A Magyar Református Egyház Doktorok Kollégiuma kiadványait gazdagítva, egy új sorozatot indított Protestáns Teológiai Tanulmányok címmel. Ennek első száma Vályi Nagy Ervin (1924-1993) 1965-ben a Bázeli Egyetem teológiai fakultásán megvédett, németül írt doktori értekezésének fordítását teszi közzé. A tudományos sorozatnak méltó indítása ezzel a kiadvánnyal nemcsak a méltatlanul háttérbe szorult/szorított teológus születésének századik évfordulójáról emlékezik meg, hanem a teológia művelését gazdagító lelkipásztor egyik főműve előtt is tiszteleg. A publikálás jelentősége tehát abban van, hogy a hatvan évvel ezelőtt készült dolgozat éppen magyar nyelvűsége okán továbbgondolásra, stílusosan kifejezve, párbeszédre ösztönözheti a hazai protestáns teológiát ma is.

A hatvanas évek magyarországi viszonyait jellemzi, hogy a disszertációnak elég kalandos volt a sorsa, hiszen nem annak készült. Heinrich Ott közvetítésével a bázeli Friedrich Reinhard Kiadó ökumenikus sorozatába kért egy tanulmányt Vályi Nagy Ervintől, amelyet ő 1963-ban meg is írt. A közlés engedélyezését azonban a hazai zsinati elnökség elutasította, mire a svájci teológus azt javasolta neki, hogy formálisan disszertációként adja be ezen tanulmányát a kinti fakultáson. Vályi Nagy Ervin infarktusa után magánemberek meghívására végül 1965-ben kijuthatott, s tanulmányának sikeres megvédésével doktorált a Bázeli Egyetemen. Végül az úgynevezett disszertáció 1967-ben jelent meg a tervezett sorozatban Heinrich Ott két írásával együtt egy kötetben Kirche als Dialog címmel.

[[paginate]]

A tanulmány témája ekkléziológia, az egyház lényegi meghatározása a rendszeres teológia szempontjából. Vályi Nagy Ervin a nyugati egyháznak a hatvanas évektől kibontakozó, és jónéhány évtizedig tartó, mozgalommá izmosodott felismeréséből, a dialógus szükségességéből indult ki. Abban az időben számtalan konferencia és könyv címében szerepelt: párbeszéd a különböző vallásokkal, párbeszéd a felekezetek között, párbeszéd a zsidó vallással, párbeszéd a marxizmussal és így tovább. Vályi Nagy Ervin érzékelte ennek a mindenáron párbeszédre törekvő divatnak a veszélyét is, ódzkodott kora jelszavává degradált fogalom kiüresedésétől, ezért az egyházon belül kívánta a dialógus kellő alapját megtalálni. Elmélyülése közben pedig felfedezte, hogy maga az egyház – mint Krisztus teste a világban – lényegében dialógus.

Az egyház mint a Krisztus-test megnyilvánulása a világban csak a világ felé fordulva töltheti be küldetését, és lehet méltó Urához, az egyház fejéhez. Az egyház ebből a szempontból esemény. Intézmény volta csak bürokratikusan és hivatalosan keretezheti működését. Az egyház eseményként azonban folyamatosan és minden ízében párbeszédet folytat küldetésének színterével, a világgal, amely számára nem ítélet tárgya, hanem feladat. A dialógusnak ilyen értelemben ökumenikus jellege van – olvassuk a disszertációban –, hiszen „az ökumenikus egyház elsősorban missziói egyház, egyház a világért, egyház, mely az egész emberiség minden kínját sajátjának tekinti.” Vályi Nagy Ervinnél ugyanis a világon nem a Jánosi corpusban kihangsúlyozott elidegenedett és Istennel szemben álló kárhozatos társadalmi viszonyt kell érteni elsősorban, hanem a filozófusok és művészek által őszintén bemutatott törékeny, esendő és kiszolgáltatott, ugyanakkor megváltásra szoruló embert. Az egyház és a világ Krisztusban összetartozik, ezért van az, hogy „nem látjuk tisztán a tulajdonképpeni határt egyház és világ, keresztyének és nemkeresztyének között.” Ez nem jelenti az egyház elvilágiasítását, sőt ellenkezőleg, éppen „a másik érdekében kell hűségesnek maradnunk önmagunkhoz”.

