^{„… szüntelenül imádkozzatok…” (1Thesszalonika 5,17)}

A Dunántúli Református Egyházkerület „Szólj!” – Homiletikai tankönyvek 17. köteteként Rudolf Bohren imádságról szóló munkáját jelentetjük meg, így Bohren Homiletikája és a Boldogmondásokról szóló igehirdetéskötete – mint paradigma – mellé odatehetjük magyar nyelven az imádságról szóló tanítását is, mint a prédikálás aranyalmája alá a liturgiai, imádságos ezüsttányért is: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott Ige” (Példabeszédek 25,11).

Az imádság elvi, filozófiai, szellemtörténeti, bibliai, teológiai kibontása gyönyörűséges ebben a munkában, annak „poétikus” emelkedettségével és művészeti illusztrációival együtt, de nem marad el az egyes imádságtípusok részletezése sem, számos konkrét példával együtt. A kötet végig kiemeli az imádság fontosságát, szentségét, esztétikumát, a kötött és a szívből mondott imádságok egységét. A szent Isten elé levetett sarukkal állhatunk, miként azt Mózes tette (2Mózes 3,5). Imádságunkra is fel kell készülni. Az imádkozót Isten megszenteli, mennyei világának tisztaságában részesíti. Sok nyomorúság és tévesztés között borulunk le az Úr elé, és megtisztultan állunk fel az imádságból, a megváltó Úrral való közösségben megerősödve, örömmel és reménységgel. Anna sírva borult le az Úr elé, és megvigasztalva, megbékélve, reménységgel, örömmel, bizonyossággal állt fel az imádsága után (1Sámuel 1,18).

[[paginate]]

Nincs más esélyünk, csak az imádság, amely a legnagyobbnak vallja és magasztalja az egyetlen és mindenható Urat, miközben elismeri a maga nyomorult voltát, és a hatalmas Isten megváltó szeretetére hagyatkozva könyörög az Úr megtartó, megváltó, mindenre elégséges áldásáért. Az imádkozó mindig hálás – örömben és próbákban egyaránt –, és minden gondolatával, terhével, kérésével az Ura elé járul, letéve azokat az Isten elé, az Ő tökéletes és üdvözítő akaratára bízva mindeneket (Filippi 4,6).

Az imádság megnyitja értelmünket és szívünket az Isten eredetei gondolata szerinti jóra, szépre és építőre, megszólaltatja számunka Isten Igéjének, a Bibliának krisztusi üzenetét, közösséget teremt Istennel és az embertárssal, békességszerzővé formál bennünket, az élet és a reménység munkálójává újít, szelíddé egy durva világban. Isten Lelke másokért könyörgővé nemesít minket, amelyet a tevékeny szeretet követ, a magunk helyén, egészen konkrétan. Az imádság a tevékeny szeretetben lesz hitelessé: ez az imádkozó élet, a szüntelen imádság egy fajtája.

Az imádság az Isten országának elfelejtett nyelve, amire Isten Lelke tanít meg újra. Az imádság az egyetlen élő Istennel való beszélgetés – nem meditáció –, hiszen az imádkozó a Jézus Krisztusban önmagát megmutató személyes Istenben hisz, Ővele beszélget, és bízik abban, hogy Isten megjutalmazza azokat, akik Őt keresik (Zsidókhoz írt levél 11,6). Az imádság Isten népe számára természetes, mint a lélegzetvétel vagy a felöltözés. Az imádságra nekünk van szükségünk, hogy az örökkévaló távlatokban szemléljük a gyakran aggasztó jelent. Az imádságban az Isten felemel, emelkedett élettel ajándékoz meg minket. Az imádságban életünk minden eleme betagolódik az isteni, örökkévaló, életet kiteljesítő rendbe, ahhoz igazodik.

