Meghalt Kassán 1564-ben a Szegedről származott, tehetős és iskolázott kereskedő, Karsai Pap Benedek.[1] Debrecenbe húzódott előbb a török miatt 1547-ben, majd vonult tovább, 1552-ben Kassán polgárjogot nyert, hamarosan a legnagyobb adófizetők közé tartozott. Tehetett azért, talán sokkal többet, mint gondolnánk, hogy meghívták prédikátornak Huszár Gált. Bizonnyal a külföldről 1557-ben hazatért huszonegy éves ifjú Szegedi (Mizsér) Gergelyt is szívesen meghívatta volna, mikor a Wittenbergből hazatérve Eperjesen és Kassán prédikált, de úgy véljük, az ifjú előzőleg elkötelezhette magát Debrecennek, rektor lett, egy évre rá plébánosnak választották, mellé szegődtették Melius Juhász Pétert (1558-ban) másodlelkésznek. Csomasz Tóth Kálmán úgy hitte, hogy Pap Benedek énekét „1570 körül szerezhette, mert 1569-ben még nem került nyilvánosságra.”[2] Ez a hiedelem nem korabeli adatokon alapszik, hanem azon, hogy Szilády Áron véleménye szerint zsoltárparafrázisát „1566 után szerezte”, de „1579-ben már nem élt”.[3] Sokáig ezt szinte mindenki elfogadta. Korábban H. Huber Gabriella is az 1579-es évszámot közölte a RPHA[4] 160 és 1110 tételnél (ez a legkorábbi nyomtatott forrása énekünknek, azaz Bornemisza 1582-ben közreadott kétféle szövegváltozata). A szerzőséget nem vonta kétségbe Szilády Áron sem, noha megjegyezte a másik parafrázisról, amely szintén Pap Benedek nevére íródott, hogy „a versfőkből kiolvasott nevet a szerzőének véltük”.

Nem volt költő Pap Benedek. A versfők felirata önmagában ellene mond annak, hogy ő zsoltárt szerzett. Üzent volna önmagának, azt, hogy tuum? Ez a tied, Pap Benedek?! A nevére szerzett két éneket tisztelője vagy pártfogoltja írta; a 26–27. zsoltár egyes verseire épült parafrázist szintén, amelyet mi a fenti kezdettel ismerünk. Szegedi Mizsér Gergely szerzőségét sem bizonyíthatjuk egykorú adattal, de kérdőjelesen valószínűnek tekinthetjük, ismerve a következő adatokat, amelyek kapcsolódnak Pap Benedek életéhez. Általános vélekedés az is, hogy része volt az 1562-es debreceni énekeskönyv szerkesztésében Szegedi Gergelynek, de valójában erre sem ismerünk adatot. Ha valóban így volt, ezt esperesi tisztségében kellett végeznie. Hamar megvált tisztségétől. 1563-tól előbb Némethi Ferenc prédikátora volt Tokajban, noha hívták volna Kolozsvárra, majd Egerben töltötte élete végét, ahol a főkapitány Mágócsy Gáspár udvari prédikátoraként működött. Sokáig nem tudtuk, hogy fiatalon meghalt, 1566-ban, Szigetvár elestének évében. Jó egy évtizeddel korábban kellett születnie az éneknek, mint ahogyan keltezték a 19–20. századi tudósok. Szegedi Gergely még az 1550-es évek végén, vagy mindjárt kassai prédikálása után, de lehetséges, hogy debreceni rektor korában szerezte. Pap Benedekkel vélhetően földiek, lehetett közöttük atyafiság, talán tanulmányait is segítette a tehetséges ifjúnak a jómódú kereskedő. Feltételezi a szakirodalom, hogy Kálmáncsehi Sánta Márton tanítványa volt Debrecenben, és ajánlása nyomán lehetett patrónusa Petrovics Péter.[5] Okának kellett lennie, hogy Wittenbergből hazaúton a Debrecennek elkötelezett ifjú előbb Kassán járt. Ez akkor is igaz lehet, ha a török miatt a biztonságos út Lengyelországon és a Felvidéken át vezetett, és Kassán jó egynéhány szegedi menekült élt. A 26–27. zsoltár parafrázisának második fele az itt tárgyalt ének, a teljes énekből a [21–29]. versszak.

Hosszabb egy szóval a teljes énekhez (a 26–27. zsoltárhoz) tartozó acrostichon, mintsem azt említeni szokás a szakirodalomban: Benedictvs Pap tvvm. Eme apró kiegészítés két u magánhangzóval kezdődő szavát Wr és Wram rejti. Bornemiszánál Vram, VVram és Wram vegyesen használatos, így nem kétséges, milyen betűről van szó. Az utolsó három versszak kezdőbetűje valószínűleg jelentéstelen (K, M, E), vagy ha mégis rövidítés, nem ismerjük a megfejtését. Az acrostichon is ellene szól annak, hogy a zsoltárparafrázist nem két, hanem három énekre osszuk. Pedig Csomasz Tóth Kálmán ezt vélte 1958-ban és 1971-ben is,[6] tehát hogy a [15–20]. versszak önálló ének, mert első sora utal a 27. zsoltár kezdetére. Valóban utal, de ez édeskevés önmagában, mert a három énekre oszlást nem igazolja az 1582-es első kiadás. Az [1–20]. versszak soha többé nem jelent meg, sem együtt, sem pedig két énekre bontva. Mégis keletkezhetett belőle valamilyen énekeskönyvben három ének? Az ének sorainak és a bibliai zsoltár latin, meg a Vizsolyi Biblia magyar szövegének összehasonlításából egyértelmű, hogy ez a parafrázis (másokhoz hasonlóan) nem igyekszik a bibliai versek teljes tartalmának pontos átírására, a részletek bibliai sorrendjét sem követi szorosan, egyes részletekre utalva fejti ki önálló mondanivalóját. A téves három énekre való osztás kérdésre még vissza kell térnünk később.

