Nyugat-Európa meghatározó politikusai szerint a szekularizáció jelenti az egyetlen lehetséges kiutat a vallások és kultúrák között feszülő ellentétekből, hiszen olyan semleges közeget alakít ki, amelyben a különbözőségek alapját adó meggyőződések a magánszférába szorulnak. A térség országaiban immár fél évszázada élő muszlimok beillesztésére tett kísérlet azonban sehol nem bizonyult sikeresnek. A beillesztés kifejezés használata nem véletlenszerű. Tudatos válogatást sejtet, ami kiemeli azt, ami hasznot hoz – a munkaerejük – és lehántja azt, ami a liberalizmus és a szekularizmus kereteit feszíti – a transzcendens felé való irányultságot.
Egy évtizeddel ezelőtt Szíriában töltöttem a Húsvétot. Az azóta földig rombolt palesztin negyedben laktam. Palesztin háziasszonyomtól édességet és egy gondosan becsomagolt, mozaikkal kirakott falitányért kaptam az ünnep alkalmából. A mozaik egy halat ábrázolt. Umm Ahmad várakozó tekintettel nézte, ahogy kibontottam az ajándékot, s rögvest föltette a kérdést, ismerem-e a szimbólum jelentését. A napi öt imát soha el nem mulasztó, fejkendőt viselő muszlim asszony vélhetően többet tudott a kereszténység történetéről, ünnepeiről és szokásairól, mint Európa fiataljainak túlnyomó többsége. A térség más országaiban tett utazásaim során, az emberekkel beszélgetve soha nem találkoztam olyan megnyilvánulással, ami a kereszténységgel szembeni ellenszenvről árulkodott. Szíriában töltött éveim alatt muszlim ismerőseim és barátaim visszatérően hangoztatott gondolata volt, hogy az iszlámnak nem a kereszténység vagy a judaizmus a fő ellensége, hanem az ateizmus. A nyugati emberekről alkotott képet igyekeztem ugyan árnyalni de – biztos, ami biztos − előfordult, hogy megkértek, soroljam föl a Tízparancsolatot.
Egyes európai politikusok lelkes öncenzúrája − amit azonban kizárólag a vallási értékek és szimbólumok esetében alkalmaznak − bukásra ítélt, ám addig is visszavonhatatlan és jóvátehetetlen károkat fog okozni. A helyzet megértéséhez fontos, hogy tisztában legyünk az iszlám mibenlétével. Az iszlám nem csak vallás, hanem egy társadalmi, gazdasági, politikai rendszer. Míg a kereszténység nagy hangsúlyt fektet a dogmatikára, arra, hogy miben hiszünk – s ez tette központivá a teológia tudományát −, addig az iszlámban ez a hangsúly a „hogyan”-on van, tehát a hit elválaszthatatlan az életformától, ami pedig a vallásjogot helyezi fókuszba. Az élet kis és nagy kérdéseiben a hívő számára az iszlám gyakorlati megoldást kínál, ami tehát összhangban van a végső, kinyilatkoztatott igazsággal, a természet rendjével, valamint mindig és mindenütt alkalmazható.
Ezen meggyőződés fényében már szinte evidens, hogy a világi törvények csak akkor érvényesek, ha nem mondanak ellent az iszlám jog alapelveinek, a saríának. Miként az is, hogy az emberi élet határhelyzeteiben, traumák, betegségek, erkölcsi dilemmák esetén, amikor az emberi és az isteni normák között feszültség keletkezik, az „észérvekkel” szemben a kinyilatkoztatott igazságok érvényesülnek. Ennek egyik példája, hogy a 12 hetesnél idősebb, beteg magzat abortálása a muszlim világ legtöbb országában tilos, még akkor is, ha nem a szülők hibája, hogy a betegségre későn derült fény, csupán azért mert a Korán szerint a lélek a fogantatástól számított 12-ik héten „száll” a teremtménybe. Ugyanilyen szabálykövető magatartással találkozunk a vérátömlesztés, a szervátültetés kérdésében, de még a tartós fájdalomcsillapítással kapcsolatban is, ahol szempont, hogy a beteg ne tompuljon el annyira, hogy ne tudjon imádkozni.
Az iszlámban nem lehet „kicsit”, vagy „módjával”, vagy saját belátás szerint végezni a vallási kötelezettségeket. Minden ilyen megnyilvánulás az emberi ítéletet helyezi az isteni fölé, s így hitetlenségnek számít. Egy cukorbeteg ember számára fontosabb a böjt megtartása, mint bármely egészségügyi megfontolás. Az orvosetikai szaklapban a beteg magzat abortálása mellett érvelő muszlim orvos érveit Korán idézetekkel támasztja alá. Ez két tényre enged következtetni. Az egyik, hogy az etikai mérlegelés alapja a kinyilatkoztatás és nem a szubjektív, emberi belátás. A másik, hogy a Koránt, azaz a transzcendenciára hivatkozó érvrendszert ismerő orvos nem biológiai, orvosi érveket sorakoztat fel, hanem azt a koráni verset idézi, amely szerint az Isten nem akarja az ember szenvedését. A meggyőzés tehát nem történhet meg másként, csak és kizárólag azon a síkon, amelyben az eredeti álláspont gyökerezik. Egy muszlim számára mindennek csak a transzcendencia fényében van jelentése és értéke. Amiből Isten kimarad az szükségképpen rossz és semmiképpen sem kell komolyan venni. A nyugati szekuláris gondolatrendszer minden érve és elve súlytalan marad tehát, hiszen a vallásosság és a kötelező, uniformizáló szekularizmus párhuzamos valóságokat képez.
A nyugati országok vezetői több, mint fél évszázada hagyják figyelmen kívül a tényt, hogy a bevándorlók vallásukkal együtt egy kultúrát is magukkal hoznak, egy olyan kultúrát, amely saját értékrendjét isteni eredetűnek, univerzálisnak és természetesnek tartja. A szegregáció következményei mára már egyre nyilvánvalóbbak. Miként az is, hogy a liberális, azaz embert istenítő közegben burjánzik a vallási radikalizmus. Az azonban még föl sem merült, hogy az érkezőkkel keresztény értékrendünkön keresztül lehetne kommunikálni.
Amikor Európába érkezve a muszlimok azt látják, hogy a keresztet leveszik a templomok tetejéről, valamint azt tapasztalják, hogy a Karácsony a tiltott kifejezések listájára került, reakciójuk az értetlenség. Hiszen ezzel az utolsó kapcsolódási pontok tűnnek el, amely összeköthetnék a két civilizációt és ezek népeit. A vallási és kulturális hagyományainkat felszámoló öncenzúra okait belül kell keresnünk, ezt senki nem várja el tőlünk.
Speidl Bianka