– Isten hozta – vissza Püspök Urat a lét és a máslét határmezsgyéjéről. Hogyan látja ma mindazt, ami legutóbb Önnel történt?

– A lét és máslét határmezsgyéjéről visszatekintve, a következő „élmény” vésődött belém: látni véltem egy gyorsan elsötétülő napkorongot, mögötte vakító fényt. Közben valami kiszakadt belőlem, olyasmi, mint egy nagyon vékony fénynyaláb, de nem távolodott el a végtelenbe, hanem megállt fölöttem. Az időtlenség állapotában fogalmam sem volt, hogy földi tájékozódásunk szerint mennyi ideig tarthatott az egész. Aztán alig észlelhető villanásként visszatért belém a fény. Sem félelmet, sem fájdalmat nem éreztem. Inkább nyugalmat. Már teljes mélységében értem a harmadik angyal által meghirdetett csodát: boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg (Jelenések 14,13). Mikor kinyitottam a szemem, Andrea lányunkat és férjét, Barnabást pillantottam meg. Azonnal a feleségemet, Danielát kerestem, mert őt véltem látni imádkozva az ágy mellett. Ö azonban otthon maradt, nem jöhetett a mentőautóval. Sub specie aeternitatis, azt értettem meg a történésből, hogy az életnek Ura szuverén módon dönt, és az történik, amit Ő akar. Az egész olyan hirtelen jött és játszódott le, hogy "fogaim közt tartva" semmit sem vihettem magammal a túlsó partra (Nagy László). De úgysem fogtam partot, mert a Teremtő visszahozott. A Szent Könyvből gyerekkorom óta tudom „hogy egyszer el kell mennem innen” (Kosztolányi D.). Végképp nem mindegy, miként távozik az ember ebből a létből. Ezek után már csak azt kutatom, hogy mi tennivalóm van még e csodálatra méltó, de folyton változó, mulandó világban.

[[paginate]]

– Isten lenyűgöző előrelátással készítette fel Önt az egyházi és társadalmi korszakváltásra. Milyen edzés volt ehhez éveken át, amikor „palacsinta országból”, a kelet-szlovákiai, abarai parókiáról Komáromba kellett menni gimnáziumba? Majd a még távolabbi Prágába szent tudományt, teológiát tanulni. Közben olykor életveszélyes buktatókkal…

– A háború utáni éveket gyermekfejjel éltem át. Teljes jogvesztés, deportálás, áttelepítés, vagyonvesztés, anyanyelvű iskolák bezárása, személyi sérelmek, nyilvános megalázások, oktalan inzultusok tették pokollá a felvidéki magyarok életét. Még ma sem helyezték törvényen kívül a „bűnös nemzet” súlyos, egyben alaptalan és lehetetlen megbélyegzést, azaz jelenleg is háborús bűnös vagyok, de még dédunokáink is azok, mert ősi szülőföldünkön magyarnak születtünk. Ez a történelmi abszurdumok abszurdja! Alig múltam 14 éves, amikor Komáromban osztályellenségnek minősítettek és ennek értelmében többünket kizártak az internátusból. Többek között Koncsol László barátomat és sorstársamat. A Rév-Komáromi Magyar Gimnázium alakuló tánc csoportjába azonnal bejelentkeztem, melynek vezetője a neves táncmester Takács András volt. A háborút követően ez volt az első, évekig nagyszerűen működő kultúrcsoport – énekkar, versmondók, zenekar –, amely bejárta a határ menti magyar vidéket Pozsonytól Kassáig. Belső sugallatra már az első hetekben beszereztem a szükséges atlétikai szakkönyveket, amelyek alapján az edzéseket végeztem. 1953 nyarán végül meghívót kaptam a szlovákiai válogatott ifjúsági keretbe. Mindez hozzájárult a gimnáziumban maradásomhoz.
     A Jóisten „lenyűgöző előrelátással” már jóval korábban felkészített a majd időszerű feladatok megoldására, a bekövetkező küzdelmek megvívására. Ennek kapcsán a következő idézet jut eszembe: „Tudom például, hogy a sok utazással, nyilvános föllépéssel és tanácskozásokkal együtt járó, fárasztó, sokszor kimerítő tisztségbeli teendőinek végzéséhez honnan vette a fizikai erőt: a fiatalkori sok, szinte már profi szinten űzött sport által kiedzett, szívós fizikumából…” – írja lelkész barátom, Liptay Lothar. (A Halk és szelíd hang című könyvemhez írt Előszóban.)