Forma és forrás

Szerzői kézirat, vagy korai (16. századi) másolat nem maradt az énekről. Először az 1609–1613 között másolt Detsi-kódexben található; azonban a két zsoltár parafrázisát felölelő teljes szöveget csupán egyetlen helyen, az 1621–1647 között másolt Kuun-kódexben találjuk. Eme kéziratos források, 17. századi másolatok előtt azonban már háromszor is megjelent az ének nyomtatásban. Ezeket kell vizsgálnunk. Két változatban jutott hozzá Bornemisza Péter és közölte énekeskönyvében (Komjáti, 1582) a parafrázist. A két zsoltárt egybefoglaló teljes ének[7] soha többé nem jelent meg, alább ennek látjuk az okát. Önállósult második felét szintén Bornemisza közölte először,[8] ez viszont 1806-ig benne volt az összes református és protestáns énekeskönyvben. 1948 óta ismét énekeljük, két versszaka nélkül. Nem fogadták vissza az éneket a 20. századi evangélikus énekeskönyv szerkesztői. Bornemisza közlésénél nincs korábbi forrásunk. Addigra két alakban terjedhetett kéziratosan az 1560-as évektől az elfeledett vagy elhallgatott nevű szerző zsoltári énekének ez a máig fennmaradt fele.

Háromsoros, háromsarkú a versformája: a13 (6 + 7), a13 (6 + 7), a19 (6 + 6 + 7) a szótagszám és rímszerkezet képlete. A Balassi-strófa körébe tartozik.[9] Nincsenek azonban belső rímei, csak néhol. Dallamjegyzése is e szerint történhetne, de ez jelenleg nem egészen így van. A rímelés arra figyelmeztet, hogy a költemény szerzője (a harmadik hosszúsor metszete miatt) öntudatlanul négysarkú, belső rímes és négysoros (vagy a, a, x, a rímelésű) versszakokban gondolkodott: 13a, 13a, 12a, 7a. Régi magyar verseinkben nem ismeretlen a tizenkilences sor, de nem is gyakori. Még egy máig használatos, 1550-ből való énekünk van ilyen versformában: Megszabadultam már én a testi haláltól (414).[10] Folyamatos gyülekezeti éneklésre gondolva nem tanácsos mereven ragaszkodnunk a harmadik sor egy lélegzetre való énekeltetéshez, a gyülekezet ajkán könnyebben szólal meg a tizenkettestől elválasztott hetes sor, így nem vesznek levegőt rossz helyen. Ezzel ellentétes követelmény, hogy óvakodnunk kell a hatos és hetes sorok teljes elkülönítésétől, sormetszet (és lélegzetvétel) helyett megállástól, erre a hosszú sorzáró hangok csábíthatnak. Alább ezért van négy sorra tördelve az ének, ugyanakkor jelezve azt is, hogy az utolsó sor nem önálló egység. Ezt a kiadások egyik része mindig így tekintette. 

A magában, önállósodva terjedő 27. zsoltári ének, az Ó, én két szemeim szövege[11] helyenként eredetibbnek és korábbinak látszik, mint a Bánja az Úr Isten a sok nyomorúságot kezdetűé,[12] az utóbb említett az együtt megverselt 26–27. psalmus. Ennek a végére illesztett éneket vizsgáljuk, önmagában. Bevezeti a huszadik versszakig terjedő rész. Úgy látszik, a Bornemiszánál található teljes szöveg második fele nyomán keletkezett (nem is egy) kéziratos változat alapozta meg a később állandósult szöveget a 16–17. század fordulóján. Ez azonban nem teljesen azonos azzal, amit Bornemisza közölt. Alább a fontosabb eltérések az alapszöveg közlése mellett olvashatók. Kiegészítik egymást helyenként, vagy segítenek a helyesbítésben, mert néhány sorban van többlet vagy szótaghiány. Az ének szövegének némi módosulása és véglegesülése 1600 táján elkezdődött. Kevés a későbbi változás, ezeket sem mellőzhetjük. Ezekre Ö, V, Ú rövidítés utal.

Ö: jelöli a Bornemisza énekeskönyvében a 256b levélen kezdődő szöveget, az ének önállósodott második felét, a 27. zsoltárt, illetve az Ó, én két szemeim eltéréseit, amely így önállósodott; mögötte meghúzódhat a nyomtatás előtt keletkezett, majd attól függetlenül is tovább élő (kéziratos) hagyományozás. B: jelöli a következő nyomtatott énekeskönyv eltéréseit, ez a Bártfa, 1593. évi kiadás.[13] Ú: jelöli a (Szilvás)Újfalvi Anderkó Imre kiadásának fontosabb eltéréseit, ez a Debrecen, 1602. évi kiadás.[14] Az énekszöveg állandósult változatának eltéréseit is látjuk később, összegezve. Szükségtelen követnünk az eredeti helyesírást betű szerint, de az eltérő ejtés miatt néhány szóalakot és helyesírási különbséget is érdemes meggondolnunk[15] a szövegi eltérések miatt. A bártfai kiadás szöveghibái igen értékesek. Mutatják, hogy nem nyomtatott forrásból, nem Bornemisza Péter énekeskönyvéből másolta le a szerkesztő vagy a szedte a nyomdász az éneket, hanem valamilyen más, számára elérhető, számunkra ismeretlen kéziratból.

Alapszöveg

Teljes és hosszabb parafrázisból születhetett kivágat (szeparátum), önállósodott énekünk, az Ó, én két szemeim. Elsődleges forrása, a két zsoltár parafrázisának teljes szövege, a Bánja az Úr Isten. Ehhez mérhető az önállósodott fél-zsoltár szövege, mint az előbbinek származéka. Lehetséges, hogy a kéziratosságban a teljes alak későbbi vagy hibás olvasatot, elírást is tartalmazó másolaton alapult, és a belőle származónak volt korábbi és megbízhatóbb kézirata.   

Elemzést és kritikai megrostálást érdemelnek az 1948-as énekeskönyv változtatásai, ez később következik, a 17–19. századi énekeskönyvek szövegének bizonyságával együtt. A dallam lejegyzése körül is van teendőnk, a versforma említett megállapítása sincs teljesen rendben. Nem könnyű a jobb, dallamilag és szövegileg is megoldott döntés, a lehetséges megoldások közül az ellentmondás nélküli közlés kibogozása.

1948-as énekeskönyvünk változtatásai

Ütemekbe foglalta az 1744-ben megjelent kolozsvári dallamot Csomasz Tóth Kálmán, és az első strófa második felét három sornak értelmezte, amint ezt a nagybetűs sorkezdet mutatja: Az ő nagy szerelmét, | Hozzám nagy jó voltát | Mindenkor hirdessétek. Mert a versszak ötsoros? Ilyen megoldást követett 1958-ban is, a Régi magyar dallamok tára közlésében,[16] aposztrófokat (’) alkalmazott, a dallam fölött a harmadik sorban kétszer is. Ez szerkesztői értelmezés, ilyen nincs az énekeskönyvekben sehol. Ettől eltérően 1950-ben a dallam a metrikus táblázatban nincs a háromsorosak és a négysorosok között, a hétsorosokhoz van beosztva: 6 . 7 . 6 . 7 . — 6 . 6 . 7. — ez azonban kérdéses. A versforma egyértelműen háromsoros. Csomasz Tóth Kálmán értelmezéséből következően az 1948-as énekeskönyv ütemvonalai nem sormetszetet jelentenek, hanem sorzárást, sorhatárt. Ezzel nincs összhangban, hogy az ütembeosztás felváltva 4/4, 2/4, 4/4 | 4/4, 2/4, 4/4 | 4/4, 4/4, 2/4, 4/4 |. Ugyanilyen az ütembeosztása Balassi Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét kezdetű zsoltárénekének (220). Van eltérés is. A 220. ének sorainak végén van szünet, a 240. ének sorainak végén nincs. Az utóbbi 2. versszakától mégsem követte ezt a sorosztást, hanem két sornak tekintette a versszak második felét Csomasz Tóth Kálmán, például így: Az élőknek földén a te javaidat | Meg nem láthattam volna. Nem három és nem hét, hanem négysorosnak értelmezte.[17] Szilády Áron négysoros strófákban közölte az éneket.[18] Általában így van ez a sorban megjelent későbbi kiadásokban, mindig prózaszedéssel, de nagybetűvel elkülönítve a sorokat. Ritkább a három sorra osztás. Nem tudni, hogy ez vagy az a megoldás része volt-e a kéziratos hagyomány valamelyik ágának, vagy a sajtó alá rendező, illetve a nyomdász döntött.

Változtatott az ének egyes sorain Csomasz Tóth Kálmán a 17-19. századi kiadásokban állandósult alakhoz képest. Ennek oka nem mindenütt világos, nem is egészen következetes (ez az énekeskönyvben nem ritka), és többnyire nem is szükséges. Törölte a 2. és a záró versszakot. Nem adta okát 1971-ben sem, hogy mi okból.[19] Gyaníthatjuk, hogy későbbi énekeskönyv(ek) közlésére alapozott, és ahhoz mérten változtatott, és nem Bornemisza énekeskönyvéből indult el. Sokszor a joggal nagyra becsült öreg debreceni énekeskönyv szövege volt mércéje (ez semmit nem változott 1723–1817 között), többére ennek 1778-as kiadása volt sorsdöntő 1948-ban szövegváltozatok megállapításakor az első kiadással (vagy a korai kiadásokkal) szemben. Ehhez képest keresett más támpontot. Ez valószínűleg a RMKT 6. kötetének szövegkiadását is jelenti (eddig ez több éneknél kiderült). Szilády Áron nem mindkét változatot, hanem csak a két összevont zsoltár szövegét közölte (tehát a Bornemisza szerinti teljesen), és a korán (már Bornemiszánál is) önállósodott második rész kevés eltérését sem elemezte részletesen. Úgy látta, a Szegedi Gergely-féle énekeskönyvben megjelent másik énekkel kapcsolatban, hogy nem Pap Benedek az énekszerző, ő valójában a tiszteletére írt ének ajánlottja. Ezt azonban csak említette, nem tette magáévá Csomasz Tóth Kálmán.[20] Általános meggyőződés volt ez soká, szerzőnek tekintette Pap Benedeket az RMNy[21] első kötete is, ráadásul az ének három részre tagolását sem vélte problémásnak, ezért van Úristen, te voltál nékem világosságom incipit is a mutatóban a Bánja az Úristen és Ó, én két szemeim mellett, mindhárom szerzőjeként feltüntetve Pap Benedeket, akárcsak Csomasz Tóth Kálmán vélte még 1971-ben is. Ez tarthatatlan és téves, alább következik helyesbítése. Előbb még következzenek a szövegi eltérések, a Bornemisza kiadását követően megjelent két énekeskönyv adalékaival (Bártfa, 1593 és Debrecen, 1602). Bornemisza, Újfalvi és a bártfai énekeskönyv sem számozta a versszakokat, ezért használok szögletes zárójelet [ ]. A 18. századi énekeskönyvek számozták a versszakokat, ez különbözteti meg az öreg debreceni énekeskönyv típusát is a 17. századiaktól.

→ után következik 1948-as énekeskönyvünk módosítása, ezt Csomasz Tóth Kálmán csekély igazításnak nevezi. Nem nyílt módom minden kiadás nyomozására, mert csak Kassán és Lőcsén legalább tíz kiadás jelent meg a 17. században. A változtatások eldöntése és bevezetése nem köthető személyhez és kiadáshoz; elkezdődött a 16. századi kéziratosságban, véglegesült a 17. században. Később nincs eltérés, csak néha sajtóhiba.[22] Huszár Gál óta volt benne ez az ének minden református énekeskönyvben 1806-ig Csomasz Tóth Kálmán szerint. Ez tévedés. Az ének a Komjáti graduálban (1574) még nem jelent meg.

Lássuk az énekeskönyvek későbbi kiadásainak szövegi eltéréseit az alapszövegtől, a Bornemisza féle teljestől (Bánja az Úr Isten), ezek gyakran a Bornemisza-féle önállósodott változatát (Ó, én két szemeim) támogatják; máskor későbbi módosításból erednek:

Megokoltak-e és elfogadhatók-e az 1948-as énekeskönyv változtatásai?

• Megfoglak tégedet az én igaz hitemmel (3) → Megragadlak, Uram, az én igaz hitemmel (2) — Kevés a szövegromlás Bornemisza önállósodott változatában, itt Ö: megfoglak tégedet az én igaz hitemben; de jobban illeszkedik a mondatba, és nyelvileg is helyes a Bornemisza teljes szövegváltozata: hitemmel; a 17–18. századi énekeskönyvek és Szilády Áron is így közlik. — Nem rontás, de nem mond többet, nem is gördülékenyebb, sem nem szükségszerű az 1948-as változtatás, megfog helyett megragad. Gondolhatóan azért nem érezte alkalmasnak és elég világosnak Csomasz Tóth Kálmán a szerkezetet és a tégedet szót, mert törölte a teljes 2. versszakot, amelyik Uram! megszólítással kezdődik. Beszúrta hát a következő versszakba a megszólítást, ezért aztán a megfoglak sehogyan nem illett a sorba. „Igazított”. Szerencsétlen volna az Uram, megfoglak. Lám, mit okoz a törlés miatti parányi szócsere, illetve áthelyezés! Bornemisza óta az énekeskönyvek soha nem érezték szükségét semmi változtatásnak, és soha nem is hagyták el a második versszakot. A bibliai tartalom szerves tartozéka: ne declinas in ira a servo tuo, neque dispicias me Deus — ne vesd el haragodban az te szolgádat, ne hagyj el engem (Zsolt 27,9). Veszteség a 2. versszak törlése. A hallgatólagos módosítás meg éppen nem nyereség. 
• én el nem eresztlek (3) → El sem is eresztlek (2) — Nem helytelen, és jól mutatja Csomasz Tóth Kálmán gyakran megnyilvánuló érzékét a művészi archaizálás iránt ez a változtatás (a nyelvész Tompa József könyve tárgyalta a művész archaizálás fogalmát). Mintha bántotta volna a korábbi törlés és változtatás, és ellensúlyozni szerette volna poétikailag. Az eredetinek sem kevesebb a stílusértéke: megfog — és el nem ereszt. Viszont ez a fajta módosítás szépítgetés, semmiként nem minősül elkerülhetetlen „igazításnak”. Következetes a 18. századi énekeskönyvekben az Én el nem eresztlek változtatás. Nyelvileg ez sokkal erősebb, jobb volna megtartanunk, inkább a szépítgetést mellőznünk.
• Taníts meg engemet te igaz útaidra (6) → Tanítsál meg engem a te igaz utadra (5) — Egyes számot kedvelő nyelv a magyar, de a latinos műveltségűek inkább többes számot használtak. Itt ezzel találkozunk (nyomorúságimmal, bűneimnek számtalan sokságával, ellenségimet), a megelőző, 26. zsoltárt parafrazeáló rávezetésben is. Az egyes szám (utadra) miatt eggyel csökkent a verssor szótagszáma, ezt kellett pótolni a tanítsál hosszabb szóalakkal, ez kirí a korabeli szóhasználatból, stílustalan, ráadásul az ismétlődő engemet hosszabb szóalak is eltűnt. Egykor pedig ez volt használatos. A változtatásnak sem haszna, sem oka nincs, Csomasz Tóth Kálmán tehetséges archaizálásaihoz képest suta megoldás, éppen nem válik díszére sem az éneknek, sem énekeskönyvünknek. Legjobb törölnünk.
• ne bocsásd el magadat (8) → serkentsd fel te magadat (7) — Beleillik ugyan a verssorba a változtatás, de a különbség nagyjából akkora, mintha valaki nem összeesne, hanem fölpattanna. Ez is a 17–18. században keletkezett. Magam személyét biztatom, nem adom fel a reményt. Nem adom meg magamat a sorsomnak. Valójában nem arról van szó, hogy véletlenül sem valaki másnak, hanem az én lelkemnek kellene serkenteni önnön magát. Akkor is, ha helyesnek elfogadjuk ezt a módosítást, egy szóba írva temagadat kell. Az értelem aligha kétséges, a versszak utolsó sora miatt (ne hagyd el | ne bocsásd el). Ha az elbocsát mégis végleg érthetetlennek bizonyulna (lebocsátja fejét, vagy fülét–farkát), akkor a ne ereszd el (vagy ne hagyd el) magadat lett volna mai szójárásunk szerint alkalmasabb. Ez összecsengene a korábbi, ne ereszd szabadjára kéréssel. 
• mit töröd, faggatod nagy bánatban magadat (8) → Mit töröd, fárasztod nagy bánatban magadat? (7) — Erőteljesebb sokkal az eredeti ’faggat/szaggat’, főleg a tör értelme miatt (töredelmes szív). Töredelemhez, gyötrődéshez tépelődés illik, nem belefáradás. Gyöngébb sokkal a tör | fáraszt szópár. Akkor is, ha manapság járja olyan bemondás, hogy ne fárassz már! De ez a változtatást is létrejött, amint láthattuk, elég korán. Szaggatod van még 1693-ban Bártfán. Aztán 1602-ben Újfalvinál már fárasztod, azóta állandóan így találjuk az énekeskönyvekben. Kívánatos az eredetibbel megegyező értelmű és erőteljesebb verssor: mit töröd-szaggatod nagy bánatban magadat?
• meg fogod majd látni az Úrnak jóvoltát (8) → Majd meg fogod látni Uradnak jóvoltát (7) ̶ ̶ Nehéz volna magyarázatot találnunk a szórendi változtatásra, de ez már a 1700 előtt is így terjedt az egyik kéziratos változatban, tehát Ö: valamint Ú: szerint is. Olyan kéziratos változat lehetett az oka, amelyhez Újfalvi is hozzájutott. Bártfán itt hibás a sor, a változtatás másolás közben történhetett, a most alkalmatlan szó.
• csak ne hagyd el magadat (8) → Csak el ne hagyd magadat (7) ̶ Nem nagy változtatás a szórendi cserebere, de nem is nyereség. Csomasz Tóth Kálmán elég gyakran él vele.

Korai kiadásokban is változott néhány helyen az ének, erre láttunk példákat. Mindezeket sorra átvette Csomasz Tóth Kálmán. Egyszóval a 17. századra kialakult szövegváltozatra alapozott, nem pedig az eredetire, Bornemisza kiadására. Tekintsük át ezt a néhány helyet is.

• kezedben ellenségem (5) → kezében ellenségem (4) — Lehet, hogy a második személyű birtokos személyrag használata a harmadik személyű helyett nem mai szokásunk, de ettől nem érthetetlen. Ez a változat van a Bornemiszánál önállósult szövegváltozatban, Ö: kinek hatalmában, kezedben, ellenségim. Azonban a változtatás 16. századi, nem kései, Bártfán már nem így van, bár itt is ellenségim található; későbbi kiadásokban következetesen harmadik személyű a birtokos személyrag. 
• hadd lássak elmennem (6) → Hadd lássak elmenni (5) — Szebb, nyelvünk természetéhez illőbb a régi magyar nyelvben sűrűn használatos ragozott főnévi igenév, mennem. Még érdekesebb, ha régiesebb is, az Ö: hadd lássak én mennem. A sor értelme a megtapasztalás: legyek képes végigjárni az isteni igazságra vezető utat, ne csupán nekiinduljak. Az elmenni változtatás szintén nem új keletű, következetes a 17–18. században. Akaratlanul eszünkbe ötlik itt egy másik névtelen szerző éneke „Az üdvösségnek igaz útjáról”, amely 1560 előtt született,[23] így fogalmazza meg a célba jutást, az út végigjárását: ​
  Tanulj meg te az úton elmenni, / melyen kell bé mennyországba menni, / mert nem egyéb úton kell bé menni, / hanem Krisztus által kell bé menni.
• gonosz szándékukra (6) → gonosz szándékukban (5) — Erősebb az Ö: szerinti, így rímel, a sorban belső rímet alkot, és így érvényesül még erőteljesebben a verstani közölés: ne bocsásd gonosz szándékukra | szájukra (az én ellenségeimet). Az sem értelmetlen nyelvileg, hogy valaki szándékában szabad, szabadjára engedték. Szintén nem új az első kiadásoktól való eltérés, nem csupán a 18. században, már Bártfán így van 1593-ban: szándékjokban. 1948-ban nincs változtatás, de a hanyatló nyelvhasználat és anyanyelvünk romlása miatt kérdéses a versszak második felében a közöléses két verssor értelme. Ma már ritkábban használatos a bocsát szó ’szabadon bocsát, elbocsát vagy elereszt,’ értelemben, de azért nem érthetetlen, első látásra sem. Hasonló értelmű a ’szárnyára ereszt, szabadon ereszt’. „Szárnyára ereszti” anya ő szép lányát a népdalban. Bibliánk nyelve és népünk képes beszéde a ló és öszvér féken tartását, megzabolázását használja az emberi viselkedés szabályozásának, fegyelmezésének és önfegyelmezésének leírására is. Hisz ostor való a lónak, zabola a szamárnak (Péld 26,3; Vizsolyi Biblia: ostort vésznek az lóhoz, féket az szamárhoz); kantárral és zabolával kell a szilaj lovat és öszvért fékezni (Zsolt 32,9; Vizsolyi Biblia: állokat ha meg nem szorítod zabolával és fékkel, tenéked nem engednek); a szájába vetett zabolával kényszeríthetjük engedelmességre a lovat, ugyanúgy saját testünket is (Jak 3,3; Vizsolyi Biblia: az ő testeket az zabolán széllel hordozzuk). „Nem tartottam lovam száját” — mondja a népdal, azaz nem is a megvadult mén ragadta ki lovasa markából, hanem a lovas nem markolta keményen, inkább odadobta a kantárszárat, kötőféket vagy gyeplőt, hagyta szabadon nyargalni a paripát, nekieresztette, nem fogta vissza. Hogyan is írta a Mátyás elől megfutamodó Mahumetről Zrínyi? Mikor magyar király zászlóját látá, / Jó lovának száját futni bocsátá. A zsoltáros kérésének tehát ez a magyarázott értelme: gonosz szándékú ellenségemet ne engedd szabadjára, zabolázd meg, tartsd féken. Manapság mindent illik idegen szóval mondani, fiatalok inkább ehhez szoktak: kontrolláld ellenségeimet. Illedelmesebben szólva: tartsd kordában őket. Ennek ellentéte, hogy szájára ereszti, nem tartja féken, nem zabolázza. Ha tehát elkerülhetetlen volna itt a változtatás, bár beleértve Csomasz Tóth Kálmánt is, eddig soha senki nem érzett szükségesnek állítólagos „érthetőség” érdekében változtatást, akkor így volna elfogadható: Én ellenségimet gonosz szándékukra, — ne ereszd szabadjára!
• életnek földén (7) → élőknek földén (6) — Ö: szerint tehát nem élőknek van a szövegben, hanem életnek, az in terra viventium magyar megfelelőjeként. És mégis, a 17–18. században nem ez állandósult, hanem a zsoltárokból ismert sorok: meglátom az Úr jóságát az élőknek földén (Zsolt 27,13); kiszaggat téged gyökerestől az élők földjéről (52,7); az Úr előtt fogok járni az élők földén (116,9); vagy a Tirusz elleni próféciában: megmutattam dicsőségemet az élők földjén (Ezék 26,20). Érdekesség, hogy a régebbi változatot őrizte meg adta tovább az 1675-ös lőcsei énekeskönyv, ott szintén életnek földén van, ez egyéb források használatának és tudatos szerkesztésnek a jele.

Teljes alakban

Szükséges és tanulságos néhány vonását említenünk a teljes, azaz két zsoltárt összefűző éneknek, mert visszautalások sűrűn vannak a befejező részben, és az önállósult, kilenc versszak terjedelmű ének mondanivalóját megalapozza a megelőző húsz versszak. Ez a súlyos zsoltári ének, a 26. és 27. psalmus (Bánja az Úr Isten), egészében nem válhatott gyülekezeti énekké. Nem az ének minősége vagy a gyülekezet történelmi tapasztalástól idegen volta miatt. Azért, mert volt egy másik parafrázis, az csupán a 26. zsoltárra alapult. A Sztárai-féle 26. zsoltár (Mikor Dávid vala keserűségben)[24] élt tovább, ez előzi meg itt tárgyalt énekünket például Újfalvinál és a későbbi énekeskönyvekben is, mert ez önállóan megállja a helyét. Irreális elképzelés ellenben a [15–20]. versszaknak az önálló énekként való leválasztása, besorolása, Úr Isten, te voltál nékem világosságom kezdettel. Folyamatos a közlés Bornemiszánál, az egyetlen teljes kiadásban. Semmiféle tipográfiai elkülönítés nincs a [14–15]. strófa között a folyamatosan szedett szövegben. De nem található ilyen külön ének kezdete sem Bornemisza mutatójában.[25] Miért nem lehet önálló a teljes alakú ének első fele 26. zsoltárként, és miért nem lehet két részre, két önálló énekre bontanunk a húsz bevezető strófát? Idézzük intő bizonyságul a [20]. strófát! Ennek lezárásnak kellene lennie, holott átvezet a teljes ének folytatásához, az önmegszólító lírai zsoltárénekhez. Érezte ezt jól, ezért Szilády Áron az RMKT szövegkiadásában a strófa végére nem is pontot tett, hanem kettősponttal jelezte az ének részeinek összetartozását: Én nagy örömömben ily dicséretet mondok, / háláadásokkal dicséreteket adok, / az én hozzám való kegyelmességedért ilyen éneket mondok.

