[emlékszem]

emlékszem a beszédhibás
délutánokra amikor csak szavakat
kerestem amik hozzád majd elvezetnek
az állítmányok nélküli délutánokra
az elspórolt határozóragokra
melyek közt tárgyad lehettem kicsinykét
emlékszem a bujkáló időre a játékra
ahogy mosolyogtál ezen a kétértelmű
állapoton – mert állapot volt csak
még ha az idő átértékelte is –
de már semmi sem az ami volt
mi sem vagyunk azok
a játék komolyra fordult: magunk
lettünk a fájdalom és a feloldozás
s már csak a szemrésnyire szűkült teret
cipeljük magunkkal örök kárhozatban

 

 

ahol csönd van

torkunkat marják lenyelt hazugságok
fuldokolva is csaljuk a világot

halomnyi nincsünk kénköves pokol
– tó jegén a lék is csak minket okol –

fanyar kedvvel Isten odafönt dohog
nomád álmait belepte a mocsok

ahol csak csönd van ott a csöndtől félnek
kenyérillat nélkül kihal minden élet

 

 

szövődményeink

ujjbegyedet érzem végigfutni
a karomon – szerelmet guberálsz –
engedem hogy félreérts
s mint pormacskák a szekrény alól
kúsznak elő az emlékek
hagyom hogy arcomig merészkedj újra
nem tudsz már ártani nekem:
a test lélektelen – s én halálos
szövődményed vagyok
 

 

falaink

ahol élek fal nincs csak aprócska rés
s a néha egymásra nyíló ébredés

elhordták a követ mind a tolvajok
tákoltak belőle egy hazug holnapot

a buszmegállóban öregasszony áll
– bomlott elme: egyszülött fiára vár –

nézel vacogva – befelé mint a vak –
minden magányos nap új zálogot ad

a fal csak bennünk nőtt – nem is kevés –
pusztít a sok elaprózott szenvedés

nincs út nincs irány mehetnél bárhová
csak ledőlt falak tébolyult átka vár