A Kisképzőben két évig animációs ismereteket tanított a grafika szakon. Amikor a harminc éves magas Apollón bejött az osztályba, kabátját diáklányok versengve vitték utána. Olykor-olykor fejét büszkén hátravetette lebarnult homlokára omlott hollófekete fürtjeit igazítandó. Állandó otthonába, a Pannónia Filmstúdióba csak egyszer nem ment be szándékos távolmaradásával tüntetve, amikor Roger Moore, az „Angyal” tett látogatást a műtermekben, mondván: „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” Elhívatásának akaratereje segítette őt abban, hogy rendkívüli tehetségével, sok-sok munkával és szakmájának szeretetével a magyar animáció sámánjává váljon elég hamar. Ugyanakkor az égig érő fa magasában könnyezni tudó gyermeket is felfedezhetnek benne azok, akik be tudnak lesni titkos szentélyébe.

Jankovics Marcell tipikus poeta doctus, aki autodidakta módon lett tudósa nemcsak művészetének, hanem a kultúrtörténetnek is. Ő volt az egyetlen, akitől a Kisképző diákjaként 1970-ben (!) Arnold Toynbee vagy Joseph Campbell munkásságáról is hallhattunk. De nemcsak a középiskolában, hanem a Pannonia Filmstúdióban is fiatal kezdőkként azt lestük, milyen könyv van éppen Marcell kezében, mert azt okvetlenül nekünk is el kellett olvasni, hogy lépést tudjunk tartani az általa járt úton. Széles területet átölelő művészete és tudománya a képek univerzális nyelvére épül. Számára a láthatóknak egymással összefüggő analóg kapcsolata veti felszínre azt a mélységben rejlő egyetemes mítoszt, ami valójában érdekli. A kép elsődlegességéről szóló ismeretelméletét A vizuális nevelésről (Akadémiai, 2015) című könyvében foglalta össze. Természetesen ezzel lehet vitatkozni, mint számtalan Jankovics-írással, de a szó és a kép több évezrede tartó versenyét ez az újfajta megközelítés csak színesíti. Egyébként is, amibe belefog, azt képi-asztrális szempont szerint elemzi, amit talán nevezhetünk szimbolikus mitológiának is, így felismeréseinek mindig azt a sajátos megközelítését adja, ami az unalomig ismételt történeti leírásokat érdekfeszítően átrendezi és fűszerezi.  

Noha egyedi animációs filmjeiben a különböző stílusok pazar változatosságát mutatta föl az évtizedek során az Add tovább… (1973) színes filctoll világától a Sisyphus (1974) kínai egyszerűségű fekete ecsetrajzán át a Küzdők (1977) tónusos-testes ceruzarajzáig, sajátossága mégis az archaikus szimbolikában és a népművészet dekoratív látványvilágában otthonos. Gondolhatunk itt a János vitéz (1973) és a Fehérlófia (1981) egészestés filmekre, vagy a közkedvelt Magyar népmesék-sorozatára. A legújabb időkben azonban, talán Az ember tragédiája (2011) utolsó munkálataiban fedezte fel a fekete tollrajzzal készült politikai karikatúrát, amely szarkasztikus egyéniségéhez illő, sajátos művészi stílusává érett.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ezen a nyáron a Trianon című kiállításán bemutatott grafikái a Pesti Vigadóban. A kiállítás látványterve Tóth Norbertnek köszönhető, aki a kör alakú terem közepébe az ősi égig érő fát állította és annak hatvannégy ágait hajlította le a falak görbületén a kis fehér lapra készült, külön bekeretezett rajzok fölé.  Szándéka szerint a szakrális királyság fog össze és tart meg mindnyájunkat, ahogy ezen a kiállításon, úgy a történelmi létünkben is.  Így ez a körterem közepén átható axis mundi az ég és a föld szövetségét fejezi ki, mely szövetséget az ember már annyiszor megszegte, különösen a huszadik században, amelyet a trianoni békediktátum előzményei és utóhatásai is bizonyítanak. Erről a nemzetközi haszonleső és haramia aljasságról szólnak a grafikák, ezen ősi fának elénk lógó levelei. Vérzivatarokon átment nemzetünk dicstelen, de megsiratásra méltó családi képtára ez. Történelmi lecke az okulásért, képek a jobb megértésért.

