Volt tanítóképző Pápán, hisz apa ott vált tanítóvá. A tanítóképző, Magyar Királyi Tanítóképző Intézetként nagyon volt, Államiként csak egy kicsit, amikor bátyámmal elemiben mi is ott tanultunk, és tanultunk volna még tovább. És ugyan mára már úgy belakta a közgazdasági, hosszú neve szerint a Pápai Szakképzési Centrum Jókai Mór Közgazdasági Szakgimnáziuma és Kollégiuma, úgy belenőtte magát, hogy vannak, akik nem is tudják, hogy az az épület a képző volt eredetileg. A szerencse csak az, ez a középiskola méltó az épülethez. A Tanítóképzőt a szóbeszéd szerint azért vitték el 1959-ben Győrbe, mert a polgármester, akkor tanácselnök, nem látta rá a garanciát, hogy főiskolai tanári lakásokat tud teremteni, ez pedig feltétele volt az intézmény maradásának. Állítólag pozícióban a győri megfelelője ugyanilyen cipőben járt, lakás nélküliben, de őt ez nem zavarta, megígérte, hogy épít. Így aztán nincs Pápán tanítóképző. Lehetne ez ilyen egyszerű, miért is ne lehetne, de az igazi ok talán épp az volt, hogy egy ilyen diákvárosban, mint Pápa, elég lesz a tanítóképzőt elvinni, a református kollégiumot államosítani, a többi megy magától. Abban az időben terveztek. És előfordult, hogy ember tervezett, és nem Isten végzett.

Győrben a lakások nem épültek fel, így Csoknyai József, a képző igazgatója kapott egyedül Győrben lakást, de ami a várost, Pápa városát érinti, mégpedig súlyosan, az az, hogy ma, a Teológián kívül, nincs felsőbb iskolája. A Tanítóképző tanárai átkerültek a középiskolákba és a zenei általánosba, akkor ez Pápán így adódott, nem véletlenül, hiszen a zenei, a korábbi zárda, a női tanítóképző helye volt, a zeneisek már akkor is kaptak kistanítókat gyakorló iskolaként, amikor a képző még a helyén, Pápán működött. Minden iskolában szerencséjük volt a diákoknak, akik képzős tanárokat kaptak, érthetően nagyon jó tanárok voltak. Nemcsak az egyszerű tény miatt, hogy leendő tanítókat jól megtanítsanak tanítani, hanem azért is, mert a presztízsük nagyon fontos lévén, szakterületükön publikáló, tudós tanároknak számítottak. Alsó-városi gyerekekként mi is tudtuk, hogy ők tanárnak mennyire jók, mert minket, alsó-városiakat, és erre Törzsök Marika az élő tanú, amíg volt, a Tanítóképző gyakorló iskolájába iskoláztak be, mi voltunk a Tanítóképző körzete, és mi ugyan a tanítójelöltekkel találkoztunk csak, mintatanításaikon és bemutató tanításaikon, de nekünk már velük, a tanáraik nyomdokaiban járó kistanítókkal és az ő tudásukkal is szerencsénk volt.

A képző gyakorló iskolásaiként ott jártunk el minden reggel a Verbőczy utcán, a hatszáz évvel korábbi híres emberről elnevezett, azt követően Szabó Ervin utcán, ott sorolt be közénk Weisz Lacika. Ő nekem volt osztálytársam, és épp vele történt a négy év alatt a legtöbb életveszélyes furcsaság, úgy, hogy végül mindig életben maradt. A legkülönösebb esete az volt, hogy elütötte a Csókánál egy teherautó, ő a négy kerék közé középre került, és a haja szála se görbült meg. A tanítóképző oldalában, az előtte levő utcán vágtunk át a Veszprémi útra, az átkötő utcában Galambos Attila lakott, bátyám osztálytársa, akinél délutánonként legjobb szórakozásunk a fára mászás volt, ő csatlakozott hozzánk, és már ott is voltunk az iskola bejáratánál. Szép iskolánk volt, ma is meg lehet nézni, milyen szép épület. Illett Tanítóképzőnek. A kistanítók iskolai fotói, a végzős osztályoké és az osztálykirándulás fotók, úgy készültek, nézegetem ezeken apát, hogy a kistanítók ebben is, mint mindenben, igényességet vigyenek magukkal. Egy fotó van, amelyiken mindenki öltönyben, csak apa norvégmintás pulóverben. Ez ugyan nem tanítóképzős fotó, ha jól emlékszem, de mint megfejthetetlen, gyakran megjelenik előttem.

