Mostanában ritkábban fordul meg itt, ám régebben gyakran vitt erre az útja. Diákkorában naponta. Kilépve a menzáról, ha előadásokra sietett, vagy a kari könyvtárba ment, ebbe az utcába fordult be. Mint azon a november végi reggelen is. Kinn ácsorogni már hideg volt. Jobb híján felment az egyetem olvasótermébe, ahol egy szál magában volt, és unatkozott a korareggeli órában. Valahogy nem volt kedve semmihez. Olvasni se. Egykedvűen kotorászott a zsebeiben, de semelyikben nem talált egyetlen fityinget sem. Ám minő szerencse! Valamelyik lyukas oldalzsebből valamikor a bélés aljára csúszva, a kabát hátsó részében megtapintott egy egylejest. Mára vége a könyvkukac-létnek, örült meg a nem remélt kincsnek. Azt a dilemmát, hogy feketét igyon-e belőle, vagy cigit vegyen, hamar eldöntötte. Ha kávét iszom, az csak egyszeri élvezet, de ha cigit veszek (ennyiért akkor kettő híján egy tucatot adtak a szűrőnélküliből), tíz kellemes alkalmat szerzek magamnak – győzködte magát.

Szűk fertályóra múlva bodor karikákat eregetve legeltette szemét a kincses város patinás főterén, közepén az Igazságos meseszép szobrával, mögötte a bő hatszáz éves plébániatemplommal, a tér négy oldalán pedig történelmi levegőt árasztó körbefutó impozáns palotákkal. Nem hiába mondják, hogy Délkelet-Európa városainak ez a legszebb főtere.

Milyen kevés kell ahhoz néha, hogy boldognak érezzük magunkat! – gondolta elégedetten Tamás.

A legfelső párthatalom által irányított magyartalanítás dühének akkoriban már áldozatul estek műemlékértékű épületek is a város központ-közeli részében. Itt-ott foghíjak tátongtak, sokszázados utcák lettek szegényebbek egy-egy nemesi kúriával vagy rangosabb polgári házzal.

A gombamód szaporodó tömbházak abroncsába szorítva egyre szűkült a törzsökös lakosság élettere, fokozatosan zsugorodott az egykori magyar Kolozsvár. Ám ahogy apadt, kevesbedett az ősöktől örökölt világ, úgy ragyogott fel egyre fényesebben a Farkas utca képe, amely fogalommá vált a helyi magyarság, legkivált az egyetemi ifjúság körében. Nyugati végén a Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király 1581-ben alapított felsőfokú oskolájának sokszázados épülete; átellenben az egykori Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem épületkolosszusa. Vele szemben a Piarista Gimnázium. Az utca keleti végén a tekintetet marasztaló hatalmas gótikus Belvárosi Református Templom. (Mátyás, az Igazságos építtette.) Baloldalán az egykori Apáczai schola romjai. Mellette az impozáns Református Kollégium. Odább az első Magyar Kőszínház.

Hogy mit jelentett a kolozsváriaknak a színház és a színjátszás, kitűnően érzékelteti Szabó Dezső, felidézve személyes élményét, ami a Farkas utcai Református Kollégiumba való beíratásakor érte: „Kézen fogva, hallgatagon mentünk az új harcok színtere felé. Anyám mély titkú arcán árnyék és mosolygás, büszkeség és sajátos eltűnődés volt. /…/ Mikor leértünk a Fő térre, anyám az ő szokott széles kézlendítésével nyitott kaput a lelkén: – Ez a világ legszebb tere, fiacskám. Kolozsvár a világ legszebb városa. Majd, ha felnősz, rajkóm, akármerre jársz, ne felejtsd, hogy kolozsvári vagy. Itt szebben beszélik a magyar nyelvet, mint máshol. Ne hozz szégyent Kolozsvárra, gyermekem.

