Amint bizonyára sokan tudják, ősi szokás egyházunkban, hogy a lelkipásztori szolgálatra készülő ifjak, a teológusok a három nagyünnepen legációba mennek, azaz elmennek gyülekezetekbe, hogy részt vegyenek az ünnepi szolgálatokban. Ez nagyon hasznos szokás, mert mindenkinek jó. A teológusnak azért jó, mert így tanulmányi évei alatt megismerkedhet különféle gyülekezetekkel, és „élesben” gyakorolhatja az igehirdetés szolgálatát, amellett pedig ilyenkor némi anyagi segítségben is részesül az őt fogadó gyülekezettől. A gyülekezeteknek pedig azért jó, mert így ismerkedhetnek a jövő lelkipásztoraival, és ahol túl sok szolgálat terheli meg ilyenkor a lelkipásztort, neki is jól jön, ha egy-két szolgálat terhét a legátus leveszi a válláról, de ettől eltekintve maga az a tény is frissítőleg hat a gyülekezetre – különösen amelyik gyülekezetben csak egyetlen lelkipásztor szolgál –, ha időnként egy másik hang szólal meg a szószéken, még akkor is, ha az az igehirdető még kevésbé felkészült, mint a gyülekezet saját lelkipásztora. Én mindig örömmel fogadtam a gyülekezetemben ünnepi legátusokat, és annyi szolgálatot engedtem át nekik, amennyit örömmel elvállaltak, mert egy nem megszokott hangra akkor is jobban odafigyel a gyülekezet, ha annak a leendő igehirdetőnek még nem is annyira kiforrott a beszéde, mint azé, akit minden vasárnap hallanak.

Teológuskoromban én is örömmel vállaltam az ünnepi szolgálatokat. A legációválasztás úgy történt, hogy a táblára felírták a legátust kérő gyülekezetek nevét az ígért legátum összegének a sorrendjében, a teológusok pedig „rangsor szerint” választottak, tehát előbb az V. évesek, és legutoljára az I. évesek. Én mint az igazgató titkára, „teológusnyelven” kontraskríba már I. éves koromban Karácsonykor a szenior után a második helyen választhattam, mégis a legkevesebbet ígérő Szadát választottam, mert szerettem volna megismerkedni egy főváros környéki falusi gyülekezettel. Amikor II. éves voltam, akkor pedig a jó messze levő bajai gyülekezetbe mentem Karácsonykor, hogy az ország távoli részében is megismerjem egy gyülekezet életét. Ennek a választásnak aztán sokkal mélyrehatóbb következményei lettek annál, hogy ellátogathattam az országnak arra a részére, ahol addig még soha nem jártam.

A következő év, 1944 tavasza bombazáporral köszöntött az országra. Mint talán némelyek – gondolom, már nagyon kevesen – emlékeznek még rá, „hűséges német szövetségeseink” március 19-én megszállták az országot, tehát megszűnt Magyarország semlegessége, és ki voltunk téve a németekkel ellenséges hatalmak támadásainak, ami rövidesen be is következett. Az egyik éjszaka Budapest olyan szörnyű bombatámadás érte, amit soha nem fognak elfelejteni azok, akik azt átélték. A támadás után egyik bátor teológus barátom, Bajusz Feri végigjárta a legerősebb támadásnak kitett Bugacsi út környékét, ahol sok munkáslakást döntöttek romba az amerikaiak bombái. Házak, amelyek addig sok munkáscsaládnak adtak otthont, romhalmazként meredtek ki a földből, a fákról szétszaggatott emberi testdarabok lógtak, és emberi testdarabok hevertek a földön is szanaszét. Most mutatta meg nekünk igazi arcát a háború. Addig sokan azt hitték, hogy a háború olyan, ahogy azt az operettekben vagy az itthon felvett „harctéri hírekben” bemutatják. Nem olyan, hanem elképzelhetetlenül borzalmasabb. Magyarországon egy csapásra minden megváltozott.

