Mit tegyünk, mielőtt az „elemek felbomlanak”?

Az atomenergiának nincs komoly alternatívája, létünk fenntartásához nem használhatunk mást. Isten az emberiségnek ezt az egyetlen energiaforrást adta, amelyre az egész élő környezetünkkel együtt mi magunk is támaszkodunk. Ugyanis minden általunk ismert és használt energia atomenergiára vezethető vissza, legyen az napenergia, szélenergia, vízenergia, geotermikus energia, vagy atomerőműből származó energia.[1] Az atomenergia felhasználhatóságára vonatkozó kérdéseket ennek tükrében másképpen kell megfogalmaznunk. Beszélnünk kell róla, akár döntéshozók, akár szakemberek, akár laikusok, akár gyermekek vagy idősek vagyunk, mert nincs olyan élő és megszületendő, akit ez ne érintene egzisztenciálisan.

Fúziós vagy fissziós?

A Nap voltaképpen egy Isten által teremtett nagy teljesítményű természetes fúziós atomreaktor, amelynek az idáig eljutó káros sugárzásaitól a bolygónk körüli ózonpajzs és mágneses tér véd meg. Akár a megújuló, akár a fosszilis energiaforrásokat tekintjük, azok eredete a Napból származó atomenergia. Ez az atomenergia egyszerre óriási és „könnyed”, a nagyon könnyű hidrogén gáz a csillag belsejében lévő fúziós reaktorban a roppant gravitációs erő által összepréselődik és héliummá alakul. Az ebből fakadó elektromágneses sugárzás, hő és fény jut el hozzánk, a napelemek és napkollektorok közvetlenül ezt használják fel. De a Napból felszabaduló hő- és fényenergia növesztette azokat a növényeket is, amelyből kőolaj lett. Ezeket bányásszuk, finomítjuk és tankoljuk. A napenergia melegíti fel a talajt, légtömegeket mozgat meg és szelet támaszt, ezt használjuk ki a szélerőművekben. A Nap melegétől pára száll fel a vizekből, ami a folyók vízgyűjtő területein csapódik le. Az idők során hozzánk érkezett napenergia gyönyörű tartályban tárolódik, amelyet természetnek nevezünk. Az égbolt felhői, a hegyi patakok és folyók, a síkságok szelei, a föld és a tenger sokszínű vegetációi mind a napenergia változatos, tárolt formái. A geotermikus energia is a Föld magjában lévő atomreaktor hőtermelésére vezethető vissza.

Ezzel szemben az energiát termelő atomerőműveink alapja a nukleáris fisszió, ahol nehéz, nagy rendszámú radioaktív izotópok atommagját hasítjuk ketté, s az ebből származó hőenergiát használjuk fel. A maghasadásból származó energiával egy elektromos áramot termelő gőzkazánt fűtünk, amely áramtermelő turbinákat hajt meg. Az atomerőművekből származó elektromos energiát nem tároljuk, hanem továbbszállítjuk az ipari és lakossági fogyasztási helyekre. Az uránium vagy plutónium atommagját nagy energiájú neutronnal bombázzuk, amely előidézi a maghasadást. A következő atommagot már az ebből felszabaduló neutronnal hasítjuk ketté, amely így egy nukleáris láncreakciót eredményez. A nukleáris láncreakcióban egy olyan folyamatot szabályozunk, ahol az energiatermelésből felszabaduló energia egy részével termelünk új energiát. A hasadásból végül olyan káros, radioaktív hulladék marad ránk, amelyet már nem tudunk tovább hasítani.

[[paginate]]

Amikor ma az energiaforrások közötti választásról van szó, úgymint atomenergia kontra megújuló energia, atomenergia kontra fosszilis energia, minden esetben atomenergiáról beszélünk. Az igazi különbség az atomenergia származtatási módjában van: nukleáris fúzióból vagy fisszióból származó energiát akarunk? Egyesítésből vagy szétválasztásból eredő energiát használjunk?

Általában az atomenergia körüli viták inkább az atomenergia felhasználásának, kockázatának és hosszú távú következményeinek vizsgálatából erednek, hiszen ezek a tényezők, amelyek közvetlenül érintenek bennünket. Etikai döntéseinkben elsősorban az energia felhasználásának kockázatára és következményeire koncentrálunk, és ritkán vagyunk tekintettel az energia előállításának természetére. Amennyiben a teológiai etika körében akarunk beszélni az atomenergiáról, olyan normát kell keresnünk, amely túllép vagy segít kiigazodni a különféle álláspontok között, hiszen tele vagyunk sokszor ellentmondó magyarázatokkal, értelmezésekkel és jóslatokkal. Pro és kontra hangoznak el érvek az atomerőművek ellen és mellett, beleértve ennek az energiának a környezetre gyakorolt hatását is: vannak, akik kifejezetten környezetbarát energiának, s vannak, akik környezetkárosító energiának tartják. A környezetbarát érv rendszerint a fosszilis energiával való összehasonlításából, a környezetkárosító érv pedig a hasadóanyag bányászatából és előállításából, valamint a nukleáris hulladék tárolásából adódik. Az atomerőművi technológiák elfogadása és használata közel sem egyértelmű a világban, ma összesen 435 reaktor működik, mintegy 30 országban.[2]