Átmentünk a Tanácsház átjáró udvarán, beértünk a mindkét oldalán gesztenyefákkal szegélyezett kis utcába, mely a régi Nemzeti Színház és az egyetem régi épülete közt volt. Anyám mély, sötét szemei új fénnyel sugároztak, fájdalmas, szép széles ajakára kilendült a szárnyait bontó lélek pátosza:

Ez a magyar nyelv legrégibb temploma, Dezső, a Nemzeti Színház, Magyarország legelső állandó színháza. Mi már akkor állandó templomot tudtunk állítani a magyar nyelvnek, mikor a fővárosban és máshol még mindig a borzasztó német nyelvvel gyötörték a szegény magyarok füleit. Látod, fiacskám, hősies férfiak és nők szüntelen serege, vállalva a nyomorúságot, az éhséget, még szüleik átkát is, jött ide, hogy holtig hű szolgái legyenek a magyar nyelvnek, a magyar művészetnek. És mi, kolozsváriak, méltók tudtunk mindig lenni ezekhez a hősökhöz és szentekhez. Mi befogadtuk őket magunk közé, szerettük és tiszteltük őket. Nincs olyan egyszerű ember Kolozsvárt, aki ne hozna szívesen áldozatot ennek a Színháznak. Ugye, rajkó, mindig fogod szeretni Kolozsvárt, és szeretni fogod ezt a színházat?” (Szabó Dezső: Életeim, I. köt., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982.)

A nemesi úri lakok szomszédságában az 1821-ben megnyílt első Magyar Kőszínház magasodott, amit a regnáló román hatalom 1930-ban – arra hivatkozva, hogy életveszélyessé vált – lebontott. Nekünk szép, de szomorú végű emlék!

Ez a tenyérnyi hely: tömény magyar történelem. Kőbe írt kultúrtörténet. Aki végigsétál a Farkas utcán, azt átjárja az otthon fészekmelege, az elődök szelleméből áradó otthonosságérzés az egyre dagadó másság/idegenség tengerében.

A Babes-Bolyai Tudományegyetem központi épületének bejárata felé haladva Tamást elárasztotta az emlékek kelleme. Pedig most nem szerelmi légyottra, vagy más kellemdús alkalomra igyekezett felfelé a főbejárat lépcsőjén, mint diákéveiben oly sokszor. Más szándékkal volt most odamenendő. Egy nagy múltú erdélyi magyar folyóirat (Korunk) szerkesztőjeként tanulmányt ment kérni egy szaktekintélytől, az egyetem akkoriban talán egyetlen, magát nyíltan magyarbarátnak valló román ajkú egykori tanárától. Aki, mint mondta, azért tanult meg magyarul, hogy elolvashassa Thomas Mann József és testvéreit, mert németül nem tudott, anyanyelvére pedig még nem fordították le a kitűnő regényfolyamot.

Hanem a bejárat lépcsőjén nagy meglepetés érte. Egy kifelé tartó professzorasszony érdeklődőn ráköszönt:

– Üdvözlöm, szerkesztő úr. Mi hír a disszertációjáról?

A kérdésben Tamás érzett valami talányost, de igyekezett nyugodt maradni.

–  Sajnos, semmi. Volt évfolyamtársam, Ionescu Nicolae, akivel bő egy éve ugyanazon a napon védtük meg disszertációnkat, két hónappal később meg is kapta a doktori diplomát. Várom, hogy az enyém is megérkezzen...

– Úgy hallottam, hogy valami gond van a dolgozatával...

– Ugyan mi lehetne!? A bizottság tagjai eredetinek és dokumentumértékűnek minősítették. Olyan fontos korjelenséget vizsgáltam, mondták, hogy mindnyájan, köztük román opponensek is, nyomban kiadásra ajánlották. Meg is kötöttem a szerződést a kiadóval, azonban...

– Gratulálok! Nem akarok ünneprontó lenni, de azt hallottam, hogy az a fővárosi professzor, akinek az Országos Nosztrifikáló Bizottság véleményezésre kiadta az értekezését, később visszaküldte azzal az indokkal, hogy ez nem az ő asztala. Tudomásom szerint S.P. akadémikusnál van a disszertációja.

– De hát ő történész, nem filozófus!?

A professzorasszony arcára fanyar mosoly ült ki.

(A dákoromán „megváltástan” legújabb kori atyjának fura halála után, azt követően, hogy a kolozsvári Történelmi Múzeum igazgatójaként magához hívatta munkatársait, és közölte velük, ne vegyék túlságosan komolyan a dákoromán folytonosság elméletét, mert ő azt nem annyira tudományos igénnyel, mint inkább politikai célzattal hirdette meg, az „Új világot” hirdető kommunista politikai hatalom központi bizottságához rendelték a fővárosba. Megtudva egyet-mást a professzor arcképváltásáról, hazafelé tartva, a vonaton, éjszaka, a hálókocsiban, hirtelen visszaadta lelkét a Teremtőnek.)

