Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai

 

 

Nászta Katalin: Thália erdélyi napszámosai

Sepsiszentgyörgy, Árkos - TINTA Kiadó, 2017, 590 old..

 

 

 

Nem színháztörténet ez, de ha valaki (valamikor) megírja az erdélyi magyar színházak és színjátszás történetét, abba nagyon sok mindent bele kell foglalnia Nászta Katalin testes könyvéből. Ami – ha más érdeme nem lenne is – már azáltal, hogy van, létezik, nagy nyereség. Az egy személyben színésznő, költő, író a szinte lehetetlenre vállalkozott: olyan rangos erdélyi magyar színművészeket faggatott életükről, a színház feladatairól, rejtelmeiről, csodáiról, krédókról, örömhozó élményekről, nehézségekről és buktatókról, amik nemcsak a kisebbségi sorsban vergődő magyar társulatokról nyújtanak dokumentumértékű képet, hanem úgyszólván az egész magyar nyelvterület színjátszásának is egyféle rajzolata.

A magyarellenes kommunista román politika konokságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy bár a beszélgetések sok évvel előbb készültek Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Szatmáron, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön és Temesváron, a könyv csak 35 évvel később jelenhetett meg. Hogyha ezek a beszélgetések idejében megjelen(het)tek volna, talán nem tapasztaltunk volna annyi botladozást, kísérletet a színjátszás körül, és legalább valamennyire le lehetett volna bontani az előítéleteket és téves konvenciókat. Ebben a világban ugyanis kötelező elvárás az őszinteség és hitelesség. Hisz ez a művészi üzenetek be- és elfogadhatóságának garanciája. Az atyafiságosnak egyáltalán nem nevezhető egykori erdélyi hatalmi tényezők okán bekövetkezett tetemes késés dacára a kiadvány segítség lehet ahhoz is, hogy a szép álmok egyszer-valamikor, vagy sorra-rendre valóra váljanak.

A közel hatszáz oldalas kötet rendszerváltás előtti műhelymunka: tele kételyekkel, bizakodásokkal, elképzelésekkel, és a művészi teljesítmények katartikus élményzuhatagával. A Szerző – saját bevallása szerint – dacból, azért indította munkáját, hogy bebizonyítsa, igenis, a színész is része a kultúrának, éppen úgy, mint az író, a festő vagy a zenész. Nagy szükség is volt rá, mert Ceausescu magyarfaló diktatúrájában be volt zárva a színházak körül az ég, a világ. Ezt akarta kinyitni. Ezt ostromolta. Nem csak képletesen.

Az írónő 56 színművészt faggatott. Miért csak ennyit a sokkal többől? Egyrészt azért, mert a lehetőségek fölöttébb korlátozottak voltak; másrészt pedig úgy gondolhatta, hogy vallomásaikban - álmaikkal, terveikkel, elképzeléseikkel, törekvéseikkel – kifejezték a többi kolléga elképzeléseit és megvalósításait is. De miért épp Kolozsvárral kezdte? Nos, ennek csak az lehet a magyarázata, hogy 216 évvel ezelőtt Kolozsvárról indult el a hivatásos magyar színjátszás. És a Szamos parti magyar teátrum azóta is viszi a prímet. A döntés helyességét, az egykori törekvések indokoltságát és nagyszerűségét bizonyítandó, pillantsunk vissza az időbe: A színház a felvilágosodás korában világi szószékké, szónoki emelvénnyé vált. A kor írói felismerték, hogy a művészi igazság eszméje és a társadalmi igazságosság eszménye között megfelelés van; s hogy a művészi igazság értékes fegyver lehet egy elfogadhatóbb világért folytatott küzdelemben.

[[paginate]]

