Reformáció és egyházszervezet

A reformáció 500 éves jubileuma kapcsán a reformáció szellemiségével nem lenne összeegyeztethetetlen az  önvizsgálat kérdése: vajon egyházszervezetünk jelenlegi formája mennyiben felel meg a reformátori mértéknek? Mi az oka annak, hogy a helvét irányú reformáció egyházszervezet formájára és az egyház kormányzására irányuló igénye nálunk csak részben és aránylag későn éreztette hatását? Hogyan értékelhető az a körülmény, hogy még a magyar református egyháztestek, illetve részegyházak között is vannak egyházszervezeti különbségek, és a sajátosságok megőrzése az egységtörekvése ellenére is időnként előtérbe kerül? Milyen körülményekre vezethető vissza, hogy szinte valamennyi európai protestáns egyház szervezeti formáját tekintve már a kezdetektől egy fajta „hibrid” alakzatot mutat, azaz szervezetei formája nem feltétlenül és nem maradéktalanul tükrözi a konfesszionális-teológiai felismeréseket és alapokat? Melyek azok a bibliai, teológiai és reformátori impulzusok, amelyek érvényesítése elengedhetetlen lenne az egyházszervezet felülvizsgálathoz és szükség szerinti revíziójához?

 A reformáció fél évezredes történetére való emlékezés jegyében számos kérdés új megvilágításba került. Tudományos kutatások eredményeinek köszönhetően korábban megfellebbezhetetlennek vélt értelmezési keretek és narratívák kerültek, és kerülnek folyamatosan elbúcsúztatásra.[1] Ennek szellemében, s mintegy elöljáróban le kell szögeznünk: a reformáció nem hirtelen, derült égből villámcsapásként robbant be a késő-középkori nyugati keresztyénség és társadalom életébe, hanem teológiai, társadalmi és politikai fejlemények összefüggéseként jelentkezett. Ugyanígy az egyházszervezet kérdésében is sokrétűségről, dinamizmusról, meglévő struktúrák megőrzéséről vagy új szempontok szerinti átalakításáról beszélhetünk, egyszóval olyan folyamatról, amelyet a hitbeli-teológiai meggyőződés és a politikai érdekérvényesítés egymásnak feszülése, a regionális szociokulturális adottságok és territoriális jogérvényesítési szempontok alakítottak.[2]

1. Egyházszervezeti formák sokfélesége a reformátori egyházakban

Az egyház szervezeti formája és vezetése a reformáció korában nem kizárólagosan teológiai felismerések függvényében alakult, noha a meglévő jogi keretek és struktúrák értelmezésében, szükség szerinti átalakításában és további alkalmazásában meghatározó szerepük volt a hitbeli szempontoknak. Legfőbb ilyen teológiai szempontnak az egyház szervezeti formájára nézve tisztségértelmezést tekinthetjük: a cél az egyház szervezetének és vezetésének kiszabadítása volt az ó-hit sákramentumként értelmezett, a papszentelés által átruházott püspöki-papi tisztség hierarchikus rendszeréből. Ez viszont egyet jelentett a régi egyház (értsd tridentinum előtti katolikus egyház) működő hivatali struktúrájából való kiszakadással. Ellenben az új hit követőinek szervezett formában való életét és hitgyakorlását továbbra is biztosítani kellett. Ennek következtében felértékelődött a fejedelem, a világi felsőbbség, illetve a városi tanácsok szerepe az egyház kormányzásában és a hitgyakorlás feltételeinek biztosításában. Ez a folyamat viszont, mint ismeretes, nem egyszer konfliktusokkal, versengéssel, a kompetenciák lehatárolásának igyekezetével járt, de újabb teológiai felismerésekhez is vezetett. Ugyanakkor továbbra is meghatározók maradtak a késő-középkorból ismert és bevált, működőképesnek tűnő strukturális elemek, korábbi kánonjogi szabályozások, amelyek új teológiai és politikai szempontok szerinti további alkalmazása egyházszervezeti formák sokféleségét hozta magával. Fontos megemlíteni: még mielőtt a reformátori hitvallások megfogalmazásra kerültek, s azok egyházszervezeti formákra való normatív igényét érvényesíteni lehetett volna, a reformátori keresztyénség ama feladat előtt találta magát, hogy hitéletét és ennek követkeményeként a vallás gyakorlásának szervezeti formáit, s ezzel összefüggésben a polgári életvitel rendjét valamilyen módon szabályozza.

Érdemes ezt az ambivalens jelenséget néhány példán szemléltetni. Luthernek például 1522-ben különös nézetkülönbsége támadt Karlstadtal, egyetemi kollegájával, a templomi képek tekintetében. Míg Karlstadt a képek minden áron való eltávolítását követelte a második parancsolat szellemében – nem kis zavart támasztva Wittenbergben, úgy, hogy egy idő után eltiltották őt a prédikálástól −, addig Luther az egész ügyet másodlagos kérdésnek tekintette.[3] Álláspontját a böjt időszakában tartott prédikációiban (ún. invokavit-prédikációkban)[4] fejtette ki, amelyek hatása messze túlmutatott a helyi és aktuális krízisen.[5] Luther különbséget tett a hit szempontjából belső és külső, lényegi és szekundér kérdések között. A lényegi kérdés a hit számára a kegyelemből hit által való megigazulás, annak megtapasztalása, hogy a bűnös ember számára Isten bűneitől való szabadítást ígér. Ehhez képest az egyházi élet minden reformja és struktúrája másodlagos jelentőségű. Nyilván a gyülekezet életének jó rendje, illetve az egyház szervezeti formája számára sem volt mellékes – de csak akkor érdemes változtatni rajta, ha ezt megelőzi a hittapasztalat, illetve hitbeli felismerés és megerősödés. Ellenkező esetben – vagyis felületes hit esetén – azt gondolná az egyház szervezeti reformja körül tüsténkedő ember, hogy a szervezeti kérdésen áll vagy bukik a reformáció ügye. A lényeg az egyén személyes hite − a templom díszítése, a szervezeti és kormányzati kérdések másodlagosak. Nem véletlen, hogy a lutheri reformáció egyházai − különösen az Ágostai Hitvallás 7. artikulusa alapján – az egyház elégséges ismetető jegyeinek tartják az evangélium tiszta hirdetését és a sákramentumok rendeltetésszerű kiszolgálását.