E nem mindennapi eseményt követően S. P. lett a kincses város történészgárdájának szellemi vezére. Akiről egyetemi és szakmai körökben azt suttogták, hogy anno a Maniu-féle Nemzeti Parasztpártnak volt a sajtófőnöke Nagyszebenben. S hogy a Maniu-gárda néven hírhedté vált román fasiszta szabadcsapatok Dezrobirea (Felszabadulás) című lap az ő felügyelete alá tartozott. Mely sajtóorgánum a dákóromanizmusra való hivatkozással ideológiailag előkészítette az észak-erdélyi magyarság „megbüntetését”: a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi és a gyantai vérengzéseket. Túlélők vallomása szerint Szárazajtán favágótőkén fejszével vágták le ártatlan férfiak fejét, csak azért, mert magyarok voltak. A különösen kegyetlen atrocitások miatt a világ közvéleménye ellenük fordult, és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, válaszul a szörnyűségekre, visszaparancsolta Észak-Erdélyből a román közigazgatást. Maniuéknak is menniük kellett.

S.P.-nek bizonyára nem volt könnyű egy ilyen pártideológia képviseletéből feltornáznia magát előbb a BBTE egyetem történelem karának dékáni, majd pedig a rektori székébe...

(Milyen furcsaságokat tartogat néha az élet! Ugyanaz az S.P., akinek az „átkosban” az egyetemi katedráról kemény kirohanásai voltak a marxizmus nevében az egyházak és a vallás ellen, a ’89-es decemberi „forradalom” után látogatni kezdte a görög-katolikus miséket. Mivel a Mária Terézia uralkodói egyesítő törekvéseihez köthető unitusoknak – néha uniátus, azaz „egyesült”-nek is nevezték őket – nem volt saját templomuk Kolozsvárt, mert az ortodox egyház1948-ban elkobozta az 1945-ben betiltott felekezet templomait, vasárnap délelőttönként a város főterén – a Mátyás szobor alatt – tartották a liturgiákat. Tamás gyakran sétált arrafelé. Egyik vasárnap - nagy meglepetésére - kit pillant meg a hívők tömegében? S.P. levett kalappal hallgatja a szentmisét! Hamar lencsevégre is kapta, nehogy bárki azt mondhassa később, hogy hazudik.)

Tamás térde megremegett, amikor a professzorasszony előbb S.P. akadémikus nevét említette. Ki akarnak nyírni, futott át az agyán a lesújtó hír! Azért küldték hozzá a doktori dolgozatom.

Elköszönve a professzornőtől, belépett a tágas előcsarnokba. Hogy menjek fel ilyen állapotban hozzá? – torpant meg. Képtelen lennék kifejteni neki elképzelésem a kért tanulmányról! Megfordult, és visszabattyogott a szerkesztőségbe, ahol zsibbadt testtel roskadt a székébe.

Amikor ocsúdni kezdett, eszébe jutott K. J. történész ismerőse. Mi lenne, ha megkérném őt, hogy beszéljen vele? A legfelső pártvezetésnek és a város korifeusainak a szemében ő igazán „szalonképes” magyar kutató a Történeti Intézetben, hisz az Államtanács egyik alelnöke is... Biztosan elérné, hogy fogadjon az akadémikus, bizakodott Tamás.

Szerkesztőségi székében gubbasztva akkor nem gondolta, hogy alig egy hét múlva S.P. dolgozószobájában fog hüledezni a hallottakon:

– ...Lássuk csak, nálam van-e a dolgozata? - szólt az alacsony termetű savószínű történészprofesszor méretes íróasztalához lépve, aminek egyik sarkán glédában állt legalább húsz véleményezésre váró doktori értekezés.

– Tényleg itt van! – húzta ki a rakásból.

– Tamásra nézett, és az ablak melletti bőrfotelre mutatott, egy másikban pedig maga foglalt helyet. Felütve a fekete vászonba kötött munkát, egy boríték hullt ki belőle.

– No, te, ni, mondta, még írtak is nekünk. És gyanútlanul fennhangon olvasni kezdte a levelet.