[[paginate]]

A korszakváltásra hosszú időn át és sokféleképpen Szentlelke bölcsességével készített fel és irányított a Gondviselő. Jó példa erre a rozsnyói templomunk megmentése. A lebontott városnegyed helyén Leninről elnevezendő teret akartak kiképezni a hetvenes évek elején, de fölöttébb zavarta a kommunista párt vezetőit az ott álló református templomunk. Beindult a templom lebontását célzó gépezet, de a sokféle kényszerítés nem járt eredménnyel. A vezetés határozata értelmében kitűzték a végső tárgyalási napot, amelyre a nyomaték kedvéért delegációt és újságírókat hívtak meg Pozsonyból. Fenyegető fellépés után arra kényszerítettek, hogy írjam alá az egyházközség nevében a templom lebontásáról szóló előkészített egyezményt. A sok huzavonát és fenyegetést nem részletezem, csak azt írom le, amit a Lélek súgott nekem. Azt mondtam, hogy megértem az érvelésüket, de előbb lépjenek nagyobbat: bonttassák le Moszkvában a Vörös téren, Prágában a várban a székesegyházakat… Ezt nem én találtam ki ott és akkor, sem olyan bátor nem voltam, hogy ezt magamtól megtettem volna, hanem a Lélek súgta és adott erőt az érveléshez. Eredetileg a városon kívül eső telken épült templomunk ma is áll, immár Rozsnyó geometriai közepén. Bizony az út Abarától Prágáig – és tovább –, veszélyes buktatókon át vezetett. A kettős kisebbségi sors folyvást döntések elé állít és az igazságtalanságokat rendkívül nehéz elhordozni.

– Nehéz időkben, a szocialista államateizmus és a kisebbségi egyházi, magyar sors háromszoros napi terhei közben a Gondviselő újabb edzőpályát nyitott. Miután építészettörténetből is szerzett diplomát, lelkészi munkája mellett jelentős történelem mentést is végzett. Betlér, Andrássy kastély 15 ezer kötetes könyvtára, a Wesselényi összeesküvés perirataival. Magyar nemzeti emlékezet mentés. Mit jelentett ez a tudós prédikátor számára?

– Az „új edzőpálya” megnyitásába társamat, Danielát is bevonta az Úr. Ő hozta mindkét hírt, hogy lehetőség nyílt új diplomaszerzésre és szorult anyagi helyzetünkben egy másodállás betöltésére. Csehszlovákiában elhalálozás és nyugdíjazás következtében nagyon megcsappant a művészettörténészek száma, ennek következtében lehetett felvételi vizsgára jelentkezni a prágai Műszaki Főiskolán. A feltétel nem ideológiai, hanem nyelvi természetű volt – magyar, latin és német nyelvtudás kellett, és a jelentkezőknek már diplomával kellett rendelkezniük. Jelentkeztem, és felvettek. A másik lehetőséget is kaptam: a gróf Andrássy család betléri és krasznahorkai sok ezer kötetes könyvtárának a szakszerű feldolgozása. A könyvtár soknyelvűsége miatt (később kiderült, hogy 10 nyelvről van szó), rajtam kívül senki sem jelentkezett. Két feltételt jelöltem meg: semmilyen formában nem akadályozhatnak lelkipásztori hívatásom betöltésében, és csak napi 4 órás munkaidőben vállalom.

[[paginate]]