[[paginate]]

Ekkor a Húsvét előtti időket éltük az országban. A bombatámadások napról napra ismétlődtek, és már a nagyobb vidéki városokra is kiterjedtek. Most már a lakosság is érezte, hogy háború van, különösen azok, akiket – mind nagyobb számban – behívtak katonai szolgálatra. Ezek közé tartozott Koszta István bajai lelkipásztor is, aki pontosan a Nagyhéten SAS behívót kapott. Ez azt jelentette, hogy olyan gyorsan kell „berepülni” a kaszárnyába, mint amilyen gyorsan a sas lecsap a magasból. Az elnevezésnek természetesen nem ez az alapja, mert ez három kezdőbetű: „Siess, Azonnal! Siess!” Ez azt jelentette, hogy nem holnap vagy nem ma este, hanem ahol megkapja a behívót, azonnal abbahagy mindent, és irány a kaszárnya. Nem nehéz elképzelni, hogy ez egy lelkipásztor életében pontosan Húsvét hetében mit jelentett, arról nem is szólva, hogy mit jelentett a gyülekezetnek, amelyik ennek folytán ott maradt legnagyobb ünnepünkön lelkipásztori szolgálat nélkül.

Szerda délelőtt volt, benn tartózkodtam Ravasz püspök úr irodájában. A püspök úr nekem szokta lediktálni a rádiós prédikációit, ezen a héten is ezt tette még az első napon, hétfőn, én pedig szerda reggelre legépeltem, és bevittem a püspök úrhoz. Hárman voltunk az irodában, rajtunk kívül még Eta, a titkárnő. Ő vette fel a telefont, amelyben a bajai gyülekezet gondnoka kétségbeesett hangon közölte a püspöki hivatallal, hogy mi történt, és kérte, hogy a püspök úr intézkedjék, hogy ne maradjon Húsvétkor ünnepi szolgálatok nélkül a bajai gyülekezet. Eta kétségbeesett arccal nézett a püspök úrra, ahogy elmondta neki a telefonüzenetet. Ravasz László jól ismert mozdulattal széttárta a karját, és gondterhelten elkiáltott: „Itt már csak a csoda segíthet. Ha varázsló volnék, ezt a kínos helyzetet akkor sem tudnám megoldani. Honnét vegyem el az ünnepi igehirdetőt, hogy Bajára küldjem?” A püspök úr és a titkárnője úgy néztek egymásra, hogy benne volt a tekintetükben: Már csak éppen ez hiányzott! Gondolom, nem a bajai lelkipásztor volt az egyetlen, akinek katonai szolgálatot kellett teljesítenie, úgyhogy nemcsak egy gyülekezetnek a gondját kellett ezen a Húsvéton megoldani, de most már szerda volt, akkor még nem volt mobiltelefon, sok lelkészi hivatalnak egyáltalában nem is volt telefonja, a levélváltás pedig már elkerülte volna az ünnepeket. A püspök úr keze lehanyatlott: „Nem vagyok varázsló. Bármilyen fájdalmas is, Baján nem lesz Húsvétkor istentisztelet.”

Ekkor nekem jött hirtelen egy gondolatom. Nem én találtam ki, fentről kaptam, csillagvilágokon túlról. A kétségbeejtő csendben félénken megszólaltam. „Püspök Úr! Nekem Pécsen lenne Húsvétkor szolgálatom, de mivel ott nem csak egy lelkész van, talán nem állítanánk a pécsi testvéreket megoldhatatlan feladat elé, ha én most Pécs helyett Bajára mennék, hiszen Karácsonykor voltam ott legátus, jól ismerem az ottani gyülekezetet, el tudnám látni a szolgálatot.” Én ugyanis erre a Húsvétra egy kicsit önző voltam, és az egyik legtöbb legátumot ígérő pécsi legációt választottam. Baja viszont most nem kért legátust, mert az aránylag elég kis gyülekezet, és nyilván arra is számítottak, hogy a bombák hullása közben esetleg nehéz lenne a legátusnak Pestről Bajára utaznia, amelynek a vasútvonala pontosan a délről jövő bombázók útvonalába esik. Baja tehát nem fizet Húsvétkor legátumot, de van ennél egy sokkal fontosabb szempont is: Baján sem szabad az ünnepi szolgálatoknak elmaradniok.

