Kétéves születésnapomon elbűvölt a tortán a gyertyafény, nem tudtam betelni vele. – Legyen még egyszer születésnapom! – Kértem este. Anyukám mondta, hogy mindenkinek csak egyszer van születésnapja egy évben, nincs több torta, nincs több ajándék. De csak könyörögtem tovább. – Legyen még egyszer születésnapom! Végül behozott egy tányért, ráragasztott két gyertyát és meggyújtotta. Elbűvölten néztem a fényt. Erre vágytam, ez jelentette az igazi ünnepet, nem kellett több ajándék, se torta, csak belenézhessek a fénybe, fénnyé válhassak magam is.

Gyerekkorunkban kíváncsian vártuk az ajándékokat, mind a hatan a református parókián, azt is, amit mi kapunk, és azt is, hogy fognak a többiek örülni a mi ajándékainknak. A hosszú sorban állás alatt az éneklés már maga is égi szférákba emelt, az volt a lélek előkészítése a misztériumra. Amikor a harmadik csengetés hangjára bevonultunk a karácsonyfához, szikráztak a csillagszórók, égtek a gyertyák, a fény elárasztotta a szobát, már nem számítottak a játékok, csak a misztérium számított, ahogy a sötétséget legyőzi a fény. A csillagszórók valóban pici csillagokat teremtettek körénk, mintha az égbolt szállt volna le a szobára, megnyílt a mennyezet, és eggyé váltunk a Mindenséggel. A Mindenható, világteremtő Isten hajolt le a Földre és megszületett a jászolban, mint egy gyámoltalan csecsemő. Ezt éltük át gyerekfejjel, inkább érzelmileg, mint az értelmünkkel. Amikor édesapánk felolvasta a születési igeszakaszt Lukács evangéliumából, megemelkedett velünk a szoba, mintha az angyalok emeltek volna minket mennyei magasságba.

[[paginate]]

A karácsonyvárás még izgalmasabb volt, kitalálni az ajándékokat, kinek mivel okozhatnánk örömet. Pénzünk nem volt, mindent magunk készítettünk el. A „semmiből valamit” létrehozása mindig a legnagyobb izgalom volt, kattogtak a fogaskerekek az agyunkban, egyik ötlet adta a másikat, egymástól is sokat tanultunk. A szegénység kreatívvá tesz. Egyszer Anyukánk este szépen kikészítette a fekete gyöngysorát az íróasztalra, amit fel akart venni fehér blúzához a templomba, de reggel döbbenten vette észre, hogy eltűnt. Mindenütt kereste, de senki se tudott róla. Mindenki segített keresni, legkészégesebben Gábor bátyám, bekúszott az asztal alá, ágy alá, felgöngyölte a szőnyeget, átválogatta a szemeteskosarat, de a nyaklánc nem került elő. Aztán nemsokára eljött Anyukánk születésnapja. Mindenki készített valami kedves apróságot, de Gábor tette oda a legnagyobbat: egy szépen becsomagolt, jókora méretű dobozzal köszöntötte fel. Mindnyájan körbeálltuk kíváncsian, mi lehet benne. Ahogy Anyu elkezdte bontogatni, mindig kisebb és kisebb dobozok kerültek elő, végül az utolsóban lapult egy papírzacskó (akkor még nem volt nejlon) előbb megtapogatta, arcán átsuhant a felismerés mosolya, belenyúlt, kiemelte, hát ott ragyogott a kezében a rég elveszettnek hitt, fekete gyöngysor! Gábor ezzel a rendhagyó és kissé kegyetlen ötletével végül is elérte a célját, azért rejtette el, hogy igazi meglepetést és hatalmas örömet okozzon! Azért ezt a módszert nem ajánlom követésre…

Nemrég két ismerős lelkészgyerekkel festegettünk, akik az olasz tengerparton laknak. Amikor a hároméves kisfiú lefestette a vizet, kért fehér festéket, mert az nem volt az akvarell-készletben, és ráfestette a hullámtarajok csillogását. Nem általánosságban ábrázolta a tengert, hanem a saját élményét fogalmazta meg vizuális eszközökkel, a fényt, az ég visszatükröződését a vízen. Ötéves nővére a vízbuborékok csillogását ábrázolta, és az esőcseppeket, ahogy összeütköznek velük. Ő ezt az élményt élte át, és ki akarta fejezni a képen. Milyen nagy ajándék, hogy átélhetik nap mint nap a fény élményét, ami kiemeli őket a mindennapokból, átléphetnek egy szellemibb dimenzióba!

[[paginate]]

A kisgyermek még ismeri a lélek útját a földre, még emlékszik valamire a születés előtti állapotából. Lizi unokám négyévesen mondta, amikor egy régi, kedves tanáromról meséltem neki:

– Én ismertem Anti bácsit, talàlkoztam vele!