[[paginate]]

Kálvinnál viszont kiemelt hangsúlyt kap az egyházi élet külső rendjének és formájának alakítása, jóllehet nála is központi szerepe van a kegyelemből hit által való megigazulásnak, valamint az egyház ismertető jegyeinek. Ez két kérdés körül konkretizálódik: az egyik az egyházi élet rendje, a másik az egyház vezetése. Kálvin szerint mindkettő az egyházra tartozik, alapja és letéteményese a gyülekezet, mint az egybegyűlt hívők közössége (congregatio).[6] Ez a közösség hivatott az egyház ügyeit rendezni, azaz meghatározni, hogy ki vagy kik illetékesek vezetni az egyházat és gyakorolni az egyházfegyelmet. Kálvinnak ez a teológiailag megalapozott elképzelése mégsem valósulhatott meg maradéktalanul a korabeli Genfben; az 1541-es egyházi rendtartást oly mértékben módosította városi tanács, hogy abban a saját érdekei kerüljenek érvényesítésre.[7] Ezt a rendtartást – mivel túlzott beavatkozás kivédésére Kálvinnak jelentősebb politikai befolyása nem volt a városban – csupán 1561-ben sikerült némiképpen korrigálni.[8] A városi tanács befolyása leginkább abban érvényesült, hogy az egyházi élet vezetéséért felelős „vének” (egyháztanács-tagok) nagy részét a városi tanács delegálta vagy ugyanazon személyek töltötték be a tisztségeket a városi tanácsban és az egyháztanácsban. Ennek következtében aztán az egyházfegyelmet – amelyet Kálvin belső gyülekezeti ügynek szertett volna megtartani – a gyakorlatban a magisztrátus tagjai, illetve delegáltjai gyakorolták.  S bár Kálvin végig a kompetenciák megosztásán és elhatárolásán, s ezzel az egyház életének a politikai közösség életéről való leválasztásán fáradozott, a korabeli városállam társadalmi és politikai berendezkedése azt eredményezte, hogy a politikai hatalom birtokosai a kelleténél nagyobb mértékben avatkoztak be az egyház belső életébe. Másfelől viszont maga Kálvin is sokkal rugalmasabbnak bizonyult bizonyos szervezeti kérdésekben, mint ahogyan azt az utókor feltételezi. Ez abban mutatkozott meg, hogy Kálvin egyrészt végtelenül fontosnak tartotta az egyházi rendtartást és küzdött annak leértékelése ellen, másrészt viszont nem kívánt helyet adni a szervezeti kérdések túldimenzionálásának, öncélúságának. Míg Luther a hívő ember lelkiismeretét tartotta elsődlegesnek, s a szervezeti kérdéseket másodlagosnak, addig Kálvin a hívők közössége felől indul ki, s azt vallotta, hogy a közösségi élet szabályozása, illetve a szervezeti kérdések és emberi rendelések nem terhelhetik meg a lelkiismeretet, s nem állhatnak az Isten dicsőítésének útjába.[9] Ilyen értelemben Kálvin valóban Luther tanítványának bizonyul, de az is igaz, hogy második genfi periódusában sokkal mértéktartóbb hangot üt meg és türelmesebb, mint az elsőben. A szervezeti kérdések nem elengedhetetlenek az üdvösséghez − Kálvin szerint −, s nem képezhetik a vallás gyakorlásának alapját. A szervezeti formák jobbíthatók és időnként jobbításra is szorulnak, időnként felül kell vizsgálni őket eredeti rendeltetésük mértéke alatt, különösen ha a bizonyos szervezeti megoldásokat létrehívó vagy kikényszerítő társadalmi-történelmi helyzet már megváltozott (pl. püspöki tiszt megtartása egyes református egyházakon belül). Ezért volt képes Kálvin adott esteben ideális elképzeléseit feladni, de egyúttal tovább keresni a teológiai igazságok érvényesítésének lehetséges módjait.[10]  

Egyházszervezet kérdésében a lehető legkevésbé kidolgozott szabályozást Zürichben találjuk. Bullinger idején a városi tanács sokkal nagyobb befolyást kívánt gyakorolni az egyház, illetve a lelkészek felett, főleg politikai tekintetében. Ez értehető is volt Zwingli politikai aktivizmusa, valamint a vesztes 1531-es kappeli csata után, amelyért a város nagyrészt a lelkészeket tette felelőssé. Egyházi ügyek szabályozásaként 1532 után is csupán a városi tanács rendelkezéseiben találunk előírásokat a lelkészek alkalmazása és hivatali kötelességei vonatkozásában, házassági bírósági kérdésekben és általános fegyelmi ügyekben. Bullinger is úgy vélte, hogy a polgári életvitel erkölcse, a fegyelmi és a házasságjogi kérdések a városi tanács joghatósága alá tartoznak, amelynek feladata a közrend fenntartása, beleértve az igaz vallás védelmezését is a keresztyén városállamban.[11] Bullinger számára az igehirdetés szabadsága jelentette a kardinális kérdést.[12] E tekintetben nem ismert kompromisszumot, nem tolerálta a politikai hatalom beleszólását, s fent kívánta tartani az igehirdetőnek a jogát arra, hogy a prédikátor prófétai tiszténél fogva és az Ige fényében, ha kell, foglaljon állást közéleti kérdésekben.[13] Az „egyházvezetés” fogalma viszont – egyes kutatások szerint[14] – nem annyira Kálvinnak, mint Buliingernek tulajdonítható, amely mögött szintén az az igény érhető tetten, hogy az egyház önmagát kormányozza. Ezt Bullingernek sem sikerül Zürichben megvalósítania, miközben két front között próbálta érvényesíteni teológiai nézeteit: egyik felől kompromisszumkészen ugyan, de a városi tanács egyházi ügyekbe való túlzott befolyását kívánta kivédeni, másfelől viszont a reformáció ún. bal szárnya, közelebbről az újrakeresztelkedők jelentettek kihívást, mely mozgalom a politikai hatalom mindennemű befolyását vagy felelősségét vallási kérdésekben radikálisan elvetette.