A püspök úr csodálkozó szemekkel rám nézett, majd a titkárnőhöz fordult: „Eta! El tudná intézni, hogy Laci valahogy lejusson ma Bajára?” Eta nagyot sóhajtott és akcióba lendült. Telefon ide, telefon oda. Bevetette az egyház minden tekintélyét és a titkárnők minden ügyességét. Felhívta a MÁV-ot. Azt a választ kapta, hogy nem tanácsolják Bajára vonattal elindulni, mert a légiriadók miatt megállítják a vonatot, és kiszállítják az utasokat, hogy a környező fák alá bújjanak el, amíg a repülőgépek elhúznak felettük. Emiatt nagyon megnőhet a menetidő. Azt mondták, inkább próbálkozzunk hajóval. Felhívta a MAHART-ot. A légitámadások miatt a hajózást leállítják a Dunán, de ma délben még indul egy hajó Mohácsra, amelyik aztán ott is marad, arra azonban csak engedéllyel lehet felszállni. Telefon a katonai parancsnoksághoz. Hosszas kapcsolgatások egyik parancsnoktól a másikig. Eta végül leteszi a telefont, és mosolygó arccal fordul felénk: „A katonai parancsnokság engedélyezi, hogy Soós tiszteletes úr felszálljon a ma délben Budapestről Mohácsra induló hajóra.” A püspök úrral együtt fellélegzünk: „Mégis lesz húsvétja a bajai gyülekezetnek.”

[[paginate]]

Csakhogy közben az idő úgy elment, hogy már csak egy órám volt a hajó indulásáig. A püspök úr hosszú, erős kézfogással elbocsátott: „Menj, Fiam! Ami részemről szükséges, én minden felhatalmazást megadok neked. A mi Mindenható Urunk vigyázzon rád, és áldja meg szolgálataidat! Az elmaradó pécsi szolgálatod miatt ne aggódj, azt majd én elrendezem.” Én pedig rohantam a szobámba, magamra kaptam a fekete ruhámat, az aktatáskámba betettem a Bibliámat és a kulcscsomómat. Nekem mint kontraskríbának ugyanis az egész épülethez volt kulcsom. Arra már nem volt időm, hogy papírt és ceruzát is elővegyek. Szobám kulcsát is zsebre vágva rohantam az Eskü téri hajóállomásra. Éppen csak hogy odaértem, már indult is velem a valamikor újdonságnak számító, lapátkerekes meghajtású dunai gőzös a tizenkét órás utamra. A hajón annyit tudtam tenni, hogy a Bibliámat elővéve gondolatban készültem a szolgálatokra.

Pontosan éjfélkor a hajó megérkezett a bajai kikötőbe. Szép tavaszi éjszaka volt. Gondoltam, ha az utcán kell is töltenem az éjszakát, az is elviselhető lesz. A kikötőből indult egy autóbusz a városba, azzal bementem, majd ellépkedtem a parókia ajtajáig. El voltam rá szánva, hogy most egy hosszú türelemjáték következik, míg az összes kulcsomat bedugdosom a zárba, és hátha majd a legutolsó beleillik, hacsak közben észre nem vesz a rendőr, és betörésen tetten érve be nem kísér az őrszobára. Ott viszont legalább melegebb lesz, mint a hűvös éjszakai utcán. Ezeket a gondolatokat forgatva magamban, előhúztam a zsebemből a pesti szobám kulcsát, és első próbaképpen azt dugtam be a zárba. Ami ekkor történt, az félreérthetetlen bizonyítéka annak, hogy ez a bajai kirándulás nem az én ötletem volt, ez a gondolat attól jött, Aki mindent teremtett és bölcsen igazgat: Az ajtó kinyílt. A többi már gyerekjáték volt, ahogy mondani szokták. Az épületet jól ismertem, a hűtőszekrényben még némi ennivalót is találtam, az ágy pedig meg volt vetve, és mivel elég fáradt voltam, gyorsan bele is bújtam.