Cselekedeteink következményeinek etikai vizsgálatánál nem kerülhetjük el azt a kérdést, hogy amikor cselekszünk, pontosan mit is teszünk. Különösen akkor nem mindegy, hogy mit művelünk, amikor atommagokat hasítunk ketté. Attól, hogy erre képesek vagyunk, még nem biztos, hogy a cselekmény minden előzményével és következményével tisztában vagyunk. Természetesen ennek a folyamatnak a megértéséhez komoly előképzettségre van szükség, s nagyon sokszor jogosan állíthatják a szakértők azt, hogy ez nem olyan téma, amelybe akárki beleszólhat. Ezzel nem kell feltétlenül egyetértenünk, mert a beteg betegsége sem olyan, amit a beteg mindig megért, mégis tőle telhető módon ismernie kell, az orvos beszél róla neki, még akkor is, ha nehezen érthető latin szavakat használ.[3] Az atomerőmű sem csak a szakértők belső ügye, hiszen ennek építése, bővítése és használata messzemenően kihat környezetünkre, nem csak minket érint, hanem gyermekeinket is. Éppen ezért mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy a témában megfogalmazza véleményét, és megértse annyira az ügyet, amennyire képessége és lehetősége van rá.

[[paginate]]

A keresztyén etika nem állhat meg a jelenségek egymáshoz való viszonyának elemzésénél, nem tekintheti az atomenergia felhasználásának a kockázatra, a veszélyre vagy a jövőre vonatkozó kérdését önmagában. Az atomenergiáról nincs explicit szó a Szentírásban, de mindazokról a metakérdésekről viszont igen, amelyek az atomenergia felhasználásáról, és az ezzel kapcsolatos dilemmákról szólnak. Persze vannak olyan kabbalisztikus hagyományból fakadó olvasatok, amelyek pl. Bábel tornyának építésében egy atomreaktor (és rakéta) építését látják („egy völgyre (bik'a) találtak”[4] = „felfedezték a nukleáris fissziót (bik'ia)”),[5] de ez inkább a sci-fi kategóriába tartozik. A keresztyén etika alapvető kérdése[6] az, hogy „mit tegyünk, testvéreim?”[7] Ez nem egy szabad ötletelés bevezetője. Ez a pünkösdi igehirdetés megszólító üzenete után egy megtérésből és megértésből fakadó egzisztenciális kérdés, „mintha szíven találták volna őket”[8]. Ez azt jelenti, hogy teológusként a mit tegyünk témánál nem elég csak a kortárs jelenségek és folyamatok ismerete (ez persze nélkülözhetetlen), hanem vissza kell vezetnünk az aktuális kérdést a szívünkig, amely az ember belső motivációit, mibenlétét, a „ki vagyok” kérdést érinti. Az aktuális problémán túl fel kell ismernünk olyan teológiai kapcsolódási pontokat, amelyek az ember és világ viszonyához, az ember feladatához, a teremtett világ iránt érzett felelősségéhez, a sáfársághoz vezetnek. Az „atomenergia és életstílus” cím[9] pontosan mutatja azt a szoros kapcsolatot, amely az atomenergia használata és fogyasztói szokásaink, életstílusunk között fennáll. De még ennél is tovább kell mennünk: nem csak életstílusunkról, hanem világfelfogásunkról, keresztyén magatartásunkról, Istenhez és embertársainkhoz való viszonyunkról beszélünk, amikor az atomenergia használatát tárgyaljuk.

Erre utal az Egyházak Világtanácsa (EVT) nemrég kiadott határozott állásfoglalása (2014) is, amely összeköti a teremtésre vonatkozó sáfárságunkat a kockázatkezeléssel, s markánsan elutasítja az atomenergia használatát, buzdítva a tagegyházakat, hogy „szólítsák fel a kormányaikat, hogy építsék le az atomerőműveket, és újítsák meg energiafelhasználásukat úgy, hogy növeljék az energiafelhasználás hatékonyságát és megőrzését, csökkentsék a szén-dioxid-kibocsátást és a mérgező hulladéktermelést, és fejlesszék a megújuló energiaforrások használatát”.[10] Ez az igen kemény felszólítás és a hozzá kapcsolódó bírálatát a 10. EVT Nagygyűlés dél-koreai kontextusából fakadt: a világon Dél-Koreában a legsűrűbb az egy főre jutó atomerőművek száma, és ebben az ázsiai térségben következett be néhány éve a tragikus fukusimai katasztrófa (2011). Mindezeken, valamint a technikai kérdéseken és a Paks II körül kialakult vitákon is túl, a teológiai etikában vissza kell mennünk azokhoz a kérdésekhez, amelyek az ember felelősségét, Istentől kapott mandátumát veszik szemügyre az egyesülésből (fúzió) vagy a hasításból (fisszió) származó energiafelhasználás tükrében. Az alábbi gondolatébresztőnek szánt pontokban a technológiai kérdések mögött egy „belsőkig ható” teológiai kérdést fogalmazunk meg párhuzamosan. Amellett, hogy a bibliai példák és teológiai következtetések korrelálnak a technológiából fakadó problémákkal, természetesen ez az írás nem egyházi állásfoglalás, célja a kérdésfeltevés, a párbeszéd, a vitára ösztönzés.

[[ paginate ]] 

Mennyiben vagyunk a múlt sáfárai?

