Minden ősöm kedves nekem…

Minden ősöm kedves nekem,
de bocsánatos bűn, legalábbis
így remélem és hiszem,
az, ami közülük azokhoz fűz,
akiknek élete toll és papír
híján szinte elképzelhetetlen.

Élükön ott áll Cserei Mihály,
Erdélyországnak, s ugyanakkor
a saját, sokat-tépett sorsának krónikása,
(rá gondolva felsejlik bennem
egy Ignácz Rózsától tanult
legenda, vagy igaz fogarasi mese,
a pofonra soha nem viszont-pofonnal
válaszoló Cserei Mihályka
általam újra meg újra
megismételt históriája.)
akit, rokonságunkról mit se tudva,
már megszerettem, ötéves, zsenge
könyvfaló koromban.

S ha testőrökre vágyom,
mellé lép azon nyomban
egy másik, ugyancsak folyvást
író atyámfia, Mikes Kelemen.
Harmadikként pedig, hogy egy
dajkáló női lélek is legyen velem,
Mikes anyjának, Torma Évának
családjából az első magyar

bölcsészdoktor-asszony, a régész,
a fanyar humorú, minden
önsajnálatot büszkén
lerázó Torma Zsófia.

Tudom, valójában
nem ők hárman óvnak,
nem ők,
akik ilyen fészket,
ilyen, szavakkal
bélelt menedéket
készítettek nekem,

s nem csak nekik köszönhetem,
hogy az lehettem,
amivé lettem,

a földi javakban
egyre szegényebb,
de az írás örömével megáldott,
erdőn túli családok
kései sarja.