A bukaresti tudományegyetem professzora, aki azzal az indokkal küldte vissza a bizottság titkárságára Tamás doktori értekezését, hogy ez „nem az ő asztala”, a levélben tényként közölt néhány súlyos vádat. Egyebek közt azt is, hogy doktorandusz dicsérően ír a magyar főurakról, sőt dicsőít is néhányat közülük. Mások között ifjú Wesselényi Miklós bárót, aki kíméletlenül kizsigerelte a birtokain élő román jobbágyokat.

– Bocsásson meg, kérem, de ez súlyos tárgyi tévedés – fakadt ki Tamás. Ha valaki ezt komolyan veszi...

– Nem eszik a kását olyan forrón, barátom! – szólt közönyösen az akadémikus. És mintha mi sem történt volna, továbbolvasta a többnyire elmarasztaló megjegyzéseket. Igaz, volt köztük néhány elismerő is: „érdekfeszítő, alapos munka, stílusa elegáns, nyelvezete választékos”. És volt egy fura oldalvágás is. „A dolgozatban előforduló ideológiai hibákért nem a doktorandusz a felelős, hanem a tudományos irányítója.”

Tamás sohase szólt erről mentorának, aki annak idején maga hívta fel figyelmét a felvilágosodás kori erdélyi magyar szellemi törekvések fontosságára. Az anyanyelvű oktatás, a nyelvújítás, az önálló magyar szépirodalmi, színházi, tudományos és sajtóélet megteremtésére irányuló törekvések erkölcsi szempontú tanulmányozásának égető időszerűségére. Tamás ott és akkor értette meg, hogy általában - kisebbségi helyzetben pedig hatványozottan - az értelmiség feladata: beleégetni saját közösségének fejébe-lelkébe a nemzet múltját, kulturális értékeit, ráébreszteni az embereket identitásukra, önnön méltóságukra. Arra, hogy gyökerek nélkül nem nőnek fák, múlt nélkül nincs jövendő. Márpedig Erdélyben a magyarságnak épp a jövője volt és maradt változatlanul a legveszélyeztetettebb az „új világ” építése idején.

Annál inkább szükség volt arra, hogy a diplomás erdélyi fiatalok ilyen feladatok tanulmányozásával foglalkozzanak, mert a kisebbségi sorba szakadt magyar nemzetrész saját bőrén érezte, hogy Európának ebben a szegletében megállt az idő.

Az ezerhétszázas években és a rákövetkező század első felében – ezt a korszakot választotta Tamás doktori dolgozata tárgyául - Erdélyben az elnémetesítés, a magyar élet megnyomorítása ellen kellett a legjobbaknak hadrendbe állniuk. A trianoni tragédiát követő száz esztendőben pedig a homogenizálás eufemisztikus fogalmával palástolt kíméletlen elrománosítás ellen (volt) kénytelen az erdélyi magyar intelligencia védelmezni saját szellemi, művelődési, tudományos és egyéb értékeit, magyarán: kilétét.

Amilyen mértékben egyre bennebb hatolt a korszak búvárlásába, úgy tárult fel előtte a szellem embereinek küzdelmes világa. Valósággal meglepte, mennyire tisztán látta helyzetét, és fogalmazta meg hivatását a korabeli alkotóértelmiség. Milyen biztos érzékkel tájékozódott a történelem útvesztőiben.

Menet közben döbbent rá arra az igazságra is, hogy a kiművelt emberfők mindenkori legfőbb feladata a szolgálat. A haza és a nemzet szolgálata. Azt is világosan látta immár, hogy a szolgálat belső elhatározásból fakad, önkéntes és cselekvő. Aki csak szónokol az erényekről, de gyakorolni nem gyakorolja, az farizeuskodik. Az igazi szolgálat sohasem áll meg a szavaknál: tettekben vizsgázik.

Tamás szemében egyenesen aljasságnak tűnt, hogy a vizsgált kérdéshez bevallottan nem értő fővárosi „ítész” nacionalizmussal és sovinizmussal vádolta meg őt; s hogy hályogkovácsként vájkált olyan szent dolgokban, amiknek a lényegéről sejtelme sem volt: „Ahelyett, hogy olyan nagy felvilágosult román tudósokkal foglalkozott volna, mint Ion Piuariu Molnar – írta levelében –, doktorandusz olyan nacionalista, sovén főurakat méltat, sőt dicsőit, mint báró ifj. Wesselényi Miklós, aki kíméletlenül elnyomta a szilágysági román parasztokat.”