A mi színházi kultúránk jócskán elmaradt a Nyugaté mögött, aminek legfőbb oka az a körülmény volt, hogy Magyarországon, közelebbről Erdélyben, abban az időben még hiányzott a városi polgárság, a nemesség életformája - a vidéki élet - pedig nem kedvezett a színháznak, a színjátszásnak. Egyébiránt a nyugati drámairodalom más utat járt be, mint a magyar. Ott a középkori liturgikus, illetve misztériumdrámákon át vezetett a fejlődés útja az újkori világi dráma felé. A mi újkori színjátszásunk viszont az iskolai színjátszás gazdag hagyományaiból nőtt ki. A 17. századi Erdélyben a dráma iskoladráma formájában élt a nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi kollégiumokban, Csíksomlyón és másutt. Erdélyben valósággal divatozott a protestáns tanulók iskolai és vándorszínjátszása. Az egykorú bécsi Magyar Kurírból idézzük: „Maros-Vásárhelyen ismét játszodni kezdett az ifjúság, és úgy értettem, hogy az idei Kollegyomi esztendő végén … Tordán, Déván nem ujjságok a magyar víg és szomorú játékok, melyeknek szerzői N.Enyedi Ifjak. El játzódói pedig azokban a városokban született s nyaralni hazament Tanulók. N. Enyeden, nem hazudok, ha azt mondom, hogy 15 esztendőktől fogva minden Kollegyomi esztendők egy Theatrális Játékkal rekesztetnek bé” (Szacsvay Sándor).

Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae-jában olvassuk: „… a csíksomlyói diákok által bemutatott darabok között a bibliai-vallásos jellegűek mellett voltak olyan világi témájú darabok is”, amelyek jellembeli fogyatékosságokat, illetve a vagyoni egyenlőtlenségből eredő szociális igazságtalanság kérdéseit feszegették. Így tehát a Nagyenyedi Református Kollégium, általában a protestáns deákok mellé felsorakoztak a csíksomlyóiak is. Nem elképzelhetetlen, hogy a tanulókon kívül - példájukon felbuzdulva - néhol a falusi ifjúság is tartott előadásokat.

A 17. század harmincas éveiig a színre vitt darabok nyelve csaknem mindig a latin volt. Az az igény, hogy közvetlenebbül és minél erőteljesebben hassanak az iskolán kívül álló, de az iskolai színielőadásokat érdeklődéssel látogató közönségre, előtérbe hozta a nemzeti nyelv kérdését. És az arány fokozatosan az anyanyelv javára dőlt el. Aranka György már az 1791-es országgyűlésen felvetette egy állandó színház létesítésének a gondolatát: „Egy magyar jádzó színnek fel-állítását talám leg-előbb kell vala tennem azok között az eszközök között, mellyek Anyai Nyelvünk gyarapítására és a közönségesíttésére szolgálnak. Bizonyos, hogy a leg-főbb eszköz”.

Köteles Sámuel Erkölcsi antropológiájában (Marosvásárhely, 1817) a következőket írja: „A bölcsen rendelt és intézett Játszó Színek sokat tehetnek az erkölcsöknek nemesítésére és pallérozására, az ízlésnek tisztázására, az érzéseknek szelídülésére, az igazságnak és a józan princípiumoknak terjesztésére /…/ A Játék Színek tehát az igazság oskolái. Soholt se lehet az igazságot nyomósabban eléadni, mint a Játék Színen /…/ A virtusnak és a véteknek tükörei. A virtust a maga szépségében, a vétket a maga utálatosságában itt szemmel lehet látni”.

A magyar színjátszás ügyét előmozdítandó, Döbrentei Gábor drámaversenyt írt ki a kincses városban. A beküldendő darabok elé két alapvető követelményt állított: tárgyukat a történelemből merítsék, nyelvezetük pedig „választékos, szép zenéjű” legyen. A pályázatra  beküldött darabok fölött a bírák - máig érthetetlen módon - elsiklottak Katona József Bánk Bánja felett. A hivatalos magyar színjátszás bölcsőhelye Kolozsvár, helyszíne pedig a Rhédey-palota volt. Magyar nyelvterületen először itt mutatták be egy helyi szerző, Kövesdi Boér Sándor: Köleséri vagy a titkos ellenkezés című színdarabját. Ezzel 1792. december 17-én megindult a hivatásos magyar színjátszás. A nemzet kultúrájáért tenni akaróknak köszönhetően közadakozásból Kolozsváron a Farkas utcában 1821-ben felépült a legrégebbi magyar kőszínház.  Sajnos, a berendezkedő román hatalom az 1930-as évek elején – arra hivatkozva, hogy életveszélyessé vált – lebontatta a színházépületet.

