Európa mostani problémái

Hogy Európa bajban van, az ma már mindenki előtt világos. Magyarországról nézve talán meghökkenve szembesülünk a problémákkal, hiszen soha nem gondoltuk volna, hogy a földrész nyugati fele ennyire törékeny lenne. Tényleg alapjaiban rengeti meg az európai társadalmakat a migránsáradat, vagy az öngyilkos merényletek veszélye? Tényleg nincs válaszunk a fenyegetésekre? – A jelen sorok sem egyikről, sem másikról nem akarnak beszélni; ugyan nem vitás, hogy mind a migránsáradat, mind pedig a merényletek súlyos problémát jelentenek, de úgy tűnik, hogy ezek a problémák még mélyebben rejlő, megoldatlan és az Európai Unió alapvető konstitúciójából fakadó gyengeségeket fedtek föl, illetve éppen azért válhatnak fenyegető problémákká, mert Európát a gyenge pontján találták el. Ha az elmúlt évekre tekintünk vissza, akkor láthatunk egy sor olyan vitát, amelynek megnyugtató lezárása mindmáig várat magára. Emlékezzünk ezekre, és a közelmúlt eseményeit próbáljuk meg ezek hátterén értelmezni – talán akkor a jelen gondjai régebbi, súlyos problémák megoldására is alkalmat adhatnak! Elismerem: ez a javaslat a szükségből akar erényt kovácsolni; talán azonban mégis a jövő kibontakozását várhatjuk el tőle.

1) Először emlékeztessünk egy régi vitára: vajon az Európai Unió alkotmányában szerepelnie kell-e annak, hogy földrészünk a keresztyén kultúrát vallja. Látszólag a vita lezárult: ez ugyan igaz, mégsem kell szerepelnie az alkotmányban a keresztyén szónak, hiszen (ezt mindenki beláthatja) országainkban olyan nagymértékű a szekularizáció, hogy sokan talán már nem érzik önmagukénak a „keresztyén Európa” fogalmát. Emlékezhetünk arra is, hogy legerősebben a római-katolikus egyház ragaszkodott a „keresztyén” szóhoz az alkotmányban. Ugyan a protestáns egyházak felfogása alapjában véve nem különbözik a római-katolikustól, magatartásuk mégis egészen más volt: viszonylag könnyen vették, hogy amennyiben a „keresztyén” szó nem tükrözi az emberek többségének a hitvallását, akkor egy olyan társadalmi formációban, mint az Európai Unió, ne kapjon helyet. Elég, ha a lelkiismereti szabadság, a vallásszabadság, a szólásszabadság, ill. a gyülekezési szabadság kategóriái biztosítják mindazt, ami az egyházak működéséhez kell. Ugyanakkor persze az a helyzet állt elő, hogy ha ezt az alkotmányt vesszük alapul, akkor már nehéz lesz egy keresztyén egyházat megkülönböztetni egy hinduista közösségtől, aminek értékeit a jelen sorok egyáltalán nem kívánják tagadni – de azért mégsem helyeznének egy sorba mondjuk egy anglikán egyházzal, amelyről pontosan tudjuk, hogy milyen mértékben alakította Anglia jelen arculatát. Emlékezhetünk arra, hogy a magyar vallásügyi törvény is milyen értetlenséget váltott ki azzal a kategóriájával, hogy az ún. történeti egyházak fogalmát használta – Európa-szerte, főként pedig Észak-Amerikában egyszerűen értelmezhetetlen fogalmat jelentett ez a számunkra igenis létező fogalom.

Bevallom: engem is leginkább az mozgatott a „keresztyén Európa” fogalma körüli viták idején, hogy ha az európai lakosok többsége nem érzi önmagáénak ezt a fogalmat, akkor nem kell erőltetni. Egy ilyen magatartás ugyanis kontraproduktív is lehet: idáig sokan voltak közömbösek a keresztyénséggel szemben, de ha valaki rájuk erőltet egy számukra nem vallott elvet, az kifejezetten ellenszenvhez is vezethet. Ugyanakkor azért érezhetjük az apró hangsúlyeltolódást is: Európa keresztyén kultúráját, nem pedig aktuális vallásosságát kellett volna kiemelni. Ebbe a kultúrába pedig beletartozik (tetszik, vagy nem tetszik) maga a szekularizáció, sőt a durva ateizmus is – most, hogy más kultúrával (nem mindig és nem szükségszerűen vallással!) szembesülünk, láthatjuk: más vallási tradíció nem szükségszerűen ismeri el a szekularizációt, s számára nem értelmezhető az állam és egyház szétválasztásának Európában már természetes gondolata, hanem a sári’a (iszlám törvény) állami törvénnyé emelését követeli, még Európában is! Talán ezt kellett volna mondani évekkel ezelőtt sok helyen: az, hogy egyáltalán lehet vitatkozni a „keresztyén Európa” fogalmáról, már önmagában a keresztyén kultúra része!