Mi a bátyámmal csak addig mentünk az iskolába gyalog, amíg egy feles biciklin meg nem tanultunk ketten közlekedni, ő tekert, én ültem a nyeregben. Vártak minket tanítóink, engem Simon Erzsike néni, az elsős tanítóm, bátyám két osztállyal feljebb Csonka Magdi nénihez járt.

Ha Törzsök Marikával és a Tanítóképzőről beszélgetünk, mindig azt szeretném, ha Simon Erzsike néni nem csak fent, a háztetőn lenne, hanem hogy a felhőkön is. De ez nem megy, biztosan, mert erre álmaimban még nem volt példa. Pedig akkor Csonka Magdi néni akár előbukkanhatna a nagy gomolyfelhő mögül, mint szentképeken a jó öreg. Ez is lehetne. De nincs. Viszont, ha kiabálom, hogy Pápa, Pápa, Pápa, mit tesz isten, látom első tanító nénim, Simon Erzsike nénit, amint ott lépdel a Jókai utcai házak tetején. És ott van Csonka Magdi néni is. Menegetnek a háztetőn, nézegetnek, kaptatnak felfelé. Ha valamelyikük megbillen, ott van kéznél a kék tehén. Tartja a hátsóját, mint nekem Somlai úti házunk udvarán Verna kutyánk, türelmesen, járásban még bizonytalan gyerekkoromban. Szeretem Chagall képeit. Már nem Pápán, már Pesten tanulva, egyetemistaként, Chagall képeit jól felfogtam a vityebszki háztetőkkel, a hegedűssel, a kakassal, a kék tehénnel, mert zöld tehene Chagallnak a Mammon hatalma képén van, és az nem tetőkön játszódik. Így kerülhetett rá sor, hogy én is megálmodjam a Jókai utcai házak tetején Simon Erzsike nénit. De úgy, hogy egyszer a tehén Simon Erzsike néni útjába állt. Az ok, hogy Csonka Magdi néninek, bátyám tanító nénijének feltétlenül feljebb kellett állnia. Így kellett, mert a bátyám tanító nénije volt. És a tehén ebben segített. Nehogy Erzsike néni oda kerüljön Magdi néni magasságába. A kék tehén tudja, kinek, miben kell a segítségére lennie. A szabály, hogy bátyám tanító nénije feljebb, magasabban áll, messzebbre is lát. A bátyám ezt nem szeretné másképp. Neki viszonya a magassághoz és a nagyságokhoz van. Meg a precíz teljesítményekhez. Magdi néni teljesíteni fogja a tőle elvártakat ott fent a tetőn. Látszik ez már abból is, hogy a copfja, ami kontyként rendesen hajcsattok szorításában a fejére simul, amire Magdi néniből a bátyám a legjobban emlékezik, de erre emlékezik Törzsök Marika is, aki szintén Magdi nénihez járt, csak a bátyámnál előbb, most emelkedik a levegőben, mintha súlytalanságban lenne. Hát ez azért, mert a bátyám mérnökember! Elgondolta, vajon hány méter copf kell ahhoz, hogy Csonka Magdi néni tarkóján az az ismerten nagy konty kiteljen. Erre fel a copf, mint a hosszú bélbe töltött hurka a hentes keze alatt, röpdös, és mérésre, megsaccolásra vár. Súlytalansági állapota persze a méret tekintetében megtévesztő is lehet, de hát csak nem akaszthatja ki Magdi néni a bátyám pontos méregetése kedvéért a copfja végét a felhőkre. Kiengedte a kontyát, nem szokta, és milyen jó látvány az, súlytalanságban. Bátyám szinte elégedett. Ahogy apa is volt vele, igaz, hogy csak akkor, amikor felvették a Budapesti Műszaki Egyetemre. Akkor még fotókat is csináltattak magukról, és bensőségeseket. És ahogy én többször is voltam vele. Mert én a súlytalanságot már kiskoromban tökéletesen értettem, bátyámnak köszönhetően. Bátyám mellett sok mindent megértettem, idejében vagy idejekorán. Voltak dolgok, amiket az ő kedvéért értettem meg. Megjegyeztem a diplomamunkája címét, és felfogtam a dolgozata értelmét. És használtam az ő tudásait, hogy egész sor megjegyzésemmel voltam képes bölcsész körökben feltűnést kelteni, és milyen jó volt az. Végigmondtam dolgokat a bátyám tudományából, anélkül, hogy becses környezetem akár egy kukkot is értett volna belőle. Ez természetes, ha bátyám erős áramú mérnöknek tanult a műszaki egyetemen, és abban a társaságban, ahol én mozogtam, minden ott kezdődött, hogy erős az az ember lehetett, aki súlyemelő, meg még a paprika és a kicsi bors. És hiába udvaroltak erős áramú műszakisok a kollégista bölcsész lányoknak egyrészt, másrészt meg a gyengeáramosok is, mi tagadás, jellemzően nekem ez utóbbiak közül jutott, senki nem igazodott el az áramokon, engem leszámítva. Kollégiumi szobatársaimnak praktikusan le is egyszerűsítettem, értette is mind, pedig elsőben a Ménesi úti kiskollégiumban vagy lánykollégiumban hatan laktunk egy szobában, hogy a gyári nagygépek erősáramúak, a tévé gyengeáramú. Érthető.