[[paginate]]

Az imádság a rendszeres kegyesség része. Az imádság nyitott Bibliával a kézben történik, tehát az ima, nem homályos derengés, hanem Isten Igéjének szépsége megszenteli imádkozó szavainkat is. Bohren ilyen értelemben említi az imádság poézisét. A prédikációt keretező szószéki imádságra ez különösen érvényes, arra készülni kell, azt el kell kérni, minden szavának „szépnek” kell lennie. Ugyanakkor – ezt a gondolatot árnyalva – bárhol, bármikor lehet imádkozni, azokkal a szavakkal, amelyek kiformálódnak bennünk, vagy éppen a Szentlélek által kikiáltanak belőlünk. Olykor egy szó, egy sóhaj is elég, ha Isten Lelke indít arra.

Bohren kiemeli a szív szüntelen imáját: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj!” Miközben ne feledjük, hogy Jézus Krisztus szüntelenül könyörög érettünk (Ézsaiás 53,12; 1Timóteus 2,5).

Az imádság lehet kötött és kötetlen. Az ima elhangozhat közösségben és a belső szoba csendjében. Az imádság közösségben felemelő, az egymás hite általi épülés boldog tapasztalata által; kis közösségben, a családban boldog intimitás; a belső szoba csendjében is nélkülözhetetlen, mert van, ami csak az Úrra és rám tartozik, hiszen az imádság nem arra való, hogy bizonyos dolgokat kibeszéljünk… Imádkozhatunk hangosan és magunkban. A hangos ima esetében nekem van szükségem arra, hogy kimondjam a szavakat, mert Isten ismer mindent, már akkor is, amikor még nyelvemen sincs a szó (Zsoltárok 139,4). Nekem van szükségem a szavaimat hangosan, vagy leírva imádsággá formálni, miközben odaszánom magam az imádságra, és nem kalandozok máshol. Külsőségek is segíthetik az imádságot, másodlagosak ezek, de áldássá lehetnek a felemelt lelkiállapot megteremtéséhez: csend, testtartás, térdelés, kezek felemelése (Zsoltárok 134,2).

[[paginate]]

Az elidegenedés nyomora az, hogy az idő birtokolja az embert, így az ember egyszerre csak az idő rabságába kerül, és az idő a tervezés és gürcölés kényszerében vagy felemészti őt, vagy védekezésül az ember elüti az időt. Az imádság egy uralomváltás e tekintetben is, amelyben a naptári év az Úr esztendejévé lesz. Az imádság tiltakozás a tervezett idő embertelen kényszerítő rendszere ellen. Az imádságban nem sajnáljuk az időt Istenért, elveszítjük az időt érte, és öröklétet kapunk vissza. Az imádság a szombatnap megszentelése, a feltámadás megünneplése, miközben eljön számunkra a Fiú ideje. Istennek van ideje, és az imádság által Isten megengedi, hogy az ember részesedjen az Ő idejében. Erre nagy szükségünk van! Kálvin hangsúlyozza: Nincs egy olyan pillanat sem, amelyben gyámoltalanságunk az imádkozásra ne figyelmeztetne bennünket (Instutitio, III. 20, 7.). Az imádság által az idő nem beosztva lesz, hanem örökkévalóvá, ahol mindenre jut idő. Közben az időt poétizájuk azáltal az Isten által, aki az időt ajándékozza nekünk, minden percért hálát adva, örök bizonyosságban élve. Ha eddig az idő a múlékonyságával és a változásával kétségbe ejtett, és csak a veszteség lett bizonyossá, most az imádság által az örök élet lesz bizonyossá; a gyilkos idő vigasztaló és gyógyító idővé magasztosul. Ezért az idő, amit az imádságra „vesztegetünk”, nyereséggé válik. Aki pedig lopja az időmet, az soha nem szerzi meg azt, és végül csak saját unalma marad meg neki; de nekem – mint imádkozó embernek – az Istennek szánt idő után jut időm a másik emberre is. Az időt nem lehet birtokolni azáltal, hogy beosztjuk azt, az imádság által azonban ismét lesz időm! A szüntelen imádságban a krisztusi szeretet gyakorlativá válik, és az életidő értelmessé lesz az öröklét tágasságában.

