Péter

Lukács 22,54-62

Hamuszín holt napok egén megírva volt,
hogy elkerülhetetlen tagadásom,
sebem nem oldja csend. S nem oltja forrás
magába fúló forrongó világom.

Kőfalra dőlve sírok ott, hogy homlokomra
hadd ejtsen száz érdes pórus mély sebet,
vagy pörölycsapásként boruljon rám az ég,
s törjön százezer szilánkká az emlékezet.

Mert ott voltam én is, bús tűznél vacogva,
azon a pőre, szélmarta éjszakán,
három kérdés koppant kavicsként a csendben,
és megfagyott a szívem, és csonttá forrt a szám.

De hamuszín holt napok egén ez írva volt,
utam örök útja lett - mindnek ki vétkezett,
sebem nem oldja csend, nem olthatja forrás,
s kegyelmet más nem ad, csupán a Te neved.