A csillagokban rejlő magfúziós atomreaktor működése során a könnyű elemekből mindig nehezebb elemek jönnek létre. Minden vasnál nehezebb, nagyobb tömegszámú anyag kialakulásához nagy sűrűségű égitestekben létrejövő nukleáris fúzióra, szupernóva robbanásokra volt szükség. Így, amikor nagy tömegszámú radioaktív izotópok atommagjának hasításából felszabaduló energiát használunk fel, a múltban bekövetkezett szupernóva robbanások termékeit aknázzuk ki, amelyek viszonylag ritkák, nehezen elérhetők, és bár hosszú évekre elegendők, nem állnak végtelen mennyiségben rendelkezésünkre a Földön. Az urániumban, plutóniumban a sok proton és neutron nehezen fér meg egymással, ezek az atommagok instabil állapotúak, ezért is alkalmasak a hasításra.

A ritkábban előforduló, nehezebb anyagokat bányásznunk kell, és a kitermelésük tetemes erőforrást igényel. Általában meg is becsüljük őket, ha pl. az aranyra vagy ezüstre gondolunk. Legtöbbször újrahasznosítjuk ezeket, gondoljunk pl. a karikagyűrűre, amelyet sokszor a családi ékszerek összeolvasztásából állítunk elő. A radioaktív anyagok felhasználása esetében viszont az a helyzet, hogy a kettéhasított izotópokat nem igazán tudjuk újrahasznosítani, az önmagában alkalmatlan a további felhasználásra, atomhulladék marad. A ritka, nagy tömegszámú, radioaktív, instabil anyagokat széthasítjuk, kiaknázzuk a bennük rejlő energiát, majd a végterméket elássuk. A természet kincseit tekintve talán ez a legnagyobb pazarlás, hiszen minden más nem megújuló erőforrásnak – még a kőolajnak is – nagyobb esélye van az újratermelődésre, mint az atomerőművek üzemanyagának. Azt az anyagot, amit az őseinktől kaptunk és évmilliók során, különleges körülmények között jöttek létre, saját pillanatnyi céljainkra kiaknázzuk, majd a megmaradt hulladékot tovább adjuk gyermekeinknek. Tisztességes ez az eljárás?

Az ötödik parancsolat, amely az élet és őseink tiszteletére szólít fel, összeköti a múltat a jövővel saját életstílusunk és létünk vonatkozásában: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked!”[11] Ez a parancsolat nyilván nem (csak) azt jelzi, hogy „Ne feleselj a szüleiddel!”, ennél bizonyosan többről van itt szó. A tisztelet (kabód) arra utal, hogy meg kell adni a súlyát annak, amit a szüleinktől tanultunk, ahogyan szüleink éltek, és nem tékozolhatjuk el a tőlük kapott életteret, környezetet. „A teremtéstörténet a szabadság mandátumával ruházta fel az embert (dominum terrae)! De az egyoldalú szabadságértelmezés eltorzul, ha egyszersmind a másik oldalt nem tarjuk szem előtt: az ember eredetét és örökségét, a teremtést és a történelmet.”[12] Mit kezdünk őseink földjével, életstílusával? Hogyan őrizzük meg azt gyermekeinknek? Szorongással tölthet el bennünket ez a kérdés, mint egy földműves apát, aki „arra gondol, hogyha nem lesz egyszer, hogyan fog keverni a két fia permetszert? Mert a föld nem alszik, és rajtuk se a férgek, és fölzabálják lassan az egészet. Az apám látja, hogy a karók kidőlnek, a fiai meg állnak és bár nem röhögnek, mégse sírnak nagyon. Csak kocsikba szállnak az életnek előre és háttal a halálnak.”[13]

A parancsolatban Izrael számára az a figyelmeztetés is megjelent, hogy maradjanak meg annak az Egy Istennek a tiszteletében, aki kiszabadította őket Egyiptomból. Az ősök tisztelete az egyistenhit megőrzésére is vonatkozik, és tiltja a környező népek bálványimádó kultuszainak átvételét. Maradj meg az Egy Isten tiszteletében, és ne akarj vasnál nehezebb anyagokból bikaerős bálványszobrot csinálni, amelyet Te irányíthatsz! Ez az irányítási kényszer és lehetőség vezet a következő kérdéshez.

[[ paginate ]] 

Képesek vagyunk-e mindent irányítani?

A nukleáris fisszió során egy láncreakciót indítunk be, amely teljesen elszabadulna, ha nem lennénk képesek felügyelni és irányítani. Amint széthasítjuk a neutronunkkal az első 235U atommagját, újabb nagy energiájú, szabad neutronok keletkeznek, amelyek már maguk hasítják szét a következő atommagokat, így egy kontroll nélküli láncreakció során pusztító atomrobbanás következne. Az atomerőműben kézben kell tartanunk a láncreakciót, és a hasadás során keletkezett neutronokat meg kell fékeznünk, amelyet a „hagyományos” (2-3. generációs) erőművekben ún. neutronmoderáló anyaggal, vízzel vagy grafittal oldunk meg. Ezt a láncreakciót egészen addig nem tudjuk megállítani, amíg van instabil hasadóanyag, viszont le tudjuk lassítani. Ha ez nem sikerül terv szerint, vagy illetéktelenek avatkoznak be a folyamatba (akár egy atomerőmű bombázásával), akkor az katasztrófához vezethet. Az atomerőműben lényegében egy általunk kreált, elszabaduló poklot lassítunk le és terelünk mederbe.