Mindez tragikus módon jelentkezik a közelmúlt merényletei kapcsán: a muszlim szélsőségeseknek hiába mondanád, hogy te már nem vagy keresztyén, hanem szekularizált ember vagy! Az Iszlám ezt nem csak, hogy nem érti, de nem is akarja érteni. A francia–német futballmeccs aligha nevezhető keresztyén alkalomnak, s a jelenlévők között ugyan lehetett hívő keresztyén is, de ezt bizonnyal nem saját kegyességi gyakorlataként értelmezte – a muszlimok azonban (persze, hangsúlyozzuk: az Iszlám szélsőséges és radikális tagjai, nem a hivatalos muszlim vezetők!) a keresztyén Európa elleni támadásnak értelmezték a merényletet, s a keresztyénség legyőzését tűzték ki célukul. Ha Európa nem keresztyén lenne, hanem muszlim, akkor aligha lenne kitéve ilyen támadásoknak…

Mi a megoldás? Ha az Európai Unió alkotmányában szerepelne a „keresztyén” szó, akkor elkerültük volna a támadásokat? Vagy utólag javasoljuk, hogy kerüljön bele? – Nem ez a javaslatom. Viszont határozottan állítom, hogy ezt a kérdést egy egyszerű szavazással nem lehet eldönteni; s ha már döntünk, úgy ne csak azt vegyük figyelembe, hogy mi önmagunk (szavazattöbbséggel…) mit mondunk magunkról, hanem azt is, hogy mások hogyan tekintenek ránk. A konstitúcióban (és talán a konstituálódásban is) az Európai Unió túlságosan is csak önmagára koncentrált – ez pedig szöges ellentétben van Európával. Európának volt már találkozása az Iszlámmal, s ez is történeti tapasztalata; ide tartozik az Iszlám spanyolországi jelenléte, de az oszmán hódítás is, csakúgy, mint a bevándorlók szabad vallásgyakorlata – mindez az európai közgondolkodásban nem kapott helyet. Utólag nézve nem csodálkozhatunk, ha ennek valamilyen radikális, de legalábbis negatív lecsapódása jelentkezik – még akkor is, ha a merényleteket ezzel együtt a barbár kulturálatlanság megnyilvánulásainak nevezzük.

[[ paginate ]]

2) A merényletek hatása mindazáltal nem csak negatív: a gyászban az európaiak megosztottságuk ellenére is közös nevezőre találtak. Nem úgy, mint a migráció kiértékelésében és kezelésében, ami viszont vagy mélyen megosztotta Európát, vagy pedig (s szerintem ez a helyzet) régi megosztottságot hozott újra felszínre. Ilyen szempontból kissé szerencsétlennek tartom azt a német (majd francia) kormányzati figyelmeztetést, hogy „nem szabad összemosni a menekültügyet és a merényleteket”. Nézetem szerint éppen ez a vélemény akarja összemosni a migrációt és a menekültügyet… Pedig hát ez utóbbi kettő aligha azonos: Magyarország a sokat vitatott „kerítés” megépítése óta is szabad, hiszen bárki beléphet az országba, s menekültügyi kérelmet nyújthat be, még akkor is, ha nincsenek meg a személyazonosságát igazoló papírjai. Csak hát a korábban illegálisan érkezetteknek talán egy ezreléke (0,1%) jön! Persze, a migránsokat sem szabad összekeverni a merénylőkkel – csak hát a migráció és a merényletek érintkezését meg aligha lehet tagadni. Ismét lehet, hogy a migránsoknak csupán egy ezreléke (0,1%) a potenciális terrorista – de ha ez igaz, akkor nagy baj van Európa biztonságával!

