfolyamon megmutatják, de aztán ott a beteg. Állandóan Isten erejére kellett támaszkodnom, különben már régen világgá futottam volna, jó messzire a szakmától. Emlékszem, hogy esténként sírva mentem haza, mert annyira alkalmatlannak éreztem magam, és reggelente csak az imádság vitte a lábaimat a rendelőbe.

– Hát innen nézve nagy utat tettél meg…

– Nekem még a tegnapi nap is csoda volt, hogy fel tudtam venni a fizetésemet! Éveken át nem maradt semmimire kifizettem az adót, a munkatársakat, a sok-sok költséget és a biztosításokat. Mennyien riogattak, hogy tönkremegy a rendelő, mert nekem nemcsak a fogászatot kellett kitanulnom, hanem az üzleti ügyeket is egy teljesen idegen világban. De az imádság hozott elém olyan üzleti konzultánsokat, akikben megbízhattam, és megértették velem: kevés az, hogy jó fogorvos akarok lenni, az üzlethez is értenem kell. És nem szabad összetéveszteni a szerénységet meg a butaságot. Így aztán a sok adósság után valahogy helyrezökkentünk.

– Biznisz és az Úr Isten, ez is jó történet...

– Hát igen, a múltkor szólt a könyvelőm, hogy a rendelő már nem bírja el ezt a sok ingyen beteget. Mert itt is rengeteg nagyon szegény ember van, de hát nincs szívem nem segíteni. Legutóbb is volt egy drogos fiatalember, akit a nővére hozott hozzám elkeseredve. Hát én még olyan szájat nem láttam: különböző mértékben, de kivétel nélkül minden egyes foga el volt szuvasodva! A fiú megígérte, hogy abbahagyja a szert, ezért kezdtem el helyrehozni, pótolni a fogait, amit lehetett. Nagyon örültem, amikor felhívott, hogy amint elkészültek a fogai, másnap kapott állást, amit korábban hiába keresett. S ha akadozik is legalább a fogászati anyagár részletekben való visszafizetése, nem bosszankodom. Leginkább a jézusi mondattal nyugtatom magam: „Velem cselekedtétek meg.”

 – Igen, ennek a történetnek is van „egység”-üzenete, hiszen arról szól, hogy a fogak javulása még a szociális helyzeten is változtat.

– Nekem a munkám és ez a rendelő körülbelül olyan, mint a bibliai példázatban a szántóföldben elrejtett kincs (Mt 13,44). Csak az Úr Isten a megmondhatója, mennyi mindent kellett nekem is eladnom, felszámolnom ahhoz, hogy ezen a területen munkálkodhassak! De nekem most ez a rejtett mennyországom. Olyan megtapasztalások sora, hogy a fogorvosi szék átváltozik Isten megsegítő hatalmának erőt adó színterévé! Igaz, ez a „szántóterület” alaposan el is fáraszt, és nem titkolom, hogy jobban szeretem a pénteket, mint a hétfőt. De van közben egy vasárnap, amikor új erőt kapok: az istentiszteleten is, meg a sportban, az asztaliteniszben.

– Köszönöm a szép végszót – meg a többit!

Vörös Éva
Redding, USA
2016. március 5.