Az illetékesek tudták, hogy feleségem korábbi törvénytelen elbocsátása miatt a munkahelyéről nagyon nehéz anyagi körülményekben élünk, ráutaltak vagyunk a második munkahelyre, a lehető legalacsonyabb munkabérért. Ez havi 500 Koronát jelentett. Ennek ellenére mégis örültünk a lehetőségnek. Ez azt jelentheti, hogy már nem leszünk ráutalva szüleink anyagi támogatására, és ismereteim bővítésére, személyes kapcsolataim ápolására kimeríthetetlen lehetőség nyílik. Még valami: a nemzeti emlékezet-mentés alkalmát. Rátaláltam a gályarab-per jegyzőkönyvére és a Wesselényi-összeesküvés fontos dokumentumára. Ez utóbbi sohasem lett publikálva, pedig latin szakos tanárokat, történészeket, például Püspöki Nagy Pétert, is felkértem magyarra ültetésére. Máig nem tudok a kézirat további sorsáról.
     Tudományos akadémiákkal, magasrangú politikusokkal, ismert művészekkel, professzorokkal, egyetemekkel kerültem kapcsolatba. Egyszer gr. Andrássy Katinkával is, aki az „idegenvezetés” végén megköszönte családja kellő méltatását (hetvenes évek). Volt alkalmam kapcsolatot ápolni hollandokkal és magyarországiakkal. Az előbbiek, idővel teológiai irodalom és segélyközvetítésre kértek fel, beszámítva a szolgálati kocsikat is. Nem szükséges hozzá túl nagy fantázia, milyen veszélyekkel járó szolgálatról volt szó akkor.
     Az 1989-es rendszerváltoztatást követően a fentebb említett szolgálat szabadon kibővült, és összességében 43 kamionnyi különböző jellegű támogatást jelentett (ruházat, lábbeli, áramfejlesztők, modern kórházi ágyak, tartós élelmiszerek, gondolva Erdélyre és Kárpátaljára is) egyházközségek, iskolák, szociálisan hátrányos közösségek számára. Hivatásomból adódóan tettem, amit csak tehettem. Abban a tudatban vállaltam, hogy „nem beszédben áll az Isten országa…” A Gondviselő Úr nem engedte, hogy bárkinek a markába kerüljek. Belső szabadságban éltem. Megemlítem még a dr. cím megszerzését 1988-ban. Az igazi többlet szolgálatot mégis a fordulat utáni öt évig tartó előadói munka jelentette a prágai teológiai fakultáson (1992—1996) és Komáromban a Calvin János Teológiai Akadémián. Közben négy egyházközségnek maradtam a lelkipásztora, és korábban, 1970–1974 között, távúton elvégeztem a művészettörténeti főiskolát Prágában.  Diplomamunkám: Gömör vármegye klasszicista építészete, négy kiadást ért meg.

[[paginate]]

– Térjünk rá az igazi korszakváltó évekre. 1996-2008 között vezette a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat. Koncsol László főgondnok elnöktársa erről így írt: „Embert próbáló munka volt egy szétzilált, tönkretett egyházkerületet újjáépíteni…”. A mai generáció ezt szinte el sem tudja képzelni. Hogyan látja azokat az éveket?

– Két évnyi késleltetés után 1996-ban általános „tisztújításra” került sor. A fordulatot követően zsinati taggá és az iskolaügyi bizottság elnökévé választottak. Elfogadtam, mert tenni akartam valamit a létesítendő egyházi iskolákért. Más tisztségre nem gondoltam. Az Ungi és a Komáromi Egyházmegye lelkészei és az ún. világi zsinati tagok azonban többször megszólítottak, vállaljam el a püspöki tisztségre a jelölést. 5 héttel a zsinat ülésezése előtt válaszoltam igennel. Eszembe jutott szüleim biztatása: fiam, ne szűnj meg tanulni, nem tudhatod, hogy egyházunknak mikor lesz ismét szüksége jól képzett lelkipásztorokra. Ők már nem élték meg az 1989-es változást.
     Nem akarom részletesen boncolgatni munkámat, amelyben messzemenően részt vettek az egyház további vezetői, törvényhozói testületei és a presbiteri közösségek. Azonnal bejelentettem: vége az „egykéz” rendszernek, a zsinat–presbiteri elvet visszaállítjuk, új egyházi alkotmányt hozunk létre, hozzáfogunk a hatéves ciklus munkatervének kidolgozásához és saját teológiai intézetünk elismertetéséhez. Hála az egyház Urának mindkét ciklusban eredményes és áldásos volt az igyekezetünk, egész szolgálatunk.  A lelkészek létbiztosításának ügyében például sikerült megnyernem a legrangosabb római katolikus élenjárók: Ján Chryzostom Korec érsek úr és František Tondra szepesi püspök, a Szlovák Katolikus Püspöki Konferencia elnöke támogatását.
     Nem hallgathatom el, hogy akadtak ellenzőim is, de nem tartom fontosnak foglalkozni velük. Annak idején meggyőződtem róla, hogy irigységből, önmaguk túlértékelése alapján tették, amit tettek, vagy mondtak. Az Úr bocsássa meg nekik, ha valamiben ártottak egyházunknak. Én megbocsátottam. Tovább építkeztünk a megújulás útját járva. Elsősorban magyarországi hittestvérinkkel erősítettük kapcsolatainkat, aztán a többi keresztyén egyházzal itthon és Nyugaton. A mindenkori állami és társadalmi vezetéssel is kiegyensúlyozott kapcsolatunk volt. Ennek egyik fő biztosítéka az igazmondás, az egyenes beszéd volt. Eredményes taktikának bizonyult, hogy nem taktikáztam. Az eredménye az lett, hogy csak egyetlenegyszer próbálkoztak ellenem olyan kifogást felhozni, hogy mást mondok a szószéken mint a hivatalokban. Lassan kitisztult körülöttem a levegő s a terep.
     Kellően megbecsültem a korrekt kapcsolatot Rudolf Schuster köztársasági elnökkel és Mikulás Dzurinda miniszterelnökkel. Ők is segítettek a teológiánk akkreditálásában, azt követően pedig a Selye János Egyetem létesítésében.

