Ásító közhely azt mondani, hogy az emberek félnek a haláltól; élni akarnak; minél többet akarnak habzsolni az „édes életből”, nem szükségképpen a dolce vita értelmében. Az élet lehetséges teljességét akarják átélni.

A mulandóság félelmével szemben a legfőbb védelmet hagyományosan az a hit nyújtotta nekik, hogy életüknek van valami tágabb kerete – Isten, majd később a természet, a ráció, a társadalom, a történelem, a jövő −, amelyen belül megtalálhatják létük célját s értelmét. Egy olyan transcendens keret,[377] amely lehetővé teszi számunkra, hogy „átlépjék” (transcend) törékeny s mulandó fizikai létük határát.[378] Ez az egyéni léten túlmutató, transzcendens keret a modern korban egyre inkább megroppant. Nietzsche majd Max Weber nyomán a XX. században a nyugati civilizáció „elvarázstalanodása” már széles körben elfogadott hipotézis volt. Elég itt csak Spengler, Valéry, Sorokin, Heidegger, Jaspers, Bultmann, Camus, Tillich, MacIntyre, Charles Taylor munkáira utalnom. Ugyanebben az összefüggésben Peter Berger és szerzőtársai (1973. 82., 12., 14., 16. o.) annak a „szimbolikus univerzumnak”, „társadalmi életvilágnak” (social life-world), a „plauzibilitások azon struktúrájának” (plausibility structure) a felbomlásáról szóltak, amelyek körülvették az embereket, és lehetővé tették, hogy életüket rendezettként és jelentéssel teliként éljék meg. A posztmodern gondolkodók (Lyotard 1984; Lash 1990, 79-81. o.; Bauman 1992, 193, és 22. o.; Bertens 1995, 185-196. o. és mások) ugyanezt a folyamatot a nagy szimbolikus rendszerek, „a nagy narratívák”, egy „mindenen átívelő cél” (overarching purpose), az „univerzális vezérelv” (universal guidance) összeomlásaként értelmezték.[379]  Levinas (1982, 1993) a „végtelenség” elvesztéséről írt.

S ha ez a transzcendens keret valóban megroppant, akkor az embereknek új menedéket, új eszközöket kellett találniuk arra, hogy megvédjék, megformálják, kiteljesítsék énjüket és életüket. A fogyasztói civilizáció, amely ezekben az évtizedekben bontakozott ki, s amelyet nem utolsósorban ez a lázas keresés hozott létre, új megoldások és stratégiák széles skáláját kínálta s kínálja nekik a csillogó, látványos, szórakoztató felszín alatt.[380] Ezek közül elemzünk néhányat e könyv hátralévő fejezeteiben.

[[ paginate ]] 

Az egzisztenciális pillanat

A lét transzcendens keretének megroppanása következtében az idő és a tér beleszorult az arasznyi emberi lét keretei közé. De ha valóban ez történt, ha az emberi élet nem több, mint egy önmagán nem túlmutató, szűk korlátok között ellobbanó pillanat, akkor a lehető leggyorsabban át kell élnünk belőle annyit, amennyit csak lehet. Ez a sürgősség drámai módon felértékelte és felgyorsította a rendelkezésünkre álló időt. Az űzöttség a XX. században élő emberek egyik alapvető egzisztenciális élményévé vált, s ma már szinte pánikká fokozódott. A hic et nunc vált korunk emblémájává. Egy transzcendencia nélküli emberiség emblémájává.[381]

Kínálkozott azonban egy megoldás. A bajból erényt lehet kovácsolni. Ha nincs örökkévalóság mint mindent átölelő transzcendens mennybolt, mint oltalom az elmúlás rettenete ellen, akkor az ember átugorhat a másik végletbe, az örökkévalóságból a pillanatba. És a pillanat titokzatos mélységében fölfedezheti az önmaga fizikai létén túlmutató transzcendenciát, a lét rejtett, mély ragyogását. Baudelairetől Nietzschén át Heideggerig gyűrűzik az egzisztenciális pillanatnak mint a hiteles lét egyik fontos vagy akár egyetlen forrásának a gondolata.