[[paginate]]

A Lélek bevon minket azok imádságába, akik előttünk jártak. A tradíció láncolatába mondott imát és a szívbéli imát nem szabad egymással szembe állítani. Sőt, kívülről befelé vezet az imádság útja. Mondjuk, ismételjük bátran a bibliai imákat, az atyáknak és a hit hőseinek imádságait, apáink és anyáink imádságait, a hittanórán tanult imákat és énekeket. Az imádságot önmagunkon kívül lépve tanuljuk, „utána mondott” imádságban. Az imában a Lélek új életteret biztosít, egy novumba lépek be, régi világomat felülmúlja ez az isteni új. A régi imádság ismétlése által felülmúlom szituációmat, és eljutok a szív imádságához. Az imában kilépek önmagamból egy új egzisztenciába.

Bohren fiatalon súlyos beteg lett. A betegágyon egy énekvers jutott eszébe: „Ami velem történik, az Ő tervébe illik, s tudom, javamra van!” (Evangélikus Énekeskönyv 344,3). Ez az énekes ima egy ellentétes világ ahhoz az ítélethez képest, hogy „életfogytig nyomorék” vagyok. Ezt fedezte fel Bohren: Valaki, aki előttem imádkozott, énekelt, nyelvet adott, túlvezetett azon az ítéleten, amiben vagyok. Az imában a szituációm le lett fordítva – Novalis-szal szólva – az ének költészetére; a helyzetem poétizálva lett, fel lett emelve, megszentelődött, a megváltó Úr elé állíttatott. Bohren megvallotta, ott a betegágyon, hogy e három soros, gyerekkorban tanult énekes imádság ismétlése által túllépett saját emberi önértékelésén az isteni lehetőségekig. 

Bohren művét aktualizálva, felteszem a kérdést: Miért kell szüntelenül imádkozni? Azért, hogy „Jöjj, Szentlélek Úr Isten; tedd élővé és hatóvá bennünk a feltámadott Jézus Krisztus megváltó szeretetét a mindennapjainkban; adj nekünk Szentlelket!”

[[paginate]]

Florian Zeller francia drámaíró megrendítő színpadi műve „A fiú” című darab, amely egészen friss, kortárs, 2018-ban keletkezett alkotás. A veszprémi Petőfi Színház ihletett előadásában szívemig hatolt a színmű üzenete, és nem csak nekem. A jóléti társadalmakban, elvált szülők gyermekeként, mindenféle káoszban és posztmodern kihívások között cseperedő kamaszok kiáltása ez az alkotás, miközben minden szereplő csak a saját boldogságát keresi, önző és felelőtlen lélekkel, valamilyen értelmezhetetlen igazságra és szabadságra hivatkozva; – közben belehal egy fiatal. A darab vágtat a tragédia felé, a végkifejlet szinte gyomorszájon vág. A záró jelentben a fiú apja kétségbeesett zokogásban fuldoklik. A közönség pityeregve, felállva tapsol a saját nyomorúságán; tudva-tudatlanul segítségért, más lélekért, életért kiáltva; hiszen szinte mindenki érintett, gyermekeinkre, unokáinkra, egész helyzetünkre tekintve.

Jézus a tanítványait kérdezte meg egy alkalommal, amikor sértettség, pusztító indulat, gyűlölet, zsigeri revans vezeti őket, azok felé, akik nem az ő oldalukon álltak: Milyen lélek van bennetek? Mielőtt bármit szólnánk, írnánk, tennénk; tegyük fel magunknak ezt a kérdést, valójában milyen lélek vezet bennünket. Az Úr úgyis tudja, hiszen Ő a szívek és a vesék, a szándékok és még az elfojtott motívumok ismerője is. Nekünk nem valamiféle folyamatos, felszínes megújulás kell – hiszen lehetetlen egy állandóan renoválás alatt álló házban élni –, hanem annál sokkal többre van szükségünk: élő Krisztus-hitre, Szentlélek áldásra; arra, hogy saját gyarló lelkünket betöltse az Úr Lelke, a pszüchét az éltető pneuma. Ez a csoda lesz aztán gyógyulás lelkünknek és felüdülés még a csontjainknak is. Ezért a pünkösdi csodáért könyörgünk, házasságban, családban, gyülekezetben, egyházban, világban, valamint imádkozunk az ebből fakadó egységért, örömért, reménységért, bizonyosságért, szolgáló örömért.