[[paginate]]

– Az életútjáról szóló, rendkívül gazdag Hűség (Életutam) c. kötete hiánypótló munka. Korszak-történeti olvasókönyv, dokumentumtár. Állandóan úton volt. Egyre szélesebb köröket rótt. Végül a magyar világreformátusság egybe ölelésére létrehozott Tanácskozó Zsinat elnöke lett. Mit tart a legfontosabbnak ma saját egyháza, és a magyarhoni reformátusság tekintetében?

– Püspöki, tanári, igehirdetői szolgálatom és a tanácskozó zsinati (MRETZS) elnöki tisztségem legfontosabb céljának éppen a „világ reformátusság egybe ölelését” tartottam. Ennek gondolatát Tőkés László püspök testvérem már 1990-ben felvetette. Az akkor még két létező világszervezetünk (MRV és a MRETZS) elnökeiként az egységet sürgető Körlevelet adtunk ki, az együtt örvendező, egyháztörténeti alkalomra Debrecenbe. Azonban egyikünk sem kapott meghívót. Ez nem különösebb baj, de árulkodó, negatív jelzésértékű magatartás. Egyértelműen arra figyelmeztet, hogy még sok tennivalónk van. Jelenleg azt tartom a legfontosabbnak, hogy felvirágozzon és sok jó gyümölcsöt teremjen az egységes Magyar Református Egyház. Ennek érdekében bővíteni szükséges a kapcsolatokat a rész-egyházak között. Az ifjúságra sokkal több időt kell szentelni a jövőnk érdekében is. Le ne késsük a történelmi alkalmat, ki ne maradjunk a megújulásukat segítő folyamatokból. Vannak másféle igyekezetek is, olyanok, akik tisztességtelen utakon próbálkoznak sikereket aratni. De ezek, néhai híres építészünk, Makovecz Imre szavával „idegenszívűek” és ártására vannak a nemzetnek, országnak, egyháznak. Nem kell róluk lemondani, inkább imádkozni kell értük is. Hinnünk kell, s a fiatal generációk elé élni azt, amire Megváltó Jézusunk figyelmeztetett: nem a földi javak felhalmozásában, nem „harci paripákban és tüzes szekerekben”, halált okádó rakéták elrettentő erejében kell bízni, hanem az Istenbe vetetett hitre, az Ő örök szeretetére, a Lélek békéjére.
     Nagyon fontosnak tartom népünk, nemzetünk több ezeréves történetének megtisztítását attól a szennytől, amit „rákentek a századok”, s a szomszédok. Jelenünk valós értékelése is fontos, különben folytatódni fog nemzeti történelmünk beszennyezése és történelmünk, kultúránk megmásítása, meglopása. Egyházunkról és a magyarhoni reformátusságról: először is nagy–nagy hálát érzünk a Teremtő iránt, az anyaország iránt a sokszínű, értékeket megőrző, és új értékek előállítása lehetőségének a támogatásáért. Ez az együttes hozzáállás egyház és a kormány részéről, amely sokáig nagyon hiányzott, folyamatosan erőnket növelő magatartás, és bizonnyal megtermi kívánt gyümölcseit, különösen a jövőben. Szükség is lesz rá, mert világunk jelenlegi általános állapota a széthullás, meghasonlás, reményvesztés és a céltalanság kísértésében vergődik. A rendezett keresztyén élet, a biztos célra tekintő családi, egyházi és társadalmi lét, jövőt ígérő, jövőt látó lehetőséget, sőt, kiutat jelenthet a világnak abból a zsákutcából, amelybe a Teremtőt mellőző önistenítésnek a következtében lavírozott.