[[paginate]]

Miképpen jelenik meg az egyház alapeseménye, a dialógus? Az igehirdetésben – állítja Vályi Nagy Ervin. Ezzel meghökkent, amennyiben a vasárnapi prédikáció megszólító jellegére szűkítjük le ezt, de nem erről van szó. A monologosz, az evangélium hirdetésének egyirányúsága a Krisztus- és egyházeseményben dialogoszként tágul ki azzal, hogy válasz helyett Igét hirdet az egyház. Ez azt jelenti, hogy azt az embert kell megszólítania, akinek már nincsenek kérdései, mert az az ember a legkérdésesebb. Ez csak úgy lehetséges, ha lemondunk az idealizmusról és komolyan vesszük az ember végességét, „történeti létével elkerülhetetlenül adott hermeneutikai helyzetét”, konkrét biológiai, társadalmi és kulturális meghatározottságát. A szerző elgondolásában az igehirdetés magában foglalja „a másikat, a beszélgetőtársat mint kérdést”. Másként fogalmazva, a Krisztus-test odahajolása ez a nyomorult emberhez, s ebben a személyes kapcsolatban párbeszéddé nyílik az egyház oldaláról az ember nyomorúságának megértése, a világ oldaláról pedig az élő Igének megtapasztalása. Ilyen értelemben „nincs egyházi Én a világi Te nélkül, a »kint« lévők nélkül senki sincs »bent«. Bent csak a Kint lévőkért vagyunk” – hangsúlyozza a szerző.

Nagyon fontos összegző tétele a dolgozatnak az, hogy az egyház dialógusában az Úr önmagát teszi jelenvalóvá. Tehát nem a mi dolgunk hidat verni számára a múltból a jelenbe, az örökkévalóságból az időbe, mert az már a testet öltött Ige által megtörtént. Figyelmeztetésként is értelmezhetjük ezt a gondolatot a lelkészek általános prédikációs gyakorlatára célozva. A feladat alapvetően Krisztus és az ember alapos megismerése. Ugyanis a Szentlélek kettőjük dialógusában munkálkodik, ahol az ember és az evangélium megértése kölcsönösen feltételezik egymást.

[[paginate]]

Vályi Nagy Ervin disszertációja az egyház dialogikus lényegéről nem a végső szó a témában, sokkal inkább nagy reménységű kezdet. Annál is inkább, mert nem egy kezdő doktorandusz értekezéséről van szó, érett férfiként, negyven éves korában írta ezt a művét, valójában Heinrich Ott biztatására, telve a világ és a tapasztalati egyház osztotta sebekkel. Csak sajnálhatjuk, hogy nem a francia gondolkodók, Albert Camus, Jacques Ellul vagy professzora, Roger Mehl nyomdokain haladhatott tovább, s kerítette később bűvkörébe az újgenerációs német teológia, E. Käsemann, E. Schweizer és G. Ebeling munkássága. Azonban zsenialitását igazolja, hogy a tanulmányban az utóbbiak idézettségétől élesen elválik sajátos, önálló gondolkodása. Ezért is merül fel a kérdés a mai olvasóban, hogy az egyház dialogikus lényegéből miért hagyta ki az imádságot – mint par excellence dialógust? Hiszen annak, akinek a mindennapi imádkozás lételeme volt, tudnia kellett, hogy a jó teológia is imádságban fogan, majd a Krisztus-test és a világ dialogikus kapcsolatában szökken szárba. Hiányérzetünk megvitatása persze majd a tudós olvasók feladata.

Mindenesetre disszertációjának témáján túl ma is érvényes, sőt egyre inkább kívánalom az az intellektuális tisztesség, patikamérlegre helyezett szóhasználat és fogalmi tisztaság, amelyet a teológia művelésében Vályi Nagy Ervin képviselt. Független volt a belterjes sablonoktól, ugyanakkor mint „magányos madár a háztetőn” kötelezte el magát az egyetemes egyházhoz. Miután a korabeli német teológiának gondolkodása és megfogalmazása állt hozzá közelebb, ezért nem egyszerű feladatot jelentett a Kirche als Dialog fordítójának, Balog Margitnak, hogy Vályi Nagy Ervin igényes fogalmi németségét a magyar cselekvő és képi gondolkodás nyelvére érthető s élvezhető módon átültesse.

Békési Sándor