[[paginate]]

A 16. század második felében a kép még szélesebb skálát mutat. Körvonalazódik ugyan, hogy a kálvini egyházak ekkléziológiai alapmodellje a presbiter-zsinati egyházszervezet, a lutheri egyházak sajátossága inkább a konzisztoriális kormányzás (a fejedelem jogait képviselni hivatott, teológusokból és jogászokból álló testület), a valóságban nem beszélhetünk külön református és evangélikus egyházszervezetről.[15] Sokkal inkább egyházszervezeti formák sokfélesége jellemző ebben a korszakban, és ez után is, ahol adott esetben a formák keveredése, szimbiózisa is előfordul, de ahol minden esetben a reformátori alapigazságok egyházi rendtartásban, kormányzati struktúrákban, illetve szervezeti formákban való érvényesítése a cél (ahogy lehet). Eklatáns példája ennek a pfalzi választófejedelemség: a III. (Kegyes) Frigyes által 1563/64-ben bevezetett egyházi rendtartás a két típus, s református és evangélikus modell ötvözését mutatja.[16] Tartalmi kérdésekben, azaz teológiai és hitgyakorlás kérdésében az egyházi rendtartás (istentiszteleti rendtartás, a sákramentumok kiszolgálásának rendje, Heidelbergi Káté és az imádságok) egyértelműen református, kálvini elköteleződést mutat. Az egyház szervezeti felépítése tekintetében viszont a választófejedelem meghagyja az elődje, Henrik Otto által bevezetett lutheri konzisztoriális felépítést, ahol az egyháztanács paritásos alapon teológusokból és világiakból áll, s akiknek mint egyházkormányzati szervnek az a feladata, hogy gondoskodjanak a lelkészek alkalmazásáról, a gyülekezetek vizitációjáról, valamint az egyházfegyelmi kérdésekről. S bár III. Frigyesről nem mondható el az, hogy stratégiai megfontolásból vezeti be a református hitet (mint egykor a genfiek, Kálvin előtt), sőt, az igaz református vallás ügyéért több fórumon is ő kíván felelősséget vállalni, mégis az egyház belső ügyeibe való beavatkozás tekintetében visszafogottságot mutat.[17] A generálszuperintendens tisztsége viszont megszüntetésre kerül, a gyülekezetekben pedig elkezdődik a presbitériumok felállítása. Ez a folyamat viszont megtorpan – Christoph Strohm kutatásai szerint[18]−, amint utódja, VI. Lajos 1577-től újra visszavezeti a lutheránus hitet, s úja felállításra kerül a generálszuperintendensi tiszt, s ezzel a presbitériumok hatásköre is visszaszorul.

A német választófejedelemségek és őrgrófságok területén a későbbiekben is gyakran előfordult, hogy a fejedelmek gyakran változtatták vallásukat, a gyülekezetek viszont − ellentétben az augsburgi vallásbéka irányelvével − maradtak a református hiten, a felsőbbség csupán a szervezeti struktúrákon (pl. konzisztóriumon) keresztül érvényesítette a felsőbbség a maga kegyúri jogait. Mindez azt bizonyítja, hogy a szervezeti kérdések nem mindig teológiai felismerések függvényében alakultak, bár teológiailag ez lett volna a kívánatos. A kálvini presbiteri-zsinati egyházkormányzati elv tisztán sem Genfben, sem a német birodalom református vidékein nem valósulhatott meg. Erre csupán ott kerülhetett sor, ahol hiányzott a felsőbbség vagy a városi tanács erős befolyása, vagyis az üldözött a reformátusok között, amint azt a francia reformátusok 1559-es rendtartása (a „Discipline ecclésiastique”) vagy a holland és vallon egyházak 1571-es Emden-i zsinati végzései bizonyítják. 

A magyar református egyház tekintetében is elmondható, hogy az egyházszervezet alakulása társadalmi, politikai és kulturális tényezők függvényében alakult.  Révész Imre már 1935-ben kénytelen megállapítani, hogy magyar református egyház alkotmánya igazán nem tekinthető presbiterinek,[19] az egyház szervezete a püspöki és a zsinat-presbiteri rendszer egészségtelen keveredése maradt. Ugyancsak Révész Imre hívja fel a figyelmet arra, hogy Kálvin egyházalkotmányát a magyar református egyház a reformációval egyáltalán nem vette át, így a XVI. századtól az egyház kormányzását és fegyelmezését a lelkészek végezték, élükön az esperessel és a püspökkel, akiket a világi hatóság meglehetősen támogatott. A reformációt követően nem alakult külön városi és külön egyház-tanács. Az egyház ügyeit a városi tanács intézte és azt a saját jegyzőkönyveibe foglalta.[20] A XVII. században a presbitériumok még ún. "papi testületek" voltak, az esperesek, illetve a püspökök mellé rendelt tanácsadó konzisztóriumok. Az egyháztagok sorából az egyházközség által választott presbitériumok – kálvini értelemben −, csupán olyan helyeken kezdtek megalakulni, ahol a világi hatóság nem református vallású volt. Az általános gyakorlat az volt, hogy a helyi presbitériumok felállítását megelőzték a regionális egyházi testületek, szuperintendenciák és szeniorátusok megszervezése.      Végül a világi felsőbbségnek a protestantizmussal szembeni ellenséges magatartása tette elvileg és gyakorlatilag is indokolttá a presbiteri rendszer kialakítását. De ennek ellenkezőjére is van példa: Erdélyben gyakran a fejedelmek (pl. Kemény János, Apafi Mihály) kezdeményezésére és intézkedésére került sor presbitériumok felállítására.[21] Ott, ahol erre sor került, a presbitériumoknak mint elöljáróknak a feladata volt az ekklézsia igazgatása, a lelkek erkölcsi életének felügyelete, a lelkipásztor segítése egyházfegyelmi kérdésekben, s általában a gyülekezet jó rendjének biztosítása volt. Törvényileg Magyarországon csak az 1791-es budai zsinat rendelte el a presbitériumok szervezését, de ezt a rendelkezést meggyöngítette az a körülmény, hogy a patrónus hivatalból tagja lehetett a presbitériumnak. De mivel ez a törvény nem nyert szentesítést, így sok helyen csak a XIX. század folyamán alakultak meg a presbitériumok − de addig, míg erre sor került a közgondolkodást annyira meghatározta az újkorban kialakult népképviseleti elv, hogy már nem a reformátori teológiai alapok, hanem többnyire a társadalomszervezési elvek és a hatalommegosztás politikai gyakorlata szolgáltak minta gyanánt a presbitériumok felállítására, majd a további egyházkormányzati szervek struktúrájának kialakítására.[22]

[[paginate]]