[[paginate]]

– Említett kötetében megkapó hitvalló mondatokat olvasunk európaiság és magyarság kapcsolatáról: „Európai vagyok a szónak eredeti, klasszikus értelmében. Senki kedvéért és semmiért sem vagyok hajlandó múltamat, az evangéliumon, mint a legbiztosabb alapon fundált keresztyén mivoltomat, európaiságomat feladni…". Világos beszéd. Másutt hozzáteszi: „a gonosszal nem szabad kompromisszumot kötni”. Ehhez az eltökéltséghez bátorságára, rugalmasságra, türelemre, bibliai támasztékokra van szükség…

– Ebben a pontban leírt hitvalló mondatokon egyetlen szótagot sem szabad változtatni. A képességet, mint mindenki más, a Teremtőtől kaptam és tudatában voltam az elszámolási kötelességemnek. Azért imádkozom, hogy legyen hozzám irgalmas az Úr. Az újratervezés bátorságáról, a rugalmasságról, türelemről és bibliai támasztékokról mindenekelőtt azt szeretném hangsúlyozni, és különösen a fiataloknak a figyelmébe ajánlani, hogy ezek fejleszthetők. A bibliai támasztékok mindenki számára adottak, csak rendszeresen kell élni az Igével, a benne közölt jó és üdvösséges tanácsokat alázattal elfogadni, cselekedetekben konkretizálni, megvalósítani. Élethivatásomban lelkiismeretesen igyekeztem a jelzett áldásos követelményeket kamatoztatni. Ezt Liptay László így fogalmazta meg: „Erdélyi Géza mélységes alázattal mindig az Ige normája alá igyekezett állni, s döntéseit és verdiktumait annak fényében és szellemében hozni meg”. (Előszó, Halk és szelíd hang.)

– Manapság Magyarországon is nagy szükség van arra, amit a nemzeti küldetésről korábban mondott: keresztyénség és szabadság alkotja, mozgatja ezt a küldetést. Hogyan kell(ene) a nemzettudatot erősíteni?

– Tapasztalatból szűrtem le, hogy az Istenbe vetett hit a biztos alapja a szilárd és hűséges emberi magatartásnak. A hit mozgató erő. A keresztyén közösségben megélt belső szabadság erősíti a reményteljes, távlatos gondolkodást.  A marxista-kommunista diktatúra ellenére átélhettem a belső szabadság csodáját. A határok közötti zártságban is éreztem a Lélek szabad, cselekvésre felhatalmazó indíttatásait. A gazdag történelmi örökség tudatosítását is ösztönzi a Szentírás, amikor népekről, nemzetekről üzen. A nemzettudat ébresztése nálam egyszerre kezdődött az esti családi beszélgetésekkel és imákkal, a zsoltárok, a népdalok éneklésével, és folytatódott a szülők, nagyszülők történelmet mesélő elbeszéléseivel, majd hét–nyolc éves koromtól a válogatott történelmi regények olvasásával, és nem utolsósorban a magyar költészet és komolyzene megismerésével. Ezek a gyerekkori élmények mélyen belém vésődtek. Lelkipásztori, pedagógiai munkám során magam is igyekeztem hallgatóimmal együtt gyarapítani kultúránkat és terjeszteni népművészetünket. Tettem ezt úgy, hogy az egyetemes emberi kultúra kincseiből is szabadon merítettünk.