Úgy tűnik, van önbizalmunk és biztosak vagyunk a szabályozó mechanizmusainkban, amikor azt állítjuk, hogy a „2. generációs erőművek túlnyomó többsége vízzel hűtött reaktorokkal működik. Legfontosabb biztonsági jellemzőjük, hogy bennük – kis valószínűséggel ugyan, de – előfordulhat súlyos baleset, ami az aktív zóna megolvadásához vezet. Ez a kis valószínűség kisebb, mint 10-5/év.” Valóban minden százezredik évben történhet ilyen baleset? Ennek a valószínűségnek a tükrében nagy kérdés, hogyan kell értelmeznünk azt a három súlyos balesetet (Three Mile Island 1979, Csernobil 1986, Fukusima 2011), amelyek az utóbbi negyven évben történtek? Erre nagyrészt azt a „megnyugtató” választ kapjuk, hogy emberi mulasztás történt. Ugyanakkor milyen más hibára gondolhatnánk, ha nem emberire? Errare humanum est, és nagyon csodálkoznánk, ha egy vizsgálat arra jutna, hogy a katasztrófát az okozta, hogy egy szeleburdi szabad neutron eltévedt a primer körben! Nagyon sokatmondó az az etikai különválasztás, amely az atomerőmű baleseteket két tényezőre vezeti vissza: emberi mulasztásra és műszaki hibára.[14] Ez lehetőséget ad arra a kommunikációra, hogy a katasztrófákat elsősorban emberi hibára vezessük vissza, és így a technológiába vetett bizalmunkat ne gyengítsük. De a műszaki hiba vagy technológiai hiányosság eredendően nem emberi hiba-e? Végső soron az, hiszen egy előre megtervezett folyamatban az ember indítja el a láncreakciót. Talán sokkal megnyugtatóbb lenne, ha őszintén szembenéznénk az emberi képesség korlátjával, amely nem csak az üzemeltetési folyamatban meghozott döntésekre, hanem a fissziós technológiára is vonatkozik.

Az ószövetségi történetekben két jelentős életstílus, ha úgy tetszik technológia áll egymással szemben: a pásztor és a földműves. Az Ószövetségben a nomád, pásztori életmód a természetre és az állatokra való teljes ráutaltságot jelenti, Isten akaratának azonnali teljesítését (mobilitás, vándorlás), ez a vándorló ősatyák foglalkozása.[15] A földművelés során az ember saját maga akarja uralni a sorsát és környezetét: maga szánt, vet, arat. Ebben is megjelenik a teremtett világra való utaltság, de ha nincs eső, akkor lehet öntözéssel pótolni a vizet, ha nem elég jó a talaj, akkor javítani lehet rajta. A földművelésben sokkal erőteljesebb a környezetünkre gyakorolt kontroll, a jövőnk biztosítása, mint a nomád pásztorkodásban. Az ószövetségi kortörténetben a vándorlásból a letelepedés, az alkalmanként választott vezetőből (bíra) a királyság, majd a dinasztikus királyság megalapítása, a Szent Sátorból a Templom megépítése felfogható egy nomádból letelepedett életstílusba való átmenetként. Ha valaki földműveléssel kezdett komolyan foglalkozni, s nem tudott mértéket tartani, annak gyakran tragikus vége lett: Kain gyilkos lett, mert nem tetszett Istennek a föld terményéből bemutatott áldozata,[16] Noé részeg lett, mert fejébe szállt a szőlőtermesztésből kapott bor,[17] Uzzijjá pedig leprás, mert felfuvalkodott földjeinek és hatalmának gazdagságán.[18] Az édenkerti bűneset során nem véletlen, hogy egy gyümölcsöt ettünk meg abban a hamis hitben, hogy olyanok leszünk mint Isten, és tudni fogjuk mi a jó és mi a rossz.[19] Vajon tényleg képesek vagyunk mindent ellenőrzésünk alatt tartani? Nem a technológia csodálata ringat minket hamis biztonságérzetben? Hogyan lehetne az atomerőmű kockázatát úgy megállapítani, hogy a valószínűségszámításban figyelembe vesszük a múlt katasztrófáit és az emberi korlátainkat is? Nyilvánvalóan ezekre a kérdésekre nem tudunk kielégítő választ adni, de törekszünk arra, hogy ez a válasz ne legyen sok tényezős: az atomerőművek építésében igyekszünk mindent egy kézben, egy kontroll alatt, egy központban tartani. De megoldás-e ez a centralizáltság?

[[ paginate ]] 

Miért központosítjuk az energiatermelést?

Az atomerőmű működtetése nem gyerekjáték, ehhez nagy szakértelem kell, amely megköveteli a központi felügyeletet, a centralizáltságot. A rendszer bonyolultsága miatt nyilvánvalóan egyszerűbb és logikusabb több atomreaktort egy helyen működtetni, mint szétszórva. A paksi erőmű esetében is négy reaktorblokk alkotja az atomerőművet, így az egész hazai atomenergia termelés egy helyre koncentrálódik. A koncentráltság technológiai biztonságot és jobb ellenőrizhetőséget jelent. A centralizálásnak vannak azonban hátrányai is, amit legjobban a reziliencia fogalmával tudunk körülírni. „A »reziliencia« egy rendszer azon képességét jelzi, hogy a veszélyeztető külső hatásokat milyen mértékben tudja elviselni, milyen gyorsan tud helyreállni, ha »kibillent« a működése, milyen gyorsan »gyógyul meg«, ha valami megzavarta a működését.”[20] Itt nem magára az atomerőműre kell gondolnunk, hanem az energiaigényünk kielégítésére, a központosítás kísértésére. 2014-ben Magyarország villamos energiatermelésének mintegy 53,6% származott egy helyről, a Paksi Atomerőműből.[21] Ha bármi történne az erőművel és nem tudna áramot termelni, akkor a hazai villamosenergia-termelés fele kiesne. Paks bővítésével 2050-re a mostani négy blokkot leváltva két új blokk kerülne beüzemelésre, amely egyenként a négy blokk 120%-os teljesítményére lenne képes,[22] így akár a hazai áramtermelés 80%-át is fedezhetné. Ezzel a magas aránnyal Magyarország nincs egyedül, pl az élen járó Franciaország energiatermelésének 78%-át ma is atomerőművekből nyeri. Akármilyen olcsónak számít az atomenergia, vajon ésszerű-e ilyen mértékben a nukleáris fisszióra támaszkodni?

