A Kókai-Nagy Viktor és Vér Ádám által szerkesztett Peace and War in Josephus című kötet, mely a De Gruyter gondozásában megjelenő Deuterocanonical and Cognate Literature Studies sorozat 52 darabjaként jelent meg, egy magyar Josephus Kutatóintézet nemzetközi konferenciájának anyagát tartalmazza. A kutatóintézet 2020-ban alakult a komáromi Selye János Egyetemen Kókai-Nagy Viktor kezdeményezésére, melynek célja kettős. Egyrészt magyar nyelvterületen kívánja erősíteni az első századi történetíró munkáinak tudományos gonddal történő feldolgozását, amely igencsak szórványosnak mondható,[1] másrészt pedig a magyar kutatók eredményeit kívánja csatornázni a külföldi Josephus-műhelyek felé. Ezzel valóban egy olyan hiányterületet szándékszik lefedni, amelynek felszámolása igencsak nagy szolgálatot tehet az ókori Izráel történelme és vallástörténete iránt érdeklődő olvasónak. Nagyon sok eseményről ugyanis csupán Josephus Flavius műveiből értesülünk,[2] amely nem egy esetben segít az egyéb források és módszerek által alkotott képünket kiegészíteni. Azonban azt is tudjuk, hogy történetírása többek között a Római Birodalom és a zsidó nép felé érthető módon elfogult, mivel Josephus zsidó, és a történelmet mindig a győztesek írják. Így alapvető kérdés marad, mit és hogyan használunk fel az első századi történetíró munkáiból históriai rekonstrukciónk során? E tekintetben már megoszlanak a vélemények, és erre a kötetben szereplő tanulmányokban is találunk utalást. Karasszon István megjegyzi (145 o.), hogy a régi teológiai iskolában Josephus műveit csak a bibliai történelem megismétléseként kezelték, és nem tulajdonítottak túl nagy történeti értéket könyveinek.[3]

Steve Mason a 20-as évek kutatásaira utalva kiemeli, hogy Josephus műveit egyszerűen római propagandának tekintették (7. o.), míg Jiří Hoblík (90 o.) ráirányítja a figyelmet, hogy Josephust még sok kortárs műben is gyáva árulónak tüntetik fel, árnyékot vetve egész életművére. Nem csoda tehát, hogy hazánkban és azon kívül is szükség van Josephus műveinek tüzetesebb vizsgálatára. Nemcsak azért, hogy méltóképpen becsülhessük e jeles történetíró munkásságát, hanem azért is, hogy írásainak behatóbb megismerésével közelebb kerüljünk az ókori Izráel valóságához. Ehhez kívánt hozzájárulni az a 2022. máj. 5-én tartott konferencia is, amelynek közlésre átdolgozott előadásait most kötet formájában veheti kezébe az olvasó.

Az első tanulmány (Five Speeches in the Fourth Book of Josephus’ Judaean War) Steve Mason tollából rögtön az ideológia kérdését vizsgálja A zsidó háború öt beszédében. Josephust az ókori történetírás tágabb kontextusába helyezi, melynek során kiderül, hogy a történetírók mindig is „kreatívan” bántak a beszédek esetében felhasznált anyagukkal. Még a modern történetírás atyjaként számon tartott Thuküdidész is elismeri a peloponnészoszi háborúról írt művében (1.22.1), hogy a saját fülével hallott beszámolókat úgy írta le, ahogy a beszélőnek az adott helyzetben meg kellett volna szólalnia, szem előtt tartva természetesen az eredeti beszéd mondanivalóját. Ez azt jelenti, hogy a történetíró nem saját ideológiáját adja szereplőinek szájába, hanem azok szempontjait érvényesíti a „szabadabban” megírt beszédek komponálásakor. E tézist látja igazolni Mason az öt vizsgált beszédben. Josephus igazi műalkotásokat hoz létre műveiben, amelyek szókincsük, stílusuk, mondanivalójuk tekintetében hitelesen hatnak szereplőik szájából, és nem feltétlenül Josephus álláspontját tükrözik a beszédekben feldolgozott témák esetében.

Grüll Tibor az esküről értekezik tanulmányában (Considerations on Oaths of Loyalty under Augustus in Josephus). Egy általános felvezető után az eskü közel-keleti és zsidó hátterére vonatkozóan a tanulmány a római, birodalmi eskü kérdésére tér. A hűségeskü isteni megszólítottjai között ez esetben maga a császár is szerepelt, amely így az uralkodó istenségét fejezte ki. E gondolat elfogadhatatlan volt a zsidók számára, és Josephus szerint 6000 bátor farizeus nem is tette le vállalva az ezzel járó pénzbírságot. A szerző szerint azonban érdekesebb kérdés, hogy a többi zsidó miért tehette le? Josephus műveiben e kérdés megválaszolására kevés támpontot találunk, azonban egy Kr.u. 106-ból származó apografé bizonyítja, hogy zsidók is letették a császár isteni említésével járó esküt.

