„Bárminek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.” Ez a Wilde-idézet nemcsak a XIX. századi ír drámaíró extravagáns, kicsapongó és különc életmódjának találó összefoglalója, hanem általános és időtlen igazságot mond el az emberi természetről is. Vitatkozhatnak ítéletnapig a különböző felekezetű teológusok arról, hogy az emberek eredendően jónak vagy bűnösnek születnek, az évezredes tapasztalat azt mutatja, hogy a kísértésekkel szemben időről időre (ki gyakrabban, ki ritkábban) alulmaradnak. Erről az egyetemes tapasztalatról szól – a Bibliához hasonlóan kíméletlen őszinteséggel – Oscar Wilde (1854–1900) darabja, a Salome.

Az egyfelvonásos tragédia Keresztelő János halálát beszéli el, némileg kiszínezve. (Úgy látszik, nincs új a nap alatt, nem hollywoodi recept, hogy minden tragikus történetbe kell egy szerelmi szál.) A cselekmény egyetlen borgőzös éjszakán játszódik, Heródes Antipás negyedes fejedelem születésnapi lakomáján, melyen a vérfertőző házasságban élő, bűntudatát elnyomó, egyre inkább lerészegedő uralkodó annyira a hatása alá kerül mostohalánya szépségének, hogy bármit felajánl, ha táncol neki és vendégeinek. A fiatal lány sokáig vonakodik, terhes számára a tetrarcha közeledése, hisz az őrülettel határos módon vonzódik a Heródes börtönében sínylődő prófétához, Jochanánhoz, aki azonban nem viszonozza érzelmeit, sőt édesanyja fejére olvassa az isteni ítéletet. Ezzel saját halálos ítéletét is megjövendöli, mert a sértett hercegnő mégis kötélnek áll, s tánca után a próféta fejét kéri, amit végül meg is kap ezüsttálcán. Igaz, keserédes győzelmének nem sokáig örülhet…

[[paginate]]

A vérszomjas hercegnő alakja számos művészt megihletett, a protestáns neveltetésű Wilde-ot is már iskoláskora óta foglalkoztatta ez a téma. Az eredetileg franciául született darabját 1896-ban mutatták be Párizsban, 1905-ben Richard Strauss operát írt róla, mely a tragédiánál is nagyobb siker lett, majd mozivászonra adaptálták. A színdarabot magyarul először 1906-ban, Kolozsváron játszották, nagy-britanniai színpadra állítására (a bibliai alakok színházi megjelenítésének ottani tilalma miatt) 1931-ig kellett várni. A budapesti Nemzeti Színházban 2024 decemberében debütált a bolgár Diana Dobreva rendezésében. „Számomra a Salome egy olyan világról szól, amely még nem áll készen az Örömhírre, vagyis a Megváltó érkezésére és a Hírnökre” – nyilatkozta a rendező.

Mira Kalanova időtlen díszletével, Petia Dimanova szuggesztív zenéjével és Kovács S. József hatásos belépőjével indul az előadás. Az eunuch hóhér szavai visszarepítenek kétezer évvel az időben a Holt-tenger partjára, ugyanakkor előre is utazunk az asszociációk szárnyán, mert a látványvilág Denis Villeneuve kanadai filmrendező Dűne-filmjeit idézi meg. A hasonlóság itt nem ér véget, hiszen a távoli jövőben, egy közel-keleti ihletésű bolygón játszódó sci-fi alaphelyzete is egy Messiás-várás története. Marina Rajtcsinova kortárs jelmezei ugyanakkor visszahozzák a nézőt a jelenbe, szembesítenek a saját gyarlóságunkkal. Szinte mi is kint állunk a palota kertjében a főszereplők mellett, elbűvölve a Hold ezüstös fényétől és a Júdeai-sivatagban gyógyító „csodarabbiról” szóló hírektől – akárcsak Pilátus a Mester és Margarita lapjain, bár a levegőben vibráló baljós feszültség inkább a Jézus Krisztus Szupersztárból lehet ismerős. Ezen eszközök és utalások gazdag asszociációs szövete minket is bevont a darab valóságába, s az 1 óra 50 perces játékidő közel végéig nem is zökkentünk ki.