Baudelaire szemében a nagyvárosi „csellengő” volt a modernitás megtestesítője, a „flancur”, aki szemlélődve kóricál, bolyong a tömegben, hagyja, hogy hasson rá a városi lét színes forgataga, az emberek, ruhák, kirakatok, árucikkek tarka kavalkádja. A „múló pillanat festője ő, és az örökkévalóság mindama sugallatának tolmácsolója, amelyet [a pillanat] magában foglal” – írja.[382] „A tömeg az eleme… A tökéletes csellengő, a szenvedélyes szemlélő számára végtelen örömet jelent a tömeg szívében lakozni, a mozgás árapályában, a tünékeny és a végtelen kellős közepén”[383] „A modernitás maga a mulandó, a tünékeny, az esetleges; ez a művészet egyik fele, a másik fele pedig az örökkévaló és a változhatatlan.”[384] A flaneur, a csellengő csodálja a cikázó emberek s divatok „örök” és „tünékeny szépségét”.[385]

Az örökkévalónak és a pillanatnak ez az egymásba játszása itt, Baudelaire-nél már nem a klasszikus műalkotások sokat emlegetett harmóniája, nem a pillanatban felvillanó örökkévalóság magasztos látomása. A modern művészetben már nem harmóniáról, hanem játékról és kockázatról van szó. A művésznek, a modern élet örvénylő forgatagában élő embernek egyetlen és drámai lehetőségként a fel- és máris elvillanó tünékeny pillanatban, Toulouse Latrec frivol haláltáncában kell megragadnia az örökkévalót, az abszolútumot, a hiteles és intenzív emberi lét villanásnyi lehetőségét. Felemelő és izgalmas kaland ez. A végzetét előkelő s komor eleganciával vállaló dandy tragikus eleganciája. De sokat tanulhat belőle bárki, aki komolyan veszi énje, magatartása, személyisége alakításának feladatát.

[[paginate]]

Kierkegaard (1993, 2001) számára a szignifikáns pillanat „a teljességgel Másik betörésének a pillanata”, az a pillanat, amikor „Isten betör az egyes [ember] életébe, és úgy érzi, döntés elé állították, mernie kell beleugrania a hitbe”.[386] A „pillanat” Nietzsche számára is fontos, de az ő értékelése nem egyértelműen pozitív. Megveti a modern világ rohanását, „szörnyű sietségét”, az életen nyakló nélkül átgázoló tömegek „barbarizmusát”, üres és hazug létét. A modern kultúrának semmi másra nincs szüksége, mint „végtelen modorosságra, a legújabb divatra, az efemer pillanat megragadására és kiélvezésére: abszolút semmi másra. Mindez az újságírók gyűlöletes természetében testesül meg, akik rabjai a három M-nek: a pillanatnak (Moment), a vélekedéseknek (Meinungen) és a divatoknak (Moden)…”[387] A filozófus ezzel szemben „a legnagyobb ellensége ennek a sietségnek, a pillanat lihegve megragadásának, amely a dolgokat túlontúl korán töri le águkról,… a hajszának, amely ma barázdákat vés az emberek arcára”.[388] A modern kultúrát „a sietős és felhevült világiasság” jellemzi; „…fáradhatatlan az állandóan változó izgalmakban és csiklandozásban”. Mindez „menekülés az unalom elől”.[389] – Mintha a mai, fogyasztói civilizációt, a felgyorsult életet s benne a heveny lázban égő, önmagát azonnal s mindenáron megvalósítani akaró embert ostorozná, száz évvel megelőzve e kort.

Nietzsche azonban, mint oly sokszor, ellent is mondott önmagának. Más gondolati környezetekben ugyanis a pillanat, a hiteles pillanat, a nagyszerű pillanat, az egzisztenciális pillanat himnuszát zengte, és ezzel a szenzációs, a megrázó, az eksztatikus pillanat mai kultuszának egyik előfutárává vált.