A koncentrált energiatermelés összefügg a koncentrált fogyasztással, a fogyasztói társadalom központosultságával. Csak egy olyan közösség képes ilyen centralizált energiatermelésre, amely önmagában is olyan fokon centralizált, hogy az egy helyről származó energiát képes fejlett technológiával megtermelni, és a fogyasztói igények szerint szállítani és elosztani. Mindamellett a központi energiaszolgáltatás mögött egy távoli, megfoghatatlan vállalat áll és ez kölcsönös bizalmatlanságot is magával vonhat: egyrészt számos csalás és visszaélés történik a fogyasztók részéről, másrészt érthetetlenül állunk némely kiszámlázott tétel fölött. A decentralizált energiatermelés feltételezi azt a felelősséget, hogy a fogyasztó maga is energiatermelő: ki-ki lehetőségeihez képest napelemeket, hőszivattyúkat telepít, és megtermeli a magának szükséges energiát, illetve eladja a az országos hálózat számára azt, ami felesleg. Mi kell ahhoz a nézőpontváltozáshoz, amely Németországban is fokozott társadalmasítási fázisban van, miszerint a fogyasztó egyrészt felelős a fogyasztásért, másrészt a termelésért, az egész társadalom energiaellátásának egy kis szeletéért? Úgy vélem itt lenne mondanivalója és tennivalója nemcsak az államnak, hanem minden társadalmi közösségnek, az egyháznak is. Képesek vagyunk-e felnőttként, felelősen gondolkodni energiafelhasználásunkról és jövőnkről?

A társadalmi központosulásnak és az ehhez kapcsolódó technológiai újításnak egyik legkorábbi nyomát Bábel tornyának[23] építésében fedezhetjük fel. Bábel tornya egy városépítési kísérlet, amely erős kontrasztban van azzal a szétszóródásra vonatkozó isteni paranccsal,[24] hogy „töltsétek be a földet”![25] Maga az urbanizáció a korábban említett pásztor – földműves párhuzamon túl is kifejezetten negatív felhangot kap az Ószövetségben, mint a természettől való elszakadás mintája, akár Kain városalapítására,[26] vagy Lót boldogtalan városi élettől való függésére[27] gondolunk, egészen Ézsaiás kiáltásáig: „Jaj azoknak, akik házat házhoz ragasztanak”![28]

Vegyük észre, hogy Bábelben a közös nyelv mellett még egy nagyon fontos építkezési módszernek is birtokában voltak azok, akik egy helyen letelepedtek: tudtak téglát vetni. A nehéz kőfejtés helyett egy gyors technológiát alkalmazhattak, amely azt sugallta számukra, hogy bármit meg tudnak építeni, várost és égig érő tornyot egyaránt. Flavius Josephus holisztikus értelmezésében összeköti Bábel tornyát az özönvízzel, és egyfajta dacként értelmezi az építést: az új technológiával épített torony képes ellenállni a víznek, magassága révén pedig nem érintheti baj az ott élőket, borítsa be akármekkora áradat is a földet.[29] A korai urbanizáció és az új technológia összefonódásából különös merészséggel és büszkeséggel, a völgy mélyedésének extra kihívásával megküzdve akartak az emberek magasat építeni, és így hatalomra szert tenni. A téglavetés olyan erőteljes motivációt adott az embereknek, amelynek alkalmazásával egyrészt kimeríthetetlen építőanyagra (és a hozzá szükséges kötőanyagra) tesznek szert, másrészt a saját kiégetett formák – mint egységek – komplex struktúrák megtervezését tették lehetővé. A Bábel szó a maga összetettségében Isten kapujára (babhel), az összezavarásra (balal), és nem utolsósorban Babilonra utal. Ferenc Pápa 2015 tavaszán azt nyilatkozta a japán atomkatasztrófával kapcsolatban, hogy az atomerőművek a modern kor Bábel tornyai. Ha az ember el akarja érni az eget és dacol a teremtéssel, akkor saját pusztulását idézi elő.[30] De vajon természetellenes dac-e a nukleáris fisszió?

[[ paginate ]] 

Hogyan rakjuk össze azt, amit széthasítunk?