Ekkor kinyílt a szobaajtó, és döbbent arccal belépett a tanító úr. Az ő udvaruk kerítése közös a parókia udvarával. Mivel neki nincs kulcsa a parókiához, létrát támasztott a kerítéshez mind a két oldalon, azon tudott átjönni. Amikor megismert, nagy örömmel üdvözöltük egymást, hiszen karácsonyi legációm idején jól összebarátkoztam a családjával. A következő meglepetést a takarítónőnek okoztam reggel. Neki van kulcsa, bejött a szobába úgy, hogy szét sem nézett. Amikor a szoba közepére ért, az erdélyiek köszöntésével üdvözöltem, ő ugyanis erdélyi asszony: „Békesség Istentől!” Nehezen tudnám eldönteni, hogy megörült vagy megijedt, vagy azt gondolta, hogy a nagytiszteletű úr kísértete jött vissza a frontról az éjjel. A lényeg az, hogy túlélte a felismerést, hogy a lezárt épület hálószobájában fekszik valaki. Ha pedig a bezárt ajtón is be tudott jönni, akkor az csak kísértet lehet. Az öröme akkor lett teljes, amikor megismerte az ágyban a karácsonyi legátusukat.

Miután a tanító úréknál egy bőséges reggelit elfogyasztottam, visszamentünk a parókiára – most már a tanító úr sem a létrán −, és elővettük az ünnepi hét előre kidolgozott munkarendjét. Ezt még a nagytiszteletű úr készítette el, mielőtt a behívót megkapta. Hát bizony feladat volt benne éppen elég, mert Koszta István szolgálata nem csak a szószékre korlátozódott, ő az egész napot a gyülekezetben töltötte. Ehhez kellett tehát nekem is igazodnom. Első szolgálatként szerepelt csütörtök délelőttre beírva: a tanítóék tüdőbeteg lányának meglátogatása a kórházban. Én minden szolgálatot örömmel és hálaadással végzek, de ettől kicsit féltem, mert a kórházi látogatás szolgálatát nem lehet könyvből megtanulni, ahhoz attól kell nyerni az erőt és a bölcsességet, Aki amíg e földön járt, nagyon sok beteget meggyógyított. Imádságban kértem erőt beteg testvérünk vigasztalásához, de ennél sokkal többet kaptam. Körülbelül két órát töltöttem el a húszéves lány betegágya mellett, s miközben én vigasztalni próbáltam, az ő hite töltött meg erővel engem. Biztos vagyok benne, hogy ez a beteglátogatás az elmaradt szokásos készülésnél sokkal többet jelentett húsvéti szolgálataimban.

[[paginate]]

Eltelt az ünnep előtti három nap az előírt nappali szolgálatokkal és az esti bűnbánati istentiszteletekkel. A két ünnepnapon a templomi szolgálatok vártak rám délelőtt és este, napközben pedig egyéb helyeken, kórházban, intézetekben kihelyezett istentiszteleti alkalmakon tevékenykedtem. Szolgálat volt annyi, hogy nehéz lenne mind felsorolni. Most éreztem valóban azt a Bibliában olvasható ígéretet, hogy a Szentlélek a megfelelő időben – természetesen nem annak, aki lustaságból nem készült – megadja, hogy mit kell mondania (Lk 12,11). Működött egy lánykör a gyülekezetben egy idősebb hölgy, valószínűleg pedagógus vezetésével. Beszélgetéseink közben elmondták nekem, hogy mostanában valami miatt nagy békétlenség van ebben a közösségben, és meg is kértek, hogy tartsak a lánykörnek egy bibliaórát. Természetesen elvállaltam, de nagyon féltem ettől a szolgálattól, hiszen azt sem tudom, hogy miért van köztük békétlenség, és még ha tudnám is, hogy tudnék én, egy II. éves teológus szolgálatommal békességet teremteni.