Az anyanyelv szolgálata a 18. században és a 19. sz. első felében az egész magyar nyelvterületen hangsúlyozottan politikai és erkölcsi tartalmú tett volt az erőszakos németesítéssel szemben. E tekintetben, sajnos, mit sem változott a világ: a magyar színjátszásnak, színháznak manapság Erdélyben az erőszakos románosítással szemben kell az anyanyelvet és a magyar kultúrát védelmezni. Kolozsvár századokon át Erdély szellemi fővárosa. Mindig is ennek a színháznak volt a legerősebb szívó ereje. Ez vonzotta magához a legeket. Ilyen leg (volt) Orosz Lujza is, akit „aggaszt, hogy olyan kevés embert vesznek fel a főiskolán”. (Ceauşescu Romániájában a magyarság lehetőségeinek folyamatos szűkítése a politikai hatalom első számú célja volt.) A művésznő a felvételi módszerét is vitathatónak érzi. Mert mik a döntő tényezők: van hangja?; nem púpos?; nem görbe?; nem pösze?; gátlásos vagy felszabadult? Ezek tényleg fontos kérdések, de ezeken túl ott a személyiség: a gátlásosság, az ösztön, az intelligencia. „Minden színész nagy akarna lenni. Van, akinek ez sikerül, legtöbbnek nem.” Orosz Lujza a kibontakozás fékező erejét a rendezőben véli felismerni. A jó színésznek mindig van egyénisége, akinek nincs, az legfeljebb jó mesterember.

[[paginate]]

Vadász Zoltán szerint a színház Erdélyben rendezőcentrikus. Nem színészben gondolkodnak. A vezetők színház-politikai szempont alapján ítélnek, holott színházcentrikus színházra van szükség. Deák Ferencnek volt igaza, aki azt mondta: „Minél kevesebbet áldozunk a kultúrára, annál többet kell költenünk a börtönökre”.

László Gerő a legkolozsváribb színésznek érzi magát. Rendezőként Harag György a példaképe. Aki óriási hangsúlyt fektetett arra, hogy a darabot, mint látványt és mondanivalót tolmácsolja, ezen belül sokat bíz a színészre. Akit alkotótársnak tekint. Elvárja tőle, hogy ő is hozzájáruljon (a maga fantáziájával, eszközeivel) a rendezői elképzeléshez. Voltak kísérletek, amelyek ki akarták mozdítani a színházat ebből a hagyományosabb formából. De minden hagyomány és újítás ellenére a mi színházainknak a nagy realista hagyományokhoz kell hűnek maradni, a változásokat beleértve, természetesen.

Ahogy változik az élet, arra érzékenyen és idegesen kell reagálni, de az alap a realizmus. Másként a színház elveszíti kapcsolatát a közönséggel, és ez a színház halálát jelenti. Sohase feledjük, hogy színjátszásunk a nyelv védelmében született. Bízni kell a közösségben, abban, hogy az észrevétlenül nevelődik. Ha a néző egy jó mondatot hazavisz, az már kész nyereség. Fontos, hogy a színház és a színész a kor ütőerén tartsa a kezét. Minden réteget ki kell elégíteni, már csak azért is, mert ez az egyetlen találkozás a kisebbségi sorsban élők között.

Senkálszky Endre: Ő a nagy Öreg, aki óhatatlanul egy korábbi valóság gyakorlatát hozza magával. Régen toborozták a tehetségeket, meséli a művész. Ami elsősorban Szabó Lajos tanár úr érdeme volt. Körlevelet küldtek szét a műkedvelőkhöz. Összegyűjtötték az érdeklődőket. A tanári kar között felosztották a magyar iskolák területeit. Ő maga is így fedezte fel Vadászt, Koblicskát…  A főiskolai végzettek mai elosztási módszere hibás, mert mechanikus: az általános osztályzat alapján választ a diák. Ezen változtatni kell: az igazgatóknak módjukban kell álljon, hogy választhassanak a növendékek közül. Jól képzett, művelt, széles látókörű, problémákra fogékony színészekre van szükség.

Bereczky Júlia – saját esetét elmondva – a letűnt rendszer szektás ideológiáját jellemző amoralitást, szörnyűséget állítja szembe a közösségéért felelősséget érző és vállaló intézetvezető erkölcsi nagyságával. Szabó Lajos professzor, a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rektora – küzdve a Molochhal – kétségbeesett kísérleteket tett a fiatal tehetségek felvételére: – Na, megjött? – kérdezte. – Megjöttem. Kapok ösztöndíjat? – Mi az apja? – Városi tisztviselő. – Nem kaphat. – Jó napot, mondtam és kimentem. – Várjon! – kiáltott utánam. Valakinek telefonált. – Nem lehet, mondta újból. Megint el akartam távozni. – Várjon! – újból telefonált. – Nem lehet, mondta megint. Ismét el akartam menni. – Várjon! – Újból telefonált. – Na, maradhat. – És én a mai napig nem tudom, ki fizette az ösztöndíjamat, de az az érzésem, hogy Szabó Lajos lehetett, aki annyira szerette és támogatta a növendékeit.

