A kultúra fősodrába is utat találtak a református gulágtörténetek. Miközben az egyházi emlékezet és a történész szakma évtizedek óta azon van, hogy a 20. század (közel sem csak) reformátusokat érintő tragédiái ne merüljenek feledésbe, Visky András két legutóbbi regénye (Kitelepítés, Illegalisták) a nemzetközi köztudatba is beemelte a hitért átélt üldöztetéseket, a kisebbségi lét nyomorúságait és az emberi méltóság megtörésének kísérleteit a vasfüggöny keleti oldalán. Ebbe a sormintába illeszkedik Fazekas István református lelkész drámája, az Ámokfutó idők, amelyet a József Attila Színházban mutattak be idén áprilisban.

A Budapesten működő Erdélyi Gyülekezet lelkészének nem ez az első történelmi lélektani-drámája, a Kádár-kor abszurditásairól (A megvádolt) és dr. Béres Józsefről (Gyógyítók) is írt korábban. Az Ámokfutó idők 1952-be repít minket vissza, a tizenkét alföldi munkatábor egyikébe. A kommunista állam százakat költöztetett ki erőszakkal határmenti régiókból, Budapestről vagy épp a téeszesítésnek ellenálló alföldi falvakból egy-egy Hortobágy-környéki tanya mezőgazdasági épületeibe bírósági ítélet nélkül. A megalázott, bántalmazott, embertelen körülmények közé kényszerített emberek a környező földeken dolgoztak éveken át, míg Sztálin halála után fel nem számolták a táborokat, de otthonaikba legtöbben akkor sem térhettek vissza.

[[paginate]]

Mit tehet egy író, hogy egy ilyen – mégoly fontos – történelmi tabló ne váljon unalmas felsorolássá? Fazekas István lelkiismeretesen igyekezett megoldani ezt a nehéz feladatot, s jó lelkiismerettel mondhatjuk: derekasan helyt is állt. Hús-vér főszereplőket, életszerű jeleneteket és hiteles párbeszédeket írt, egy-egy sommás mondatát pedig a jó borhoz hasonlóan még percekig ízlelgettük. A költő-zsoltárkutató műveltségéből fakadó nyelvi ügyesség mellett a főszereplő megválasztásával – egy valós történelmi személy szerepeltetésével – további érdekes történetszálakat és dramaturgiai csúcspontot is bele tudott írni a darabba. Herczeg Ferenc íróról van szó, akit a darab története szerint Budapestről szintén a Hortobágyra internáltak a hatóságok, és szabadulásáért cserébe azt várják tőle, hogy visszavonja a Magyar Revíziós Liga elnökeként hangoztatott véleményét.

^{Fotó: József Attila Színház}

[[paginate]]

Ügyes megoldás, ahogy az Ujréti László alakította budapesti sváb római katolikus értelmiségi szemüvegén át rácsodálkozunk a tiszántúli református parasztok (lelki)világára. A dolog szépséghibája, hogy a két világháború közötti sztárírót (akkor már a 85. születésnapját is betöltött aggastyánt) Pasaréti úti villájából ugyan kiszorították, a hortobágyi vagy a recski bebörtönzést viszont elkerülte.

Ilyen szempontból, valamint az erről szóló történészi vita miatt is bölcsebb lett volna másik szereplőt választani, például a szintén író, és dokumentáltan kitelepített Széchenyi Zsigmondot. Viszont Herczegnek a trianoni határok felülvizsgálásáért folytatott két világháború közötti küzdelmei átélhető motivációt szolgáltatnak a darab egyik fő dilemmájához: a saját kényelme vagy a másik ember (a Piroskát játszó Nagy Enikő) érdekében hajlandó feladni elveit? A kibontakozó cselekményt látva Fazekas István le se tagadhatná református lelkipásztor mivoltát.

A Molnár Kristóf egyetemi hallgató rendezte előadást minimalista színpadképe és a zömében szintén SZFE-s hallgatók ügyes játéka is szerethetővé teszi. Egyvalamiben azonban elmarad Visky András egyelőre kétrészes gulágevangéliumától: utóbbi ugyanis képes a fogvatartók egydimenziósan gonosz ábrázolását is jézusi szemmel árnyalni: szánandó emberként látni és láttatni őket. Azonban Fazekas darabja még mindig messze érvényesebb látlelet az ‘50-es évek borzalmairól, mint a Nemzeti Színházban szintén nemrég bemutatott Marxtőkéje Vidnyánszky Attilától.

Feke György