Akármilyen fejlett és ámulatra méltó a maghasadás, nehéz megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a nukleáris fisszióval olyan ritka és nehezen kialakult értékes anyagot választunk szét, amit utána nem igazán tudunk összerakni. Masszív lábnyommal úgy taposunk bele a jövőbe, hogy évszázadokra veszélyes anyagot hagyunk az utódainkra. Az IPCC 5. jelentése szerint a nukleáris fissziós energia egy „kipróbált, kevés üvegházhatású gáz kibocsátással járó alaperőművi energia”, amely „növekvő mértékben hozzájárulhat az alacsony szén-dioxid kibocsátású gazdasághoz.”[31] A jelentés természetesen hozzáteszi azokat a fenntartásokat, amelyek a működési rizikóra, az uránbányászat kockázatára, a pénzügyi és a hatósági szabályozási nehézségekre és az ezzel kapcsolatos aggodalmakra, a radioaktív hulladékok megoldatlan kérdéseire, a nukleáris fegyverkezés miatti félelemre és a közvélemény kedvezőtlen megítélésére vonatkoznak. Nem vitás az atomerőmű kedvezőbb üvegházhatása, ha arra gondolunk, hogy 80 kg urán felhasználásával annyi energiát tudunk megtermelni, mint 7000 tonna szén elégetésével. De az atomenergia termelése után olyan radioaktív hulladékként marad ránk, amelyet nagyvonalúan a jövő nemzedékeire hagyunk. A karbonlábnyom az üvegházhatás jelenleg legismertebb mérőszáma, nevezetesen hogy mekkora mennyiségű széndioxidot bocsátunk ki a légkörbe egy-egy tevékenységgel. Ám ebben a mutatóban nincs benne az időfaktor, amely az atomhulladéknál különösen érdekes. Akármilyen „kis” területre ássuk el a nukleáris hulladékot, azt évezredekre művelhetetlenné és lakhatatlanná tettük. Lehet, hogy a nukleáris fisszió karbonlábnyoma relatíve kicsi, de a hozzá tartozó „időlábnyom” viszont óriási. A maghasadásból származó hulladék az egyik legkényesebb megoldatlan ügy az atomerőművek működésében.

Lukács evangélista írja le a sáfár példázatát,[32] ahol Jézus egy csaló intézőt dicsér meg, és példaképnek állít be. Sokszor gondban vagyunk, hogy e sáfárt jónak vagy hamisnak tekintsük. A kérdés egyik megoldása az, hogy a sáfár a saját hasznára, kamattal adta bérbe a gazda vagyonát a bérlőknek. Így az adósságok azonnali csökkentése a saját extra profitjáról való lemondást jelentette.[33] Mindenesetre a sáfár alapvető rossz hozzáállása a gazda vagyonához a tékozlás, szétszórja a rá bízott dolgokat, és valószínűleg megsarcolja a többieket. Arról szó sincs a példázatban, hogy ezt a vagyont visszaszerezze, újra összerakja, itt már csak a szétosztott részek beárazásán tud változtatni. Nagyon hasonlít ez az érzés a teremtésben kapott mandátumunkhoz, hogy műveljük és őrizzük azt,[34] de mégis tékozoljuk. Még erőteljesebb ez a tékozlás és a végzetes szétdarabolás a nukleáris fisszióban: hogyan rakjuk össze a szétválasztottat?

Pontosan ez az alapvető gond merül fel az ún. negyedik generációs atomerőművek fejlesztése vonatkozásában is. Ezek az atomerőművek még kísérleti stádiumban vannak, kereskedelmi céllal egyelőre nem működnek. Két ponton jelentenek előrelépést: a hasadóanyag nagyobb hatásfokú feldolgozásában és az végtermék újrahasznosításában (reprocesszálásában). Több negyedik generációs típust is megkülönböztetünk, de ezekből igazán jelenleg az ún. gyors reaktorok emelhetők ki. Itt nincs neutronmoderátor, hanem az erősen dúsított üzemanyag láncreakcióját gyors neutronok tartják fenn. Ebben az esetben a fűtőanyag sokkal nagyobb részét lehet hasznosítani, így kevesebb atomhulladékot termelünk.[35] A kiégett fűtőelemeket reprocesszálás után nagy hatásfokkal újra fel tudják használni a reaktorban. Az Egyesült Államokban a korábbi Ford-kormány kezdeményezésére Carter elnök 1977-ben moratóriumot rendelt el a gyors reaktorokra és a reprocesszálásra, tekintettel arra, hogy ezek olyan hasadóanyagok előállításához (plutónium) vezetnek, amelyek közvetlenül alkalmasak atomfegyver gyártására.[36] Franciaország, Oroszország és Japán ettől függetlenül ment tovább a maga útján, és a Roszatom a BN-600 (1980) után már 2013-ban üzembe helyezte a BN-800-as negyedik generációs plutónium meghajtású gyorsreaktorát, hogy kereskedelmi célú sorozatgyártást készítsen elő.[37]

A kérdés itt ugyanaz, mint a sáfárnál. Vajon a befektetett energia és pénz megtérül-e ebben az összetett technológiában, vagy ugyanúgy járunk, mint az intéző: amit kaptunk azt szétszórjuk, és a végén megpróbálunk nullszaldósra kijönni? Mindent összevéve tényleg megtaláltuk-e az energiaellátás Szent Grálját? Képesek vagyunk-e a kizsákmányolásról úgy lemondani, hogy nem lesz meg a számított extra profit? Tudunk-e mértékletesek lenni[38] mint a sáfár a végén és a jelenben nem elvenni azt, amit a jövőben a többieknek kell visszafizetni? „Ádám a kert őrzésének feladatát kapta. Ez azt jelenti, hogy rendelkezünk mindazokkal a dolgokkal, amelyeket Isten a kezünkbe adott azzal a feltétellel, hogy takarékosan és mértékletesen használjuk azokat. Viseljünk gondot arra, hogy mi marad meg. ... Legyen mindenki Isten sáfára mindabban, amit birtokol.”[39]

[[ paginate ]] 

Lesz-e nyoma a jövőben annak, amit most teszünk?