A fenti példák alapján is igazat kell adnunk Judith Becker találó megállapításának,[23] miszerint a reformáció századában a református egyházalkotmányok és szervezeti modellek három nagy csoportba oszthatók: (1) a felsőbbség megbízása alapján készített, de a felsőbbség által kiadott egyházi rendtartások (pl. Genf, Pfalz); (2) a felsőbbséggel való közös megegyezés alapján készített rendtartások (ott ahol a felsőbbség nem református volt, pl. Johannes a Lasco által a londoni gyülekezetnek készített rendtartás); valamint (3) az autonóm vagy üldözött egyházak, akár felsőbbséggel szemben kialakított rendjének (pl. francia, holland-vallon) kategóriáiba. Hogy hol melyik szervezeti forma érvényesült, azt az egyház politikai-társadalmi szervezeten belüli reális helyzete határozta meg azt. A kontextus tehát meghatározó volt arra nézve, hogy az egyházról és az egyház kormányzásáról vallott reformátori nézetek a valóságban hogyan ölthetnek formát, és hogy az egyház a felsőbbségnek milyen szerepet szán ügyinek igazgatásában. További példák bizonyítják, hogy ezt követően még tovább differenciálódtak a szervezeti modellek, rendtartások. Következtéséként viszont levonható, hogy a reformtori teológiai felismerések egyház életében és rendjében való érvényesítésének igyekezetén túl a kardinális kérdés politikai természetű volt: milyen mértékű legyen vagy lehet a világi felsőbbség szerepe az egyház életében? Elvárható és megengedhető, hogy a politikai hatalom képviselője befolyással bírjon az egyház tanítását és hitgyakorlatát érintő kérdésekben, dogmatikai kérdések eldöntését is ideértve (ius in sacra), vagy elegendő illetve az lenne kívánatos, ha csupán a külső (pl. anyagi, jogi, fegyelmi, felügyeleti) feltételek biztosítását vállalná át (ius circa sacra)? Egyik vagy másik modell érvényesítésért, vagy éppen az ellen folytatott küzdelem, valamint a kérdés értelmezése körüli vita hosszú időn át meghatározta az európai protestantizmus történetét.[24] S bár a XX. században a legtöbb ország politikai és társadalmi berendezkedése oly mértékben változott meg, hogy megszűnt a jogalapja az állam részéről mindkét joghatósági modell érvényesíthetőségének, az egyház és állam, vallás és politika kapcsolatáról való felfogást, társadalmi és egyházi közgondolkodást valamilyen szinten mind a mai napig meghatározza.

 2. A reformátori egyházszervezet(ek) teológiai mélyrétege

A 16. században az egyházi élet rendjét tehát külső és belső tényezők[25] alakították: belső tényezőknek tekinthetjük azokat a teológiai felismerésből származó törekvéseket, amelyek nagyon korán az ún. istentiszteleti rendtartások (ágendák), valamint az evangélium tiszta tanítását szolgáló teológiai szövegek (igehelyek gyűjteményei, katechizmusok, később hitvallási szövegek) formájában és tartalmában jelentkeztek; ezek mellett nem leértékelendők azon külső előfeltételek sem, amelyek − mint láttuk − a meglévő politikai, társadalmi és jogi keretfeltételek mentén befolyásolták az egyház kormányzásának óhajtott vagy éppen reálisan megvalósítható rendjét.

Az egyház vezetésére és szervezeti formájára nézve meghatározó, lényegi teológiai felismerés a reformáció egyházértelmezése volt. E szerint az egyház nem a Krisztus földi helytartójának (vicarius Christi) fősége alatt, papok és püspökök hierarchikus rendjébe szervezett üdvközvetítő intézmény, hanem communio sanctorum, a választottaknak olyan közössége, akinek feje nem valamely tisztségviselő, hanem maga Jézus Krisztus. A hívőnek − a megkereszteltek egyetemes papsága alapján – közvetlen és személyes kapcsolata van Krisztussal, mint feltámadott Úrral, aki a Szentlélek által részesíti az ő jelenlétében a hívő embert. Ez az egyházértelmezés nemcsak a kegyességi kultúrában hozott változást (pl. a szentek tiszteltének elvetése), hanem szakítást jelentett az egyház hierarchikus felépítésével – jóllehet hangsúlyozni kell, hogy ez a  változás nem jelentette az Istentől rendelt tisztségek és a gyülekezet jó rendje iránti igénynek az elvetését. Ugyanakkor ez a teológiai alapállás megszüntette a klérus és a laikus rétegek közötti korábbi minőségi különbségtételt, és felértékelte a világi struktúrák közötti életvitel és munka értékét. Jézus Krisztus igazi egyháza – s ebben a reformátorok egy nézeten voltak – tulajdonképen nincs is ráutalva semmilyen szervezeti és kormányzati struktúrára, mert lényegét tekintve lelki természetű és emberi-világi megtapasztalás számára nem hozzáférhető valóság. Isten Országában, az egyház e szemeink elől elrejtett valósága számára tökéletesen elegendő a minden hívők egyetemes papsága, nincs szükség más evilági rendszabályozásra vagy szervezet struktúraalkotásra. Földi megvalósulási formájában viszont – mint a megkeresztelt hívők közössége − az egyház be van ágyazva az evilági élet keretei közé. Isten az emberi életet a teremtett világában ún. rendek (ordines) által kívánja segíteni: a keresztyén élet az egyház (ecclesia), a polgári-politikai közösség (politia) és a (nagy)család (oikonomia) keretei között valósulhat meg. S bár az evilági élet struktúrái Isten teremtő akaratára vezethetők vissza, azokra az ember bukása óta mégis a bűn árnyéka vetül. Ezért a megkeresztelt hívők gyülekezeti életének rendje, annak formája és az egyház kormányzása nem mellékes kérdés: a reformátorok ezért keresték tehát az egyházi élet biztosításának lehetőség szerint kiszámítható és fenntartható jogi-szervezeti formáit.

