Elöljáróban szükséges megjegyezni, hogy - ellentétben minden híreszteléssel és tévhittel - az öngyilkosság kizárólag emberi jelenség. Az állat nem tud absztrahálni, logikus gondolatsorokat szerkeszteni, nem rendelkezik a jövő anticipációjának képességével. Csak az ember képes önmaga felett elgondolkozni, és rendelkezik önnön létezésének evidenciájával, az öngyilkosság tehát humán specifikum, és feltehetően egyidős az Emberrel. Akkor keletkezhetett, mikor megélte létezésének kényszerű végességét, a megmásíthatatlan elmúlás tényét, egyszóval félni kezdett.

A korai idők embereinek, társadalmának magatartásáról, viselkedéséről nincsenek statisztikai adataink, a fennmaradt kulturális termékek összegezése alapján mégis képet alkothatunk az egykor volt társadalmak életéről. Azt tapasztaljuk, hogy egyetlen nagyobb civilizáció sem tudott szó nélkül elmenni az öngyilkosság mellett: állást foglalt, misztifikálta, bizonyos szituációkban megengedte (tűrte) vagy tiltotta.

A legtöbb – témánkat illető – kulturális anyag az egyiptomi civilizációtól maradt fenn, mely hihetetlen mély vallásosságával, a túlvilági életerős hitével komoly védettséget alakított ki az öngyilkosság ellen. Ugyanakkor a Mezopotámia területén valaha élt népességek körében viszont nem igen lehetett érdemi társadalmi probléma az öngyilkosság (Hammurabi törvénykönyve), noha a depresszió egyik legpontosabb leírása onnan maradt ránk. Az indiai kultúra bizonyos (ritka) formáiban elfogadta az önkezű halált, amit azonban helyesebb szakrális (rituális) önfeláldozásnak tartanunk.

[[paginate]]

A görögség nagyjai többnyire elítélően nyilatkoztak az öngyilkosságról (Arisztotelész, Platon). Általános tiltásuk azonban megengedi egyedi mérlegelés esetén az önkezű halált. A görög kynikos (cinikus) filozófiai irányzat követői szívesen választották például a kötél általi halált, a sztoikusok tanításukban néha az öngyilkosság magasztalásáig is eljutottak (Minois, 1999; Zonda, 1991).

Az öngyilkosságot érintő vélemények tablója a görög-római kultúrában meglehetősen változatos képet mutat, a tiltástól a parttalan megengedésig.

Indokolt az az észrevétel is, hogy a klasszikus időkben az okok, a motivációk jóval „magasztosabbak”, etikailag nemesebb, végletesebb szituációkban jelentek meg (becsület, erkölcsi tisztaság bizonyítása, az ellenség kezétől való kegyetlen és méltatlan halál elkerülése), mint korunkban.

A korai keresztyénség idején a Jézussal való minél előbbi egyesülés kívánsága egész öngyilkossági járványokat idézett, amely ellen immár az Egyháznak is fel kellett lépnie. Szent Ágoston fogalmazta meg nagy retorikai és elméleti hatással az egyház gyakorlatilag azóta is érvényben lévő téziseit, melyet a Tízparancsolat „Ne ölj” parancsából vezetett le. Végül a bragai zsinat kimondta az egyház tiltását: Az öngyilkosság a legnagyobb bűn és kiátkozással jár. Számos vizsgálat kimutatta, hogy a közösséget erős kohézióban tartani, integrálni tudó vallások (egyházak) hatalmas preventív erővel rendelkeznek az adott társadalom normáit megszegő magatartások ellen. Ezek után meglepő, hogy a három nagy egyistenhitű vallás (zsidó, keresztyén, iszlám) szent könyvei (Talmud, Biblia, Korán) egyike sem tartalmaz egyértelműen megfogalmazott tiltást az öngyilkosság ellen (Durkheim, 1982; Zonda, 1991).

Az újkori Európában a 17. században Anglia „vezetett”. Máig jelentős művek jelentek meg e tárgykörből (John Donne, Robert Burton, David Hume). Az egész társadalmat megmozgató vita zajlott az önkezű halált ellenző és megértő tábor között. Aztán lassan csitult a járvány és Franciaország felé terjedt, majd a germán területekre ért, végül a XIX. század végén megérkezett az Osztrák-Magyar Monarchiába és a századforduló idején Magyarországon is igen magasra szökött az öngyilkossági ráta, az l968 és 1988 közötti húsz évben Magyarország volt a szomorú ranglista vezetője a civilizált világban. Ezt követően a kelet irányába történő vándorlás tovább folytatódva, napjainkban Oroszország, Fehéroroszország, és a három balti állam vezeti az európai listát. (A továbbiakban az olvasó öngyilkossági rátákról fog olvasni, ami a 100.000 lakosra jutó öngyilkosságok számát jelenti).