Ne felejtsük el, hogy amikor az atomerőmű kiégett fűtőelemeinek 50 éves tárolásáról beszélünk, az csak egy átmeneti tárolást jelent (Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolója),[40] abban bízva, hogy 50 év múlva utódaink majd valamit kezdenek ezekkel az anyagokkal. Ha tudnak is vele mit kezdeni, ez részünkről mégiscsak egy szégyenteljes halogatás és nemtörődömség.

„De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek.”[41] Ez a péteri végidős próféciát egy olyan világégésről beszél, amely kontrasztban van az első nagy pusztulással, a vízözönnel. A pusztító vízözönben volt lehetőség az újrakezdésre, megmenekült egy bárka, volt valahol egy szárazföld, ahol olajfa nőtt ki, amelynek ágáról gallyat hozott egy galamb. A világégés után nem lesz se bárka, se fa, az elemek felbomlanak és megégnek. Végzetes nukleáris katasztrófáról lenne itt szó? Próbáljuk meg egyszerre komolyan venni a maga polaritásában a teremtésvédelmi felelősséget és a világvége komolyságát. A páli interim etika szerint a „már igen és még nem” feszültségében élünk: már megtapasztaljuk Jézus jelenlétét, aki eljött hozzánk, de még nem teljesedett ki Isten országa, várjuk vissza Őt. A péteri eszkatológiai nézőpontból ezt fogalmazzuk át a „még igen, de már nem” feszültségére, azaz még ebben a világban kell maradnunk és élnünk a keresztyén felelősségünknek megfelelően, de már biztosan nem tudunk az Édenbe visszamenni és már visszafordíthatatlanul előttünk az Úr eljövetele.

A világvége újjáteremtés is. Ma az egyik legfontosabb eszkatológiai kérdés az, hogy lesz-e nyoma az eljövendő világban annak, amit e múlandóban teszünk vagy nem teszünk? Az Úr „ígérete szerint új eget és új földet várunk, amelyben igazság lakik”,[42] de hogyan viszonyul egymáshoz a régi föld és ég az új éghez és földhöz? Hibás lett volna az első teremtés, ha újat kell létrehozni? A végidő nem egy olyan jelenség, amely az ismeretlen jövőből tör ránk. Jürgen Moltmann „futurans” kifejezése olyan jövőről beszél, amely össze van kötve a jelennel, és a jövőre vonatkozó elképzeléseink a múltból fakadnak (ezzel szemben áll szerinte az „adventus”, amely valami váratlan eljövetelére tekint).[43] A jövőre tekintő reménységben félelem van, de önmagában a félelem nem hordoz reménységet. Az újjáteremtés reménységét.[44]

Nem kérdés, hogy az újjáteremtésben helyreáll-e mindaz, amit elrontottunk. De hogyan tekintünk ma a végidőkre? Az új teremtésben ott lesznek a kiégett fűtőelemek nyomai? Nem lesz kellemetlen sétálgatni a mostani lábnyomaink maradványai között az új ég alatt? Vagy inkább éljünk úgy, hogy a lábnyomunk ne nőjön túl az életünkön?

[[ paginate ]] 

Összefoglalás

Sajnos, még egyetlen történelmi egyház sem szólalt meg az új magyar atomerőmű építése körül kialakult vitában. A magyar egyházak atomenergiához való viszonyát talán nagyon érzékletesen szemlélteti a Mohi atomerőmű és környezete. Mohi községet 1295-ben említik először, és már a 13. században volt temploma. Ma már a faluból csak a templom és a temető áll, az erőmű építése miatt a házakat lerombolták és a falu lakosságát beköltöztették Lévára. Van tehát ott egy új atomerőmű (1998), egy régi, elhagyatott templom, és egyik sem tudja, mit kezdjen a másikkal. Az egyik óriási, új és energiát termel, emberekre káros radioaktív anyagok széthasításával, életciklusa 30-40 év. A másik viszonylag kicsi, majd egy évezrede áll, kiürült, de emberek jártak oda, hogy találkozzanak egymással, és Istent dicsőítsék a teremtett világgal együtt.

A feltett kérdések, amelyek (1) a múlt örökségének kiaknázására, (2) az irányításra és kockázatra, (3) a centralizáltságra és rezilienciára, (4) a tékozlásra és mértékletességre, (5) a visszavonhatatlanságra és újrahasznosításra, valamint (6) a jövő reménységére vonatkoznak, nem kerülhetők el az atomenergia tárgyalásában. Ezek azok a kérdések, amelyekről beszélnünk kell, és messze túlmutatnak azon a kilenc érven, amelyet a „Miért szükséges új atomerőművi blokkok építése Magyarországon?” ismertetőben megfogalmaznak az atomerőmű irányítói.[45] Az első érvtől eltekintve („A Paksi Atomerőmű kapacitás-fenntartása, a működő blokkok pótlása.”) minden más érv felállítható a megújuló energiaforrások mellett is.