[[paginate]]

Jochanán, a próféta épp olyan sivatagi szent, akit a Biblia lapjairól ismerünk: próféta, aki szabad a társadalmi konvencióktól, Isten szavának engedelmeskedve ostorozza a hatalmasokat bűneik ellen, szuggesztíven hirdeti a Messiás eljövetelét, de közben törékeny, kiszolgáltatott, a fogságban megkínzott ember is. Berettyán Sándor példásan formálja meg egy szerepben ezt a kettősséget, végig a szent révület és a kétségbeesés őrülete között egyensúlyoz, mindkettőt elkerülve, némaságában is megőrizve méltóságát – sőt, szenvedésében is Jézusra mutatva.

Ugyanez a kiegyensúlyozottság sajnos nem mondható el Saloméról, akit ezen az estén Tabajdi Anna egyetemi hallgató játszik. A csábító és az őrült közül őt a rendezői koncepció taszítja az utóbbi szerepébe, de mintha még hiányozna valami a fiatal színésznő eszköztárából, hogy ezt igazán átélhetővé tegye. Ez persze lehet a darab vagy a dramaturgia hibája is, mert Heródes (Trill Zsolt) és felesége, Heródiás (Szűcs Zsolt) belső konfliktusainak van egy időbeli távlata, viszont ami Saloméval egyetlen éjszaka alatt történik, az nem tűnik eléggé kidolgozottnak. Talán ezért is van, hogy az utolsó jelenet inkább kizökkentő, mint elégtételt adó. Azért megnéznénk, mihez kezd ugyanezen a nehezített pályán a kettős szereposztás másik tagja, Martos Hanga.

^{fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház}

[[paginate]]

Az előadás legemlékezetesebb alakítása azé a Söptei Andreáé, aki csak beugró Mirjam szerepében. A zsidó szolgálónő nem csinál mást, csak almát szed, ápolja a rabot és hozza a híreket a palota falain túlról, a világot éppen felforgató új tanító, Jézus csodáiról. Beszámolója bizonyságtétel-szerűen magával ragadó. Persze hálás szerep a Messiás tetteiről mesélni, hisz azok magukért beszélnek, vonzzák a figyelmet, elevenébe vágnak a hallgatóságnak. Az alkotók színpadi eszközökkel rá is segítenek erre a hatásra: elbeszélés közben megelevenedik a kánai menyegző és Lázár feltámasztása, ami jó lehetőség a zömében egyetemi hallgatókból álló mellékszereplő-gárdának a bemutatkozásra. Az előadás igazi csúcspontja valójában ez a rész, nem pedig Salome kikönyörgött-kiparancsolt-kizsarolt tánca, amelyben szintén csak őrületbe hajló zaklatottságot látunk, csábítást egy fikarcnyit sem. (Dicsérjük viszont meg ehelyütt a két szolgálólányt / Lázár testvéreit: Battai Lilit és Sipos Ilkát.)

Így válik főszereplővé valaki, aki benne sincs a történetben. Lehet, hogy a szereplők nem állnak készen arra, hogy megbánják bűneiket, azonban a Nemzeti előadása adventben és karácsony után is arra hív: „csak egy valaki van, aki még megmenthet téged. Ő az, akiről beszéltem neked. Menj, keresd meg őt! Egy hajón van a Galileai-tengeren és a tanítványaihoz beszél. Térdelj le a tenger partján, és szólítsd őt a nevén. Ha odamegy hozzád – mert ő mindenkihez odamegy, aki hívja –, akkor borulj le a lábaihoz, és kérd, hogy bocsássa meg bűneidet”.

Feke György

^{fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház}