Feledy Balázs művészeti író impozáns munkával lepte meg a művészetbarát olvasókat. A Credo című nagyméretű, igényesen kivitelezett kiadvány Olasz Ferenc fotográfus és filmrendező, tévéfilmkészítő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának rendkívül gazdag életművét tárja elénk. A művész hitvallásának képi lenyomatát.

A kötet szerzője egy tényigazsággal indít: „A 19. század két új művészeti ágat is teremtett. Előbb jött létre a fotográfia, nem sokkal később a film”. A bemutatott művész életművében állókép és mozgókép „egyforma súllyal van jelen”. Megjegyzendő viszont, hogy Olasz Ferenc nem dokumentumfotográfus, és nem is dokumentumfilmes. Állóképei tényleges helyszíneket, személyeket, tárgyakat ábrázolnak ugyan, de több van bennük, mint az objektív valóság. Mert az alkotó – önnön szubjektivitásán átszűrve – az életből mindig hozzátesz valami lényegit, és látványvilágot nyújt. Bár a fényképek dokumentumértékű tények, itt nem puszta számbavételről van szó, amikor „út menti pléhkrisztusokat, dombra futó kálváriákat, temetőkben vigyázó fejfákat vagy roskatag székely kapukat fotóz; illetve amikor a magyar történelem, kultúra és művészet nagy személyiségeinek vagy pillanatainak áldoz filmjeiben”. Feledy ehhez az emelkedettséghez és mélységhez méltó érzékenységgel viszonyul, így „mutatja be az életpálya legfontosabb állomásait, veszi számba kiemelkedő alkotásait, miközben pályatársak, kritikusok, alkotók gondolatait idézi meg Olasz Ferenc portréjának megfestésekor. A Credo összegző munka, válogatás a művész életében megjelent munkák legjavából.  Olasz Ferenc sok évtizedes fotográfusi munkásságának középpontjában „a népi vallásosság körébe tartozó tárgyi emlékek megörökítése áll”. A művész a hetvenes évek elejétől „tudatos módszerességgel dolgozta fel a Kárpát-medence magyarlakta területein fellelhető népi vallásos tárgyi emlékeket”. Talán az utolsó pillanatban.

[[paginate]]

Feledy tematikák szerint csoportosítja a gazdag képanyagot. A fotográfus fekete-fehér portrékkal indít. A portrék nem egyszerű arcképek, bennük az élet, az idő jelei, lelkiállapotok tükröződnek tagadhatatlanul. Ráncaikban ott a magány, a szenvedés, a nélkülözések, „az elmúlt élet titokzatosságai”. Ezek az arcképek nem szavakkal, hanem tekintetükkel közölnek velünk minden lényegest; kinézetükben benne van az addig megélt élet megannyi nyoma, a történelmi időben zajló életszakaszok milyensége. Arcképek, pléhkrisztusok, székelykapuk, krisztusképek, természeti tájak, templomok, múltidéző házak, csöndet idéző tárgyi elemek, fejfák, faluszéli korpuszok, kopott kőfaragások, sírkövek, kőkeresztek, archaikus népi alkotások követik egymást. Akár kőfaragó mesterek faragták a kereszteket, akár ügyes kezű parasztok, névtelen mesterek, bizonyos, hogy erős hit lakozott bennük.

A keresztek: a hit, a vágy, a szerelem, a hűség, a remény, az öröm és fájdalom keresztjei – életünk stációi. Az idő és az örökkévalóság összekötői, központjai. A csendben, a természeti táj zavartalanságában, a mérhetetlen időben pedig ott vannak a templomok és a romtemplomok. Tájba ültetett imahelyek. Legrégibbek talán a körtemplomok. Torony nélkül. Majd a szebbnél-szebb haranglábak. És következnek a templombelsők. Aztán a részletek: a múló időt sugalló résnyi apró ablakok, freskók, angyalok, szentek arcképei...

Olasz Ferenc számos kötetéből itt csak néhány igen fontosat említhetünk meg. Első kötete, a Fejfák 1975-ben jelent meg, Kós Károly előszavával, Nagy László költő bevezető versével. Ez az az időszak, amikor „a népi kultúra iránt felfokozott érdeklődés alakul ki a magyar társadalomban és szellemi életben”. Ekkor jelenik meg Kallós Zoltán: Balladák könyve, 1972-ben rendezik meg az első táncházat, 1973-ban alakul meg a Fiatal Népművészek Stúdiója. Olasz Ferenc 1975-ös első könyvével egész életére elkötelezte magát egy „nagyon karakteres, tradicionális képi nyelvezet mellett”. A Fejfák-ban megjelent képanyagot jellemzően még Magyarországon készítette, de már eljutott Erdélybe (Kalotaszeg, Udvarhelyszék kisebb településeire) is. Ami azért is külön megjegyzendő, mert „a fejfa a sírkövekhez nagyban hasonlító protestáns, paraszti sírjel, emlékoszlop. A temetői fejfák meghatározóan a régi református temetők sírjeleinek emlékhelyei, feliratokkal, fafaragásokkal kiegészítve (oszlopos fejfák, csónakos fejfák). Illyés Gyula Olasz Ferenc dedikált könyvét megköszönő levelében írja 1979-ben: „S milyen – szinte megdöbbentő – vigasz, hogy az idő, a mulandóság nem csak romboló, hanem alkotó erő is lehet a művészi szép területén...” A Fejfákban „jellemzően fa alapanyagú sírjeleket tett közzé a fotóművész. A Mindörökké című kiadványában pedig túlnyomórészt kőkereszteket, síremlékeket. Az emberi arckép továbbra is hiányzik: nem az ember, hanem az általa alkotott sírjelek és síremlékek fontosak a fotográfusnak”. Az idő nyomot hagy ezeken a munkákon, kopottak lesznek, letöredezettek. „E lapidárisan egyszerű és tiszta formák a fájdalomnak egyszerűségében is megrázó kifejezése” (Németh Lajos művészettörténész).

