Az egyetemen ismerkedtek meg. Bekövetkezett a közismert sztereotípia: szerelem első látásra.

Több volt, mint szerelem. Összeforrtak. Egybeolvadt testük, lelkük, pszichéjük. Közösek voltak a szellemi kalandozások, heves kultúréhséggel robbantak bele a világirodalomba, a klasszikusok közül Thomas Mann, Steinbeck, Dosztojevszkij volt a kedvencük, de lépést tartottak a jelenkor irodalmával, tudták pontosan, kik kaptak az utóbbi tíz évben irodalmi Nobel-díjat, falták a folyóiratok anyagát.

Hanna angol szakos volt, Tamás a német főszakot végezte, két világnyelven olvashattak eredeti munkákat. Megtörtént, Hanna angolul, Tamás magyar, máskor német fordításban olvasta Bernard Shaw drámáit, összehasonlították a mondatokat, a szinonimákat, a ravasz ír szerző szócsavarintásait, még vitatkoztak is, milyen lenne ez vagy az például székely nyelvjárásban. Többször váltottak műfajt, novella-dzsungelekben, versbozótokban vágtak csapást. (Elefántok vagyunk, mondogatták nevetve!) Néha egyik vagy másik stíluskorszaknál horgonyoztak le, versenyeztek, ki tud több idézetet. Olyan volt számukra a világirodalom, mint őzeknek az erdei tisztás, mint gazdának a bőven termő búzaföld.

Három színházban volt éves bérletük. Koncertjegyekért koplalást is vállaltak, ha világhírű muzsikus vagy énekes vendégeskedett a magyar fővárosban. Tőről metszett humán szakbarbárok voltak. És gyerekek! Felnőtt gyerekek!

[[paginate]]

– Akarsz-e játszani? – kérdezte az egyik, s már forgatták is a tündérmalom kerekét:

– Milyen színű Byron? – Piros. Hát Tóth Árpád? – Csakis rózsaszín. – S Ady? – Ezt szégyen kérdezni! Lila! – No, és Dsida? – Hófehér.

A kérdés-felelet zuhatag is gyakori szórakozásuk volt. A "Csapd le csacsi!" egykori kedvenc kártyajáték rémlett föl a tudatukban, a gyermekkor víg tündére telepedett közéjük, hol Hanna, hol Tamás kiáltotta: Csapd le csacsi! S már száguldottak is a végtelen poétai mezőkön. Szigorú szabály volt, a kérdés és a felelet között nem szabad szünetet tartani:

– Ki volt Trója királya? – Priamosz. – Hogy hívják Achillesz barátját? – Patroklosz.  – Hány szeme van a küklopsznak? – Egy. – Hogy hívják Robinson szolgáját? – Péntek. – Hát a Don Quijote fegyverhordozóját? – Sancho Panza. – És a lovát? – Rocinante. – S szerelmét? – Dulcinea. – Milyen volt Din Quijote ábrázata?– Bús. – Ki írta A kertész kutyáját? – Lope de Vega. – Ki vezeti Lear királyt a viharban? – A bolond. – Ki vágja tintatartóját a falhoz? – Luther. – Ki a zsugoriság fejedelme? – Harpagon. – Hol van a nyihahák országa? – Swift fejében. – Ki adja el a lelkét az ördögnek? – Faust. – Ki az a Murr? – Hoffmann kandúrja. – Ki szabadítja meg láncaitól Prométheuszt? – Shelley. – Miért nem lesz öngyilkos Ádám? – Mert Éva gyereket vár. – Kit ölnek meg párbajban? – Puskint. – Csak? – Nem. Lermontovot is. – Hol károg a holló? – Poe versében. – Csak? – Nem. Arany balladájában is.

Kifulladtak! Már hadarták a szavakat! S nevettek. Szívből kacagtak.

[[paginate]]

– Most kérdezz te!

– Jó, kérdezek.