Irreális tehát a föntebb is említett leválasztás, az önmagában is megálló éneknek tekintett 27. psalmus, amelynek végződése ugyanígy befejezetlen volna, ezért önmagában semmi módon nem állhat meg, mint gyülekezeti ének. A figyelembe nem vett teljesebb acrostichon is megszakadna itt az első betű után, mert a Tuum szót kettőbe vágva állapítaná meg a 26. és a 27. zsoltár határát. Ez az állítólagos 26. zsoltár ráadásul furcsán végződne a [14]. versszakkal, ez nem igazán lezárás, nem olyan, mint a [29]. versszak. Nem is befejező sorként, hanem azért sokkal fontosabb ennek a versszaknak a vége, mert erre utal vissza énekünk föntebb tárgyalt sora: ellenségeimet… ne bocsássad szájukra. Tudniillik a kérések már az ének bevezető első felében elkezdődnek, azért ez a strófa így záródik: én ellenségimnek ne bocsáss kezekben, mert bizony tiéd vagyok.

Van még a teljes énekben egy korábbi utalás is a 27. zsoltárra, ez szintén figyelmeztető: Midőn jőnének a gonoszok ellenem… az én ellenségim, és háborgatnának (Zsolt 27,2). Továbbá: hamis tanúk támadtak ellenem, kik hazugságot szólnak (27,12); valamint: Ha az én atyám és az én anyám elhagynak is engemet, az Úr magához vészen engemet (27,10). Akik elfogadták a teljes ének háromba osztását, vajon a 27. zsoltár kezdetét akkor miért nem itt húzták meg a [10]. versszaknál, amely így szól: Sok hamis tanúkkal én reám állottanak, / régi jó atyáim, anyáim elhagytanak, / hogy az jó helyében gonoszt fizetnének, ők tanácsot tartottak.

Vannak érdemei az elfeledett parafrázisnak, a Bánja az Úr Isten kezdetűnek. Akkor is, ha nem terjeszkedik ki a bibliai zsoltár teljes tartalmára, csupán utalás-szerűen kapcsolódik a mondanivaló egyes részleteihez.[26] Nem ismerjük ennek a személyes okát, akár az énekköltő, akár Pap Benedek sorsához kapcsolódik. Talán nem is volt ilyen, ezért nem is lehet ilyen vonatkozást találnunk. A kor énekíró szokása szerint csupán a harmadik versszakkal kezdődik a tulajdonképpeni zsoltár, előtte bevezető rögzíti a korabeli és hazai történelmi helyzetet, a török időket és a keresztyénség üldözött állapotát. Nem költői tárgy és merő képzelet, hanem napi és tapasztalati valóság volt nálunk a veszedelem és fenyegetettség. Panaszének fakadt nyomában. Erre a helyzetre utaló súlyos sor summázza az isteni álláspontot: noha most eltűri, de el nem szenvedi a sok méltatlanságot.

Magában nem döntheti el a szerzőséget,[27] hogy erre a sorra megtaláljuk Szegedi Gergelynél nem csupán a kétségtelen utalást (ilyen a kezdősorban és a nótajelzésben is van), hanem ennek a súlyos sornak az idézését. Élete végén, Egerben[28] írt keserves éneket A magyaroknak siralmas éneke a tatár rablásról címmel friss történelmi tapasztalásáról. Kezdete: Szánja az Úr Isten híveinek romlását, / az ő  fiainak, leányinak rablását, / noha most eltűri, de el nem szenvedi nagy szidalom vallását.

Kereshetünk-e és találhatunk-e utalásokat a megverselésben és a mondanivaló tagolásában Pap Benedek személyes életére és az őt illető történésekre? Dávid királyságára utaló sorokban semmi módon. De például az kérdés, kellett-e száműzetésbe kényszerüléssel számolnia a menekült szegedi polgár Pap Benedeknek? Vagy ezt úgy értelmezhetjük, hogy tanácsos volt mintegy bujdosóként minél messzebb menekülnie, északon és nyugaton menedéket találnia? Ha nem tévedünk abban az elgondolásban, hogy Szegedi Mizsér Gergely nem csak nevében viselt városnevet, hanem Szegedről származott, akkor tudnia kellett Pap Benedekről, még akkor is, ha nem fűzte össze őket atyafiság. Mert ilyen állítások sorakoznak a nem csupán felpanaszló, hanem mindenek előtt bizakodó énekben: igazságom fölött még ők fenyegetnek most az számkivetéssel [9]. Dávid király sorsa a szegedi, majd kassai polgáréhoz hasonlóan összefonódott sikerrel és sikertelenséggel Izráel történetében. Pap Benedeké a török időkben hasonlóan, talán szembesült intrikával, üldöztetéssel és fenyegetéssel Kassa városának egyik legnagyobb adóját fizető polgáraként. Vagy a külső fenyegetettséggel párosult belső viszály a német lutheránus város és magyar református polgárai között? Pusztában ezután magamnak kell bujdosnom [11]. Ez csak Dávidra volt érvényes, vagy a menedékvárost kereső és találó kereskedőre is? Nincsenek adatok a kassai jegyzőkönyvben élete utolsó évtizedéről, addig sem mindennapjairól, hogy ezt eldönthessük. Más dokumentum pedig jelenleg nem ismeretes.