– Bocsánat, hogy közbevágok, de... Semmi kétség, hogy Ion Piuariu Molnar mint ophthalmologus, a orvostudomány eme ágának román úttörőjeként komoly érdemeket szerzett magának kollégái szemében, de...

– Látom, tájékozott az erdélyi románság küzdelmeiben is – jegyezte meg enyhe malíciával az akadémikus.

–...Csakhogy Ion Piuariu Molnar tevékenységének kutatása ipso facto kívül esett vizsgálódásaim körén. Ami pedig a bárót illeti, akinek nagyságát ma is szobor hirdeti Zilah város főterén, nos, épp báró ifj. Wesselényi Miklós volt az a magyar főúr, aki kiállt a paraszti tulajdon, a hivatalviselés joga, a robot eltörlése mellett. Példát mutatott emberségből és jogérzékből azzal, hogy földet osztott és felszabadította – elsőként Erdélyben – a saját birtokán élő román jobbágyokat. Ettől lett volna nacionalista, sovén!?

– Ne vegye úgy szívére ezeket a...! – intézte el egy félmondattal S. P. akadémikus a fővárosi professzor rossz szándékú megjegyzéseit. De mondja csak, ki engedélyezte magának, hogy csak a magyarokkal foglalkozzon? Volt ehhez jóváhagyása!?

– Igen.

– Kitől?

– Öntől, akadémikus úr.

– Tőlem!?... – hökkent meg a történész, mert azt hitte, hogy ez a kis senki most arcátlankodik vele. – Hogyan?

– Úgy, hogy akkor Ön volt az egyetem rektora és a szenátus elnöke. Ön hagyta jóvá a kérelmem.

Tamás kabátja belső zsebébe nyúlt, és átnyújtotta a professzornak a saját szignójával ellátott szenátusi engedélyt.

– Óóóó!... – hőkölt vissza az akadémikus – Így már érthető! Így már minden rendben! – ismerte el a kínos tényállást.

Hogy lehet az – émelygett Tamásban az igazságérzet –, hogy egy ilyen neves intézmény képviselője, utóbb szigorúan tilalmasnak ítél valamit, amit korábban, természetesnek tartott, maga engedélyezett? Ennek csupán egyetlenegy hiteles magyarázata lehet: a román kisebbségpolitika színeváltása.

Tamás 1970 legelején felvételizett a doktorira, kilenc másik magyar kollégájával. Tíz évvel később viszont mindösszesen ketten védhették meg értekezésüket: egy filozófiai író és ő. A többiek időközben „lemorzsolódtak”. Ugyanis ’71-ben a „Nagy Vezér” szóbeli ukázára a cenzúra szigorú tiltással tiltotta meg, hogy a magyarok történelméről, eszme- és művelődéstörténetéről, a magyar múltról a nyomtatott és az elektronikus sajtóban szó essen. Ennek a hihetetlen szigornak esett áldozatul a nyolc magyar doktorandus nemes-szép igyekezete is. És ugyanez a „Nagy Vezér”-i ukáz akadályozta meg Tamás Árral szemben (A felvilágosodás kori erélyi magyar értelmiség ethosza) című kéziratának a kiadását is. A könyv negyven évvel később jelent meg a magyar fővárosban.

– Nézze, Tamás elvtárs – vitte dűlőre a kérdést az akadémikus –, én semmi egyebet nem ígérhetek magának, mint azt, hogy tárgyilagos értékelést fogok írni a dolgozatáról.

– Semmi egyebet nem kérek, akadémikus úr, csakis az igazat!

Bő hat hónappal később – többszöri unszolásra (!) – elkészült a várva várt referátum. Egy tizenöt soros dodonai szöveg, amelyben S.P. elismerte a dolgozat erényeit, és szinte szó szerint megismételte az előző véleményezésben felsorolt „hibákat”. Hosszú hónapok teltek el anélkül, hogy Tamás ügye szemernyit is mozdult volna előre.

– Megkapta már a doktori diplomát!?... – kérdezte egyszer tőle orvul megtámadott mentora, aki időközben főszerkesztője is lett.

Tamás lemondóan legyintett.