Hogy az egyház rendjének biztosításához megfelelő tisztség, illetve tisztségek szükségeltetnek, nem volt kérdéses a reformátorok előtt.[26] Míg Luther ehhez ilyen „lelki tisztségként” a prédikátori tisztet elegendőnek tartja, s a külső szervezeti-jogi kérdéseket rábízza a világi felsőbbségre, addig Kálvin a pásztorok, tanítók (doktorok), presbiterek és diakónusok kollegiális együttműködésében és egymást kiegészítő szolgálatában látja a jó rend biztosításának a garanciáját. De újból csak Kálvin teológiai látásának realizmusára, tisztségértelmezésének dinamikus voltára, valamint a szervezeti kérdések revideálhatóságára utal, hogy míg a genfi rendtartás külön rendkét (ordre) kezeli a pásztorok és a doktorok tisztét (bár az utóbbi rövidebben, s összefüggésben az elsővel), az Institutioban együtt tárgyalja őket, több helyen szinte összeolvad a két tisztség.[27] A tisztségre való elhívás viszont nem juttatja a tisztségviselőt különös képességek birtokába és nem jogosítja más hívők feletti hatalom gyakorlására. A tisztség csupán bizonyos feladatok ellátására jogosít fel. Ilyen és csakis ilyen értelemben, szintén a jó rend fenntartása érdekében szükség lehet a tisztségviselők között bizonyos kompetenciák megosztására, a tisztségek egymáshoz való viszonyulásának szabályozására, de soha nem rangbeli, hanem mindig funkcionális különbségek lehetnek az egyes tisztségek között. Teológiailag indokolt minőségi különbség nem lehet pl. a lelkész és a szuperintendens, illetve a lelkész és a püspök között (hisz az utóbbiak szintén lelkészek a pásztorolásukra bízott gyülekezetben). Sőt, a reformátorok szerint Isten előtt és az egyetemes papság értelmében a tisztségviselő és a hívő között sincs különbség. Viszont a gyülekezet élete és működése érdekében szükség van a tisztségre való elhívásának, a megerősítésnek, a felhatalmazásnak, valamint szolgálatok számonkérésének és egymáshoz való komplementer viszonyulásának valamilyen szervezet rendjére.

[[paginate]]

Már említésre került, hogy a reformáció kezdeti szakaszában hitvallási iratok nélkül, meglévő strukturális szerkezeti formák és kánonjogi elemek átfunkcionálásával, a realitásokat figyelembe véve volt kénytelen biztosítani az új hit közösségi életének működését. A 16. század második felében sorra megszülető, s egymást követő reformátori hitvallások viszont, több helyen az egyházi rendtartások részeként, annál nagyobb normatív szerepet kaptak az egyház szervezeti életének alakításában. A hitvallás, mint a Szentírás mellett „másodlagos tekintélyforrás”[28] jelentette a helyes mértéket az Írás helyes értelmezésére, az igehirdetésre, a tanításra, a sákramentumokkal való élésre, az egyház szolgáinak elhívására, az egyházi szertartásokra és a kegyesség gyakorlására stb. nézve. Sőt a reformátori hitvallások esetén az egyházi rendtartás már összekapcsolásra kerül a hitvallás szövegével, vagy annak részeként, az egyházról és a sákramentumokról szóló tanítással összefüggésben (pl. II. Helvét Hitvallás 18. és 22. rész; Heidelbergi Káté 81−85; Skót Hitvallás 18−20 stb.) kerül rögzítésre. Tartalmi tekintetben pedig e rendtartások – amint Paul Jakobs mai napig időszerű összegzése[29] is mutatja – három kérdéskör köré épülnek, s egyben a keresztyén élet három dimenzióját képezik. Ezek: (1) a tisztségek és a gyülekezet kormányzása, (2) a gyülekezetek egymáshoz való viszonya, vagyis az egyház zsinati felépítése, (3) valamint a gyülekezet életrendje, az egyházfegyelmet is beleértve. (1) A tisztségek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a reformátori hitvallások minden tisztséget szolgálatként definiálnak, elismerik a tisztségek többféleségét, de minden tisztséget Krisztus fősége, azaz Krisztus páratlan (s egyben hármas: prófétai, főpapi, királyi) tisztsége alá rendelnek.

Minden tisztség (legyen az pásztori, őrállói vagy diakóniai tisztség) alapja a Krisztus tisztsége, a Krisztus-testben való részesdés által nyeri el létjogosultságát, a fej (Krisztus) funkciójaként fejtheti ki tevékenységét, s csak együtt, egymást kiegészítve hivatottak a gyülekezet vezetésére. Közöttük minden alá- vagy fölérendelés, hatalmi függőség, „egy-emberes-szisztéma” az egyház képviselete vagy a terhek hordozása tekintetében eleve ki van zárva. (2) Az egyház zsinati felépítése tekintetében újból érdemes hangsúlyozni: a református teológia és a református hitvallások egybehangzó alapállása e tekintetben az, hogy a gyülekezetekből álló egyház „alulról”, a Krisztus-testnek adott kegyelmi ajándékokból épül fel. A presbiteri-zsinati jelleg nem egy demokratikus népképviseleti elvből, még csak nem is valamely (más felekezetnél is fellelhető) szinodalizmus-elvből, hanem a hívő gyülekezetek egymással való lelki közösségének igényéből származik. Minden demokratikus elvekre tévesen hivatkozó igyekezet és ma már normalitásként kezelt torz egyházi gyakorlat (pl. amikor az egyház quasi egyházparlamentet működtet vagy a különböző szintű egyházi hivatalok hatóságként regnálnak a gyülekezetek felett), az alap és a következmény felcseréléséből[30] származik: vagyis Krisztus, mint minden tisztség alapja és ős-oka helyére az így-vagy úgy kialakított és kialkudott egyházszervezet lép, ez lesz öncélú és domináns, s mint ilyen már nem a gyülekezetek épülését szolgálja. Így a Krisztusra való hivatkozás is csupán az önigazolást szolgálja. (3) Végül életvitel és fegyelem tekintetében érdemes megemlíteni, hogy a reformátori hitvallások olvasatában az egyházfegyelem kérdésében – későbbi interpretációkkal és mai napig élő konnotációkkal ellentétben – nem a rigorózus büntetésen, a kirekesztésen, még csak nem is a nevelésen volt a főhangsúly. A fegyelem és a fegyelmezés csak egy szelete volt a gyülekezet teljes, hitből és önként magára vállalt életrendjének, és annak többi elemével – az imádsággal, a betegek gondozásával, a szegényekről való gondoskodással, a tisztes életvezetéssel, családi és házasélettel – együtt nyerte el igazán értelmét. Vagyis az isten tisztelete nem áll meg az istentiszteleti áldással, az úrvacsorától való elbocsátással, hanem folytatódik a megszentelt élet terén. Az előbbi az utóbbiban fejtheti ki hatását, a családban, házasságban, polgári-politikai közösségben, munkában stb.

