Hazudjon rendületlenül?

Udo Ulfkotte: Megvásárolt újságírók.
Hogyan irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke Németország médiáját?

Patmos Records, Budapest, 2015. 

Látszat-sajtószabadság… a könyv első nagy fejezetének címe. Ki ír ilyet? Negyedszázados újságírói múltja van az 1960-ban született szerzőnek, aki az Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa volt tizenhét évig, mellette például a Szövetségi Biztonságpolitikai Akadémia szóvivőjeként is dolgozott, politikai tanácsadó is volt, miközben csaknem három és félezer cikket írt vezető német lapokba. Haditudósítóként mustárgáz mérgezést kapott, rákos is lett, de orvosai csodálkozására életben maradt. Huszonhat lapos előszóban okolja meg, miért és hogyan vállalkozott könyve kiadására. Ebből a borítón is olvasható a fő ok. „Vannak régi barátaim, akik bevallották, évek óta tervezik, hogy írnak az újságírók manipulálásáról, de nem mertek…” Több száz lábjegyzetben hivatkozik az interneten elérhető bizonyító anyagra, amelyeket ha törölnének, akkor is elérhetők, megadja a visszakereshetőségi linket.     

Megmutatja így ez a könyv, mennyit érhetnek az etikai kódexek, amelyeket időnként próbálnak összemesterkedni és rátukmálni az eltájolt vagy a minden hájjal megkent közszolgák a bértollnokokra is, meg az őket futtatókra is. Hová távoztunk attól, mikor Deák, a haza bölcse kimondhatta, hogy a sajtó, az egykori újdondászság mércéje ennyi: ne hazudjon! Visszájára fordult még inkább a Függetlenségi Nyilatkozatot fogalmazó Jefferson amerikai maximája (az igazat, a teljes igazat és semmi mást, csak az igazat…). Feltárja az igen rangos sajtónak huzamosan dolgozó német újságíró, hogyan és miért üdültetik, utaztatják, nem csak felbérelik, hanem bérbe (meg)veszik, kitüntetik, invitálják nem nyilvános találkozókra és exkluzív (nem zártkörű, hanem titkosnál is kizárólagosabb) társaságokba a tehetséges és neves író szakembereket: nehogy igazat írjanak! Nemhogy a teljes igazat egyáltalán ne, hanem csak minden mást! Természetesen nem az mondják vagy éppen várják el, hogy hazudjanak, ó dehogy! Maguktól is tudják a bérencek, mennyit hoz a konyhára az elhallgatás és a kedvezményes helyzet elfogadása: engedelmesek és nem szeretnek kutatni (ez a 2. fejezet címe). Cinkosság? Önként dalolva gyakorolt öncenzúra. Piszkos ügyekről elzengett ravasz ódák. Hánytató dicshimnuszok. Hátterük fenyegetettség. Függés fehérgalléros bűnözők globális összetartásától. Sztálin és Rákosi pajtás idején terjedt a politikai vicc (kisdiák voltam akkor) az egyik papírpénzünk ábrázolatát értelmezve: vagy nyalsz, vagy repülsz.  

Pozitív hangvétel a kimondatlan elvárás. Dehogy nevezik nevén azt, hogy háborús bűnösök, összeesküvők, láthatatlan és érinthetetlen puha diktátorok kormányozzák korunk társadalmát!? Lógnia kellett némelyik közel-keleti diktátornak? A vele egy húron pendülő nyugatiak hogyhogy nem ugyanezt érdemelték? Mi módon tetszeleghetnek európai meg nemzetközi értékek mentén politizáló szakértőként? Szóval van-e még más politika, mint bűnöző, és van-e más sajtó, mint prostituált? Mutassa ezt egy rövid idézet, amelyet a szerző oldalakon át taglal és számos hivatkozással támogat: „A CIA-közeliséget még csak nem is leplezik, hiszen az Atlanti-Híd teljesen hivatalosan adja át a Vernon A. Walters-díjat. Ezt a díjat egy olyan CIA-igazgatóhelyettesről nevezték el, aki az elképzelhető legpiszkosabb államcsínyekben játszott szerepet, mint például Iránban (1954), Brazíliában (1964) és Chilében (1973), valamint Olaszországban az 1960-as években a szakszervezetek elleni felforgató tevékenységben. Walters, a megrögzött kommunistagyűlölő a keleti titkosszolgálatok szemében maga volt a fő manipulátor” (133). Vagy egy másik: „A szerkesztők kevésbé a valósághűség, inkább a hatékonysági szempontok szerint alakítják a sztorijaikat. Ami nem illik a képbe, azt úgy formálják, hogy belepasszoljon. A szerkesztők bátran körbekérdeznek a potenciális interjúalanyoknál, vajon készek-e arra, hogy a kívánt véleményt fogalmazzák meg − és sokan bele is mennek ebbe a játékba” (121). A kapcsolatok következménye az is, hogy megszépített jelentések szerint veszélytelenek az urántartalmú lőszerek, holott a hadsereg titkos dokumentumai védelmi intézkedésekről beszélnek, mert egész sor rákos megbetegedés ilyen lőszerek használatának következménye (70–76).

Nem lehet másként, ha nem a közügyek nyilvános és közös intézése a politika, hanem titkos záradékok, eltitkolt kínzótáborok, a lényeges döntésekből a nyilvánosság teljes kizárása a hatalom mesterségének lényege. A norma megfélemlítés, politikai gyilkosság (többek között amerikai elnököké), felforgatás, jogfosztás, rabszolga–sorsban tartás, embertelenség és istentelenség. Mindig tetszetős néven. A koreai háborúban mi is volt a népirtástól a természet mérgezéséig és kipusztításáig ívelő iszonyat neve? Pacifikálás.

Látszat, látszat… No, ez kell! Sajtószabadság, demokrácia, jogszerűség, etika? Színfal. Mögötte nagyobb a gyalázat, mint a jelképesen több száz évre elítéltek börtönének világában. Vezető és hangadó hatalmak köre ez. Már a könyv részcímei letaglóznak, például: Jól lezsírozva — Az újságírói díjak hírhedt háttérvilága (66), Szívességi interjúk, PR-utazások és adócsalás (77), Aljas ivócimborák, bepillantás az újságírói piszkos munkába (84), Az elhallgatás spirálja, ami nincs benne az újságokban (89), Egyszer fent, holnap lent: kivégzések a médiában (97), A média és a politika verbális megtévesztő trükkjei (108), A szavahihetőség elvesztése (109), Újságírók, mint esküvői tanúk: így teremts magadnak hatalmat (124), Titkosszolgálatok markában (145), Obama trolljai: az Egyesült Államok ötödik hadoszlopa (179), Nagy nevekkel vásároljunk kapcsolatokat? — A nemesség amortizál (198), A Bilderberg hatalmi köre: Összeesküvés-elmélet vagy valóság? (204), A magasabb cél: A német identitásérzet lerombolása (254), A demokrácia csődje (276), Tetthely a szerkesztőségben: A médiavilág árnyoldala (281)… stb., stb.

Mi ugyan nem Németországban élünk és éltünk, vagy még nyugatabbra. Akkor nálunk hogy van, hogy volt és hogy lesz? Milyen is az egyházi média nálunk, reformátusoknál? Megszületett-e már a magyar református Ulfkotte, aki a Studia et Acta újraszerkesztett kötetében közreadja a magyar református sajtó 1848–1948-as és az 1949–1989-es fejezetét?

Van a könyvben ilyen cím is: Az újságírók kétharmada megvesztegethető (212). Szóval egyharmada még a posvány és terror hegemóniája ellenére sem. Vagy ha mégis, egyszerre váratlanul torkig van a cinkossággal és bűnpártolással. Akkor is, ha alfa-újságíró (a majomhordában a legerősebb kanmajom az úgynevezett alfa hím, ennek mintájára alkották az újságok szerkesztőségének, avagy az agytröszt világának ezt a rangjelző megnevezését). Bizonyság erre a könyv megírása, kiadása és magyarra fordítása.

Jól megírt könyv, hozzáértő hiteles alkotása. Vérlázító összefüggésekről higgadtan beszéltet tudós szakértőket, idéz agyonhallgatott tényekről. Nem hallgat el neveket. Soros Györgyét sem. Befolyásos újságírók kapcsolatairól több listát is közöl (154–156, 170–171, 188–191). Önmagát sem kíméli. Előszavában így vall: „először magamat vádolom meg. Megírom, milyen korrupt módon szerkesztettem a tudósításaimat és mely hálózatok befolyásolták riporteri módszereimet” (23). Szembenéz a következményekkel. „A könyvemben megnevezett személyek közül egyeseket levélben kerestem meg és arra kértem őket, foglaljanak állást a leírtakkal kapcsolatban. Válaszként ügyvédi felszólítást, fenyegető leveleket vagy a lehetséges jogi következményekre figyelmeztető üzeneteket kaptam” (22). Tudhatja tehát tapasztalatból, mi folyik itt Európában (és amint erre gyakran utal, Amerikában), benne volt nyakig, ő maga szintén prostituált volt.

Mikor nem csak az Internacionálét kellett kötelezően énekelnünk valamilyen (városi vagy országos) ünnepélyen, hanem elhangzott Vörösmarty Szózata is, mindig hallottam egy átértékelést, avagy variáns éneklést. Kisdiákként nem ritkán voltam ennek részese, nem tudom, hogy ez mennyire volt általános. Ilyenkor körülöttem — közelebb vagy távolabb — mindig volt valaki, aki így énekelte: Hazudnak rendületlenül / Hazádnak, ó, magyar…

Fekete Csaba

Hasonló anyagaink

Életrajz és pályarajz

Baráth Béla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millennium kori püspöke. Egy 19. századi református egyházkormányzó életútjának ismertetése. Helikon Kiadó, Budapest, 2012 

Coaching

Sárvári György: Sématörés. A belülről irányított ember. Háttér Kiadó, Budapest, 2013