Életünk egészéből és mindennapjainkból lépten-nyomon felfakad az olyan ének, mint Segítsd gyarló tehetségünk. Megpróbáltatásaink, mindennapjaink gondja mellett életünk értelmével, helytállásunkkal is kapcsolatos, hogy Isteni segítség nélkül nem boldogulunk. Az értelmes élet másik fele, hogy mindezért hálát adunk, szabadító Urunk művére áldás fakad belőlünk: Mindenkoron áldom az én Uramat. Erre utal az ideiglenes cím. Következzék az elképzeléshez illő és számba is jöhető tárgykörök vázolása.

Közvetlen indíték

Alkalmat kínál a tervezett kötet megalkotására, munkálataira, szinte követelőleg, hogy váratlanul fölbukkant a feledés homályából a Boroszlói kézirat. Azért, mert már az interneten is elérhetővé vált. Megdöbbent a graduáljaink örökségével foglalkozók szűk rétege, hogyan maradhatott máig ismeretlen? Tudniillik ebben a kéziratban megtaláljuk gyülekezeti énekek korai gyűjteménye mellett a reformáció korának szertartási példáit. Tudvalévő, hogy nemzeti liturgikus örökségünkben létrehozta a zsolozsma reggeli és esti énekes szertartási anyagának magyar változatát Huszár Gál és kora. Ez azonban elfeledett református örökséggé minősült az elhanyagolás, majd 1800 tájától eltiltás következtében. Már Huszár Gál korában is csupán a nagy üdvtörténeti ünnepeken, úrvacsorás szertartásban szólaltak meg egyes misetételek a református gyakorlatban, úgymint a Kyrie, Gloria, Sanctus stb. A mindennapos, reggeli és esti énekes szertartásban a zsolozsma összevonása történt.

[[paginate]]

Graduáljainkban találjuk ezeknek a napi és ünnepi szertartásoknak az évtizedekkel későbbi másolatát, kéziratos örökítését. Mára már tisztázódott, hogy 1602-ben és később írták le mindegyik graduálunkat. Nos, a Boroszlói kézirat körülbelül fél évszázaddal korábban íródott, valahol erdélyi környezetben. Erre figyelmeztetnek főként a kézirat és az 1566-os Váradi énekeskönyv párhuzamai, valamint nyelvjárási szóalakjai, illetve szerkesztési vonásai.

Hogyan lehetséges, hogy ennek a korai és egyedülálló dokumentumnak egyáltalán nincs hazai szakirodalma, azon túl, hogy ismételt megemlítése nem hiányzik? Úgy, hogy mikor 1893-ban Hellbrandt Árpád (1855–1925) rábukkant a Szegedi Gergelynek tulajdonított 1569-es énekeskönyvre, nem említette egyetlen szóval sem, hogy kéziratos gyűjtemény van hozzákötve. Nem emlegették azóta sem. Egyetlen kivétellel.

Osváth (Oswald) János (1858–1922), előbb temesvári zenetanár, majd pedig Pesten zeneakadémiai tanár, 1908-ban kiadta saját nézeteit és tanulmányait összegző zenetörténetét, ebben a Nagy hálát adjuk az Atya Istennek kezdetű gyülekezeti énekünket is, a Boroszlói kéziratból. Innen átvette az éneket Csomasz Tóth Kálmán, aki 1950-ben hivatkozott is Osváth munkájára, azóta ez soha többé nem történt meg. Osváth lemásolta a kéziratot 1900-ban, másolatáról gépiratot készített Raffay Sándor (1866–1947) evangélikus püspök 1933-ban, és már jóval korábban (1905-ben) Isoz Kálmán (1878–1956) zenetörténész is. Azóta az egész kéziratot soha senki nem tanulmányozta, megfeledkeztek a másolatokról is.