 – Milyen színű Stendhal? – Vörös és fekete. – Ki mondta: Bovaryné én vagyok. – Flaubert. – Ki öli meg az öreg Karamazovot? – Szmergyakov, a gyenge elméjű féltestvér. – Ki a szanatórium lakója a varázshegyen? – Hans Castorp. – Miért boldogtalan Nóra? – Mert szerelem nélkül él. – Ki a krimi kozákok írója? – Solohov. – Hogy hívják Hemingway híres halászát? – Santiago. – Mi a neve a medvének a Dzsungel könyvében? – Balu. – Ki szegődött az eltűnt idő nyomába? – Proust. – Ki írt új Odisszea hőskölteményt? – James Joyce. – Kinek a hőse születik meg augusztusban? – Faulkner hőse.  – Ki volt Pygmalion? – Bernard Shaw hőse. – Csak? – Nem csak. Pügmalión, ciprusi szobrász, aki beleszeret saját művébe.

S zúgott, zengett a lakás a kacagásuktól. Saját magukat nevették ki. Imádták a gyermekeket! Mindketten népes családban nőttek fel, és tanárok akartak lenni. A katedra a legmagasabb csúcs, amit ember elérhet, mondogatták, s úgy készültek erre a hivatásra, mint fanatikus iszlám, buddhista vagy keresztény szerzetes a hívek szolgálatára.

[[paginate]]

A diploma megszerzése után Tamást kinevezték tanársegédnek az ELTE-re, Hanna jó nevű gimnáziumban kapott állást. A szülők mindkét részről támogatták őket, fizették az albérletet, zökkenő nélkül lettek a felnőtt társadalom polgárai. Humán műveltségüket más tudományágakkal egészítették ki, a biológiában mélyültek el, az ember anatómiáját annyira ismerték, vizsgázhattak volna abból az egyetemen.

Mivel nagycsaládot terveztek, kiskönyvtárnyi anyagot olvastak a szexualitásról, a nemi élet moráljáról, higiéniájáról, a fogamzás csodájáról, a születés misztériumáról.

Hónapok teltek el. Hanna nem maradt terhes. Ez volt az első keserű korty. Zavart pillantásokkal néztek egymás szemébe. Hát mégsem tökéletes a világ? Foghíjas az élet? Minden vizsgálatot elvégeztek. Tamás is sorra került. Ő hibátlan. Akkor Hanna. Emberileg ő is hibátlan, de a magzat nem tud beágyazódni a méhfalba. Neki kell felfeszülni a keresztre.

Híres nőgyógyász barátjuk, Ágoston Zalán rögtönzött előadást tartott:

– Ti nagyon műveltek vagytok, de lehet, az én szakmám minden ága-bogát nem ismeritek. Kis türelmet kérek, elmondom a lényeget: A női meddőségnek több oka lehet, kettő azok közül igen gyakori: a petevezeték elzáródása és a méhfal, a méhnyálkahártya gyengesége, illetve meghibásodása. Azt már az eddigi vizsgálatok alapján kizártuk, hogy petevezeték elzáródás lenne az ok. Az rendben van. Szaktársaimmal is megbeszéltem, úgy látjuk, intrauterin inszeminációra, magyarán méhen belüli mesterséges megtermékenyítésre van szükség. Legyetek nyugodtak, a klinikánk komoly gyakorlattal rendelkezik. Az esetek többségében sikeres a fogamzás. Most nyugodtságra, pihenésre, kikapcsolódásra van szükség. És nagy dózisokban szedett vitaminkúrára. A stressz, az idegesség, a pánik a legnagyobb ellenségünk!

[[paginate]]

Szédelegve jöttek ki a rendelőből. Szót sem szóltak, csak szorították egymás kezét. Tudták, most lettek igazán felnőttek. Tamás is fizetés nélküli szabadságot kért, órák hosszat sétáltak a parkban, otthon a tévét sem kapcsolták be, olvasási szenvedélyüket mérsékelték, klasszikus zenét hallgattak. Hanna egy hét után kivirult a sok vitamintól, a remény kékszínű, repdeső madarát vélték látni a fejük fölött.

Ismerték az összes lépést. A petefészek gyógyszeres stimulációját végzi el Zalán, s csak azután lép be a folyamatba Tamás, a férj. Országos hírű nőgyógyászok és képzett laboránsok irányítják a klinika minden munkálatát. Spermát szívattak le Tamástól, és azt katéterrel bejuttatták a méhbe. Háromszor ismételték meg, mindháromszor eredménytelenül. A méhfal nem fogadta be a megtermékenyített petesejtet.