E három dimenzió összefüggése világít rá arra, hogy a reformátorok és a reformátori hitvallások miért tekintették oly kardinális kérdésnek az egyházi élet rendjét, szervezeti felépítésének formáját, világban való megjelenésének és szolgálatának alakítását. Abból a felismerésből, hogy a Szentlélek által jelen levő Krisztus az igehirdetés, keresztség és úrvacsora által az ő életüket meghatározza, s annak „formát ad”, ezzel el is indítja őket a hívők közösségi életének formálására. S bár az ó-ember még jelen van, nem lehetetlen kívánságainak ellent állni, a bűn ellen küzdeni. Viszont a megváltott és megszentelődés útjára lépett (ma így mondanánk: hittapasztalatok alatt formálódó) ember felhatalmazást nyert arra, hogy saját életétvitelét, egyházi és polgári közösségi életét alakítsa – nem a saját elképzelése szerint, hanem mindig az Ige mértéke alatt. Ennek az igére figyelő és sákramentumokból táplálkozó „formálásnak” alapja, oka, célja és tartalma a Krisztus képe: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18).

Röviden összefoglalva ez az a „teológiai mélyréteg”, amely alapját képezte minden olyan törekvésnek, amely az egyház szervezeti életét biztosítani kívánta különböző történelmi korszakokban, s ma is úgy viszonyulhatunk hozzá, mint olyan reformátori alaphoz, mely egy fajta kontinuitást mutat az idők során. Ugyanakkor ez a „teológiai mélyréteg” akkor élt át valamilyen transzformációt (akár további teológiai elmélyítést, akár torzulást), amikor az volt a feladat, hogy az egyház szervezeti életének konkrét formája kerüljön rögzítésre, adott társadalmi és kulturális, politikai és jogi keretfeltételek között.

[[paginate]]

3. Következtetések, maradandó impulzusok

A reformáció századától kezdve a reformátori keresztyénség szervezeti életét egyfajta dinamizmus, ugyanakkor feszültség jellemzi.

Dinamikus kell, hogy legyen az egyház szervezeti rendje a reformátori felismerések és teológiai örökség folytonossága (a „teológiai mélyréteg”) értelmében. Létjogosultsága abban áll, hogy a szervezet mennyiben építi a gyülekezetet, mennyiben segíti, teszi lehetővé és biztosítja a hit egyéni és közösségi megélését. Ezért időről időre felül kell vizsgálni a szervezeti kérdéseket ama kritérium szerint, hogy az emberi rendelések − még ha korábban hittapasztalatok alapján vagy egykori társadalmi-történelmi realitások figyelembe vételével kerültek is rögzítésre − mennyiben segítik az Isten igaz tiszteletét, a hit gyakorlását, a gyülekezet épülését, s általában az együttélés jó rendjét. Az egyház külső rendje tehát nincs egyszer s mindenkorra rögzítve – az a hívő közösség számára a tárgyalás és a konszenzuskeresés tárgyát kell, hogy képezze, s egyúttal nyitott kell legyen a megújulás, a revideálás, a jobbítás előtt. Az egyház mindenkori szervezeti formája interakció eredménye lehet: bibliai és teológiai igazságok valamint szociokulturális, jogi és politikai adottságok feszültségében, kölcsönhatásában, egymásra  vonatkoztatásában formálódik. De az interakció egyúttal jelentheti más tudományok, például a jog és a szervezetfejlesztés, illetve vezetés, a szociológia és a gazdaságtudományok eredményeinek és tapasztalatainak teológiailag reflektált igénybe vételét, egyházi hasznosítását. A kiinduló alap mindig a teológiai felismerés – de nem lehet nem tudást venni az egyház környezetének változásairól. Az egyház ma is rá van utalva arra, hogy számoljon a világ realitásaival, a jelen társadalmi és kulturális adottságaival, s ezekre reflektálva keresse, formálja küldetése teljesítésének feltételeit. Egy statikus, fenti dinamizmust lefojtó, önvizsgálat és interakció nélküli egyházszervezet öncélúvá lesz, amely azon túl, hogy vétkesen megterheli a hívő ember lelkiismeretét, önfenntartásához hihetetlen anyagi és más erőforrásokat emészt fel, s végső soron csak életszerűtlen hagyományok ápolását, rangok és hatalmi pozíciók konzerválását tudja felmutatni.

Feszültséggel terhelt kapcsolatokban működik, formálódik az egyház külső rendje és szervezeti jellege, méghozzá két fronton. Egyrészt egyetlen korszakban sem térhetett ki a reformátori keresztyénség ama kérdés elől, hogy milyen legyen viszonya a politikai hatalommal. Mint láttuk, az egyház és a világi felsőbbség kapcsolata történelmileg többféle modellt mutat, s e kapcsolatok függvényében alakultak az egyházszervezeti formák. A reformátoroknak és a reformátori hitvallásoknak viszont mindig konkrét elképzelése és határozott álláspontja volt arról, hogy mi lehet a világi felsőbbség szerepe az egyház kormányzásában, s meddig mehet el a politika az egyház belső ügyeinek intézésében. És ha adott körülmények között engedményeket is kellett tenni (mint pl. Kálvinnak Genfben), az alapállás mindig a kettős kormányzás elve volt, vagyis a (lelki és politikai) kompetenciák egymástól való elhatárolása és az a törekvés, hogy a gyülekezet lehetőség szerint maga kormányozza önmagát, s törekedjen arra, hogy maga határozza meg belső életének és szertartásainak, tanításának, a kegyesség gyakorlásának és a hitből fakadó életvitelnek a rendjét. Ehhez a világi felsőbbség biztosítsa szabadságát, biztonságát és a jogvédelmet. A modernnek, demokratikus jogállamnak tartott társadalmakban ez az igény továbbra is érvényesíthető, és érvényesíteni is kell. De az egyház csak olyan partneri kapcsolatba mehet bele a mindenkori államhatalommal, amely nem arra kívánja használni az egyházat, hogy a maga legitimációs problémáin vallásos szólamokkal, moralizáló gyámkodással vagy keresztyénnek tűnő értékrend adminisztratív eszközökkel való erőltetésével próbáljon úrrá lenni. És fordítva, az egyház sem várhatja azt, hogy majd ez a kapcsolat kompenzálja politikai és anyagi eszközökkel hitbeli elbizonytalanodásának, társadalmi súlyvesztésének vagy hitelességi problémáinak hiányosságait. Teológiailag pedig végképp nem legitim szervezeti kérdésekben olyan adminisztratív eljárások,  megoldások, vezetéstechnikai vagy érdekérvényesítési eszközök átvétele és egyházi adaptálása, amelyek a hívők közösségének természetétől, illetve az egyház egyház-jellegétől idegenek. (Sajnos, erre időről időre volt példa, akár az egyház jelenkor-története során is). Az egyensúlynak a megtalálása, illetve az egyház-állam partneri együttműködésének józan alakítása nem feszültségmentes terület – a feszültségek feloldása viszont nem képzelhető el teológiai tisztázódások, és a hit józan mértéktartása nélkül. Az együttműködés célja továbbra is a „jó rend”, illetve a közjó munkálása lehet – feltétele pedig a szabadság és a függetlenség megőrzése mindkét oldalon.

