Online olvasás – online kultúra

Pótolható-e valahogyan az az érzés, ahogy az ember leül egy jó kávé mellé, és kezébe veszi a napi újságot? Lehet-e másként élvezni a szabadságot, mint hogy kifekszem a napra, s a már régen vágyott verseskötetet (vagy a legújabb regényt) végre átolvas­hatom? Van-e annak alternatívája, hogy a lexikont kézbe vegyem, s az eredetileg elolvasni akart szócikk után még másik ötvenet végigolvassak (hiszen oly sok egyéb jutott közben az eszembe…)? S elképzelhető-e másként végigtanulmányozni egy szakkönyvet, mint hogy előre és hátra lapozok benne, korábbi állításait összevetem a mostaniakkal, ill. ellenőrzöm, hogy a levont konklúzió tényleg következhet-e a kutatásból? A jelen sorok írója nyilván nem fiatal ember – úgy tette föl a kérdéseket, hogy az Olvasó kényszerüljön a határozott válaszra: nem, ezeknek nincs, és nem is lesz alternatívájuk! Ez a válasz, úgy tűnik, megfelel a jelen valóságának is: az online kultúra megjelenésével egyáltalán nem csökkent a könyv formában megjelenő információ mennyisége – sőt: változatlanul csak növekszik. Ugyanakkor azonban van ellenérv is: nem csak Magyarországon, hanem már világszerte problémát jelent a napilapok, folyóiratok számára, hogy az online információszerzés előretört, s ezzel jelentősen csökkentette a nyomtatott sajtó bevételét. Most úgy látszik, hogy (legalábbis átmeneti jelleggel) a Confessio is ezt az utat követte – bár akivel eleddig beszéltem az ügyről, kivétel nélkül mind azt mondta, hogy remélik, azért a jövőben az online kiadás és a hagyományos folyóirat formája egymás mellett lesz majd!

Próbálok mindazáltal elfogulatlan maradni – jóllehet a bevezető után látható, hogy nehéz lesz! Még az özönvíz előtt, pontosan 1978-ban (ha jól emlékszem) történt, hogy Svájcban egy nagyobb méretű monográfiát készítettem egy bibliai témáról. Az csak természetes, hogy ilyenkor mindent össze kellett szednem, amit valaha is erről a témáról írtak – és bármily meglepő, ez Svájcban sem volt könnyű! Többek között egy doktori disszertációra is szükségem volt, amit valamelyik amerikai egyetemen nyújtottak be, és soha nem jelent meg nyomtatásban; csupán az a néhány gépelt példány volt, amit a fokozatszerzés céljából adott le a szerző, de természetesen a helyi egyetemi könyvtár irattára nyilvántartotta. Óriási dolog volt akkor, hogy mikrofilmet lehetett készíteni a doktori disszertációról (igaz, nem volt olcsó), s egy külön szerkezettel tudtam elolvasni ezt a munkát a helybeli egyetemi könyvtárban. A könyvtáros csendesen dühöngött: a csudába ezekkel a „kütyükkel”, mennyivel jobb a könyv! Hát tényleg! Ide-oda tekergetni kellett a szerkezetet, s ha eszembe jutott valami, ami 50 oldallal korábban szerepelt, kifáradásig dolgozhattam – de nagyon örültem, hogy egyáltalán lehetséges volt mindez. A mai világban minden disszertáció digitális formában készül, adatbázisban van nyilvántartva (ha könyv formájában nem jelent meg), s azért a computer képernyőjén olvasni, ott keresni azért sokkal könnyebb – az előny pedig nyilván az, hogy hihetetlen méretekkel megnőtt az elérhető információ mennyisége. A negyven évvel ezelőtti probléma mára megoldódott!

[[ paginate ]]