Tudunk-e olyan megoldást találni energiaigényeink kielégítésére, amely mértékletes, józan?[46] Lesz-e komoly fóruma még életünkben ezeknek a kérdéseknek, vagy a fórum hiányának következményeivel is gyermekeink fognak szembesülni?

Kodácsy Tamás

Az egykori Mohi falu temploma, napelemek és az atomerőmű tornyai (MTI)

 

[1]Kivételként említhetjük az egyelőre költséges és ritka árapály erőműveket, amelyek a tömegvonzáson és a Föld forgásából táplálkoznak. Mindamellett a Föld és Hold mozgási energiája is valószínűleg robbanásra vagy ütközésre vezethető vissza, amelynek szintén a csillagokban működő fúziós energia lehet a forrása.

[2]Sükösd Csaba, Atomenergia a 21. században, OAH-TIT Stúdió Ismeretterjesztő konferencia, 2014.05.20.

[3]Kierkegaard, Søren, A halálos betegség, Göncöl Kiadó, 1993. 11. o.

[4]1Móz 11,2

[5]Bar Tzadok, Ariel, Was Babel Nuclear Powered?, KosherTorah.com, 2009. http://www.koshertorah.com/pdf/babel5770.pdf

[6]Török István, Etika, Free University Press. 1988. 3–5.o.

[7]ApCsel 2,37

[8]Uo.

[9]MEÖT, „Atomenergia és életstílus” Konferencia, 2015. október 9. Szóban ezen a konferencián hangzottak el ennek az írásnak a gondolatai.

[10]Egyházak Világtanácsa, Statement towards a Nuclear-free World, Busani Naggyűlés, 2014. július 7. https://www.oikoumene.org/en/resources/documents/central-committee/geneva-2014/statement-towards-a-nuclear-free-world

[11]2Móz 20,12

[12]Lochman, Jan Milič, A szabadság útjelzői, Kálvin Kiadó 1993. 79. o.

[13]Beck Zoltán (30Y), Rajzszöggel középre. In: Csészényi tér. CLS Records, 2006.

[14]NucNet, Csernobil ténytár – Összefoglaló nukleáris kommunikációs szakemberek számára, 2011. http://www.haea.gov.hu/web/v2/portal.nsf/att_files/brochur/$File/csern_teny.pdf 5. o.

[15]1Móz 47,3; 5Móz 26,5

[16]1Móz 4,1kk

[17]1Móz 9,20kk

[18]2Krón 26,10kk

[19]1Móz 3,1kk

[20]Victor András, Energia és Föld-védelem, in: „Őrizd meg a rád bízott kincset!” Teremtés hete 2014. Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2014. 17–18. o.

[21]Hamvas István, Évindító sajtótájékoztató, in: Atomerőmű, 38/2. 2015. 2. o.

[22]http://www.atomeromu.hu/teljesitmenynoveles

[23]1Móz 11,1–9

[24]Robert Gordon, Babel: Tower of, in: New International Dictionary of Old Testament Theology & Exegesis Vol 4., ed. Willem A. vanGemeren, Paternoster Press, 1973. 429. o.

[25]1Móz 9,1

[26]1Móz 4,12–14.17

[27]1Móz 19,1kk

[28]Ézs 5,8

[29]Flavius Josephus, A zsidók története, I.115.

[31]Ramón Pichs-Madruga et al (szerk.) Climate Change 2014 Mitigation of Climate Change – Working Group III Contribution to the  Fifth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change, 2015. Cambridge University Press, 20. o.

[32]Lk 16,1kk.

[33]J.D.M. Derrett, Fresh Light on St. Luke XVI. The Parable of the Unjust Steward, New Testament Studies 7 (1960-61) 198–219. o.

[34]1Móz 2,15

[35]Szatmáry Zoltán, Fogytán az urán a Földön? In: Fizikai szemle, 2010/4. 126–128. o.

[36]Halász László, Hanka László, Vincze Árpád, A nukleáris erőművek negyedik generációjának és egy korszerűbb reprocesszálási eljárás jövőbeli alkalmazásának lehetősége a nukleáris hulladékok növekvő mennyiségének és elhelyezési problémájának tükrében, In: Hadmérnök 2008/3. 34. o.

[37]http://www.world-nuclear.org/info/Current-and-Future-Generation/Fast-Neutron-Reactors/

[38]Victor András, Energia és Föld-védelem, in: „Őrizd meg a rád bízott kincset!” Teremtés hete 2014. Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2014. 8.

[39]Calvin, John, Commentary on Genesis 1–23, Jazzybee Verlag Jürgen Beck, 2012. Gen 2,15.

[40]http://www.rhk.hu/docs/publications/KKAT_modositas_osszefoglalo.pdf

[41]2Pt 3,10

[42]2Pt 3,13

[43]Moltmann, Jürgen, The Experiment Hope, London SCM Press, 1975. 52. o.

[44]Jel 21,5

[45]http://www.mvmpaks2.hu/hu/Atomenergia/IsmeretetoAlap/Lapok/AtomeromuviBlokkokEpitese.aspx

[46]1Pt 4,7

Hasonló anyagaink

Mit adhat a reformáció a bankrendszer reformjához?

Kálvin hitelezéssel kapcsolatos tanainak időszerűsége Az elmúlt időszak banki visszaélései és az ebből származó, milliárdos veszteségek következtében kiemelt kihívás a hitelintézeti vállalati kultúra, illetve általában a bankári hivatás etikai ...