[[paginate]]

Nemzettudatot elsősorban nyíltan, igazi múltunk feltárásával, szelíd lélekkel, de acélos következetességgel megalapozva kell korunkban megismertetni utódainkkal és másokkal. Én ezt tettem érzékelhető módon. Hogy az öndicséret kísértésébe ne essem, ismét egy megerősítő idézet következik a hozzám legközelebb álló egykori lelkész- barátomtól, Liptay Lothartól: „Közéleti szereplésének széles palettáját a maga teljességében lehetetlen lenne itt áttekinteni. Én e helyütt csupán azt a fáradhatatlan igyekezetét és rendíthetetlen szókimondó bátorságát szeretném kihangsúlyozni és méltatni, amellyel egyházunk vagy nemzetünk érdekeinek védelmezése, illetve szorgalmazása mellett lankadatlanul síkraszállt, s nemegyszer kényes, illetve kényelmetlen témák darázsfészkébe sem habozott – gyakran ugyancsak erélyes kézzel – belenyúlni (mint például a trianoni kérdés, a beneši dekrétumok vagy a restitúciós törvény). Habozás nélkül kész volt visszautasítani magas szintről felkínált kitüntetéseket is, ha adományozójuk politikai vagy ideológiai programjával nem értett egyet”. Ne feledjük, a megfontolt bátorság is erősíti a nemzettudatot. Valahol otthon kell lennie, valahová tartoznia kell mindenkinek! Nem lehet „űzött vadként” vagy idegenként, lagymatagon áttéblábolni az életen. A mi esetünkben a Magyar Nemzethez tartozva, nemzetünket tartozunk erősíteni, gyarapítani, nem mások ellenére, hanem önmagunkért érzett felelősséggel, hogy Petőfi szavait idézve, ne kelljen bennünket „hazai bitangok”-ként emlegetni a remélt jövőben.

– A korszakváltás ekkora és ilyen sűrű teendői között az ember elveszne, hamar kiéghetne, s feladná a több embernyi terhelést, ha nem lenne erős családi háttere… Mit jelent Püspök Úrnak a család?

– A családtagok szorosan összetartoznak. Szeretik, támogatják és építik egymást. Az ilyen családok letéteményesei a nemzet, sőt az emberiség jövőjének. Gyermekkorom népes családjáról a szülők, testvérek és nagyszülők fontos példaadásáról, tanításáról már szóltam. Szerepük mára megsokszorozódott.  Hitben és szeretetben neveltek. Nem értek egyet az ún. „hagyományos” és „modern keresztyén” fogalmakkal. Meggyőződésem, hogy ezek üres fogalmak. Vagy keresztyén valaki, vagy nem. A hit velünk járó, bennünk élő állandó erőforrás. Csak az érvényesítés módja és formája változhat a naponkénti gyakorlatban. A lényeg, amire a keresztyénség, a keresztyén kultúra épül, változatlan, stabil. Krisztus és az evangélium, az egész Kijelentés ugyanaz marad, tanítja a Biblia. Örök aktualitása kétségbevonhatatlan. Minden gyerek (és felnőtt) számára megkerülhetetlenül fontos a szeretet melegével bélelt családi élet. Ha megvan és rendezett, benne kezdődik el a formálódó élet-fundamentum kialakulása. A szeretet vallásában, a keresztyénségben, pontosabban a krisztusi életvitelben nincs semmi helyettesíteni vagy kivetnivaló. Szüleimnek köszönhetően ilyen adottságok és érzelmek közepette, ilyen létformában nőhettem fel. Ez jelentette a szilárd alapot a későbbi küzdelmekben. Ehhez járul döntően, mint adomány a Lélek bölcsessége.
     Saját családi életemet is ilyen miliőben terveztem – Isten segítségével – megvalósítani. Bizony, ennek megvalósításához megértő és támogató örököstársra, később az Igén megmért szándékkal azonosuló gyermekekre van nagy szükség. Azonban, az őszinte igyekezet ellenére, az ösztönök és a világ sokféle kísértése miatt a keresztyén családi élet is küzdelmes. A miénk sem jelentett kivételt. Példának hozhatom fel, hogy volt olyan esztendő, amikor tisztségemből adódó kötelességeim teljesítése miatt mindössze 136 napot tölthettem a családommal. Feleségem számára ez óriási munkatöbbletet jelentett.  Hála az Úrnak, kitartottak mellettem, mindenkor hazavártak, s a hazatérésemet követő otthoni együttlét felett érzett közös örömünk, örvendezésünk és az áldásokban gazdag templomi együttlétünk feledhetetlen.