Vitályos Ildikó szerint a színész a személyiség egész skáláján mozog. Éppen ezért hagyni kell kibontakozni. Ahány ember, annyiféle. Egy hangszeren ezerféleképp lehet játszani. Hallatlanul bonyolult dolog a színészet. A kritika pedig ledorongol. A kritikusok mesterséggé fokozták le a munkánkat, holott ez hivatás. Elhivatottság. Ez nálam mindig szívdobogás, felspannolt lelkiállapot. Rutinja lehet egy táncoskomikusnak, aki ugyanazokat a lépéseket teszi meg, de a színész...

Csíky András úgy véli, hogy a színészi pálya arra ad alkalmat, hogy a művész valljon magáról meg a világról. Ez misszió is, egyféle belső kényszer. Ahhoz, hogy a színház és a közönség találkozása létrejöjjön, mindenekelőtt jó irodalom kelletik, de egy darab nemcsak minőségben kell, hogy megfeleljen, hanem olyan fajta kell, hogy legyen, ami problematikájában érdekli a széles rétegeket. A jó darab, nem szinonimája az aktuálisnak: egy görög dráma is az lehet, ha a kor problémáit feszegeti. Olyan mély és valós gondokkal foglalkozó műre van szükség, aminek üzenete van, nyugtalanító, de mindenképpen katartikus. A színdarab egy sűrített szelete az életnek. Nem szeretem az olyan színészt, aki mindig jó, de sohasem kiváló. Az a jó színész, aki ötven megoldást is kipróbál, mer kockáztatni, hülyeségeket is csinál. Aki erre nem képes, nagy egyénire sem.

A Sebők Klárával és Héjja Sándorral folytatott beszélgetés érthetően Harag György rendezői nagysága körül forgott. (Harag György rendezte Kolozsvárt a Sütő darabokat. – megj. A.K.). Sebők szerint Harag megpróbálja lehámozni rólunk a sablont. Kiforgatja az embert, és teljesen más hangok jönnek ki belőle. Rendkívül jó színészpedagógus. Lassan dolgozik. Minden, amit csinál, valamifajta élményből születik, de nem kitaláció. A fizikai munkára is nagy hangsúlyt helyez. Mintha minden színész egy hangszer lenne, és ő a karmester. Neki mindenki mindig el kell, hogy mondja véleményét, aztán ő kiszűri belőle, amire szüksége van.

[[paginate]]

Hogy mitől jó egy színész? Hát, ha nagyon igaz. Aki úgy dolgozik, hogy felmutat egy emberi sorsot. Sokszor felmerül bennünk a kérdés: vidékiek vagyunk-e? Nagyon is. Azért, mert nem járunk sehova. Sütő mindenfajta hatalom ellen írta darabjait, a problematikája igaz lesz 200 év múlva is, amíg hatalom lesz. Sajnos, az előadásainkból hiányzik az egyetemesség. Az emberi kételyeket, érzéseket kell felnagyítani a politika szintjére. A rendszert nem lehet megváltoztatni, de az embereket igen, azáltal, hogy művészetet kapnak, nem szájbarágó teóriát.

Borbát Juli: Azt vesszük észre újabban, hogy a közönség elhidegül. De mi is hibásak vagyunk ezért. Mert nem mindig azt adjuk, amit akarnak. Nem azt a fajta színházat kapják, ami a szó jó értelmében színház. Felelősek vagyunk a közönség ízléséért is. Ez a közönség inkább a népszínműveket szereti. Az abszurd, a groteszk nem kell neki. Nem veszi be.

Kakuts Ágnes, Czikéli László: Nagyon sokat beszélnek manapság a szerepépítkezésről, a színész személyiségéről. Hallatlanul bonyolult világ ez. A nézők nem értik az igazi színházművészetet, amit magam Tompáéktól, Haragtól, Kovácstól, Nagy Imrééktől tanultam. A színész a közönségbe beletartozik akkor is, ha kívül érzi magát, hisz a nyomorunk egy.

Sata Árpád: Hogy mi a véleményem a rendezőközpontúságról? Nos, a színház olyan, mint a futball: közös munka. A rendező nagyon sokat tud segíteni, de gátolni is. A színház jövőjéről pedig azt gondolom, hogy amiképpen visszatérünk erre a zenében is: a színház világában is a retro fog uralkodni.