Másfelől viszont feszültség tapasztalható egy másik fronton is: az egyházkormányzat és a gyülekezetek kapcsolatában. A modern, demokratikus jogállamban a világi felsőbbség joga a vallás meghatározására (a ius reformandi vagy a cuius regio, eius religio elvek értelmében), valamint a kegyúri jog gyakorlása végkép a múlté. A társdalami berendezkedés átalakulásával viszont úgy tűnik, hogy az egyház és állam korábbi szembenállása, illetve antagonizmusa nem szűnt meg, csupán átalakult. Ugyanakkor az önkormányzatiságra törekvő egyház és a jogait érvényesíteni akaró felsőbbség közötti ellentét helyén vagy e mellett kialakult egy újabb feszültségzóna: az egyházkormányzati szervek (az egyházi bürokrácia) és a gyülekezetek ellentéte. Az újkorban, más társadalmi szervezetekhez hasonlóan, a reformátori egyházak is olyan intézményes szervezeti jelleget öltöttek magukra, ahol a működésnek rögzített szabályai, a döntéshozatalnak és a döntések végrehajtásának formalizált mechanizmusai vannak, s ez által olyan egyének és gyülekezetek feletti jogképességgel rendelkező szociális képződményekké váltak, amelyek saját dinamikával rendelkeznek, állandóan alkalmazkodnak környezetükhöz, túlélnek embereket, nemzedékeket, s úgy tűnik, demográfiai érelemben megszűnő lokális gyülekezeteket is. Viszont egy egyházfőhatóságként fellépő egyházigazgatási szerv vagy az egyházközségek jogainak a közegyház státuszából való származtatása végkép ellentmond azoknak a reformátori teológiai főhangsúlyoknak, amelyeket akár Kálvin, akár a reformátori hitvallások vallanak: az egyház a Krisztus teste, s  mint ilyen, azoknak a közössége, akik a feltámadott és jelen levő Krisztusban való részesedésük, illetve közösségük (unio cum Christo) alapján összetartoznak. Ez a Krisztusban való részesdés jelenti a Krisztus igaz (láthatatlan) egyházába való betagolódást is. Ez a Krisztusba és az ő egyházába való belegyökerezés, azaz hívő egzisztencia látható  módon megnyilvánul a helyi (látható) gyülekezet életrendjében: az Ige közös hallgatásában, az hitismeretekben való elmélyülésben, a sákramentumokkal való élésben, az életvitel tudatos alakításában, a javak és a terhek megosztásában – ahol, ha ez működik, a gyülekezetek egymással és általuk létrehozott fokozatos egyházi testületekkel való lelki közösségnek az igénye is kialakul. Ha van létjogosultsága az egyház szervezeti létformájának akkor ez: minden eszközzel elősegíteni és külsőképpen lehetővé tenni ennek a lelki történésnek a megélését, megvalósulását, megerősödését. Tudom és tudjuk, hogy e tekintetben sok erőtlenség és hiányosság tapasztalható egyházunkban, s a kialakult űrt sok helyen az egyház a maga szervezeti jelenlétével igyekszik pótolni… De a hitre jutott, Krisztussal és egymással való közösségként élő gyülekezeteknek nincs alternatívája – ugyanakkor mindig ébren tarthatják a néha kínosnak tűnő kérdést: mire jó az egyház szervezeti formája?

Összegzéssül egy hasonlattal élve, az egyház szervezeti formája, az egyház életének rendje és kormányzásának rendszere olyan tehát, mint a mérő-jelző vagy a lakmuszpapír: jelzi, hogy milyen teológiai igényt milyen igényességgel sikerül(t) érvényesíteni a hitben való engedelmesség és a történelmi realitások között.

Fazakas Sándor

 

[1] A mai kutatás fényében már nem kétséges, hogy időről időre a reformátorok egy-egy alakja kiragadásra került a maga késő-középkori történelmi kontextusából és az adott kor, illetve az emlékező nemzedékek érdekeinek megfelelően kerültek stilizálásra. E tendenciák ellen elsők között Ernst Troeltsch is síkra szállt. Ld. Ernst Troeltsch: Die Bedeutung des Protestantismus für die Entstehung der modernen Welt: Vortrag, gehalten auf der IX. Versammlung deutscher Historiker zu Stuttgart am 21. April 1906, München: Oldenbourg, 1906. Vö. Günter Frank / Emidio Campi (Hg.): Wem gehört die Reformation?, Freiburg-Basel-Wien: Herder Verlag, 2013; Udo Di Fabio / Johannes Schilling (Hg.): Weltwirkung der Reformation: wie der Protestantismus unsere Welt verändert hat, München: C.H. Beck Verlag, 2017; Christoph Strohm: Der Streit um die Bedeutung der Reformation, in: Jahresheft der Theologischen Fakultät der Universität Heidelberg 11 (2015/2016), 15–30.

[2] Ld. ehhez a legújabb kutatások eredményeit, pl. Johannes Wischmeyer (Hg.): Zwischen Ekklesiologie und Administration: Modelle territorialer Kirchenleitung und Religionsverwaltung im Jahrhundert der europäischen Reformationen (Veröffentlichungen des Instituts für Europäische Geschichte, Mainz 100), Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 2013; Irene Dingel (Hg.): Gute Ordnung: Ordnungsmodelle und Ordnungsvorstellungen in der Reformationszeit (Leucorea-Studien zur Geschichte der Reformation und der Lutherischen Orthodoxie 25), Leipzig: Evangelische Verlagsanstalt, 2014; Sabine Arend / Gerald Dörner (Hg.): Ordnungen für die Kirche - Wirkungen auf die Welt. Evangelische Kirchenordnungen des 16. Jahrhunderts, Tübingen: Mohr Siebeck, 2015.

