Bibliátlanító „eszme”

Miklósvölgyi János: „Emésztő tűz van előtte, s körülte erős forgószél” avagy gondolatok az ószövetségi istenképről.
Két Hollós Kiadó, Budapest, 2015.

„Értitek-e Markiont és engem, akik azt mondjuk, hogy mindenképpen meg kell szabadulnunk az Ószövetségtől?” — idézi a szerző, mint neki legfontosabbat, Bulányi György piarista atyától (43). Támogatja felfogását az utószót író (noha szabódó) Pap Gábor.

Nehogy parányi kétségünk is legyen a szerző hitvallása iránt, lám: „az én istenem nem az ószövetségben lakik. Nem vállalom őt, nem érzek késztetést hozzá szólni, a felé intézett imát szentségtörésként értékelem, mert gyilkosokkal nem paktálok” (69). Ezzel együtt szelídségre, méghozzá jézusira hivatkozva, de ezen felül logikára, megdönthetetlen axiómákra alapoz. És mire jut? Arra-e, mint a nemzeti szocialisták: Erlösung vom Christo!? − Nem, ő nem megy el és nem lát el eddig. Miféle Jézust eszményít? Olyat, akit a Biblia és a keresztyénség elvetése árán alkot, legalább előkészíti ezt Zajti Ferenc kérdésével: Zsidó volt-e Krisztus? (1936.) — Szerinte sem. Az ötvenes évek szovjet praktikáit tetézné, midőn akadémiai rangot lehetett szerezni az istentelenséget kötelező politika támogatójaként. E sodrás egyik gyöngyszemként emlegetett könyvét ilyen summázat jellemezte: a Biblia az ember aljas ösztöneire épít. Ezzel egy húron pendülve emeli ki a borítón ez a friss könyv, többek között ezt: Az Ószövetség istene „egymaga több ember haláláért felelős, mint Hitler és Sztálin együttvéve”.

Az ószövetségi, illetve hát a keresztyénség Istene ilyen. Gyilkos, gyilkoltató stb. Ezt ontja, mást semmit nem ismer el a szerző: „halállal lakoljon, ne könyörülj senkin” stb. Prófétai megnyilvánulások, mint az, hogy nem akarom a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen, és éljen? Megdönthetetlen véleményét kövesítenénk meg, ha idéznénk számára mást az Ószövetségből. Azzal is kár volna háborgatnunk, hogy a szerinte valamiféle egészen más Jézus, amint ahogy ezt eddig ismerjük a Bibliából, mégsem akarta eltörölni a Törvényt, hanem betölteni. És azokat a veszett zsoltárokat imádkozta.

Iszlám szélsőségesek évezredes történelmi emlékeket semmisítenek meg, gyermekeket meg nőket is lemészárolnak. Így szurkolt a szent hely lerombolásáért Babilon leánya a 137. zsoltárban. Mi válasz? Történelmi elégtétel emberileg? Vérbosszú. Boldog (szerencsésnek véli magát), aki elkapja és sziklához paskolja csecsemődet. Mintha ez csupán az Ószövetség gyűlölt világában történne. Radnóti nem ezt írta-e a felvilágosult emberről, amelyik nemzeti mitológiával helyettesítette a bibliai meséket? Falhoz verdesik a csöpp csecsemőket? Tömegsírba százával dobált bosnyák anyákat és gyermekeket az új évezred európai embere. Ehhez kiválóan megfelel: Áldott legyen, aki sziklához paskolja kisdedeidet! Nem ez van a zsoltárban. Az van, mint az első zsoltárban, hogy boldog, aki… Ilyen eszmeiségű könyvnek van erre is receptje, a hibás istenkép! Mert: „be kell látnunk, hogy annak a krematóriumnak a lángját, amelyet az antikrisztusi erő Auschwitzban ártatlan zsidókat elpusztítva beüzemelt, Jahve parancsára Kánaán földjén a választott nép gyújtotta meg” (75).

Mi tehát az a sokkal jobb, amit az Ó- és Újszövetségi Szentírás helyére kell állítanunk? Új kinyilatkoztatást, ehhez kapjuk alapvetésül az ószövetségtelenítést. Így: „Jakab, Máté, Mózes kanonizált tételeinek értelmében tehát az ószövetségi istenkép szerves kapcsolatot mutat az antikrisztusi minőséggel, ezért nem lehet azonos az alapvetően Fény-minőségű Atyával. — Ebből következően Krisztus Atyával való egylényegűségének jelen formában és keretek között történő hirdetése az evangéliumi tanítás bűnnel való átitatása, vagyis nyílt támadás a Megváltó és az emberi lélek ellen” (62–63).

Emez eszmei Fény-minőséghez persze azonnal hozzájárul a szent-szellemesség, meg a nemzeti és öntudatra lobbantott mitológia. Ugyanolyan típusú, mint az elvetett, de ezt máshogyan tálalja a könyv, mert ez aztán minden más, csak nem ószövetségi. Hisz „nekünk magyaroknak nem a zsidóság ősatyja (Ábrahám), hanem Khus fia Nimród a mitológiánk szerinti ősünk, keresztényként pedig szintén nem az ábrahámi, hanem a Krisztusi tanrendszer és életszemlélet tekintendő forrásnak, vagyis olyan spirituális gyökérzetnek, amelyből kihajt evilági létünk életfája” (87). Ama fény-minőségű.  

Jézusnak is intenie kellett a tanítványi kört, nehogy mindenkinek higgyenek, aki ezt is, azt is hirdet, tanításokat kohol, és Isten küldöttének állítja magát. Hiány nem lesz Jezabelekben, Saulusokban, meg tévtanítókban. Nem csak Pálnak kellett reménytelen fanatikusokat átengedni a Sátánnak.

A könyv követését és elfogadását nem ajánlom, de elolvasni nem árt!

Fekete Csaba

Hasonló anyagaink

Életrajz és pályarajz

Baráth Béla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millennium kori püspöke. Egy 19. századi református egyházkormányzó életútjának ismertetése. Helikon Kiadó, Budapest, 2012 

Coaching

Sárvári György: Sématörés. A belülről irányított ember. Háttér Kiadó, Budapest, 2013