[[paginate]]

Gyermekeink, de még unokáink gyakori, spontán szeretet-megnyilvánulásai páratlan örömöt jelentettek, például: helyüket elhagyva hozzám ültek a Mózes-székbe, vagy egy-egy alkalomkor valamelyikük feljött a szószékre, s a palástomba burkolódzva hallgatta az igehirdetést és hangosan velem imádkozott. Visszagondolva a kivételes emlékekre ma is gyönyörűséggel töltenek el. Örököstársam, szeretett Danielám sok ezer kilométert tett meg autóval és repülőn, elkísérve engem szolgálati útjaimra. Egészen természetes az is, hogy gyermekeink önállósulásukat követően szeretteikkel és velem, velünk együtt örültek az elismeréseknek a kitüntetéseknek és könyveim megjelenésének. Átvitt értelemben igaz a kérdésben gyönyörűen megfogalmazott egykori valóság: „együtt írták velem a könyveket, velem prédikáltak, utaztak, küzdöttek és együtt örültek a sokféle magas kitüntetésnek”. Nélkülük elképzelni sem tudom az életem.

– Egyik imádságában így fogalmaz: „Reménység tölt el, hogy ismét fontos lesz az igaz beszéd, a jó szó, a jó tett, a tiszta erkölcs, hogy az időtálló értékek fogják meghatározni döntéseinket”. Most, karácsony előtt, hadd kérdezzem meg a „visszatért embertől”: mit üzen felvidéki és magyarhoni, kárpát-hazai reformátusainknak?

– Karácsony – miközben ízlelgetem a világban legismertebb keresztyén ünnepünk megnevezését, számtalan emlékkel lep meg. A Jézus-várás, a karácsonyfa melletti gyönyörű énekek felhangzása, az imák, a feldíszített fenyő illata, az ajándékok kibontása, az örvendező szeretettel megtelt otthon, a családi együttlét megnyugtató és megerősítő valósága, a háborús évek karácsonyainak vigasztaló üzenete, hogy lesz még békés karácsonyunk. Minden keresztyénnek van boldog karácsonyi emléke. Idézze fel gyermekeivel, szüleivel és a támaszt nyújtó ünneplő templomi gyülekezettel mindazt, amit egykor boldogan átélt. De ne csak emlékezzünk, éljük meg a jelenben is az igazi csodát: Krisztus eljövetelét, csak másként, ne külsőségekben, megszokásból. Szüntessük meg legalább magunkban és környezetünkben a karácsony megrontásának, a profit-hajsza tolongásnak, a piac szabta mértéktelen költekezésnek a gyakorlatát. Szeretetünket szolid és hálás érzésekkel jobban, meggyőzőbben tanúsíthatjuk ajándékozó Urunk és egymás iránt. Mikor ezeket a sorokat írom, még csak október vége felé haladunk, de már karácsonyi díszekkel és reklámokkal teltek az üzletházak, különösen a bevásárlóközpontok. Ünnepeljünk bensőségesen, ne csak a kirakatokat bámulva, hanem a szeretet megtestesítőjére, Jézus Krisztusra gondolva, és Őt várva. Hisz annyira szeretethiányossá vált az emberiség élete, sorsa, hogy Őrá, tanítására, ígéretére, a ránk hagyott életszabályaira, szeretetére van korunkban a legnagyobb szükség. Takarítsuk ki szívünkből a keresztyén emberhez méltatlan gyűlöletet, haragot, irigykedést, a káros indulatokat. Legyen bátorságunk megbecsülni, szeretni egymást és csodálatosan szép Földünket: a világűrben keringő otthonunkat, amíg csak tehetjük, mert földi életünk az örökkévalóság felől nézve - véges. Valójában benső világosságra, fényre van szükségünk, amely nem napokra vagy hetekre ragyogja be otthonunkat, s aztán tovatűnik, hanem a Lélek fényére, benső világosságára, amely bennünk marad és utat mutat akkor is, amikor mögöttünk maradnak az ünnepek, vagy egyenesen sötét viharfelhők takarják el látásunk elől a jövő útját. A hit és a reménység emelje tekintetünket a remélt jövő felé. Szívből, szeretettel kívánom a Kárpát-haza és a világba kirajzott református és nem református magyar Testvéreimnek, végső fokon minden embernek: legyen békés, üdvbizonyosságtól ragyogó, melegszívű karácsonyunk!

– Nagyon köszönöm a beszélgetést.

Békefy Lajos