[[paginate]]

Az öngyilkosság hazai története

A magyar öngyilkossági szcéna három nagy kérdést vet fel.

1. Igazolható-e, hogy a magyarság egyfajta ősi néplélektani sajátságok miatt fokozottan hajlamos az önpusztító magatartásra? (Öngyilkos nép, stb.)

Ha a Kárpát-medencét elfoglaló eleink temperamentumbeli sajátosságaira, szokásaira, tradícióira, esetleg önpusztító hajlamára vagyunk kíváncsiak, úgy a következő kútfők állnak rendelkezésünkre: a) A korabeli források (bizánci, nyugati, arab stb.) leírása, jellemzése az akkori magyarságról, b) ugyanezen információk keresése azon népek körében, akikkel hosszú vándorlása során a magyarság tartósabban élt együtt, szokásokat, normákat, kultikus elemeket vehetett át, és c./ a honfoglaló magyarok hitének, hiedelemvilágának vizsgálata vallástörténeti és néprajzi szempontokból. E három forrásanyag gondos tanulmányozása alapján kijelenthető, hogy a Kárpát-medencében megjelent és letelepült (honfoglaló) magyarság kultúrájában, szokásaiban, életében, tradícióiban az önkezű halál nem szerepelt, így annak ősi eredete, archaikus néplélektani gyökere („turáni átok”) nem bizonyítható, ez a magatartás a magyarság értékrendjébe, kultúrájába később került be. Az 1100-1700 közötti időszakban elvétve találkozunk egy-egy hazai öngyilkos esemény említésével, az öngyilkosság szó csak a 19. század közepén jelent meg a nyelvben. Az öngyilkosságok jelentős szaporodása akkor jelentkezett és vált megszokottá, amikor a magyarság számára meghatározóvá és folyamatossá vált az osztrák (német) kultúrával való intetzív kapcsolat, ami egy társadalmi szinten történő minta-átadás-átvétel alapos gyanúját veti fel, egy – egyébként sok értéket hozó – kulturális transzmisszió hordalékaként (Zonda, 2009).

(Megjegyzendő az is, hogy több forrás jelzi, miszerint a honfoglalás körüli időkben, a későbbi Nyugat-Európa országait, népeit alkotó „barbár” népességek körében ugyancsak gyakori jelenség volt az önpusztító magatartás: dánok, gótok, kelták, gallok, germánok, vikingek).

2. Hazánk területén igen markáns területi (regionális) eltérés észlelhető: a déli, dél-keleti országrészben (alföldi régió) 2-2,5-szer gyakoribb a meghívott halál, mint a nyugati (és északi) megyékben. Az eltérés több, mint 100 éve ismert (Konek, 1864), az eltelt hosszú időszak alatt a jelenség gyakorlatilag nem változott, dacol tehát minden társadalmi, gazdasági, politikai változással, ma is fennáll. Hazánk kettéosztható az öngyilkossági ráta mentén egy Nyíregyháza-Pécs vonallal. Szükséges tehát leszögezni, hogy Magyarország összországi igen magas öngyilkossági rátájáért hosszú évtizedek óta az alföldi megyék ijesztően magas gyakoriságai a „felelősek” (1. ábra és 1. táblázat).

         

[[paginate]]

Az alábbi ábra jelzi, hogy nyugati megyéinkben és a szomszédos Ausztriában igen közeli öngyilkossági értékek észlelhetők, míg a keleti, dél-keleti megyéinkben jóval magyabb. Az okok nem ismertek, ezek kutatása lenne fontos. A hazai vizsgálatoknak két irányzata van. A (biológai) pszichiátria csak a mentális betegségek felől közelíti meg a kérdést.

Terület	1970	1980	1990	2000	2008
Délalföld	53,0	61,55	53,1	48,9	32,0*
Nyugat-Dunántúl	22,3	22,8	26,0	22,8	16,8*
Ausztria**	24,0	25,6	23,8	19,8	15,2

A biológiai megoldás híveinek elképzelése szerint az Alföld területén kevesebb depressziós beteget ismernek fel, kevesebb kerül kezelésbe, ezért több az öngyilkosság. Ez a hipotézis nem volt igazolható hossabb távú adatok mentén (Zonda, 2003, 2006).