Eltérések és kéziratos források

Bornemisza nem volt olyan tudatos nyomdász, mint Heltai, sokszor nem javított hibázó sorokat vagy szavakat és szóalakokat, nem is egységesítette az ének két alakjának eltérő helyesírását sem. Így kétségtelenül láthatjuk, hogy az ének teljes alakjának második feléből keletkezett kéziratos forrásnak vannak eltérései, mert voltak kéziratos előzményei. Ezt az elképzelést erősíti a következő kiadás. Az 1593-as bártfai énekeskönyvben énekünk első sora azonnal mutatja, hogy más kéziratos forrásból származik, tudniillik a szöveg ilyen mértékű eltérése nem lehet olvasati hiba, azaz ti az Urra nézzetek → az Urat tü féljétek csak eltérő szövegű forrásból származhat. Még inkább kétségtelen ez a [7]. versszakban. Nem lehet más, mint figyelmetlen másolás ilyen olvasatra a magyarázat: az élőknek/az életnek földén azt te javaidat → az élőknek földén az te juhaidat. Tartalmilag sem illik a zsoltárba az elhibázott szó, nem pásztorolásról van szó, de a gépiesen dolgozó írnok ilyesmit nem mindig vett észre, korrektora pedig ritkán volt. A többi eltérést is érdemes figyelembe vennünk.

Önmegszólítás

Szemeit szólítja meg az énekköltő a kezdő strófában, de személyiségét érti. Az Úr jóvoltának hirdetése sem, jóvoltának elhívése sem az ember szemére váró tennivaló. Nyomatékosítja ezt a szöveghibás bártfai kiadás, amely szerint istenfélelmet vár az énekköltő szemétől. Valójában önmagától, ez a teljes emberi személyiség tisztsége. A [8]. versszakban, a lezárás előtt, megismétlődik önmaga megszólítása: ó, én lelkem! A [2]. strófa kezdi a szenvedélyes fohászkodást, netalán az én Uram elfordulhat tőlem. Jaj, ne! Hajlik rá az elvetemült, hogy meggyűlölje az isteni rendet, tervet, ezért retteghet is, hogy a válasz hasonló, a képmutató ünnepeket megutálja a mi Urunk. Az elszánt folytatás Jákób történetére utal, aki megküzdött az angyallal (1Móz 32,27): megfoglak, nem eresztlek. Lelki kézzel is, nem csak egyik vagy mindkét markát tartva, járult a szent jegyekhez a 16. századi magyar református hívő. A bekötés lelki sebesülésre is utalhat. A vigasztaló prófécia szerint az Isten bé köti az ő népének romlását, és annak sebeit meg gyógyítja (Ézs 30,26). A bűnhődő remélheti, ha enged a felhívásnak: Jertek el, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő szaggatott meg, és ő gyógyít meg minket, megvert és béköti az mi sebeinket (Hós 6,1). Ez soha nem csupán magánügy, érvényes Isten bűnbánó népére Ő gyógyítja meg az töredelmes szívőeket: és ő kötözi bé azoknak fájdalmokat (Zsolt 147,3). Ugyanakkor így hangzik az ígéret, amelyet Abigajil mondott el Dávidnak: az életnek csomójában lészen bé köttetvén az én uramnak lelke, az te uradnál Istenednél  (1Sám 25,29). Az imádkozó ártatlanságát hangoztatta a 26. zsoltárhoz kapcsolódó bevezetés [3]. strófájában (Ne hallgasd el, Uram, de ítéld meg, kérlek, én ártatlanságomat), és mégis megsebzett bűnösként kiált bekötözésért. Közvetlenül a zsoltárhoz kapcsolódik az élők (illetve az élet) földjén az isteni javak (Isten jóságos voltának) meglátása, meg az út végigjárása. Vigasztalanokhoz fordul a [9]. strófa lezárása, ez már nem vallomása és személyes ügye, hanem a végső időkre tekintve mások intése. Az éneknek ez a zárlata, különösen akkor, ha a teljes ének huszonkilenc strófáját tekintjük, jól megmutatja, hogy nem különül el a zsoltárok világában az egyéni és közösségi imádság és sors. Ez aztán átsugárzik a reformáció korának zsoltári énekeibe, a történelmi sorsközösség tapasztalásának hasonlóságai miatt. Nem lexikális adatot versel meg a keretversek szokása szerint az ének végződése a szerzés körülményeiről és a szerző életének valamely eseményéről, hanem intelmet. Itt már végleg kilép a vallomásos önmegszólításból.

Összegzés

Elfogadhatjuk az ének 17. században némileg módosult szövegét, nagyon kevés kivétellel, amelyekről volt szó előzőleg. Egyetlen ponton sem másítják meg az eredeti értelmét. Nincs közöttük a kor stílusából kirívó. Akkor viszont ezt a forrásjelölésben is érvényesítenünk kell. Nincs okunk rá, hogy szerzőnek tekintsük Pap Benedeket. Az ének 19. században vallott keltezését sem tarthatjuk meg, túlzások nélküli és egyszerű jelölése így elegendő: 1564 előtti.

Megkárosította az éneket két szervesen hozzátartozó versszakának törlése. Vissza kell iktatnunk mindkettőt. Elfogadhatjuk a (2). versszak későbbi módosítását: Uram, meg ne gyűlölj → Uram, meg ne utálj. Együtt is, felváltva is megtaláljuk számos helyen a Vizsolyi Bibliában a csaknem azonos jelentésben használt szópárt. Énekünk a Biblia fordításánál évtizedekkel korábbi, de a szóbeli és liturgikus használatban a bibliai stílus és szószerkezetek használata már a reformáció előtti időtől fogva kialakult. Említsünk néhány példát. Hat dolgot gyűlöl az Úr, sőt hét dolog utálatos előtte… ilyen például: a hazugságot beszélő hamis tanú… (Péld 6,16). A király dicsérete: szereted az igazságot, gyűlölöd a gonoszságot (Zsolt 45,8). A szövetséghez hűséges imádkozó vívódása: Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, Uram? Ne utáljam-e támadóidat? Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket (Zsolt 139,21–22). A bálványozás és bálványszobor: utálatos Isten előtt, ne vigyél be ilyen utálatos dolgot a házadba (5Móz 7,26). Tolerancia és világnézeti semlegesség ürügyén manapság sok ilyen dolog fölött szemet hunynak, nem számít utálatosnak a bibliai normákkal ellenkező magatartás, az istenes élet útjának kárhoztatása. Bibliás ember, akár ennek az éneknek a szerzője, nem vallhat mást, csak a zsoltárossal azt, hogy: megbűnhődnek, akik gyűlölik az igazat (Zsolt 34,22). Imádkozásából pedig nem hiányozhat, hogy ne sorolj azokhoz, akik ilyenek, és ne bánj velem úgy, ahogyan ők megérdemlik.