Azért álljunk meg egy szóra! Mielőtt elbúcsúznánk a könyvtől, még egy utolsó tisztelgésre méltassuk azért ezt a régi barátot! Először is azt jó tisztáznunk, hogy mit értünk ezen a fogalmon: könyv. P.R. Davies nagyon plasztikusan hívta föl erre a figyelmet 1992-ben, egy meglehetősen polemikus hangú írásában (Whose Bible Is It Anyway?). Az a formáció, amit most látunk magunk előtt – tehát egy teleírt lapokból álló papírköteg, elején és végén borítóval, fedőlapján a szerzővel és a címmel (újabban a „verzóval”, ami a könyv jogi részét illeti), tartalomjegyzékkel, főként pedig: összefüggő, értelmes tartalommal – fokozatosan állt elő az elmúlt kétezer év során, és bizonnyal sokat köszönhet magának a keresztyén Bibliának is. Szemben a tekerccsel, ill. a papiruszlapokkal, a Könyv úgy állt elő, hogy kanonikus iratokat leírták – különböző iratokat, különböző szerzőktől, ám mégis valahol összetartozó írásokat gyűjtöttek így egybe. Az természetes, hogy egy ekkora írás nem férhet el egy lapon; még akkor sem, ha egy átlag páli levelet veszünk alapul. Így tehát lapokat illesztettek egymás után – majd egy fedőlappal elöl és hátul is ellátták a gyűjteményt. Az első fedőlapra pedig ráírták a címet; kézzel írott mű megszületett, de ez már megfelel a mi könyv-formátumunknak. –Az világos, hogy ez a formátum meglehetősen nagy, nehezen kezelhető volt, még akkor is, amikor megjelent a nyomtatás. Ha valaki csak a Vizsolyi Bibliát tekinti (facsimile kiadásban is megnézheti, bár ott nem is tudták egy kötetbe kötni), akkor az még mindig nem az a kedves kis könyvecske, amit szellemi csemegeként magammal viszek a szabadságomra. 1685-ben azonban megjelent az Aranyas Biblia, Misztótfalusi Kis Miklós csodálatos remekműve, amely a könyvészeti világszínvonalat képviselte – kézben tartható formátumban, máig élvezhető betűvel metszett írásban. Innentől fogva a könyv kedves útitársunk…

Mindez persze csak technikai áttekintés – annak is csak kutyafuttából lehet nevezni! Viszont az már nem lényegtelen, hogy a „könyv” fogalma ilyen hosszan alakult ki, s ilyen sok generáció tapasztalatát sűríti, hiszen ennek köszönhető, hogy a könyv az emberiség talán legnagyszerűbb találmánya. Miért? Röviden azért, mert az információt viszonylag kis téren, ugyanakkor mégis élvezhetően tárja elénk. Érdekes újra elolvasni Szerb Antal gondolatait a világirodalom története kapcsán: először szinte bocsánatot kér azért a merészségért, hogy merészeli megírni az irodalom történetét. Aztán arra tér ki, hogy a világirodalom nem is olyan tragikusan nagy: ha jól megválogatjuk olvasmányainkat, negyven éves korunkra minden nagyobb erőfeszítés nélkül már át is olvastuk azt, ami világszinten jelentős volt. S végül: az egész világirodalom elfér egy jól megválogatott magánkönyvtárban! Értsd: ha jól gyűjtötted a könyveket, a világirodalom összes jelentős alkotása ott lehet a lakásodban – könyv formájában!

[[ paginate ]]

A digitális adattárolás sokkalta sűrűbb ennél – hiszen éppen ez az előnye! Nekem pl. van egy kommentársorozatom egyetlen tenyérnyi nagyságú CD-n; ugyanez könyv formátumban egy polcnyi kötetsort jelent. Igen, sokkal kisebb helyen, sokkal több adat fér el – de ez már nem élvezhető. Ahhoz, hogy használni tudjam, fel kell hígítanom: pl. kinyomtatni az illető oldalakat. Amennyire megvan a varázsa annak, hogy konferenciákra egyetlen hordozható számítógéppel járok, s rajta egy egész könyvtár található, annyira bonyolultabb magának az adatnak az élvezetes, könnyű kezelése! A könyv technikai formáját talán túlhaladta digitális korunk; a könyv eszméjét azonban nem.

Ne legyünk azonban régimódiak – talán van valaki, aki szívesen olvas akár regényt is képernyőről. Én magam meghökkenve láttam, hogy némelyek az online szótárakat is szívesen használják – amit én nagyban helytelenítek, hiszen ez csak arra alkalmas, hogy az egyes szavak magyar megfelelőjét kikeressük, jóllehet egy szótár ennél sokkalta többet hoz. Az már elfogadott, hogy egyetemi hallgatók az egyetem által digitálisan közzétett tankönyvet letöltik, s abból készülnek fel a vizsgára. Sajnos az sem ismeretlen számomra, hogy egy egyetemi hallgató kezében idegenül áll a könyv… Más gondot látok itt! A könyvnek szükségszerűen van szerzője, van címe, általában van kiadója (amely egy adott városban megtalálható), s a jó szakkönyvnek van szerkesztője, lektora, stb. Hiába tehát, hogy nem ismerem a szerzőt, a könyvészeti adatok révén elég pontosan be tudom határolni, hogy ki lehet az illető, s ellenőrizni tudom kompetenciáját, megbízhatóságát. Kinek ne lett volna olyan tapasztalata, hogy végre találkozik egy szerzővel, akinek könyveit olvasta – és micsoda öröm (vagy micsoda csalódás…) vele egy beszélgetés! A digitális hírnek azonban vagy van szerzője, vagy nincs; egyáltalán nem szükséges, hogy legyen! Vagy tudom, hogy hol él az illető, vagy nem – általában inkább nem! Vagy lektorálta komoly szakember a művét, vagy nem – ez csak a tudományos weboldalakon történik meg, tíz közül kilenc esetben szó sincs lektorálásról! Hogy kompetens-e az illető abban, amit írt, senki nem ellenőrzi, következésképp az ismeret nem kontrollképes. Próbálja csak meg valaki egy kombinált keresőprogrammal Bukarestre és Magyarországra rákeresni: hány oldal fogja azt mondani, hogy Bukarest Magyarország fővárosa! Hiába, el kell fogadjuk: ez Amerikából nézve nem is olyan fontos dolog…