Tal Ilan The “Coalition” Government of Jerusalem (66–67 CE) in Josephus’ Bellum and in Rabbinic Literature című tanulmányában korábbi, héber nyelven közölt kutatásaira alapozva[4] hasonlítja össze Josephus és a rabbinikus források leírásait a zsidó háború alatt működő koalíciós kormánnyal kapcsolatban, amelytől Josephus katonai megbízatását kapja. Tal Ilan szerint a második templom korának bemutatásakor mind Josephus mind a rabbik ugyanazon, főleg ószövetségi iratokat használják, de a zsidó háború kapcsán már más a helyzet. A rabbik egyértelműen nem hivatkoznak Josephus írásaira, mégis kimutatható személyek, motívumok, kisebb epizódok szintjén egy közös hagyományanyag, amely tartalmazta pl. a zsidók belső viszályait, a saját készletek felégetését, a gyermekét megevő nő esetét, a jóslatot Vespasianus császárrá választásáról stb. A szerző szerint a zsidóság körében létezhetett egy szóbeli hagyomány az események bemutatására vonatkozóan, amely egymástól függetlenül utat talált egyrészt Josephus másrészt a rabbik írásaiba. Tézise annál is inkább érdekes, mivel a Tóra dublettjeinek magyarázatára is hasonló megoldást adott a hagyománytörténet, amely a jahvista és az elohista forrásokat ugyanazon alaptörténet (gemeinsame Grundlage M. Noth szóhasználata) északi és déli megfogalmazásának tartotta. Az elmúlt években e modelltől azonban joggal búcsút vett a modern kutatás. Kérdés tehát, hogy egy régi paradigma egy új problémára kielégítő megoldást tud-e adni?

Jiří Hoblík Josephus prófétaság koncepciójáról írja Die vielschichtige Entwicklung des Verständnisses der Prophetie bei Flavius Josephus und seine Dilemmata című tanulmányát. A hellenista és zsidó prófétaértelmezés bemutatása után a szerző rátér Josephus koncepciójára. Josephus és a korabeli zsidóság uralkodó nézete szerint a klasszikus próféták sora Artaxerxészig (Kr.e. 465–424) tartott. Azután másfajta prófétaságról lehet beszélni, amelynek maga Josephus is egyik képviselője: tud álmokat fejteni, történelmi fordulópontokon lép fel, megjósolja Vespasianus császárrá választását. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Josephusnak nem volt egy egységes felfogása a prófétaságról. Magára talán a héber kánon Korai Próféták gyűjteményének szerzőihez hasonló történetíró prófétaként tekintett. Továbbgondolva a tanulmány érveit, feltehetjük azt a kérdést is, hogy a prófétaság ill. a prófétálni igék előfordulása Josephusnál minden esetben implikál-e egyfajta szakrális isteni kommunikációt, vagy sokkal hétköznapibb „jövendölni, előre megmondani” értelemmel bír, még akkor is, ha természetesen mindezt nem egy Jhwh nélküli világkép rendszerében teszi.

Vér Ádám a Coalitions and Alliances in 8th Century B.C.E. tanulmányában a Régiségek egy érdekes passzusát (9.252) vizsgálja, amelyben Josephus szerint Áház Tilgat-Pileszertől szövetségesként kér segítséget. Ez semmilyen más forrásban nem fordul elő, és a szerző szerint a megfogalmazás hátterében az asszír vazallusszerződés (adê) állhat. Ennek támpontja egy Kr.e. 738-ból származó adólista, mely Askelon és Edom mellett Áházt is Asszíria adófizetőjeként említi. Áház talán már ekkor vazallusi esküt tett. A tanulmány részletes adatokat szolgáltat az asszírok elleni politikai szövetségekkel és az adê különféle formáival kapcsolatosan. Bár a megfogalmazott javaslat valóban egy elképzelhető forgatókönyvön alapszik, mégis három kérdés nyitott marad. Honnan tudott Josephus többet erről az eseményről, mint a felhasznált bibliai forrásai? Másodsorban a kérdéses συμμαχία kifejezés nem csak szövetséget, szövetségest jelöl, hanem általánosan segédcsapatot is (vö. Jdt 3,6; 7,1 stb.),[5] azaz a kérdéses szöveg úgy is értelmezhető, hogy Áház segédcsapatokat kér. Harmadsorban az asszíroknak történő adófizetés nem minden esetben járt együtt az adê megkötésével. Létezett egy sokkal lazább kapcsolat is, amelyben a gyengébb állam önként fizetett adót a békéért, szuverenitását azonban messzemenően megőrizte.[6]

Zsengellér József cikkében (Jewish Troops in Foreign Warsin the Hellenistic Period Accordingto Josephus) az idegen háborúkban szolgáló zsidó katonákról ír. A releváns szövegek ismertetése után a források értékelése következik, amelyből kitűnik, hogy a zsidókat vallási elkötelezettségük miatt is hűséges, alkalmas és bátor haderőként tartották számon, akikre szívesen bíztak fontos katonai feladatokat. Még Nagy Sándor is segítségüket kéri Josephus szerint Tírusz ostroma előtt. Érdekes, hogy a források többször is arról számolnak be, hogy a zsidók megtarthatták vallási szokásaikat. Azonban, hogy ez hogyan valósulhatott meg a harctéri táborokban az étkezési tilalmak, ünnepnapok, és a szombatnapi pihenő tekintetében továbbra is nyitott kérdés. Talán e témakörben Josephus több teret enged a retorikának, mint a történelmi tényeknek.