Simon Erzsike néni most megindult felfelé, máris mellette a kék tehén, a szintjükön ballagnak, egymás mellett, mint kutya és gazdája, csak most a tehén az irányadó. Az ostorpattogásra a tehén néz le először, az az ő világa. Az úttesten, a tanítóképző felől, de már a Csókánál, ahol valaha a Tapolca, a várost teremtő, malmokat hajtó víz Szélesvízzé, tóvá szélesedett, Cserkuti Jani bácsi futtatja kocsiba fogott lovait. Egyenesen ülve a bakon, fölöttük csattintgatja ostorát, elhallatszik az, akár a nagytemplomig, ha akarom. A reformátusig biztos. Az Anna templom kiesik az útjából, ahogy az evangélikus is, a zsinagógáról már nem is beszélve.

Emberek, állatok jól összejöttek a tetőn, Jani bácsi is lehetne köztük, fent, ha azzal jött, akkor a fogatával. Lehetne, mert ő gyerekkorom, de mondhatom azt is, hogy gyerekkorunk, mert az asztalnál a helyünk gyerekként, egymás mellett, Tamás, Aliz, Ferenc, ebben a fontos sorrendben, az ablakkal szemben volt, és a vacsora idejének állandó szereplője a Somlai úti szemközti ház kiskapuja előttről, Jani bácsi. Ezért tehetné, ha akarna társulni a fentiekkel. Mert, az, hogy mi egymásnak mindig idegenek maradtunk, csak abból adódott, hogy ő felnőtt volt, mi meg gyerekek. Nem volt gondja ránk. Elfoglalta magát a maga férfi parasztmunkájával, és tartotta magát hozzá úgy, ahogy egy olyan csizmás parasztembernek kell, aki az utcában kevesek között maradt önálló paraszt, aki nem lépett be a közösbe. Ha öcsém és bátyám közül, hogy étkezések közben nyugalom legyen, ezért közül, kinéztem a konyhaablakon, ahogy a tévét nézi az ember, ő ott állt a kapujukban. Kék köténye alsó sarka betűrve a derekán. Aznapra végzett. A lovak bekötve az istállóba, vége a napnak. A földjüket művelők, a maga-ura parasztok, a farmerek, irigylésre méltón eljutnak ehhez a mozzanathoz naponta. Pápai életemben, a kicsitől a tizennyolc éves koromig, Cserkuti Jani bácsi, amikor már elégnek tartotta a kapuban állást, mielőtt befordult volna a kiskapujukon, elnézett az utca mindkét vége felé, és mintha csak akkor győződött volna meg róla, hogy nincs rá szükség kint, eltűnt a kicsire nyitott ajtó mögött.