A filozófus szembeszállhat a dekadenciával – írja. Bírálja a tudományos történetírást, „amely mindenhol azt látja, ami volt, ami történeti, és sehol sem azt, ami van, ami örökkévaló”.[390] Aki nem tud térdre hullni a pillanat küszöbén, és nem tud teljességgé megfeledkezni a múltról,… az sohasem tudja meg, hogy mi az igazi boldogság.”[391] Ehhez azonban át kell lépnie a történelemből, „a történelem betegségéből”,[392] a történeti idő börtönéből az időtlenségbe, és át kell tudnia élni azt, hogy a világ teljes, és beteljesül minden egyes pillanatban”.[393] Csak azok képesek azonban erre, akik a „kiválóság” birtokosai. Csak ők tudják megragadni és „diadalmasan igenelni” „az örökkévaló pillanatot”,[394] önmaguk leglényegét fedezve föl benne. Csak ők tudják, hogy „a végtelenül rövid pillanat a magasabb rendű valóság, s hogy az igazság nem más, mint az örök áradásból kicsapó villanás”.[395]

[[paginate]]

Később, a XX. században Heidegger a „hiteles lét” pillanatairól szólt. A Cassirerrel folytatott híres davosi vitában fejtette ki azt, hogy az ittlét (Dasein) legintenzívebb, legteljesebb megélése „az emberi élet és halál közti lét időtartamának mindössze néhány ritka pillanatára redukálható… Az ember csak néhány ritka pillanatban létezik lehetőségeinek csúcsán”.[396]

Az élet végletes felgyorsulása, az idő és a tér „összezsugorodása”, a múlt és a jelen „belesűrűsödése” a jelenbe, az intenzív jelen pillanatába a posztmodern élménynek és a fogyasztói civilizációnak is meghatározó jegye.[397] Azzal a különbséggel, hogy a fogyasztói civilizáció világából (és többnyire a posztmodern világból is) hiányzik a baudelaire-i „csellengő” eleganciája s méltósága, szemlélődő gyönyörűsége és melankóliája, és hiányzik Nietzschének a lét sötét mélységeivel szembenéző tragikus heroizmusa. Ma már nem a szellem arisztokratáinak kicsiny csoportja körül omlott le az örökkévalóság transzcendenciája. Itt és most már tíz- és százmilliók számára jelent egyetlen s végső menedéket a lét teljességét magába sűrítő pillanat.

Ma már nem kell megküzdenünk ezért az intenzív, egzisztenciális pillanatért, mert a fogyasztói civilizáció, s ezen belül elsősorban a médiumok sokasága már ömlesztve szállítja a pillanatba sűrített lét élményét, illúzióját. A legjellemzőbb ebből a szempontból a reklámvilág: nincs benne múlt és nincs benne jövő, csak intenzív jelen. Egymásba villogó pillanatokra szakad szét az idő a klipekben és az egyre gyorsuló vágástechnikával készülő filmekben. Az állandó flashbackek és flashforwardok világában egybecsúszik, a jelenben találkozik múlt és jelen. [398] A reklámvilág az intenzív létnek vagy legalábbis az intenzív lét illúziójának tűzijátéka. Ma az embereknek tünékeny pillanatok villódzásában kell formálniuk, alakítaniuk, kiteljesíteniük énjüket, személyiségüket. Ez egy gyökeresen új helyzet, új s nehéz feladat, amelyet – amennyire tudom – még nem elemeztek kellő alapossággal a szaktudományok.

A fogyasztói civilizáció azonban, mint mondottam, segítségére is siet az embernek. A pillanat szépségének és az örökkévalóság derűjének élményét kínálja neki, és azt az illúziót kelti benne, hogy e kettő, a pillanat és az örökkévalóság szép harmóniában cseng össze. Megint csak a reklámvilágból vett néhány példával illusztrálom ezt.