Nem kézikönyvekbe való körülményeket közöl a [9]. versszak, ezért nem tekinthetjük úgy, mint a keletkezés idejét és helyét közlő keretverset, amely tájékozódásra jó, éneklésre nem való. Szervesen kiegészíti az éneket azzal, hogy bárha első pillantásra látszhat egyéninek a [2–8]. versszak felölelte önmegszólító könyörgés (Ich Lied), a kezdő és lezáró versszak tanúsítja, hogy mindez egyáltalán nem független a tágabb közösség sorsától, ügyétől, viselkedésétől (Wir Lied), sőt a mindenkori és jövendőbeli egyházétól sem. A két törölt versszak tehát a kiemelkedően értékesnek mondott ének mélyebb értelmétől nem szakítható el, nem fölösleges kolonc, amelyet jobb törölni.

Hozzáadhatunk három versszakot az önálló éneknek tévesen tekintett 27. zsoltár helyett: Úr Isten, te voltál nékem világosságom (15), Kiszabadítottál minden veszedelemből (18), és Én nagy örömömben ily dicséretet mondok (20). Jó volna így is énekelnünk ezt a rendkívüli éneket.[29] Egyre kevesebbet éneklő gyülekezeteinkben aligha várhatjuk, hogy ez gyakran megtörténik a jövendőben. Kívánatos volna, és nem csupán jól éneklő gyülekezetekben, hanem néhanapján olyan helyeken is, ahol lelkészeik a gyülekezetet két vagy három versszakra szoktatták és szorították, hogy elhangozzék a teljes ének, az említett bővítéssel (például alternatim praxis szerint, azaz énekkarral váltakozva), hadd tapasztalja meg a gyülekezet, mit jelent teljes és tartalmas éneket végig elénekelni.

Módosítgatásra, szépítgető buzgalomra nincs szükség. Maga Csomasz Tóth Kálmán okkal és igen elismerőleg nyilatkozott az ének értékéről.[30] A minden áron való átalakítások gyakorlatát elítélte a korábbi énekeskönyvekben, hangoztatta velük szemben a felelősséget, hogy (magától értetődően a költői adottságon felül) rendelkezzék alapos és részletes bibliai-teológiai ismeretekkel, azonkívül zenei és nyelvi stílusismerettel, valamint ép történeti érzékkel, aki énekek átalakítására vállalkozik. Némelykor mégsem ehhez tartotta magát, vagy ő maga is áthágta ezt a józan óvást.

Revízióra érett a dallam lejegyzése. Általánosan elfogadott norma korunkban, hogy nem erőltetünk mesterkélten ütemekbe régi dallamokat. Lejegyzésükre fél meg negyed értéket használunk. A 220. és 240. énekünk dallama ne kétféle megoldás legyen. Itt most nem kell foglalkoznunk a 414. énekünkkel (Megszabadultam már én a testi haláltól), de jó volna annak 18. századból ismert dallamváltozatát is, ha lehet, felújítanunk, a hibás hangokat javítva, és nem csak a 220. dallamára énekeltetnünk ezt az énekünket. Ez a későbbi feljegyzés tudniillik az Ó, én két szemeim dallamának változatát örökítette meg.

Nem alkalmazták ezt a versformát és dallamformát a magyar vallásos költészet művelői a 18. századtól. Az énekköltészetéből az istenes énekeknek ez a hangja is eltűnt. Ezért illendő újra felfedeznünk.

^{Hoffgreff énekeskönyv, 1556, Ee4a, a Régi Magyar Dallamok Tára I. közlése szerint, 2. javított kiadás, Budapest, 2017, II. kötet, 24. szám}

_{Debreceni énekeskönyv, 1774, függelék, a Régi Magyar Dallamok Tára I. közlése szerint, 2. javított kiadás, Budapest, 2017, II. kötet, 133/II. szám}

Befejezésül következzék a javasolható szövegváltozat, kiegészítve az eddig hiányzó versszakokkal.[31]

1  Ó, én két szemeim, ti az Úrra nézzetek,
    hogy kegyelmes hozzám, mindenkor elhiggyétek,
    az ő nagy szerelmét, hozzám sok jóvoltát
    mindenkor hirdessétek.

2  Uram, meg ne utálj engemet haragodban,
    ha immár bévettél nagy irgalmasságodban,
    kérlek, el ne fordítsd orcádat éntőlem,
    vígy bé szent országodban.

3  Megfoglak tégedet az én igaz hitemmel,
    reád támaszkodom erős reménységemmel,
    és el nem eresztlek, amíg meg nem hallgatsz,
    az én lelki kezemmel.

4  Felindítlak téged sok nyomorúságimmal,
    az én bűneimnek számtalan sokságával,
    mindaddig kiáltok, míg bé nem kötsz engem
    nagy irgalmasságoddal.

5   Ó, mennybéli Isten, te vagy nagy reménységem,
    kinek hatalmában, kezében, ellenségem,
    ott vagy, te, Úr Isten, én nagy segítségem
    ahol nincs reménységem.

6  Taníts meg engemet te igaz utaidra,
    hadd lássak elmennem a te igazságodra,
    én ellenségimet gonosz szándékokra,
    ne bocsásd szabadjára.

7   Ha tebenned, Uram, nem reménylettem volna,
    a nagy bánat miatt megemésztettem volna,
    az élőknek földén az te javaidat
    meg nem láthattam volna.

8   Azért, ó, én lelkem, ne bocsásd el magadat,
    mi töröd, szaggatod nagy bánatban magadat;
    majd meg fogod látni Uradnak jóvoltát,
    ne hagyd el temagadat.

9   Akik nagy bánatban, keserűségben vannak,
    ítélet napjára igaz bírót várjanak,
    de addig magokat ígyen vigasztalják,
    mint szent Dávidtól hallák.

Fekete Csaba