Harag György – állítja joggal Nászta Katalin – együtt keresi a megoldásokat a színészekkel. Semmit sem tud, legalábbis ezt engedi elhinni magáról. Így kibányássza mindenkiből a lehetséges változatokat. Végül pedig maga választ. Nálunk – Harag szerint – a figura bizonyos korlátok közé szorított, az extrémeket nem fogadjuk el. És mivel furcsa, nem is tűnik igaznak számunkra. Harag György meggyőződése, hogy Fellini szerint a szemünk ráformálódott a déjà vu-re, a színész ab ovo úgy indít, abból a skatulyából, ami van. Utazással nem lehet megoldani a színház problémáit. Sem tehetséget, sem fantáziát nem nyújt, legfeljebb a látószöget tágítja, új benyomásokkal gazdagíthat, de nem pótolhatja azt a megmagyarázhatatlan valamit, amit tehetségnek vagy emberábrázolásnak nevezünk.

Harag György a román és az erdélyi magyar színjátszás eltérő jellegét, sajátosságát abban látja, hogy ők, a románok egészen más hajóban eveznek. A mi iskoláinkban a tanítás lényegében 1946 óta nem változott, csak formailag. Nálunk a színházi életben, közéletben, kritikában, sőt, a közönségben is a szövegszínház, a csak irodalmi megközelítésű színház az egyetlen elfogadott. A bajok forrása: részben a rendezőhiány, részben a közeg igénye, illetve igénytelensége. Sokan úgy vélik, hogy a Tompa Gábor világa befelé nyitott, az enyém meg kifelé. Ha a falakat ütjük a színpadon, még nem biztos, hogy az protest.  A sok munka, küzdés oka alkalmasint saját fantázia-szegénységem és a megoldások sablon jellege, halljuk Harag György indokolatlanul szerény önértékelését. Ezért kínlódom annyit a próbákon. - Hogy lehetne a főiskolai nevelési módszeren javítani? – kérdezi Nászta. - Jelen körülmények között sehogy – válaszol Harag tömören. - Ma már teljességgel elképzelhetetlen intelligencia nélkül szerepet alkotni, de a színpadon az ösztön, a tehetség a döntő. Egyikre sincs szabály. A színpadi intelligencia fokmérője az alakítás.

Tompa Gábor a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskoláról teljesen új, friss látást hozott magával. Nászta Katalin épp erre kíváncsi, ezért faggatja a román és a magyar színjátszás sajátosságairól. Tompa Gábor szerint kétféle iskoláról, kétféle mentalitásról van szó. Nem hiszi, hogy az egyik vagy a másik színész természetszerűleg tehetségesebb lenne. A bukaresti főiskola érdeme, hogy megtanítja hallgatóit az abc-re. Mi állandóan különböző játékstílusokról beszélünk, realista, abszurd, szegényszínház. Minden színésziskolának megvan a maga abc-je, attól függetlenül, hogy a stílus nem azonos az iskolával. A színészi munkának két módszere létezik: Sztanyiszlavszkij és Grotowski. Lényegük szerint a színpadon gondolkodni is kell. A rendezőnek, a színésznek, a statisztának, mindenkinek. Nincs művészi hitelesség belső igazság nélkül. Egy időben mindent tagadtunk, és dogmák születtek belőle. Nincs olyan cselekvés, amit nem kell megtölteni belső igazsággal. Mindenkiből az ő belső egyéniségét kell kibányászni. A színi iskolában pedig sablonokat tanítanak. „A magyar színjátszás – olvassuk nem kis meglepetéssel Tompa Gábor szavait – nemcsak az európai színjátszásban egyedülálló, de az egész magyar kultúrán belül is elszigetelt jelenség.” Világszínvonalú költészetünk, irodalmunk, képzőművészetünk van, ámde a színház mintha ötven-hatvan évvel maradt volna le. Óriási a távolság a színpad és a közönség között. Operettel, Ludas Matyikkal etették őket. A közönség épp azt várja el a színháztól, ami nem a lényege: a storyt, a fabulációt, a mesét. A színházi előadást a színdarab színpadi tolmácsolásának tartják. Ezen már rég túl van a világ. A színházi előadás az irodalomtól viszonylag független alkotás, ahol a színháznak a világról alkotott képét tükrözi sajátos nyelven. „Én aránylag nyitott társulatokkal dolgoztam, és elfogadták azt, hogy az előadás a fontos.” Kolozsváron is nyitott a társulat, ez nagyrészt Haragnak köszönhető. Nagy baj, hogy a hagyományos színházi szemlélet válaszfalat emelt a nézőtér és a színpad közé.