[[paginate]]

Alkalmi indíték

Másik fajsúlyos indítéka is van a tervezgetett kötetnek. Karasszon Dezsőt megtisztelték tanítványai és barátai, ünnepi szertartás keretei között, mikor betöltötte 70. életévét, és államunktól is kitüntetéssel ismerték el művészi és tanári pályafutását. Ezt követően fölvetődött az emlékezés és az elhangzott laudatio nyomán egy tanulmánykötet szerkesztése, méghozzá olyan köteté, amelynek jelenleg nincs példája református egyházunk történetében, tudniillik szertartási (liturgiai) és énekügyi (himnológiai) témákra összpontosító kiadványra gondolunk. Előzménye azért van, Árokháty Béla (1890–1942) és Csomasz Tóth Kálmán (1902–1988) nemzedéke megteremtette az azóta még mindig használt, azaz az 1948-as énekeskönyvünkhöz kapcsolódó, első és máig egyetlen tanulmánykötetet, kézikönyvet. Előfutárnak tekinthetjük egynéhány XVIII-XIX. századi kántor és zenetanár munkásságát is. Ilyen volt példának okáért Patakon Ivánka Sámuel (1826–1886) zenetanár és kántor, vagy Debrecenben az orgonatervező és korálkönyvet szerkesztő, zeneiskolát alapító Szotyori Nagy Károly (1821–1897), a Nagytemplom külföldön diplomázott orgonistája. Az előfutárok írásaiból és kiadványaiból az akkori egyházi életben nem kerekedett egységes áttekintést tartalmazó kézikönyv.

Szertartáskényszer?

Kirajzolódtak több tárgykör összefonódó körvonalai már az eddig elmondottakban is a jövőbeli kötet lehetséges tartalmáról. Ilyen általában a rendezett gyakorlat, a homo liturgicus újra felfedezése a kizárólag megszokotthoz, mint úgy vélt ősihez kötődés helyett. Erre irányt mutat megújult énekeskönyvünk is. Fogalmazhatjuk úgy, hogy a szertartás egészének és mélységének újra felfedezése. Ezzel együtt feléled a rákérdezés: mi a liturgia szerves része, és mi a beiktatott műsorszám? Ez önmagában nagyívű terület, az orgona bevezető vagy kísérő alkalmazásától a kórus szereplésének vagy a gyülekezet éneklését vezető feladatának taglalásáig. Mi az, ami még nem feszíti szét az istentiszteleti kereteket, és nem válik hivatásos egyesület spirituális koncertjévé? Miben és mennyire része a gyülekezet a szertartásnak, és mikor, miért válik csak hallgatóvá az aktuális gyülekezet, mint prédikációra figyelés közben? Mire és hogyan igyekezzék sok hátrányos helyzetű gyülekezet, ahol vagy egyáltalán nem működik kántor, vagy csak egészen kezdő szintű lehet a hangszeres kíséret?

[[paginate]]

Rubrikák

Elkészült már egy nagyívű tanulmány a tervezett kötetbe, megjárja a reformáció korabeli liturgia mélységeit. Előzménye, hogy Czeglédy Sándor debreceni professzor és graduáljaink örökségének egyik első kutatója 1967-ben megfogalmazta, nem állítható össze megbízhatóan Melius Juhász Péter írásaiból még a sorrendje sem az átlagos, mondjuk úgy, hétköznapi istentiszteletnek, még kevésbé az ünnepi és úrvacsorás szertartásnak. Kialakult az a szokás a középkorban, hogy a szertartás tudnivalóit, a liturgusnak szánt tanácsokat és előírásokat pirossal írták. A könyvnyomtatás korában piros színnel nyomtatták. Hazánkban a reformáció után nem így történt, igen költséges lett volna. Tehát elmaradt a piros szín. A nyomtatott könyvekben, ágendákban is, a szertartás elemeihez társultak, velük keveredtek a liturgikus tudnivalók. Ki tudja ezeket kibogozni? Csak olyan valaki, akinek képzettsége és jártassága mellett mindennapi lelki kenyere a liturgia gyakorlása. Másnak észrevétlenek ezek a mélységek, valóságuk beláthatatlan. Ezen az állapoton nem segít, ha nagy néha valamelyik részletről olvas valamit a szertartás mai felelőse és gyakorlója.