Karasszon István a béke bemutatását vizsgálja Josephus Régiségeiben a fogság utáni kor leírásáról szóló részben (Frieden bei Josephus. Esra und die jüdische Restauration in den Antiquitates). Bár Josephus nemcsak a későbbi kanonikus iratokat használja a kor megrajzolásakor, főleg azokra épít (Ezsdr 1–6). Ezek azonban mindmáig kronológiai összeférhetetlenségeket tartalmaznak és számos helyen nagy időintervallumokról nem tudósítanak semmit. Ezeket Josephus a bibliai diaszpóra novellák mintáira komponált színes történetekkel hidalja át, amellyel azonban a zsidó nép története a vezetők biográfiájává soványodik, kevés kitekintéssel az általános változásokra. E tekintetben Josephus egy restaurátor, aki retusál, saját anyaggal tölti ki a hiányzó darabokat.

A kötet utolsó négy írása szótanulmányokat tartalmaz: Carson Bay:The Greek Semantics of War and Peace: Between εἰρήνη and πόλεμος in Flavius Josephus; Martin Meiser: Στάσις und ὄχλος in der Geschichtsschreibung bei Josephus; David R. Edwards: The Theme of Stasis in Antiquities: Josephus’ Political Philosophy and Periodization of History; Kókai-NagyViktor: Der Begriff ἐλευθερία im Bellum Judaicum. E tanulmányok szorosabban kapcsolódnak egymáshoz. Carson Bay eredményei afelé mutatnak, hogy Josephus többet foglalkozik a háború kérdésével, mint a békével, és míg az előbbi egy kiszámíthatatlan, változékony és pusztító jelenség, amely csak mérsékelten előrelátható, a béke sokkal inkább megteremthető a cselekvők fellépése által. Nem véletlen ennek fényében, ahogy arra Martin Meiser irányítja a figyelmet, hogy a στάσις és ὄχλος kifejezések erősen negatívan konnotáltak, és ott, ahol Josephus a zsidó nép háborús viselkedését a Tóra szellemével összeegyeztethetőnek tartja, ezek a kifejezések háttérbe szorulnak. Ám a történelem a zsidó háború fényében hanyatlik, és a στάσις egyre gyakrabban üti fel a fejét. Ennek leküzdését Josephus, David R. Edwards elemzése szerint, az ἀρισοκρατία vezetésében látja, amely az Isten által a nép élére állított papok és vezetők Tórával megegyező irányításában valósul meg. Ez megalapozza a békét, amely Kókai-Nagy Viktor szerint Josephusnál elsősorban politikai kategória, és csak Eleázár öngyilkosságra buzdító beszédében mutat túl ezen a kategórián, amelyet Maszada eleste előtt mondott el. Ez utóbbiban a halál a lélek kiszabadítását jelenti e test megkötözöttségeitől. Josephus hasonló helyzetben, Jotapata ostromakor azonban elutasítja az öngyilkosságot. Szerinte meghalni csak az elnyomók keze által szabad, és zsidóknak el kell viselniük a szolgaságot, mivel az Isten büntetése, és eljátszották az esélyüket a szabadságra, amikor még szabadként harcolhattak volna függetlenségükért (Agrippa beszéde). Ez utóbbi megállapítás alátámasztja a kötet nyitó tanulmányának tézisét, miszerint Josephus nem a saját ideológiáját adja szereplői szájába. Eleázár véleménye szöges ellentétben áll Josephus álláspontjával, mégis bekerül a műbe, és Maszada védőinek állít örök emléket. Ebben is Josephus korának írói stratégiáját ismerhetjük fel, amely vitaként közöl ellentétes véleményeket. A lélek szabadsága kapcsán gondolatmente közel áll Epiktétosz egyik dialógusához (Dis. 1,9,12–17), amely szintén hasonló álláspontokat ütköztet a szabadság és a halál témája kapcsán.

Nehéz egy tanulmánykötet írásainak végkövetkeztetését megfogalmazni. Mégis, úgy tűnik, kirajzolódik egy általános mondanivaló. Josephus korának írói arzenálját használja fel, amikor a zsidó nép történelmét és háborúját mutatja be. Túl azon, hogy megfigyelhető szándéka, miszerint népét kiválóként akarja ábrázolni, nem hallgatja el azokat a politikai ballépéseket sem, amelyek a nép pusztulásához vezettek. Mindazonáltal a győzteseknek akar írni, így hangsúlyait akként teszi, amint reméli, hogy olvasói kedvezően fogadják majd művét. A kötet így kétségkívül hozzájárul Josephus műveinek jobb megértéséhez, kiváltképpen a háború és béke leírásaival foglalkozó részek, beszédek kapcsán.

Kató Szabolcs Ferencz