^{A pozsonyi Mária Terézia szobor felrobbantása}

1) Történelmi lecke. A trianoni békediktátum körülményeit, annak történeti előzményeit és egészen 2016-ig tartó utóhatását öleli át az anyag. A művész megfogalmazása szerint az egész történeti ív egy „illusztrált esszé”, s ha az ebből készült Trianon címet viselő albumot nézzük (Méry Ratio, 2019), találó kifejezés ez a ma már páratlanul újnak számító, egyedi műfajnak. Nem történelmi tanulmány ez, hanem Jankovics személyes tanúságtétele, komolyan veendő véleménye még akkor is, ha közben olykor-olykor keserűen nevetünk. Amiről nem szól az „objektív” történelemtudomány, amit egyenesen megkerül a „szubjektíven” indulatos véleményformálás Trianon esetében is, az a történelem személyes átélése és összefüggésbe, rendszerbe állítása, és ami a legfontosabb: a jövőbe mutató felelősség érzékeltetése. És éppen ettől a személyességtől hiteles minden vonásában és vonalaiban.

A felhasznált irodalom nem ad támpontot az illusztrált esszé irányvonalát tekintve, sokkal inkább idézett szövegeinek forrásaira utal. Jankovics személyes történelmi leckéjének igazságértékét Szakály Sándor történész lektorálása garantálja minden olvasó számára. Ami azonban a szövegnek, mint műnek értékét adja, az a pontossággal és a tárgyilagossággal megtámogatott lényegi együttlátás. Azon túl, hogy a dualizmus magyar politikusai elszunyókáltak a millennium ünnepi mámorában, csak az egyik ok, ami a trianoni országvesztéshez vezetett. Nagyobb súllyal esik lapba a több évtizeddel korábbi nemzetközi szándék, valamint az ezzel összefüggő belső kommunista terror a Monarchiának és különösen a történelmi Magyarországnak megfojtására. Az első világháborúnak kirobbantása csak ürügy volt mindehhez, nem beszélve arról a hazugságról, hogy a nagy háború kezdetének felelőssége az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével a trianoni békeszerződés szerint a még létező Magyarországra hullott. Jankovics elemzéseiben természetesen az érzelem is benne van, hiszen személyes történelemről, vagy mondjuk inkább így: a mi személyes történetünkről van szó benne, ahol közös sebeink fakadnak föl, közös megaláztatásaink fojtogatnak, amely érzelmek leginkább már a rajzokból sugároznak elő. Ezen történelmi ívre szegezve, szinte kiált Magyarország száz éves magánya.

^Trianon

2) A képek. A kép többet mond minden szónál. Jankovics esetében ez többszörösen is igaz. Amik a szövegben a tények tárgyilagos leírásából hiányzanak, mindazt a rajzok tárják elénk őszintén. A rajzban ugyanis minden vonal, szín és tónus, minden grimasz, póz, képmutatás kicsapódik a történelmi elegancia és jólneveltség zakója mögül. A vizualitás nyelvén a politikai képmutatások azonnal lelepleződnek. Jankovics rajzaiban jobban megértjük a trianoni trauma máig gyűrűző romboló hullámát, mint több kötetes történelmi művekből. Ennek a sarkított állításnak az az alapja, hogy a rajzok szimbolikája sűrítve számtalan utalást képes napfényre hozni, ugyanakkor összefüggésében is egyértelművé teszi a történteket. Trianon képekben: a megértés eszköze. A száz éves évfordulón nem jelenhetett volna meg történeti és művészeti szempontból érdekfeszítőbb alkotás.