[[paginate]]

Egy másik kiadványában a fotográfus a faluszéli fa- és kőkeresztek után a bádog- és pléhkeresztekről készített képeit gyűjtötte egybe. A Dicsértessékben „imádságoskönyvet adott a kezünkbe, amelynek képei vizuális imákként válnak olvashatóvá”.

„Erdély elvesztésekor” a székelykapukat nem bontották le, de a magyar címert le kellett fedni, ledeszkázni. Ezt lefotózni nem volt kockázatmentes. Az életszerűség kedvéért idézünk a gazdával készített beszélgetésből: „Judit elment kb. száz méterrel fölfele a faluban. András (a gazda –A szerk.) felesége a másik oldalra, én (a fotográfus – A szerk.) meg ott maradtam egy létrával. Kidolgoztuk, hogy ha jön a busz, vagy jön a ’milicista’ (román rendőr – A szerk.), akkor azt mondja András, hogy azért kell a létra, mert lefújta a szél a lemezt, és most vissza kell szögezni”. Sütő András a kötethez írt bevezetőjében a székelykapu jelentéséről, mibenlétéről olvassuk: „a székely-magyarok kapuikkal is azt mondják, amit Mikes Kelemen hűségéből tanultak: ’vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk, Isten minket úgy segéljen’”.

A Mindörökkön örökké-ben nagydimenziójú természetfotók, tájábrázolások műtárgyfotók, freskófestészeti munkák, népi iparművészethez kapcsolódó üvegképek, úrnapi körmenethez kapcsolódó virágszőnyegek, és más fontos munkák láthatók. A Passió című könyv a Kárpát-medence kálváriáinak megörökítéseit foglalja magában.

Olasz Ferenc sok-sok kiállításának sorából említsük meg a 2016-ban a Pesti Vigadóban, annak két szintjén megrendezett Te Deum, Lélek-Fény-Kép című nagyszabású életműkiállítást, mely tárlaton fotográfusi életműve minden fontos területét bemutathatta.

Filmek: A hetvenes évek eleje óta Olasz Ferenc közel hetven filmet készített a televízióban műemlékeinkről, népművészetünk nagyszerű alkotásairól – emlékeztet Feledy Balázs.

Egyetemes érvényű, ahogy és amit a filmgyártó művész fogalmaz: „Először a képi gondolat születik meg bennem, a szavakkal csak nehezen vagy egyáltalán le nem írható kép. Hiszem, hogy képeimből átsugárzik ez a szavakkal ki nem mondható gondolat, és hatni kezd az időben. Mert ezek a képek meditációk, a lélek mítoszai, kérelmek és kiáltások valamennyiünkért egy Isten nélküli világban”.

[[paginate]]

Olasz Ferenc tehát egyszerre érdeklődött a fotográfia és a filmkészítés kérdései iránt. Amikor 1972-ben a Magyar Televízió Képzőművészeti Osztályára került, „senki sem foglalkozott a középkorral, korabeli művészettel, a fiatal pályakezdőnek azonban épp ez az időszak állt érdeklődése középpontjában. Így szinte sorsszerű, hogy első filmjét a református temetők fejfáiról, a másodikat pedig az Esztergomi Keresztény Múzeumról forgatta”. Feledy Balázs szerint sokat sejtető volt a bemutatkozása. Sok nehézséggel kellett megküzdenie. A Credo szerzője behatóan ismerteti, elemzi Olasz Ferenc filmjeinek művészi, jelentésbeli stb. értékeit. Értékeléseiben kitér a filmek zenéire, sokféleségére, kifejező erejére és arra is, hogy a sokszázados kincsből miket választott ki. Feledy Balázs sokoldalúan, mélyrehatóan elemzi és mutatja be Olasz Ferenc filmjeit: „Olasz Ferenc egész rendezői habitusából következik szelleme komplexitása, nevezetesen, hogy filmjeinek a legtöbb esetben ő a forgatókönyvírója, sok esetben szerkesztője, valamint a kísérőzenék válogatásában is fontos szerepet vállal”. Több filmben is foglalkozik nagy alkotói egyéniségekkel, például Csontváry Kosztka Tivadarral. Ide kívánkoznak a Makovecz Imre életművéhez kapcsolódó filmjei is.

P. Szabó Ernő néhai művészettörténésznek az Olasz Ferenccel készített beszélgetéséből megtudjuk a művész egész élet- és alkotói szemléletét, hitvallását. A hit és a tudás is szellemi érték – mondja a meginterjúvolt művész. Az ember életében mindkettőnek megvan a szerepe. Eltorzul az élet, a társadalom, ha az egyik háttérbe akarja szorítani a másikat. „Igazában akkor sejthetjük meg, mi a vallás és annak jelentősége, ha nem ideológiai szempontból nézzük, hanem nemzetünk, magyarságunk megmaradása szempontjából.” A hit megtartó erő volt bő ezer éven át: a tatár, a török, a muszka pusztítás ellenére megmaradtunk, szorongattatásaink közepette az új gyarapodás megtartó ereje volt.

A művész ars poeticájának is tekinthetjük, amit dr. Papp Lajos Olasz Ferencnek címzett levelében ír: „a kapott talentumokból egyet sem elfecsérelve, eltökélt és igen szigorú következetességgel él, jól tudva, hogy ittléte szolgálat, az isteninek, a magasabb rendűnek földi leképeződése”.

Olasz Ferenc életműve hitben fogant, és arra épült.

Aniszi Kálmán