[[paginate]]

Marosvásárhely a régi Székely Színház hagyományainak árnyékában vergődik közönségestől, színházastól. Az egykor volt eszményi állapotokat visszaállítani képtelen társulat elégedetlen, útját és irányát kereső. Játékuk tiszta, de a város zárt levegője rátelepszik. Szinte cinkostársi viszony alakult ki közönség és színház között. A közönség hálája már-már fullasztó.

Sok színésszel, tanárral való beszélgetés lényeges részeit lehetne itt még közölni, de a terjedelem eleve adott. Ezért csak a legnagyobb neveket soroljuk a jelesek közül: Tarr László tanár, színész; Tóth Tamás igazgató; Boér Ferenc színész; Illyés Kinga színésznő, akit inkább előadóművészként tartanak számon; Kincses Elemér rendező. Őt feltétlen meg kell kérdezzük arról: milyen a színházeszménye? – „Egy olyan színház, ahol minél több olyan előadás van, amelyekhez a szükséges elemek szublimált, művészileg újszerűen megteremtett formában járulnak hozzá. A színház az ember megváltoztatásának egyik eszköze. Ebben vakon hiszek. Sajnos, világméretekben minden eltolódik a szórakoztatás felé.”

Szatmár: Ács Alajos, Elekes Emma színészek; Kisfalussy Bálint színész, rendező, zeneszerző, szövegíró; Parászka Miklós színész, és sokan másoknak a neve kívánkozik ide. Az egész társulatnak csak gratulálni lehet.

Nagyvárad. Külön világ. Várad – hagyományait is ide értve – nyitott, víg kedélyű határmenti város. Színházának emblematikus alakja sokáig Cseke Sándor volt. Legnagyobb színészegyénisége pedig Varga Vilmos, aki egyben az erdélyi színjátszás történetének kiemelkedő alakja is. De ne felejtsük ki Miske László, Kiss Törék Ildikó színész, előadóművész, színházvezető és Meleg Vilmos nevét sem a rangosak felsorolásból. S természetesen meg kell említenünk Csíky Ibolyát is, akit a váradiak különösen kedveltek.

Sepsiszentgyörgyön Zsoldos Árpád vitte a prímet. Mellette pedig Nemes Levente, Krizsovánszky Szidónia, Seprődi Kiss Attila, Visky Árpád fémjelzi az élvonalat. Visky Árpádról, aki sajnálatosan „több mint harminc éve nincs közöttünk”, jegyezzük meg: Át tudta adni, ami benne áramlott. Azt mondogatta magáról, hogy ő kultúrpolitikus, mert élt-halt a színházért. Hát persze, hogy „kiiktatták”.

A temesvári társulat heroikus küzdelme a magyar színjátszásért külön fejezetet érdemelne. Sajnos, a távolság, a sajtó hiánya és egyebek okán sokkal kevesebb méltatást és elismerést kapott, mint amennyi megilletné. A valamikor elkészülő Erdélyi Magyar Színháztörténetben bizonyosan méltóképpen fognak szólni a társulatról.

Nászta Katalin így foglalta össze mondandója lényegét: A színész sem erkölcs felett álló lény, rá is éppúgy kötelezőek ezek a normák. Mégis szabadabb. Mert felépített valami többletet az emberek lelkében. Saját dolgait maga is össze kell, hogy vesse a világéival, számot vessen önmagával. Ez az ő szabadsága, méltósága, kötelessége. Akkor kell legerősebbnek lenni, amikor minden megroskad. Az emberi szellem sohasem hibernálhat. A változtatás jogáról nem szabad lemondani.

Csak remélni tudjuk, hogy lesz folytatása a kötetnek és abban bemutatja a Szerző az e kötetből kimaradt színházakat: a Kézdivásárhelyi Városi Színházat, a csíkszeredai Csíki Játékszínt, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházat és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatát is.

Aniszi Kálmán

 

Hasonló anyagaink

Lelkészek pasztorációja

Siba Balázs, Pasztorálteológia A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében Budapest: KRE/L’Harmattan, 2018