Jani bácsi, most, ha már megérkezett, és nem jön a tetőre, kinyargalhatna velünk a tanítóképzőig. Gyerekkorunkban sose sikerült a kocsijára felkerülni, igaz, hogy hogy is kerültünk volna, ha sose kértük, csak ácsingóztunk utána, nem mertük. Megközelíthetetlennek számított. Talán, hogy néztük, estéről estére, mint a tévét, ez a közszereplés nagyembert, sztárt csinált belőle a szemünkben, tartózkodóvá tett bennünket. De ami ennél biztosabb, hogy megkülönböztettük őt magunktól. Meg kellett tennünk, ő ugyanis fekete bőr csizmájában, szálfa egyenesen járt és rendíthetetlen volt, mint egy ólomkatona. Néztük. Ha szót váltott szomszéddal, mindig felnőttel, azt csak röviden. Rólunk, gyerekekről azt se vette észre, hogy emlékezetes nagy telünkön, amikor karácsonyra korcsolyákat kaptunk a bátyámmal és együtt próbálkoztunk e nemes sporttal, az utcabeli gyerekekkel ott ácsingózunk valamennyien, hogy belekapaszkodhassunk a lovas szánjába. Kulccsal a cipőnkre csavarós korcsolyánk volt. A hó nagy és hozzá olyan a hideg, hogy a kocsik kijárta út jegesre fagyott. Cserkuti Jani bácsi kicsilingelt lovas szánjával a kapujukon, a lovak még azt se kellett megvárják, hogy bezár, mert a felesége állt a kapuban és tartotta, ő kiadta a jelt, a lovait indító szájcsettintéssel, mi néztük őt és egymást, mint akik készülnének valamire, de nem volt merszünk. Ő, távolabbról hallva gyerekzsivajunkat hátra se nézett, csak hátra pattintott az ostorával. Nem volt miért vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a szán végében, várhatóan, még, ha csak lépésben járatta volna a lovait, pedig inkább futtatni szokta őket, csak másodpercekig, ha a korcsolyánkon állva húzathattuk volna magunkat. A korcsolyánk, amint kijött a kitaposott, jeges vájatból, azonnal elhagyta a cipőnket. Korcsolyázásképpen fel a korcsolyákat, guggoltunk, csavaroztunk, felálltunk, óvatoskodtunk, és kezdődött újra, elölről. Fújtuk lefagyott ujjainkat, annál inkább hozzáragadtak a korcsolyakulcshoz. De nem a kezünk miatt kellett bemennünk, a lábunk fagyott le. És csak azért nem sírtunk, a meleg szobában annyira fájt, mert akartuk, hogy máskor is kiengedjenek.

Most Cserkuti Jani bácsi kocsiján ülünk, visz minket. Simon Erzsike néni ül mellette, a bakon. Mondtam már róla, hogy tartózkodó, szigort mutató tanító néni? Jani bácsi nem állja sokáig a tekintetét, hátranéz, engem lát, ott állok mögöttük, kettejük között az üléstámlába kapaszkodva. A lovas kocsi úgy áll meg a képző kétemeletes, impozáns épülete előtt, mint előttük-előttünk. A Tanítóképzőből úgy jönnek kifelé kistanító bácsijaink, amilyen apám is volt, mintha lenne Tanítóképzőnk. Erzsike néni, mint a szünet végén utolsónak maradó gyerekkel szokta, úgy teszi hátamra a kezét, és úgy kísér be a tantermünkbe. Beülök az első sorba, középre, a padomba, hátrateszem a kezem, ülök, egyenesen, így hátratett kézzel nem is lehetne másképp. Simon Erzsike néni fölmegy a dobogóra, a tanári asztalhoz, és már jön is le, hozzám. Ennek a dobogónak a szélébe, kicsit alája tette be az az osztálytársam a kis pecsét arany gyűrűmet, aki elvette, mégpedig Erzsike néninek arra a javaslatára, hogy akinél van, a délelőtt folyamán találja meg a módját, hogy visszajuttassa. Megsimogatja a fejemet, és olvashatok neki, mint az ebéd után gyakorlásra bent tartott diákok között elsőnek, azzal, hogy csinálj nekik kedvet hozzá, mutasd meg nekik, hogy fognak olvasni ők is. Én hátravetem a copfjaimat, bal kezemet ráfektetem a könyvre, jobb kezem mutatóujjával követem a sorokat és olvasok, valami igen ritkán érzett boldogsággal, mint a vízfolyás, és mégis, szépen, hangsúlyozva, ahogy első tanító nénim tanított rá. Elégedettsége jeleként, az első osztály végén dicséretet és jutalomkönyvet, az Öreg néne őzikéjét kapom tőle. Kitűnő eredményemért és példás magatartásomért. Ezerkilencszázötvenötben. A keménylapú könyvborító ablakában ott az Öreg néne. És bár a tanyai tüzem égetett el pápai tárgyaimat, könyveimet, ez megmaradt. Addig sose láttam még ilyen szép gyerekkönyvet. Akkor már ki volt forgatva a világ a sarkaiból, de Tanítóképzőnk még volt. És még volt egy kicsit, mert azt is megvárták vele, hogy a forradalom után küldött amerikai csomagjukból a napközis tanító néni megismertessen bennünket a tejporral, aminél finomabbat még nem kóstoltam, és ráadásul úgy ehettük, hogy lenyaltuk az ujjunkat és beledugtuk és lenyaltuk.