A parfümöknek és parfümreklámoknak megvan az a hatalmuk s varázsuk, hogy az üresen futó időt jelentéssel teli, intenzív pillanatokká s egyben ragyogó örökkévalósággá alakítsák át.[399] Calvin Klein Eternityje az örökkévalóság maga. Laura Biagotti Romája „az örökkévalóság lehelete” (un soffio de eternita). Elisabeth Taylor White Diamondja „végtelen ragyogás” (endless brilliance), Lancôme Trésorja „az érdekes pillanatok parfümje” (le parfum des instants précieux). Dior Dune-je „álompillanat” (un moment rêve). Yves Saint Laurent Y-ja „az intenzív érzelmek pillanatainak parfümje” (a fragnance for moments of intense emotions). Choppard Cashmirja „a pillanat varázsa” (Zauber des Augenbicks). De végül Scherer Perfume-je viszi el a pálmát. midőn az intenzív és jelentőséggel teljes pillanatot egybeforrasztja az örökkévalósággal: egyszerre ígéri a „pillanat szenvedélyét” és a fausti „örök nőiességet” (la passion du moment, l’éternel féminin).

[[ paginate ]] 

A mágikus tárgy

Ha nincs az életnek transzcendens kerete, amelyen belül mindennek helye és jelentősége van, akkor minden értelmetlenné válik a világban. Illetve – minthogy az ember nehezen vagy egyáltalán nem tudja elviselni léte és a világ értelmetlenségének, értelem nélküliségének tudatát – megindul benne az értelemképzés ősi, animisztikus-mágikus-mitologikus mechanizmusa. Az élet, a világ, a köznapi lét jelentéktelen tárgyai és eseményei titokzatos jelentéssel töltődnek föl, s mint valami varázslat hatására fényleni, foszforeszkálni kezdenek; a lét titokzatos erejét s üzenetét sugározzák.

Már Nietzsche felfigyelt arra, hogy a totalitását elvesztett világban a legjelentéktelenebb tárgyak, dolgok töltődnek, töltődhetnek föl jelentéssel, jelentőséggel.[400] Később, Simmel, Kracauer, Benjamin a modernitás egyik meghatározó jegyét látta meg ebben a mozzanatban. Frisby fejtegeti, hogy Georg Simmel szerint „a modernitás tanulmányozásának kulcsa a modern társadalmi élet »pillanatképeiben« (Momentbilder) rejlik, melyeket sub specie aeternitatis kell szemlélni.” „Simmel határozottan kijelenti, hogy »e vizsgálódások egysége abban… a lehetőségben rejlik, hogy …az élet minden részletében az élet teljességének jelentését találhatjuk meg«”.[401] Később Heideggernél kap egzisztenciális jelentősége a világot és a létet magába sűrítő „dolog”, a „Ding”.[402]

Ha leszállunk ezekből a gondolati magasságokból a fogyasztói civilizáció szintjére, a reklámvilágban különösen jól megfigyelhető, hogyan sűrűsödik bele egy-egy tárgyba vagy akár a tárgy egy-egy részletébe tudatalatti, érzelmi, gondolati energiák sokasága. Hogyan válik egy-egy tárgy valamiféle titokzatos jelentésnek, intenzív létélménynek a forrásává. Hogy csak egyetlen példát említsek: a kilencvenes években vált divattá az, hogy a reklámképeken már nem jelenik meg a hirdetés tárgyam például az autó a maga egészében, hanem csak egy részlete, kormánya, kulcsa, sebességváltókarja, emblémája, mégpedig olyan beállításban, hogy ez a részlet intenzívebben, izgalmasabban, titokzatosabban, hitelesebben sugározza az autó „lényegét”, varázsát, mint az autó egésze. Erőt, szabadságot, már-már időtlen s transzcendens tökéletességet, örökkévalóságot, a lét felfoghatatlan, csak sejthető titokzatos jelentését sugallják e tárgyak.