– Na, jöjjön csak! – A professzor hirtelen elhatározással főszerkesztői szobájából hívta fel a mindent eldöntő Országos Nosztrifikáló Bizottságot: – „Hogyha záros időn belül nem vetnek véget ennek a cirkusznak - közölte sztentori hangon –, a Központi Bizottság illetékes osztályához fordulunk! Mert az, ami ennek az embernek a disszertációjával történik, egyértelműen tendenciózus!”

Néhány nappal később Tamást a fővárosi bizottság elé idézték. A filozófiai szakosztály vezetője közölte vele: Olvasta, és ismeri a munkáját. Meggyőződése, hogy ez a malőr egy sajnálatos félreértésen alapult. A legközelebbi értekezleten kiköszörülöm a csorbát, ígérte.

Tamás azt is tőle tudta meg, miért gyűlöli még haló porában is Wesselényi bárót a hályogkovács fővárosi professzor. Bizony nem másért, csak a miatt, mert maga is szilágysági származék, az inkriminált néhai főúr „földije”. A botcsinálta fővárosi „ítész” mellét aligha pusztán a honfiúi érzelmek dagasztották gyűlölködővé, sokkal inkább az alant szálló személyes érdek, jelesül: tökéletesen igazodni az aktuális politikai kurzushoz. Márpedig akkoriban bárki többségi Romániában következmények nélkül gyalázhatta a magyarokat, ezt a házait (jurtáit) hajdan csigaként magával cipelő „jövevény népet”.

Tamás akkor értesült arról is, hogy a tudományos dolgozatot visszaküldő szilágysági „gyökerű” professzor bíráló észrevétele osztotta két táborra az Országos Döntő Bizottságot. „A dolgozat úgy jó, ahogy van”, jelentették ki az egyik fél képviselői. Viszont a gyűlölködő sovének csapata megkötötte magát: „Romániában él, román kenyeret eszik. Csak akkor fogadjuk el az értekezést, ha doktorandusz a román „illuminista” mozgalommal is behatóan foglalkozik.” Az a tény, hogy ez nem tartozott a dolgozat tárgyához, mit sem számított.

Akkoriban széltében-hosszában azt terjesztették még értelmiségi körökben is, hogy Romániában minden, ami az ország határain belül van, román. És ez a képtelenség annyira eluralkodott, hogy még az egykorú Román Irodalmi Lexikon is „magyar nemzetiségű román” íróknak nevezte a legjelentősebb erdélyi magyar alkotókat is. Nos, ennek az „államfilozófiának” a szellemében csaholtak Tamásra a megátalkodottak.

Amikor Tamás azt hitte, hogy végre kiderült feje fölött az ég, a filozófia bizottság elnöke ismét fővárosi hivatalába kérette. Ahol tényként közölte vele: a kritikus tábor kitart álláspontja mellett. Ki kell egészíteni a dolgozatot egy román fejezettel...

– Miért nem egy némettel is!? – incselkedett Tamásban az ördög. – Hisz bő nyolcszáz éve a szászok is Erdélyben élnek, vagy tévedek?

– Ettől eltekintettek. Ezt nem kérte közülük senki... Mondja csak, nincs magának valami írott anyaga a román felvilágosodásról?

– Néhány éve kisebb tanulmányt írtam hasonló témában.

– Nagyszerű! Be tudna illeszteni néhány oldalt a disszertációjába?

– Hova?

– Az elejére!... A végére!... Bárhova!

– De hát nem erről szól a doktorim!

– Mit számít az!?... Az a fontos, hogy jelenthessem: Megcsinálta! Végrehajtotta a parancsot!

Tamás közel tízévnyi kutatómunkájának bevezetőjébe betoldott tizenkét sort a román illuministákról. (Zárójelben azért hadd jegyezzünk meg, hogy felvilágosító mozgalom az ortodox világban, így a románoknál sem volt.)

A kikényszerített intervenciótól számított harmadik héten – álmosolyokkal és álságos gratulációkkal – a kincses város tudományegyetemének rektori szobájában átnyújtották Tamásnak a filozófia doktora diplomát.

Hogyha később barátai, ismerősei néha arra kérték Tamást, mesélje el hányattatásait, Canossa járatását, mindig így fejezte be a megalázó történetet:

„Nem él harag a szívemben. De a kisemmizettség, a nyelvtiprás, a gyalázkodások, megalázásunk és kiutálásunk... Egy ideje mintha baljós tüneteket észlelnék magamon – légszomjam van.”

Aniszi Kálmán