Hogy ne csak Simon Erzsike nénivel kukucskáljak be gyerekkorom tündökletes világába, mondok az emlékezetes esetek közül egyet, hogy a mi, aztán sajnos Győrbe elvitt Tanítóképzőnkben mi esett meg velem. Igazi tanítóképzős történet, egy kistanítóról szól, aki számtanórán meg akarta számoltatni, mennyit dobog a szívünk egy perc alatt. Két lánynak már nem sikerült, s ugyan nekem sem, de én ezt nem vallottam be. És amikor a tanító bácsi magasnak találta a pulzusszámomat, kivágtam a rezet, hogy nekem mindig ennyi szokott lenni. Hőstettemet este otthon elmondtam, röviden és viccesen, biztosan, mert nem azokat az időket éltük, amikor terhelni kellett volna szüleink idegrendszerét. Apa volt kistanító, tudta, milyen baj az, ha szétesik egy óra, így jót nevetett, az ölébe húzott, és én nagy boldogan az egészet részletesen is elmesélhettem. Boldogan és büszkén. És azok voltunk, boldogok és büszkék. Én és az apám. Kis hősnek nevezett, hiszen tudta, hogy kivirágzom a dicsérettől. És ezt, mert jó tanító néni volt, Simon Erzsike néni is, már a második naptól kezdve tudta. Az évnyitót követő naptól, amint bezárta az osztályajtót.

Írni, olvasni, Simon Erzsike néni tanított, lehetett volna-e életemnek ennél nagyobb szerencséje. Máig olyan a hatása rám, hogy elég, ha álmodom őt a pápai tetőkön, rögtön, amint felébredek, megjön nekem az a lehullott hó utáni, finom, süket csönd.

Simon Erzsike néniről, első tanítómról, különösen, ha láttam őt, aktatáskával a kezében, ha érettségi utáni életemben hazalátogattam Pápára, csak az jutott eszembe, hogy mint első tanító, egy életre határozott meg. Szaladt volna a kezem, és miatta türelmesen, gyöngyöket formáltam a betűkből. Neki köszönhetem, hogy ismerem a beismerést. A mások példáján tanította meg, nekem akkor még nem volt mit beismernem.

Simon Erzsike néni apácának készült, a női tanítóképzőben végzett, apácák nevelték. Hogy csak egy egyedül élő tanítónő lett, az csak azért, mert, ahogy az ország kárára, úgy az övére is történt, hogy felszámolták a rendeket. A rendben élőktől, a rendbe készülőktől elvették a másnapjukat. Hogy egy apáca mennyire elragadó tud lenni egy gyereknek, két éves fiamon tapasztaltam meg Párizsban. Fél napon keresztül követett egy szürke apácát. Fogta a kezem és vezetett utána, mentünk, mintha a húzós játékai lettünk volna. A nyomában voltunk, hosszú utcán át követve őt, és végül be egy templomba. És, amikor a sekrestyében eltűnt, vártuk. Akkor sem mehettünk, amikor végre előjött, és továbbra sem csinált mást, mint hogy szép lassan, minket nem zavarva, az oltáron igazgatta a virágokat.

Mátyus Aliz