[[paginate]]

Természetesen nincs pünkösdi csoda bűnbánat nélkül, akár kitörő zokogás nélkül sincs; de ez mindnyájunkra vonatkozik, a mindenkori nagy kritikusokra is. A kritika, a prófétai hang nélkülözhetetlen, a párbeszéd elengedhetetlen, de pont az a kérdés, hogy közben milyen lélek vezet bennünket? A pünkösdi csoda embere és közössége mindig Isten országát építi, az Úr Jézus Krisztus testét munkálja, a feltámadott Úr örömében, és – bármilyen nehéz is –, túllép saját vélt vagy valós igazságán, önös érdekein, mert valójában nem a saját lelke, hanem az Isten Lelke vezeti őt. Az ilyen lelkű ember és közösség mindig megérkezik a hálaadásig, mert végezetül jót gondol, szól és cselekszik.

Hamarosan megjelenik az „Ez is református” című díszes kötet, amely az országos egyházunk 100 szolgálatát mutatja be, a teljesség igénye nélkül, az egyházkerületi, egyházmegyei és gyülekezeti rengeteg szolgálati ág nélkül. Több, egyházunkban munkálkodó testvér lektorálta ezt a kötetet, és ők maguk is bevallották, hogy e szolgálatok 80%-t nem is ismerte.

Személyes vallomásomat hadd osszam meg itt! Kisgyermekkorom óta belenőttem szeretett egyházunkba, ez a lelki otthonom. Középiskolás korom vége felé kaptam a megtérést és az elhívást. Ezért számomra elképzelhetetlen, hogy bántsam az egyházamat, hiszen Krisztus teste az, miközben azért könyörgöm, hogy sok sérelmem, soha ne sebesedjen bennem dühös sértettséggé, hanem maradhassak meg az örömben és a reménységben. Ez most mindenki felé is imádságom. Ne felejtsük el, felelősek vagyunk a ránk bízottakért, sőt azon túl is sokakért. Jeremiás írja: Akik az Úrra néznek, azok felvidulnak. Szóval így imádkozzunk szüntelenül: „Jöjj, Szentlélek Úr Isten, akik ránk néznek, azok is felvidulhassanak, töltsd be lelkünket a Te Szentlelkeddel!”

Ámen.

[[paginate]]

Imádság

Áldunk Téged megtartó Urunk! Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban óvod, megtartod, hordozod életünket és a Te néped szolgálatát mindenkor, minden helyzetben, az öröklét boldog megérkezéséig.

Magasztalunk Téged, szabadító Urunk! Olyan jó tudni, hogy Te nem hagysz bennünket abban az állapotban, amiben vagyunk, hanem szabadító hatalmaddal segítségünkre sietsz.

Dicsérünk Téged, Megváltó Urunk azért a szeretetért, amellyel értünk üdvösségesen munkálkodsz, és soha nem mondasz le rólunk, hogy mi is mások hitének és boldog életének munkálói lehessünk.

Evangéliumod bizonyosságába kapaszkodva, örömteli szívvel könyörgünk egymásért, szeretteinkért, hívő népedért, nemzetünkért, a teremtett világért, mindenkiért! Közbenjáró könyörgést mondunk örülőkért és sírókért, egészségesekért és betegekért, fiatalokért és idősekért, vezetőkért és vezetettekért. Ragyogtasd ránk orcádat és őrizd meg mindvégig szemünk ragyogását! Kérünk Téged, hogy megtartó szereteted öröme járja át életünket, tagjainkat, egész valónkat, és ez a mennyei öröm hadd csorduljon tovább tőlünk mások felé.

Dicsőség Teneked életnek Ura! Ámen.

Steinbach József