– Nem talàlkozhattál, sokkal előbb halt meg, mint amikor te megszülettél. Reméljük, hogy ő a Mennyországban van, de te még itt vagy a Földön.

– De még akkor találkoztunk, amikor én is ott voltam a Mennyorszàgban, mielőtt megszülettem!

Lányom vett a két ovis gyermekének egy-egy felvehető játékszárnyat. Hónapokig abban közlekedtek, nemcsak otthon hordták átszellemülten, hanem a játszótérre is elvitték. Érezték, hogy ez egy másik életminőséget követel, szárnyakkal nem lehet civakodni, van egy jobbító, felemelő hatása. A Szentlélek adja hozzá a felhajtóerőt.

Teó unokám kétévesen játszott a homokozóban. Mi a közelében tanakodtunk, milyen fát ültessünk a pici kertünk közepére. Diófát? Barackfát? Cseresznyefát? Erre odaszólt, mint egy kis döntőbíró: – Karácsonyfát! – Neki a Karácsony volt a legszebb ünnep az eddigi életében, olyan pici volt még múlt Karácsonykor, mégse felejtette el. Emlékszem a csodálkozó tekintetére, valósággal el volt bűvölve a sötétben felragyogó fénytől, ami árnyakat vetített körénk, eltűntek a falak és kitárult a végtelenség.

Ő mindig szállni akart: Belekapaszkodott a függőágyba két kézzel és lengette: -Gyakorlom, hogy tudjak repülni, ha majd kinő a szárnyam! Négyévesen ezt mondta: – Amikor még nem születtem meg, lenéztem a Földre, sok anyuka és apuka közül kiválasztottam Aput és Anyut és hozzájuk mentem le. A bőröm olyan átlátszó volt még ott fent.

Aztán a lélek kérdése kezdte foglalkoztatni. Van-e már lelke az embriónak? Ha a kisbaba leszáll a Földre és megszületik, hova lesznek a szárnyai? Hol van a cicamennyország, odakerült-e Luna cica? Hogy száll az égbe a lélek, ha nincsen szárnya? A szárny is átlényegít, angyallá változtat, a virágszirom pedig tündérré. Múltkor bejött a kertből a kishúgával, kézen fogva, teleszórta a haját virágszirmokkal, arcukon üdvözült mosoly.

– Kimentünk a kertbe, ahol Elina elveszett, és helyette találtam egy virágtündért, akivel sose fogunk többé veszekedni! – És megölelték egymàst. A kicsi fürdéskor ráöntött egy kis habos vizet a bátyja két lapockájára: – Ez a pillangóolaj, hogy gyorsabban nőjön ki a szárnyad!

[[paginate]]

Teó négyéves korában mesélte ezt az álmát: Az egérnek, tudod, akiről már sokszor meséltem, egyszer nem volt otthon ennivalója, csak egy kindertojás, akkor bekapcsolta a légkondit, és onnan hullottak ki a kindertojások! Egyet kibontott, de nem volt benne semmi, csak egy lila folyadék, azt rákente a bőrére, akkor vette észre, hogy tündérruha lett belőle. Azt elküldte egy futárral Tüsinek, a sünnek. Kicsomagolta, és látta, hogy egy angyal! Aztán látta, hogy vannak rajta gombok, ha a pirosat nyomta meg, robottündér lett, ha a kéket, akkor angyal, ha a fehéret, akkor Isten.

Két és fél éves Csenge unokám mondatai felhasználásával írtunk közös verset Karácsonyra Legvilág címmel:

Apucika, a legvilágon szeretlek –
Ezt gagyogta a két és féléves gyermek
s ragyogta be fényülő szemmel a szobát,
miközben elmajszolgatta a vacsorát.

Ágyról tettük ide a földre le,
s meglovagolítottuk a párnám!
Tudod, az én szívem az apukám,
csillagokkal őrködnék az álmán…

Néhány éve szobrász kiállításon voltunk vidéken, utána találkoztunk a művésszel. Egyértelmű szakrális üzenete volt a szobroknak, az egész tárlatot áthatotta a lelkiség. A szobrász viszont tiltakozott, hogy ő nem is keresztyén, nem hisz Istenben. Lehet, hogy te nem hiszel Istenben, de Isten hisz benned – szoktam ilyenkor válaszolni. Istent nem korlátozhatja az ember, kit és mit használjon fel eszközül. A művek önállósodnak, mennek a maguk útján, lehozzák az üzenetet, de különböző, kit hogyan érintenek meg. A magát hitetlennek tartó művész mégis a benne szunnyadó örök gyerek lelkületével tudott rácsodálkozni a világra, ösztönösen „vette a mennyei adást”, ami lecsapódott az alkotásaiban.

B. Tóth Klára