– Barátaim – mondta Ágoston Zalán –, nehogy kétségbe essetek. Nem vigasz, de tudnotok kell, hogy ma a meddőség már népbetegség. A felnőtt lakosság húsz százaléka erre van ítélve. Kár, hogy ti, akik ennyire sóvárogtok a gyermekáldás után, ebbe a százalékba tartoztok. Jöhet hát az in vitro fertilizáció. Biztos vagyok abban, hogy már mindent elolvastatok: méhen kívüli megtermékenyítést jelent a három latin szó. Népnyelven lombik bébi.

[[paginate]]

Bizonyos lépéseket ismételni kellett. Vitaminkezelés most már mindkettejük számára, Hannánál petefészek stimuláció, amit a petesejt leszívása követett. Ettől félt Hanna. A nőgyógyász azzal nyugtatta, semmit sem fog érezni, mert altatják.

– Van olyan kollégám – mondta –, aki nem altat, de én igen.

Négy vagy öt óra után laboratóriumban a férj spermájával megtermékenyítették a petesejtet, és azt behelyezték az anyaméhbe. Háromszor ismételték meg ezt a tortúrát. Mindháromszor eredménytelenül. Az embriót kilökte a szervezet. Keservesen búcsúztak el a jó baráttól, s megindultak egy olyan úton, amiről álmukban sem gondoltak mostanig.

– Gyermeket, sőt gyermekeket fogadunk örökbe!

Az ország minden nagyobb szülészetére küldtek ímél levelet, s kérték az igazgatóságot, értesítsék őket, ha a kihelyezett inkubátorba frissen született bébit helyez el valaki. Ismertették az állapotukat, anyagi helyzetüket, s részletezték a vágyat, minden áron gyermeket akarnak, népes család az álmuk.

Egy év után röppen fel a hír, és jött az értesítés, Kecskeméten leánygyermeket hagyott ismeretlen személy az inkubátorban. Eszeveszetten rohantak az alföldi városba. Soha ilyen sebességgel még nem vezetett autót Tamás. Mivel korán feliratkoztak, a több jelentkező pár közül ők kapták meg Gizellát. A klinika élt a jogával, nevet adott a gyermeknek: Kecskeméti Gizella.

[[paginate]]

A törvény minden paragrafusát betartották, s csak azután került hajlékukba a szép arcú, egészséges csecsemő, miután letelt a várakozási idő. A törvény megengedi az ismeretlen szülőnek, hogy magához vegye az eldobott gyermeket, ha meggondolta magát.

Otthon, amikor már megérkezett a várva várt vendég, fogadkoztak:

 – Úgy fogom gondozni és nevelni, mintha én szültem volna.

– Én meg jó apja leszek. A legjobb apa a világon!

– Ugye, játszani fogjuk vele a "Csapd le csacsit"?

– Hát addig még van egy-két hágó, egy-két lejtő.

– Van, de eltelik. Meglátod, Gizella felgyorsítja az időt.

[[paginate]]

És az idő felgyorsult.

A gyámhatóság iktatta a kérésüket, minden fórumon nyilvántartották őket, gyermeket, minden áron gyermeket akarnak örökbe fogadni. Nem egyet, többet.

Féléves volt Gizella, amikor megkapták az egyik árvaotthontól Gusztit. Őt már anyakönyvezték az elvált szülők, Pósa Gusztáv állt a keresztlevelében.

– Gizellát nem fogjuk soha becézni – mondta Tamás –, de a fiunkat igen. Olyan vidám hangzású a Guszti. S olyan komor a Gusztáv.

– Igazad van. Most még csak három éves, de ha teenager, magyarán kócos fejű kamasz lesz, játékból Pósa bácsinak szólítjuk, s Pósa Lajos verseket olvasunk neki.

– Ismét játékon jártatod az eszed?

– Hogyne jártatnám? Hisz mi arra születtünk. Ez a mi pozitív stigmánk.

– Azért fordítsuk komolyra a szót. Hogy is állunk mi jelenleg a családnevekkel?

– Hát te Korda Tamás vagy, én Losonczi Hanna. Mikor összeházasodtunk megengedted, hogy megtartsam a lánykori nevemet.

– Hogyne engedtem volna meg, amikor távoli ősöd, Losonczi István Temesvárt védte?