[3] Ld. a kiélezett wittenbergi helyzethez Ulrich Bubenheimer: Scandalum et ius divinum: Theologische und rechtstheologische Probleme der ersten reformatorischen Innovationen in Wittenberg 1521/22, in: ZSRG 59 (1973), 263−342.

[4] Martin Luther: Acht Sermone gepredigt zu Wittenberg in der Fastenzeit (1522), WA 4, 67−350.

[5] Egyes elemzések szerint e prédikációk fordulópontot jelentenek Luther ekkléziológiájában. Ld. Georg Plasger: Das dynamische Verständnis reformierter Kirchenordnung, in: Wischmeyer: Zwischen Ekklesiologie und Administration, 83.

[6] Kálvin: Inst. IV,1,10.11.

[7] Ld. ehhez részletesen Judith Becker: Die Rolle der Obrigkeit in reformierten Kirchenordnungen in der Frühen Neuzeit, in: Heinrich Wall (Hg.): Reformierte Staatslehre in der Frühen Neuzeit (Historische Forschungen 102), Berlin: Duncker & Humblot, 2014, 268−296. Vö. Nagy Sándor Béla: Kálvin egyházkormányzati alapelvei a gyakorlatban. Különös tekintettel a genfi egyház 1541. évi ordonnance-aira, in: Theológiai Szemle Új folyam 3 (1959/9−10), 327−341.

[8] Ld. Johannes Calvin: Die Ordonnances ecclésiastiques (1541) 1561 (bearb. Peter Opitz), in: Ebarhard Busch (Hg.): Gestalt und Ordnung der Kirche (Calvin-Studienausgabe 2), Neukirchen-Vluyn: Neukirchener Verlag, 2010, 227−279; Becker: i. m., 247−252; Plasger: i. m., 86.

[9] Ld. Kálvin: Inst. IV,10,27.

[10] Vö. Plasger: i. m., 88.

[11] Emidio Campi: Bullingers Rechts- und Staatsdenken, in: Evangelische Theologie 64 (2004/2), 116−126.

[12] Ld. Heinrich Bullinger: Die Reformationsgeschichte, Bd. 3. (Unveränderte Nachdruck der Ausg. Frauenfeld 1840), Zürich: Nova Buchhandlung, 1984, 284−291.322−329.

[13] Uo. Vö. Emidio Campi: Heinrich Bullinger als Theologe, in: Gudrun Litz et al. (Hg.): Frömmigkeit – Theologie – Frömmigkeitstheologie. Festschrift für Berndt Hamm zum 60. Geburtstag, Leiden/Boston: Brill (423−436), 429.

[14] Peter Opitz: Heinrich Bullinger als Theologe: eine Studie zu den „Dekaden“, Zürich: Theologischer Verlag, 2004, 414−461; Plasger: i. m., 89.

[15] Ld. Christoph Strohm: Lutherische und reformierte Kirchenordnungen im Vergleich, in: Arend/Dörner: Ordnungen für die Kirche - Wirkungen auf die Welt, 1−28.

[16] Ld. ehhez Regina Baar-Cantoni: Struktur und Wandel der zentralen Institutionen des landesherrlichen Kirchenregimentes im Verlauf der Konfessionswechsel in der Kurpfalz, in: Wischmeyer: Zwischen Ekklesiologie und Administration, 193−209; Becker: Die Rolle der Obrigkeit, 252−258.

[17] Ld. Plasger: i. m., 91−92; Strohm: Lutherische und reformierte Kirchenordnungen im Vergleich, 5−12.

[18] Strohm: i. m., 11−12. Vö. Baar-Cantoni: i. m., 193.206−208.

[19] Révész Imre: Presbiteri rendszerű-e a magyar református egyház?, in: uő.: "Tegnap és ma és örökké…" Révész Imre összegyűjtött tanulmányai az egyház múltjából és jelenéből,  Debrecen, 1944, 298−310.

[20] Révész Imre: A kálvinizmus befolyása a magyar reformációra, in: A Magyar Kálvinizmus 1935. április-június, 62−69. Makkai Sándor ugyanezen a nézeten van, amikor azt írja, hogy a világiak kormányzó részvétele a magyar református egyházban nem régi jelenség, csupán a XVIII. század második harmadában lett általánossá. Addig az ügyeket a lelkészek zsinatai és konventjei intézték. Ld. Makkai Sándor: A magyar református egyház élete és munkája II. (Előadás. Kézirat gyanánt a Theológiai Akadémia hallgatóinak használatára), Debrecen 1951, 36.

[21] Ld. ehhez Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Budapest 1881; Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történelméből, Budapest, 1985; Márkus Mihály: A presbiteri rendszer alakulása a 17. század közepéig, in: Fazakas Sándor (szerk.): Kálvin időszerűsége, Budapest, Kálvin Kiadó, 2009, 38−47.

[22] Ennek következményeihez ld. részletesen Fazakas Sándor: „Új egyház felé?” A második világháború utáni református egyházi megújulás ekkléziológiai konzekvenciái, Debrecen, DRHE, 2000, 138−144; Vö. még Kováts J. István: A református egyházalkotmány alapvető kérdései: a reform-kérdések, Budapest, Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Rt., 1948.

[23] Becker: Die Rolle der Obrigkeit, 236kk.

[24] A kérdéshez lásd Johannes Heckel: Cura religionis, ius in sacra, ius circa sacra, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1962; Christoph Link: Art. Ius in sacra/ius circa sacra, in: RGG4 4 (2001), 336.

[25] Wischmeyer: Zwischen Ekklesiologie und Administration, 9−18.257−258. 

[26] A leginkább hivatkozott helyek a tisztségek Isten általi rendelésének igazolására az Ef 4,11 és 1Kor 12,28.

[27] Vö. Calvin: Die Ordonnances ecclésiastiques (1541) 1561, 239−253; Kálvin: Inst. IV,3,4−16.

[28] Dingel: Gute Ordnung, 20.

[29] Paul Jacobs: Theologie reformierter Bekenntnisschriften in Grundzügen, Neukirchen: Verlag der Buchhandlungen des Erziehungsvereins, 1959, 118−126.

[30] Vö. Jacobs: i. m., 123.

Hasonló anyagaink

Globalizáció és az egyház

Van-e kiút a globalizációs zsákutcából, a globalizáció okozta elkerülhetetlen deformációkból? Sikerül-e megállítanunk a globalizációs úthengert? Ravasz Ákos írása

Megújulás!?

Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében? A Confessio körkérdésére Steinbach József dunántúli püspök, református teológus válaszolt.