Az istentisztelet tényleges lefolyása tehát a kérdés. A reformáció korában. Karasszon Dezső új munkájában: A magyar Református istentisztelet kontúrjai Huszár Gál Rubrikáiban olyan elemzett és összegzett részletek sorakoznak, amelyek szélesebb körben mind ismertek lehetnének, hisz az 1574-es Komjáti graduálnak megjelent 1986-ban a hasonmás kiadása. A kiadványnak akkor ismét nem református, hanem csak evangélikus liturgiához értő tanulmányozója akadt, Botta István (1918–1999). Református oldalról Botta egyes (részben azóta cáfolt) azonosításait tárgyalták vagy óvatosan vitatták, de Czeglédy Sándorhoz hasonló felkészültséggel mindmáig sem nem tanulmányozta ezeket senki, nem is érvényesültek a teológiai oktatásban, lelkészeink képzésében, és ugyanígy a XXI. század első évtizede végén elindult liturgiai munkálatokban sem. Karasszon Dezső legújabb tanulmánya feloldja ezt a gondot. A rubrikákat boncolja igen elmélyült és beleérző módon, azaz Huszár Gál korának szertartási örökségét értelmezi korunk számára. Össze tudja állítani a szertartás rendjét, megtalálja egyes énekek besorolásának okát és magyarázatát. Ebben segíti ugyan nemzedékeket nevelő tanári munkája, tehetsége, hangszeres és zenetörténeti képzettsége, de ezen túl az dönt, hogy hosszú ideje mindennapi lelki kenyere a liturgia végzése. Akkor számíthatunk mai reformációra, valódi liturgiai reformra, ha ebben nem marad olyan ritka, mint a fehér holló.

Anyaggyűjtés

Tanulságokkal jár szintén későbbi kéziratos adalékok összegyűjtése, közreadása. Például eddig Samarjai Máté János (1585–1652) ágendáskönyvének megmaradt negyven példányát olyan magyarázattal illette a szaktudomány, amit nem használták megjelenésekor sem, később is hatástalan maradt. Cáfolja ezt, hogy több példányhoz kéziratos toldalékot kötöttek. Mint a Szegedi Gergelynek tulajdonított énekeskönyvhöz. Mindezen kéziratos toldalékok összegyűjtése és együttes elemzése nagyon kiterjedt munkát igényelne, egyelőre nem remélhető. Van azonban több prédikátornak kéziratban maradt XVII. századi ágendája, amely mutatja, hogyan érvényesült a nyomtatott imádságos könyvek és ágendák kivonatolása, felhasználása. Ezekből is van a tervezett kötetbe illeszthető példa. Ezekben az is feltárul, hogyan végezte a szertartást valamelyik egyházvidék prédikátora, de feltárul az is, hogy hogyan és mennyire alkalmazkodott a megszokáshoz, a helyi és általános gyakorlathoz.

[[paginate]]

Zsoltárdallamok

Ide illik, ide kell beiktatnunk az örökség egyik teljesen és sajátosan református szeletének megismerését. Mert van olyan terület is, amely mindmáig totálisan ismeretlen maradt, éppen a genfi zsoltárok és dallamok területén. Kiadott egykor Móric pfalzi református fejedelem, azaz Mauritius Landgravius Hassiae (1572–1632) Kasselben egy kötetet (1612-ben). Ebben dallamot alkotott és kíséretet írt minden egyes zsoltárhoz, amelyet másik zsoltár dallamára éneklünk. Azaz megoldotta, hogy százötven dallamra énekelje a gyülekezet a százötven zsoltárt. Imre Mihály professzor bukkant rá a kötetre külföldi kutatásai során, és felajánlotta kiadásra. Van egy másik, szintén ismeretlen kiadvány. Pierre Davantès (kb1525–1561) zenei kiadó és zeneszerző Les Pseaumes mis en rime françoise, par Clement Marot, et Theodore de Bèze, Avec le chant de l'Eglise de Lausane címmel 1565-ben megjelent zsoltárkiadása, ebben ő is alkotott egyes genfi zsoltárokhoz saját dallamokat, ezek kiadását Arany János javasolta. Semmit nem tudtunk egyik kiadványról sem mostanáig. Ha csak szemelvényesen is, megismerésük és kiadásuk a legsajátosabb református örökséget gazdagítaná.