Senkinek a véleményét nem akarom sérteni, ha változatlanul a semleges „migráció” szót használom – végső soron nem erről akarok most beszélni! Inkább arról, hogy a migráció olyan megosztottságokat hozott felszínre, amelyek már régen megvoltak, de most elemi erővel feltörtek. Hogy rögtön egy pozitív dologgal kezdjük: az ún. „Visegrádi négyek” (Magyarország, Szlovákia, Csehország és Lengyelország) példás együttműködéssel reagáltak erre a jelenségre – hogy úgy mondjuk, reménységen felül is. Talán fölösleges írnom: még annak idején Antall József miniszterelnök kezdeményezte ezt az együttműködést, mert jól látta, hogy Európai politikai palettáján ezeknek az országoknak közös érdekük van, és együttes fellépésük jobb érdekérvényesítéssel kecsegtet. Igaz, az 1990-as évek eleje után hosszú ideig őrlángon égett ez a szövetség, de a kihívás pozitívuma, hogy ezt a tényt most már mind a négy ország látja. Hogy úgy mondjam: minden reménységen felül van, ha szlovák és cseh rendőrök is védik a magyar határt; igaz ugyan, hogy ez a racionális magatartás, de sokan nehezen hittük, hogy az irracionális negatív érzéseket ezek az országok felül tudják múlni. Lengyelországgal kapcsolatban természetesen más a helyzet, hiszen történeti jellegű barátság fűz össze bennünket. A legutóbbi években azonban ezt a barátságot az ukrán válság (és ezzel kapcsolatban az orosz, illetve amerikai külpolitika megítélése) igencsak próbára tette. Jó látni, hogy a barátság megmaradt! S az is bizonyos, hogy ha a térség több kérdésben is együtt tud működni, annak mind a négy ország hasznát látja. Csak kívánhatjuk, hogy Horvátország, vagy – képzeljünk el valami lehetetlent! – Románia is hasonló belátásra jusson!

3) Az Európai Unió szintjén azonban kétségtelen olyan szakítópróba a migráció kérdése, amit még messze nem sikerült felülmúlniuk az Unió tagországainak. Említsünk egy gyakorta elhangzó érvet: az elöregedő kontinensnek szüksége van a bevándorlókra, hiszen a generációváltás népességcsökkenéshez vezet. Főként német részről hallani, hogy az ő gazdaságuknak most több százezer munkaerőre van szüksége – tehát a migráció európai szemmel nézve jó is lehet.

Röviden: döntsék el a németek, hogy ez az érv igaz-e. Ha olvasom a digitális sajtó híreit, s arról értesülök, hogy a mostani migránsok 75%-a nem akar németül megtanulni, akkor talán jogos az a kételyem, hogy hosszú idő, és nem kevés anyagi és szellemi erőfeszítés kell ahhoz, hogy terheket hordozó polgárok váljanak a mostani migránsokból. Mondanivalóm lényege azonban nem ez! Inkább az, hogy Németországban talán azon törik sokan a fejüket, hogy új munkaerőt toborozzanak az országba – külföldről. Magyarországon (és a környező országokban a korábbi keleti blokk területén) az okoz fejtörést, hogy visszaszorítsuk a munkanélküliséget, tehát mindenkinek munkát és megélhetést biztosítsunk. Ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy nem azon a szinten, mint ahogy a munkavállaló Németországban él, hanem mondjuk annak ötödéért, akkor látszik igazán az ordító különbség a német és a magyar (és általában közép-európai) nézet között.

A rendszerváltás után negyedszázaddal tehát azt kell mondjuk, hogy gazdasági kérdésekben még messze nem történt meg Európa egyesítése; sőt félő, hogy a tendencia sem az. A régi gazdag „nyugat” változatlanul előnyben van a korábbi szegény „kelettel” szemben. Érdekes megfigyelni, hogy mindez (ha kisebb mértékben is) még Németországon belül is jelenlévő különbség; csak a vak nem látja, hogy a régi keletnémet területek egészen másként viszonyulnak a migránsok megjelenéséhez, mint a hivatalos német politika! Európa financiális kérdésekben megosztott – és ha valaki az Unió belső politikájának vitáira tekint az elmúlt években (volt belőlük bőven…), akkor a legkevésbé sem úgy tűnik, hogy ez napirenden lévő és megoldást követelő téma lett volna. Ne legyünk rosszindulatúak, de felmerülhet mindenkiben a kérdés: esetleg az Unió nyugati fele éppen ezt akarja?!