A szociológiai, társaslélektani irányzat viszont az alföldi népesség tradícióiban, lokális kultúrájában keresi az okokat, tehát az öngyilkosság kulturális beágyazottságát látja elsődlegesnek, érvényesnek tartva a területi szubkultúra létét ebben a kérdésben is. Immár klasszikusnak mondható Andorka, Vavró és Cseh-Szombathy vizsgálata, amely szerint a regionális „eltérések okát a megyék népességének komplex normatív rendszerében, tradicionális magatartási formáiban, összefoglalóan: kulturális sajátosságaiban kell keresnünk” (Andorka et al, 1968). A kulturális beágyazottság létét számos hazai vizsgálat erősítette meg (Job, 1973; Kopp & Skrabski, 1995; Zonda & Paksi, 2000; Moksony, 2003).

3. A harmadik kérdés, hogy mi az oka az 1988 óta tartó örvendetes öngyilkossági gyakoriság csökkenésének? (1987:45,1, 2017-ben 16,4 százezrelék). Ennek részletes és teoretikus magyarázataira jelen írás egész terjedelme se lenne elgendő. A legfőbb okot a rendszerváltás tektonikus mértékű politikai, morális, társadalmi változásaiban látjuk, mely történések több részre bonthatók.

[[paginate]]

Az öngyilkosságok általános jellemzői, törvényszerűségei

Az öngyilkosság multikauzális, bonyolult biológiai, társadalmi, kultúra-függő jelenség, amely számos egyedi sajátossága mellett azonban tartalmaz mindenütt érvényes trendeket. Ezeket igyekszünk igen röviden összefoglalni az alábbiakban, az irodalmi hivatkozásokat mellőzve. A 2.ábra mutatja a nyers és a standardizált adatok lefutását 1970-2010 között,  ami érdemi eltérés nem mutat.

^{2.ábra. Az öngyilkosságok eloszlása Magyarországon 1970-2010 között
(nyers és életkorra standardizált adatok szerint)}

1. A nemek szerinti eloszlás csaknem az egész világon azonos: sokkal több a férfi elkövető, mint a nő, ugyanakkor a kísérletek terén sokkal több a nő.

A férfi/nő arány 2,0-4,5 között mozog, erősen kultúra-függő. (Kínában pl. a fiatal, falusi nők körében a legmagasabb!) Hazánkban 1970-1990 között 2,5:1 volt, manapság 4:1 körül mozog, kifejezett eltérés látható a települések jogállása szerint.

^{3. ábra. Százezer lakosra jutó öngyilkosságok száma a települések jogállása és nemek szerinti bontásban, valamint a férfi-nő hányados (1970-2010 átlaga)}

[[paginate]]

2. Életkor. Caknem mindenütt a 70 év feletiek körében a legmagasabb, mindkét nemben, az életkorral emelkedve a férfiak és nők rátai közelednek. Hazánkban kisebb csúcs csaknem állandó a 45-55 közötti férfiak között.

^{4. ábra. Az öngyilkosságok alakulása a korcsoportok és nemek szerinti,100.000 megfelelő korú és nemű lakosra számítva (1990-2010 időszak átlaga)}

3. A családi állapot szerinti eloszlás azt mutatja, hogy a házasok körében a legalacsonyabb az öngyilkossági ráta, a nőtlen/hajadon csoport esetében látszik, hogy a nyers adatok esetében milyen fontos  a korcsoport szerinti standardizálás. Egyértelmű, hogy az elvált és özvegy csoportban lévők a legsérülékenyebbek, különösen a férfiak. Ez sem magyar specialitás.

^{5. ábra. Nyers és standardizált öngyilkossági arányszámok családi állapot szerint (1970-2010 átlag, (100.000 megfelelő családi állapotú lakosra számítva)}

[[paginate]]

4. A lakóhely szerinti hazai adatok azt mutatják, hogy 1980-tól az addig magas budapesti ráta csökkenni kezdett, manapság itt a legalacsonyabb a ráta. A falvak viszont a vizsgált időszak alatt végig a legmagasabb gyakoriságot mutatták és mutatják ma is.

5. A kivitelezési módban, a leggyakoribb az önakasztás, melyet a gyógyszeres, vegyszeres mérgezések követnek. E téren igen eltérő és a kultúrától, a tradíciótól, valamint a rendelkezésre álló lehetőségektől függ a módszer választása (magas épületek, nagy vízek közelsége stb.).