– Akkor névsorolvasás: Korda Tamás, Losonczi Hanna, Kecskeméti Gizella, Pósa Gusztáv.

– Szép kis társaság.

– Elég nekünk ennyi?

[[paginate]]

– Szó sem lehet róla. Ismered a népi mondást: egy gyerek nem gyerek, két gyerek fél gyerek, három gyerek egy gyerek. Nem akarunk egykés család lenni.

– Akkor hát kilépni! Tele van az ország árva gyermekekkel.

És befogadták Csongort. Ő már 12 éves volt, élt valameddig családban, anyja meghalt, apja újranősült, így vette gondozásba egyik árvaotthon.

– Szóval Mezey Csongor. Jól hangzik, Nem?

– Csak egészséges legyen.

– Hogy mondtad? Három gyerek egy gyerek?

– Igen. Így tartja a szóbeszéd.

– Akkor irány a gyámhatóság. Nagyon szeretnék még egy leánykát.

– Legyen. Mindig a szimmetria volt a mániád.

– Hát nem valódi egyensúly, két fiú, két lány?

[[paginate]]

Ennek az egyezségnek lett az eredménye, de inkább következménye Ágota. Egyik árvaházból vették magukhoz Kovács Ágotát. Akkor a leányka pontosan 15 éves volt. A születésnapját családi környezetben ünnepelhette. Már az első nap anyáskodott, dédelgette, babusgatta Gizellát, a legkisebbet. Úgy hajolt föléje, mint egy édesanya.

– Éppen csak féltékeny ne legyek – gondolta Hanna, de a világ semmi kincséjért ki nem szólta volna a száján.

Nem is szólhatta, mert elindult a diadalmas élet. A lombik bébi korszak mély hullámvölgyéből emelkedtek ki, s tudták, csak saját erejükben bízhatnak. És a konokságukban.

– Konokság nélkül széthullunk, mint megoldott kéve.

– Ezt ki mondta?

– Vissza akarsz térni az irodalom dzsungelébe? Tompa Mihály mondta.

– Ki sem léptünk abból! Egytől egyig poétákat nevelünk gyermekeinkből.

– Egyelőre birkózzunk a hétköznapok gondjaival.

S mesteri módon cselekedték azt. Az első néhány hónapban anyatejet vásároltak csillagászati összegekért. Azt a szülők fizették. Illetve most már az adaptált gyermekek miatt a nagyszülők.

[[paginate]]

Guszti óvodába járt, őt vinni, hozni kellett. Tanév elején halomnyi füzetet, szótárakat, tanfelszerelést kellett venni Csongornak és Ágotának. És ruhát, cipőt halom szám. Tamás vállalta a pelenkázást, a mosógépet is ő kezelte. Hanna etette a kicsit, a nagyobbaknak főzött, terített, mosogatott. A játék sem maradhatott el. Tejberizs főzőversenyt szerveztek, Tamás, Hanna ás Ágota nevezett be, a zsűri tagjai a nagyszülők. Akkurátusan kóstolgatták végig, vállalták a játékot, hümmögtek, csettintettek a nyelvükkel, forgatták a szemüket, és pontoztak. Vak véletlen? Vagy a szerencse? Vagy nagyszülői elfogultság? Ágota győzött. Ünnepet csaptak a tiszteletére.

Csongor megnyerte az iskolai sakkbajnokságot, Ágotának fuvolát vettek, magánórákra járt, szép jövőt jósoltak neki, Gusztáv legózott szenvedélyesen, Tamással közösen építettek soktornyú várat, amit Gizella ledöntött, lefekvéskor soha nem maradt el az esti mese, többször vers a mese helyett, hétvégén kirándulás, hegyi túra: folyt a fergeteges élet. S hogy hányszor játszották a "Csapd le csacsit?"? Annak csak a Mindenható a megmondhatója.

S nincs tovább. Ennek a történetnek nincs vége. Nem is történet ez, hanem Élet. Nőttek a gyermekek, száguldottak az évek, Tamás és Hanna fején megjelentek az első szürke hajszálak. Hétmérföldes csizmákban haladt, lépegetett az Idő, és ők boldog örömmel nyugtázták: nem éltek hiába.

Hegedús Imre János