[[ paginate ]]

4) Az előző téma, persze, igen nehéz kérdés, hiszen még szóvá tenni sem könnyű: ha bárki a mi köreinkben fölveti, akkor kockáztatja azt a viszontkérdést, hogy esetleg kizárólag anyagi okokból csatlakozott volna az Európai Unióhoz – s nem pedig az összetartozóság érzése, Európa eszméje vezette. Én úgy gondolom, nem vagyok egyedül, akik még az évezred elején lelkesedett azért, hogy az európai országok közössége megtalálta azt az eszmét, aminek alkalmazásával elképzelhető volt együttlétük és együttműködésük elvben éppúgy, mint gyakorlatban. Jól emlékszünk: Catherine Lalumière szájából hangzott el a „szubszidiaritás” elve, aminek azért is örülhettünk, mert ez egy református elv: az Emdeni Zsinat (1571) elve ez a gyülekezetek együttéléséről. Emlékeztessünk: az elv kimondja, hogy a lehető legalacsonyabb szinten kell eldönteni minden kérdést; felsőbb szerv csak akkor avatkozzon be egy ügybe, ha az lokális szinten nem kezelhető. Ez a beavatkozás azonban semmiként sem lehet diktátum, hanem csakis a lokális munka segítése. A Zsinat elve szerint tehát minden döntést gyülekezeti szinten kell meghozni. Felsőbb egyházi szerv csak akkor avatkozzon be, ha a gyülekezet működésében zavar állna be, illetve vannak olyan egyházi feladatok, amelyeket lokális szinten nem lehet elvégezni: például a lelkészképzés, stb. Érdeklődéssel vártuk, hogy az európai országok közössége mit fog érezni lokálisan megoldható ügynek, s miben érzi a közös döntés fontosságát. Az európai eszme mellett kitartva mégis úgy érzem, sokan vannak azon a véleményen, hogy eltávolodott az Unió ettől a nagyon értékes elvtől. Ismét egy német barátom szavai vannak a fülemben, aki kissé szarkasztikusan fogalmazott: szerinte az Uniónak nem azt kellene eldöntenie, hogy milyen görbe legyen az uborka! (Csak emlékeztessünk: tényleg vannak mezőgazdasági előírások az uborka méretére és alakjára nézve is.)

Az Európai Unió működésének kipróbálása az elvek alapján természetesen politikai feladat. A migránsok kérdése azonban eléggé látványosan mutatja, hogy a szubszidiaritás elve nem jut érvényre. Egyrészt – bevallottan – nem sikerül az, amit mindenki nagy hangon követel: „európai megoldás” erre az egész kontinenst érintő közös problémára. Úgy látom, nem csak Magyarország, hanem más országok is hiába emlegették, hogy a migránsok áradata lehetetlen feladattá állítja őket. Megoldás mindmáig nem született. Ez ugyan elég súlyos hiba, de érdekes: ez a kisebbik baj! A nagyobbik baj az, hogy viszont az Unió (és némely tagország is) mintegy felülről, diktálva próbált olyan dolgokat kényszeríteni kisebb tagállamokra, amelyek egyáltalán nem voltak előnyösek számukra. A látszat mindenképpen az, hogy a szubszidiaritás elve megfordult a mai európai gyakorlatban!

Az elvek hátterén már pedig nem tudjuk másként megítélni az eseményeket. Emlékeztessünk: 2015-ben Magyarországon kb. 400.000 migráns haladt át. E tömeg kisebb felét tudta Magyarország a fennálló szabályok szerint regisztrálni és ellátni, s a szabályok olyanok voltak, hogy nem is tudta őket határon belül tartani (éppen az Európai Unió tiltotta meg azon kényszerítő eszközök használatát, amivel országon belüli maradásra lehetett volna késztetni őket). Az anomáliát Magyarország hiába jelezte; inkább hátba támadást kapott nyugat-európai országokból, de az Európa Tanács és az Európa Parlament részéről is. Nyilván ekkor kényszerült az ország arra, hogy egyrészt a beérkezetteket tovább engedje, illetve nemzeti szinten keressen megoldást: a műszaki akadályt a zöld határ mentén. Ez utóbbi miatt azonban ismételten súlyos kritikát kapott. A kritika talán még könnyebben elviselhető; fájdalmasabb még ennél is, hogy amikor a többi ország is hasonló lépésre kényszerül, akkor senki nem mondja: elnézést, igazatok volt…