Leültem az asztalhoz, kinyitottam a Bibliámat, hogy keressek egy alkalmas Igét ehhez a valóban kimondottan nehéz szolgálathoz. Aztán mivel már nagyon fáradt voltam, ráborultam a Bibliámra és szépen elaludtam. A tanító úr ébresztett fel, hogy a lánykör együtt van, már csak rám várnak. Fáradtan, álmosan, félénken mentem be a szolgálatra. Nem emlékszem, hogy mit olvastam fel a Szentírásból, és arra sem, hogy mit mondtam, csak beszéltem, mintha álmomban beszélnék. Amikor befejeztem, imádkoztunk, majd a lányok felálltak, egymás nyakába borultak, és könnyek között kértek bocsánatot azért, hogy megbántották egymást, de − ígérték − most már teljes lesz közöttük az egyetértés. Én pedig ott ültem csodálkozva, mert most már valóban nem értettem, hogy mi történt, illetve az történt, hogy én mondtam a szavakat, de a gondolatok attól jöttek, Aki megígérte, hogy ha én nem tudok mit mondani, a Lélek fog szólni általam. Így történt.

Hogy a sok komoly mondat után írhassak valami mosolyra fakasztó esetről is, végül még szeretnék arról is beszámolni, hogy vasárnap az istentisztelet után ebédre voltam hivatalos a bajai bútorgyároshoz. Ő eljött a délelőtti istentiszteletre, de az asszonyok otthon maradtak, és az ebéd elkészítésén szorgoskodtak. Húsvéti Ige nélkül azért nem maradtak, hiszen a konyhában rádióhallgatás közben is lehet szorgoskodni. Meg is figyelték jól Ravasz püspök úr igehirdetését, úgyhogy amikor a templomból megérkeztünk, rögtön be is számoltak róla, hogy milyen szépen prédikált a püspök úr. Ezt én is megerősítettem, sőt, még a részletekbe is belementem, hiszen kedd óta még nem felejtettem el a nekem lediktált prédikációt. Kiemeltem, hogy különösen az a példázata volt nagyon megragadó, amely arról szólt… − és elmondtam, hogy miről szólt. Ekkor az asszonyok kezében hirtelen megállt a munka, tányérok, villák, kanalak majdnem leestek a földre, és úgy néztek rám, mintha kísértetet látnának. A bútorgyáros házigazda arcán olyan döbbenet mutatkozott, mintha a sírból toppant volna eléjük valaki. Egy darabig csak az ajka mozgott, majd elhaló hangon végre megszólalt: „De hiszen amikor a rádióban ez elhangzott, a tiszteletes úr akkor a mi templomunkban a szószéken volt!”…

Így telt el az ünnep. Minden betervezett és előírt ünnepi szolgálat elvégeztetett, esténként pedig tompa motorzúgással megjelentek felettünk az amerikai Liberátorok, amint a főváros felé tartottak bombáikkal. Így tehát a bajai gyülekezetnek is volt 1944-ben húsvéti ünnepe. Pécsnek ebben az évben nem volt húsvéti legátusa, nekem pedig nem volt legátumom, de annál kimondhatatlanul többet kaptam, mert ezzel a legátum nélküli legációval gazdagabb lettem a kis bajai gyülekezetben, mintha a nagy pécsi gyülekezet legátusa lettem volna. Sőt, még azt is merem állítani, hogy ez a bajai Húsvét jobban felkészített a lelkipásztori szolgálatra, mint a teológián eltöltött teljes öt esztendő. Még most, 71 év elteltével is nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a bombák hullása közben átélnem engedte életemnek egyik felejthetetlen és gazdag lelki kincsekkel megajándékozó „kalandját”. 

Soós László