   
    ^{Rongyos gárda                                                            Szép kis szövetség}

Ha szükséges a képek műfaját meghatároznunk, intellektuális politikai karikatúráknak neveznénk. Ez az a politikai karikatúra, amely sajnos ma már eltűnt az ordenárét kedvelő média világából. Pedig ez a politikai karikatúra több mint százötven éves nemes hagyományt tudhat maga mögött, gondoljunk csak Az Üstökös, a Borsszem Jankó vagy a Bolond Istók művészi karaktereire. Persze ezekben az élclapokban még az elegancia mellett számított a rajzi tudás és minőség. Jankovics képi humora, nem titkolt szarkasztikus látásmódja sem az alpáriságra és az ember ösztönös aljasságára apellál, hanem a szellem kritikai kanyarjaira, éleslátására, amelyen nem röhögni, sokkal inkább bölcsen elmosolyodni, legfeljebb kesernyésen nevetni lehet. A rajzok legapróbb részleteiben is hatalmas tárgyi tudásról tanúskodnak a történelmi személyek hiteles ábrázolásaiban. A bemutatott politikai szereplők ruhái, legapróbb gombjai, rangjelei, fegyverei pontosan megrajzoltak minden elmaszatolás nélkül. Képes történelmi lecke ez a javából akkor is, ha a száz év távlatának tárgyi részleteivel akarunk szembesülni.

Jankovics képes esszéjében a pontos ábrázolás mellett megcsillantja ragyogó karakterérzékét is. Karikírozva, de talán így még jobban felismerhető a tragikomédia számos szereplője. Ferenc Jóska és Károly király, vagy az egy „i”-vel több Károlyi Mihály és Kun Béla, Apponyi Albert és Horthy Miklós mellett a külföldiek is: Clemenceau és Beneš, Lenin és Sztálin, Churchill és Wilson, Hitler és Mussolini mesterien ábrázolva jellemzik azt a kort, amikor az ember embernek farkasa. Kell-e jobb jellemzés például, mint a faluromboló „Dracula” Ceauşescu, vagy Năstase és a vele koccintó D-209-es Medgyessy Péter karikatúrái?

Aztán ne feledkezzünk meg a rajzokban lévő elevenségről és különleges nézőpontokról sem. Tipikus rajzfilmes látásmód, minden mozgásban van. Nagymagyarország széteső címer-együttesében sakkfigurákként hullnak ki a szászok bástyái Erdély címeréből, a címertartó angyalok pedig csak szerencsétlenkednek, de összetartani már nem tudják a Szent Korona Országait. Arisztokrata nagyjaink a történelmi Magyarországot valóban „elejtik” Tisza István lábára, hogy az öt részre törjön. Gróf Apponyi Albert trianoni védőbeszédének színpadias pózaiban három feje és három keze a retorika szabályainak megfelelő kulcspozícióknak tekinthetők. Alulnézetből a ló farából kipotyogtatott „Potyorek”, alias Oskar Potiorek tábornoknak és társainak, mint a Monarchia tehetségtelen fővezéreinek citrom fejei, a rajzfilmes „gag” és a korabeli keserű népi humor ötvözete.

^Elejtették

A szarkasztikus látásmód közben a könnyes együttérzés rajzai is megjelennek szegény magyarokról a történelmi tablóban. Egyáltalán nem róluk szólt a huszadik század, mégis őket darabolták föl, irtották ki, gyötörték meg, gyalázták folyamatosan a belőlük meggazdagodott győztesek. Csupán tájékoztató jellegűek, mégis lírai, ugyanakkor a legfájóbb rajzok a szegény magyarok sorsáról, kétségbeesett honvédelméről, a román rekvirálásokról, a vagonlakók nyomorúságáról, a nemzet fogyásáról adnak jelentést.

Amikor a nyolcvan éves magas Nestor bejött a Pesti Vigadóba saját kiállításának tárlatvezetésére, szavait versengve lesték a korifeusok és a szépasszonyok egyaránt. Olykor-olykor fejét büszkén hátravetette lebarnult homlokára omlott hófehér fürtjeit igazítandó. A közben eltelt ötven évről pedig elmondható, hogy Jankovics Marcell hatalmas életművel gazdagította a magyar animációs művészet hírnevét. A magas Parnasszusról lenézett animációs műfaj képviselője ugyanis nemcsak az élet és halál létkérdéseiről, nemcsak a politika moralitásáról, hanem a nemzet szenvedéséről is tud szólni, s talán hatásosabban és gazdagabban, mint ahogy azt a vele egykorú irodalmunk tette. De hogy sokkal őszintébben, az biztos. A vonal képet alkot, de nem képmutató, hiszen hazudni képtelen, mert hamarabb lebukik a papíron, mint a kinyomtatott szó.

Békési Sándor