Rövid eszmélkedésem célja annyi csupán, hogy figyelmeztessek: a digitális adathasználat csak akkor értékes, ha mellérakjuk a könyv eszméjét. Magyarul fogalmazok: én csak azokat a weblapokat használom adatszerzésre, amelyeknek a szerkesztői körével tisztában vagyok, adott esetben ők is meghallgatnak engem, s ahol további pontosításra is lehetőség van. Az „ezt olvastam a neten” – teljességgel értéktelen és használhatatlan adat, sőt sokszor káros is.

[[ paginate ]]

A Confessio – legalábbis egy ideig – online jelenik meg. Úgy tűnik, ennek túl nagy jelentősége nincsen, hiszen ha a fenti kritériumot alkalmazom jelen esetünkre, nincs változás: ugyanazon szerkesztői kör, ugyanazon kiadó, feltételezhetőleg változatlan szerzői gárda működik, s ha valaki hozzá akarna szólni a tartalomhoz (tegye!), akkor mindig megtalálja a keresett személyt. Mégsem örülök maradéktalanul, hiszen mindez nem elég egy jó folyóirat létezéséhez – a legfontosabb elem mégis csak az olvasó! A nagy kérdés az, hogy ilyen formában ugyanaz marad-e az olvasói kör, hiszen azoknak jogos szellemi és lelki igényét akarjuk változatlanul kielégíteni, akik eleddig olvastak minket. Hajlandók lesznek majd a változás követésére vagy elmaradnak?

Ismét egy példával hadd illusztráljam a helyzetet: amikor bibliafordításról beszélek diákok előtt, mindig megkérdem, vajon miért van szükség több bibliafordításra, sokszor egymással párhuzamosan is. Általában tanácstalanság a válasz, pedig szerintem kézenfekvő: a modern társadalom – szegmentált társadalom, s ahogy több réteg van a társadalomban, úgy a nyelv is rétegződik. A bibliafordítással pedig mindenkit meg akarunk szólítani! Ugyanígy van a modern kommunikációval is: ha valamit tényleg széles körben el akarunk terjeszteni a társadalomban, akkor „terítenünk” kell: jelenjen meg egy könyv arról a témáról, számoljon be róla lehetőleg minél több sajtóorgánum (napilap, folyóirat), jelenjen meg a tévében, rádióban az a téma, esetleg készítsenek belőle filmet, tematizálja színház – és természetesen a digitális sajtó is vegye ki a maga részét az információ terjesztéséből. Nem mindegyik fogja elérni ui. a társadalom egészét, hanem mindegyik csak egy részét; na de mi a társadalom egészét akarjuk most megszólítani!

A Confessio esetében a forma megváltoztatása azt a veszélyt jelenti, hogy megváltozik a folyóirat olvasóközönsége is. Semmi kifogásom természetesen, ha sokan, akik az online folyóiratok között böngésznek, a mi folyóiratunkat is olvassák – úgyhogy a megjelenésnek örülök! Viszont nagyon nem szeretném, ha azok, akik ezt nem szeretik, de folyóiratunkat eddig olvasták, elmaradnának. Összességében tehát üdvözlöm az új formát, de változatlanul reménykedem abban, hogy a Confessio majd újra régi formájában is megjelenhet – de mindenképpen betölti azt a fontos hivatását, amire még évtizedekkel ezelőtt vállalkozott!

Karasszon István

Hasonló anyagaink

Az irigyelt reformáció

A Confessio körkérdése: Miben kell megújulnia egyházunknak és keresztyénségünknek Ön szerint? Mit kell tenni, tennem ennek érdekében?