Ha lehetőségem volna illusztrációk közlésére, példák sokaságán mutathatnám be a tárgyak mágiáját. Itt mindössze azt a BMW-hirdetést említem meg, amelyen csak a sebességváltó fekete, gömbölyű fogantyúja látható (tudjuk, a gömb a világmindenség, a teljesség, az univerzalitás, a harmónia, a magába zárt démonikus erő szimbóluma), s rajta az öt-plusz-egy sebesség mértani rajza, ami a püthagoraszi számmisztikára, vagyis a világ titokzatosságára utalhat ebben a sajátos beállításban. Ki ne venne meg egy olyan autót, amelynek már egyetlen részlete is a lét és a létélmény ilyen nagyszerűségét és mélységeit ígéri.

A kérdés persze az, hogy puszta szemfényvesztésről van-e itt szó, vagy sem. Vagyis arról, hogy a fogyasztói civilizáció az intenzív létélmény illúziójával kápráztatja-e el a mai embert, és ezzel – a pótszer folytonos adagolásával – végső fokon hátráltatja abban, hogy ő, önmaga dolgozzon, küzdjön meg az igazi, hiteles létért és személyiségért; vagy ellenkezőleg: olyasmit nyújt az embernek, amire szüksége van, de ő maga semmiképpen sem tudna szert tenni rá. Illetve, és ez volna az igazán pozitív változat, segítségére van abban, hogy képes legyen önnön létét intenzíven átélni, és személyiségét ennek megfelelően alakítani.

[[ paginate ]] 

Az intenzitás kultusza

A fogyasztói civilizáció egyik remek találmánya, „trükkje”, s egyben káprázatos sikerének egyik kulcsa az, hogy az emberi élet hiányzó értelmét – és ez a hiány százmilliókat kínoz manapság a transzcendens keretek megroppanása óta – a lét intenzitásának élményével helyettesíti.[403] Intenzív létélmények sokaságát kínálja nekünk a nap minden percében, olyannyira, hogy fogyasztói civilizáció helyett nyugodtan beszélhetnénk „élménycivilizációról” is. Az „élmény” újabban már az üzleti világban is az egyik legfontosabb árucikké vált. Bizonyára nem véletlen, hogy az eBay nevű portál a következőképpen reklámozza magát a Vivisimo internetes keresőgépen: „Élmény az eBay-n. olcsó élménytételek között válogathatsz itt. Több mint 5 millió eladásra kínált tétel között mindenféle különleges, egyedi dolgot találhatsz az eBay-n, a világ legnagyobb online piacterén.” És ezek után 158 „közvetlen élményt” ajánl. Ilyeneket mint: ’a házépítés élménye” – „Jimi Hendrix: a totális élmény” – „az Alaszka-élmény” – „az amerikai vallásos élmény” – „a Szent Föld-élmény” – „az emberi élmény” – „a szintetikus élmény” – „a Vietnam-élmény: honlap, amely megosztja veled a vietnami háború érzelmi és spirituális élményeit” – „a Winston Churchill háborús Angliája-élmény… feleleveníti London bombázását a maga teljes rettenetében, különleges effektusokkal, amelyek kiemelik a helyszíneket és hangokat, a tárgyi világot, még a légitámadások porát és füstjét is…”.[404]

Ha nincs se „vertikális” (Istenhez kötődő), sem „horizontális” (a természethez, a történelemhez vagy a társadalomhoz kötődő) transzcendencia, ha az ember élete nem mutat túl önmaga fizikai keretein, akkor nincs értelme és célja; akkor az embernek nincs lehetősége a halhatatlanságra. Akkor a halál: végleges halál. Nagyon is érthető hát, hogy a mai ember belemenekül a jelenlét intenzitásának élményébe, amit bőséggel kínál neki a fogyasztói civilizáció; ami elkábítja s védi a lét ürességéből s mulandóságából fakadó szorongással szemben. Létének minden pillanatát az intenzitás lehetséges legmagasabb fokán próbálja megélni. Baudrillard (1988b, 48. o.) ezzel kapcsolatban „a lét maximalizálásának princípiumáról”, „a jelek és tárgyak intenzív használatáról”, „a gyönyör minden lehetőségének rendszeres kiaknázásáról” beszél.