Kíséret és intonálás

Következzék, példaként is, egy másik zenetörténeti téma. Istentiszteletünk története és jövendője sem független tőle. Ma egyáltalán nem Bach koráljainak és előjátékainak stílusában éneklünk. Elszakadtunk a nyújtós éneklési stílustól, és teljesen elfeledkeztünk a sorok között elhangzó közjátékoktól. Volt ilyen gyakorlat nálunk is a XIX. században. Átlagos gyülekezet átlagos vasárnapi istentiszteletén ilyenek elhangzása lehet tanulságos, lelkesítő művészi produkció, korántsem mondhatjuk azonban, hogy istentiszteleti rendtartásunkban tisztázott. A mindennapos gyakorlatban még kevésbé. Új énekeskönyvünkhöz elkezdődtek és folynak új és korszerű korálkönyv munkálatai, bevezetőket és többféle kíséretet tartalmazó megoldásra törekedve. Ezen a területen sem árt a szempontok és a gyakorlat igényes tisztázása. És itt is előzmény Karasszon Dezső munkássága, ide értve a Gárdonyi Zsolttal együtt szerkesztett előfutárt, az Alternatív korálkönyv két kiadását, majd szintén a szerzőpáros munkájaként megjelent Alternatív koráliskola (2016, 2017) megjelenését. Továbbá a genfi zsoltárok szintén úttörő kíséretét, ez a Református korálkönyv I. kötete (2010), amelyben gyakorlattá vált az egyes sorok végén hiányzó szünetek pótlása, és a megrövidített záróhangok újraértelmezése, elég tetemes késéssel, mert ilyenek Szenci Molnár kiadásában már megjelentek.

[[paginate]]

Unisono

Csatlakozik itt mindjárt egy másik tárgykör. Többrétű összefonódással. Általában háttérbe szorult az egyszólamúság és a kíséret nélküli éneklés. Mintha alsóbbrendű volna, amit minden lehető módon illik elkerülni. Gyülekezeti énekkarok találkozóin is szinte kötelezőnek tűnik a parttalan négyszólamúság. Nem szokás a több strófás énekekben sem az egyszólamúsággal váltakozás. Igaz, hogy kényesebb, több tudatosságot követel kétszólamú és háromszólamú feldolgozások éneklése. Minden értékes zenetörténeti és zeneművészeti alkotást megbecsülve sem hallgathatunk arról, hogy a liturgia eredendően egyszólamú. Ezen a ponton azzal is szembe kell néznünk, hogy a liturgikus énekkar és a rátermett liturgus dolga, az ő hatásköre volna, hogy elhangozzanak a szertartás olyan alkotói, amelyeket a legtöbb gyülekezet számára megoldhatatlanok. Számos gyülekezetünk keveset énekel, vagy egyre kevesebbet, mert prédikátorai nemzedékeken át leszoktatták a kiadós éneklésről, és a zsoltárosnak emlegetett reformátusok jó száz éve egyre kevesebb zsoltárt énekelnek. Továbbá, a református egyház szervezetében, nevelésében és oktatásában, helyén kellene lennie a liturgiára nevelésnek, oktatásnak és alkalmazásnak. Nem fordulhat meg a kedvezőtlen folyamat átrendeződés és eszmei megújulás nélkül.

Reform-ágenda? Ágendareform?

Foglalkozik új énekeskönyvünk az istentiszteleti rendekkel is. Ebben szintén meghaladja előzményét, az 1948-as énekeskönyvet. Nem hivatkozhat viszont elfogadott új rendre, mert a liturgiai bizottság munkamenete és irányzata idő közben erőteljesen módosult. Nem született olyan változat, amely visszafogadta volna vagy törvényesítette volna a Huszár Gál idejéből örökölt, és szórványokban még a XIX. század fordulóján is gyakorolt rend mai változatát. De egészen új teológiai irányzattal harmonizáló rend sem született. Ami eddig létrejött, az nem más, mint Ravasz László Istentiszteleti rendtartásának kiegészített folytatása, vegyítve egyes elemekkel, amelyek az 1985-ös és 1998-as rendtartásokban megjelentek. Ezekben sem gregorián, sem óegyházi és reformáció korabeli szertartásnak nincs igazán helye.

Egy csapásra és máról holnapra önmagában nem változtatja meg ezt a helyzetet semmiféle tanulmánykötet. Ágendareform sem. Ennek megfogalmazását azonban mástól hiába várnánk.

Fekete Csaba