6. A vallásgyakorlás hatása külön hosszú tanulmányt kívánna. A történelmi részben is csak érintettük a kérdést. Az elmúlt évtizedekben végzett hazai kutatások szerint, még a lanyha vallási életet élő hazai közegben, a valóban hívő emberek népességében is kimutatható a preventív hatás. Korántsem csak hazai jelenség, hogy Európában a leghatékonyabb védő hatás a római katolikus közösségekben mutatkozott.

Végezetül érdemes egy-két tévhitet eloszlatni. Sajátos és nehezen magyarázható az öngyilkosságok világszerte észlelhető szezonális fluktuációja. Nevezetesen, a „logikusnak” tűnő elképzeléssel szögesen ellentmondva, az öngyilkosságok gyakorisága a késő tavaszi-kora nyári hónapokban emelkedik meg markánsan, míg a borongós, fázós, ködös, barátságtalan hónapokban a legalacsonyabb értéket mutatja. Ez konzekvens, több mint 100 éve megfigyelt, mindkét féltekén észlelhető, egyértelmű jelenség. (Az elmúlt évtizedben felmerült a hirtelen bekövetkező napfénynek és/vagy meleg hőmérsékletnek történő kitettség, ami még további vizsgálatokat igényel.)

A kisebb időszakokban észlelt sajátos jelenség, hogy a legtöbb öngyilkosság nem a hétvégeken történik (intenzívebb kommunikáció, konfliktus szituációk, remélt elvárások kudarca stb.), hanem a hétvégét követő két napon. Ugyanígy a bulvár hírek közé tartozik az is, hogy a nagy vallási ünnepek idején emelkednek az öngyilkossági események. A kutatások az ünnepek előtti, de inkább utáni napokban mutatnak emelkedést, magukon az ünnepnapokon nem. Hazai kutatás erősítette meg, hogy a férfiak hajlamosak a születénapjukon vagy ahhoz igen közeli napokban öngyilkosságot elkövetni (Zonda et al., 2010).

Komoly tévedés az is, hogy aki sokat beszél, önsértő magatartást emleget, az nem követi el. Ez az – amelyik kutya ugat, az nem, harap analógiájára történő – elképzelés teljesen téves. A sokat emlegetett szándék bizony gyakran fordul át tragikus tetté.  Minden önsértő magatartást, vagy erre utaló utalást komolyan kell venni, odafigyelni és – főként – nem bagatellizálni. Ez utóbbival csak rontunk a már érlelődő tervezgetésen, szándékon.

Zonda Tamás

[[paginate]]

IRODALOM

Andorka, R., Cseh-Szombathy, L., Vavró I.: Társadalmi elítélés alá eső magatartások előfordulásának területi különbségei. Statisztikai Szemle 1-2 1968.

Durkheim, É.: Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1982

Jobb, S.: Az öngyilkosságok területi jellemzői Magyarországon. Területi Statisztika 1973,  23: 39-53 

Konek, S.: Statisztikai és Nemzetgazdasági Közlemények. 1.sz. (1864)

Kopp, M., Skrabski, Á.: Magyar lelki állapot. Végeken Kiadó. Budapest 1995.

Minois, G.: History of Suicide.  The John Hopkins University Press Baltimore  and London 1999.

Moksony, F.: Születési régió és öngyilkosság: Létezik-e az önpusztítás területi szubkultúrája? Demográfia; 2003, 46:203-225.

Paksi, B., Zonda, T.: Néhány érv a szuicid hajlam regionális differenciáltságának kulturális-normatív beágyazottsága mellett. In: Elekes, Zs., Spéder, Zs. (Eds.), Törések és kötések a magyar társadalomban. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest, 2000, 196-212.

Zonda,T.: Az öngyilkosság kultúrtörténete. Budapest, 1991.

Zonda, T.: A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene. In: Polyhistória (Buda Béla 70. születésnapjára). (Eds. Bagdy, E., Demetrovics, Zs., Pilling, J.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009, 505-519.

Zonda, T.: Suicide rates in Hungary do not correlate negatively with reported rates of depression and with the number of general practicioners. Archives of  Suicide Research  2003, 7: 61-67.

Zonda T.: Öngyilkos nép-e a magyar? Püski Kiadó Kft., Budapest, 2004

Zonda, T., Bozsonyi, K., Veres, E., Kmetty, Z.: The effect of birthday on the fluctuation of suicides in Hungary (1970-2002). Review of Sociology, 2010. 20 (2) (96-105).