Félreértés ne essék: nem Magyarország sérelmeit soroltuk most fel – azt majd az ország vezetői tegyék meg, ha úgy érzik, van ilyen! De hát csak a vak nem látja, hogy a migránsok kérdésében az európai országok nem a közös együttműködés megoldását keresik, hanem ehelyett egymásra hárítják a felelősséget és a terheket: Szerbia (ugyan még nem tagja az Uniónak, de az akar lenni) először a magyar, majd a horvát határra szállítja a migránsokat; a horvátok először a magyar határra, aztán a szlovén határra; a szlovénok az osztrák határra; az osztrákok a német határra. Valljuk meg: mi is így tettünk – igaz, a nyugati kritikák kényszere alatt, s nem saját akaratunkból. Mindenki a másikat támadja, de segítőkészség csak a V4-ek között nyilvánult meg (amihez újabban talán még a Szlovéniának nyújtott magyar segítséget is számíthatjuk). Az egymásnak nyújtandó, vagy a Brüsszelből a tagországokba érkező subsidium (segítség) talán csak nyomokban látható. A migránsok kérdése súlyos probléma; de ehhez képest az uniós országok egymáshoz való viszonyulása ennek a százszorosa!

[[ paginate ]]

5) A fentiek – meggyőződésem – az alapproblémát jelentik: hogyan viszonyul egymáshoz az Európai Unió 28 tagországa? Hiszen ez az együttes lét és az együttműködés alapja! Az viszont elismerem: az átlag élet szintjén inkább a problémák tüneteivel szembesülünk, és pedig azzal, hogy az „Unió lassan reagál”, vagy „nem találja a megoldást”, esetleg „látszatmegoldást javasol” stb. Azt készséggel elismerem, hogy ezek az általam tünetinek nevezett jelenségek azok, amiktől a mindennapokban a legtöbbet szenvednek sokan – első sorban azok a nemzetállamok, illetve azok állampolgárai, amelyek érdekérvényesítő képessége elmarad a régi uniós országok, vagy a nagyobb országok mögött. Elgondolkoztató mindazáltal, ha az Egyesült Királyság is hasonló problémákkal küzd (bár nagy ország lévén módjában áll fenyegetésként fölhasználnia a kilépés lehetőségét), akkor ez a tüneti jelenség elég jelentős probléma lehet!

Érdekes módon a problémát egyszerre nevezhetjük súlyos válságnak, de tarthatjuk viszonylag egyszerűen megoldható adminisztratív dolognak. Az Európai Unió sajátos választási rendszere ugyanis eleve magában hordozza azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek következményeit oly sokszor fölemlegetjük – hogy aztán ezt a választási rendszert meg lehet-e reformálni, az egyenlőtlenségeket ezáltal meg lehet-e szüntetni, az már viszont közös politikai akarat kérdése, és itt joggal lehetünk „reálpesszimisták”. Látszólag ugyan demokratikus elvekre épül a választás az Unióban: minden ország küldötteket választ, és pedig a nagyságának megfelelően. Még az is korrektül van szabályozva, hogy nem egyszerűen a számokat nézik a nagyságrendben, hanem itt kiegyenlítést is láthatunk – de hát Franciaország vagy Németország akkor is lényegesen több küldöttel van képviselve, mint Magyarország. Baj ez? Voltaképpen nem lenne szabad, hogy baj legyen! Ha más ország képviselője (és a mienk is) éppúgy a közös európai ügyet szorgalmazza, akkor nem is lehetne – csak hát senki és semmi nem ellenőrzi, hogy az illető képviselő így jár-e el, vagy pedig saját országa mellett lobbizik (amit szintén meg lehet érteni, de az már a közös ügy rovására megy). Egy nemzeti parlament képviselőjét a választók visszahívhatják, ha mértéken felül lobbyérdekeket képvisel választói érdekek helyett; de mi történik egy európai parlamenti képviselővel, ha országának (sőt, ami még nagyobb hiba: egyes vállalatoknak) lobbyzik, ahelyett, hogy európai érdekeket szolgálna? Ki vonja felelősségre, ki nyújt be bizalmatlansági indítványt, s ki hívja vissza őket ebben az esetben?

Félreértés ne essék: nem ördögűzést kívánok látni az Európai Unióban, de a kontroll hiánya mindig visszaélésekhez vezet. Hogy csak a biztosokról beszéljünk: ugyan minden ország javasol biztost, akit aztán az Európa Palament megválaszt – bár sokszor nincs is igazán információjuk arról a szavazóknak, hogy kit választottak. Azt azonban többször hangsúlyozták, hogy a biztosok megválasztásuk pillanatában már nem saját országukat, hanem az Uniót képviselik. A közös bevándorlás-politika és menekültügy kérdése jelenleg egy görög biztos kezében van – vajon véletlen, hogy éppen Görögországot nem éri semmilyen ódium amiatt, hogy nem érvényesíti a bevándorlás európai uniós szabályait? Ugyan Görögország súlyos gazdasági helyzetben van, de olvastuk: csak néhány napig sztrájkoltak a görög komphajók, s elmaradt a menekültáradat a Nyugat-Balkánon… világos, hogy anyagi érdekek is fűződnek ahhoz, hogy a helyzet fennmaradjon. Hab a tortán, hogy amikor a magyar biztos, Navracsics Tibor nehezményezte, hogy Magyarország ügyében a távollétében döntöttek, megrovást kapott J.-C. Junckertől (a bizottság elnökétől), hogy magyar érdekeket akart képviselni, pedig a biztosnak ezt nem szabad. Csak annyit mondhatunk rá: érdekes, hogy most eszébe jutott ez az elv; bár honnan tudja, hogy Navracsics Tibor mit akart mondani? Nem inkább csak helyes információkat akart volna közölni? Vagy esetleg ezért is megrovás jár?

Magyar részről többször elhangzott már az a vélemény, hogy „kettős mérce” van érvényben az Európai Uniónál, s néha szemet hunynak nagy dolgok előtt, máskor pedig problémáznak sokkal kisebb ügyek kapcsán is. Igazságérzetünk sokszor tiltakozik a „ha akarom vemhes, ha nem akarom, nem vemhes” logikája miatt. Vajon azonban ez csak európai specifikum? Oroszországban az orosz repülőgép lelövése után találták ki, hogy a török import gyümölcs nem felel meg az orosz egészségügyi előírásoknak, de egészen hihetetlen, hogy például az Egyesült Államokban is csak most vették volna észre, hogy a Volkswagen diesel-motorjai más eredményt mutatnak a teszt során, mint egyébként. Arról már nem is beszélve, hogy majdnem mindegyik autógyártó hasonló manipulációkat hajtott végre diesel meghajtású autóin. Úgy tűnik mindazáltal, hogy a Volkswagen-csoport megoldja a problémát: egy egymilliárd dolláros hitelt vesz föl egy amerikai banktól, s akkor talán elnézőbbek lesznek vele… – Nos, mindez nem új, nem is egyedülálló. Csak mi arra gondoltunk, hogy az Európai Unióban nem így lesz!

A fenti sorok mindazáltal nem szkeptikus nézetet tükröznek: hiszen az Európai Unió megléte önmagában is egy álom megvalósulása; gondoljunk csak a kontinens évezredes történetére, de akár csak az elmúlt száz év történetére! Talán azonban sikerült magyarázatot adni, hogy a megvalósult álom ellenére miért vannak olyan heves viták az Unió országai között. Úgy tűnik, az Unió jól oldotta meg az egyesülés jogi részét (bár jogviták mindig lehetnek); hasonlóképpen sikeresnek mondható az adminisztratív egység létrehozása (bár az admi­nisztrációt még sokan tartják nehézkesnek és körülményeskedőnek). A politikai unió kérdésében azonban még sok tennivaló van. Ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen 28 olyan országról van szó, amelyek mindegyike sajátos történelemmel, sajátos tradícióval bír – ezek összehangolása nyilván még hosszú időt vesz igénybe! Magyar részről jól tesszük, ha tudomásul vesszük: az Európai Unióban való szereplésünk átlagon felül bonyolult politikai tevékenység, ahol az általunk megszokott politizálás nem föltétlenül sikeres, talán többször ellenszenvet is kelt. Úgy tűnik, az előkészítés, a háttérmunka – és igen, a lobby is része az európai szintű politizálásnak. Reméljük, sikerül majd küldötteinknek a nemzeti érdeket és az összeurópai szempontokat összeegyeztetniük, a képviseleti munkát és a háttérmunkát együtt elvégezniük, s az európai országok egymás közötti megértését előmozdítaniuk!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Az irigyelt reformáció

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?