A bejárati ajtó tiltakozva recsegett, és a deszkapadló morcosan nyikorgott, mikor apám kiment megetetni az állatokat. Távozásakor a beáramló hideg levegő libabőrt csípett sápadt bőrömre, miközben felültem az ágyban. Mellettem még nyugodt álomban szuszogott a húgom, tudomást sem véve a kint éhesen visító disznókról vagy a csizmáját felhúzó szitkozódó apánkról. A reggeli madárcsicsergés élesen beszökött a réseken, miközben a feljövő nap halvány mintákat vetített az egyszerű fehér falakra a csipkefüggönyön át.

Visszafeküdtem a párnámra és miután kintről elégedett röfögés ütötte meg a fülem, megpróbáltam kicsit visszaaludni.

A deszkapadlók anyám léptei alatt engedelmesen nyikorogtak, mikor a konyhába jött, ahol aludtunk. A csengésekből, zörgésekből tudtam, hogy a hozzávalókat veszi elő a kenyérsütéshez. Hallgattam, ahogy a tűzhelyben felélesztette az éjszaka nyugodni hagyott parazsat, majd a reggelre bedagasztott tésztát gyúrni kezdte.

Később a friss kenyér illatára a húgom ébredezni kezdett és én is eluntam az ágyban heverészést. Anyám annyira belemélyedt a reggeli elkészítésébe, hogy észre sem vette, mikor felkeltem: ásítással meg-megszakított öltözködésem zajára is csak a szeme sarkából pillantott felém. Miután végeztem, a vedérből vizet öntöttem a már asztalra kitett fazékba és a tűzhelyre tettem. Míg a mosogatóvíz forrt, a kamrából sajtot és befőttet hoztam ki és a tányérokat is kipakoltam az asztalra. A húgom is felkelt, és amikor hangosan megkordult a gyomra, anyám háta mögött rávigyorogtam, mire ő kinyújtotta rám a nyelvét, de gyorsan visszabújt a paplan alá, mikor meghallotta, hogy apánk kint leveri a csizmájáról a sarat.

Én a kályhához siettem, és kiöntöttem a lavórba felforrt mosogatóvizet, így addig sem kellett a belépő apánk szemébe néznem.

– No, ez már föl sem akar kelni?! – morogta karcos hangján, majd ébresztő gyanánt bevágta az ajtót. A húgom teste megrezzent a paplan alatt. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy ne öntsem magamra a forró vizet, miközben a sűrű gőz az arcomba csapott. Míg elmostam azt a pár koszos edényt, a testvérem is felkelt és felöltözött, majd segített anyánknak elkészíteni a reggelit. Végül mind asztalhoz ültünk.

Csendben megvártuk, amíg az apánk mindenből szed magának. A húsos tálat akár maga elé is vehette volna, annyit kiszedett belőle. Hatalmas kezével szorgosan pakolta tele a tányérját, majd jóízűen enni kezdett, miközben az anyám is szedett magának némileg szerényebb adagot, majd a maradékot szétosztotta az én és a húgom tányérja között. A kenyér mellé két vékonyabb szelet kolbász és három kis szelet sajt jutott nekünk fejenként ma reggel. Csendben ettünk. Ahogy apám tányérjáról egyre fogyott az étel, anyám lába úgy pattogott egyre gyorsabban le-föl csendben az asztal alatt, csak néha-néha ütve neki a lábát a térdemnek.

A tányéromra koncentrálva azon gondolkodtam, hogy ez a nap vajon más lesz-e, mint az összes többi, de miután a tányérokon már csak pár csúfos zsírfolt maradt, apám felállt és felvette a kabátját. Az anyám lába megállt az asztal alatt, szoknyája halkan zizegett, ahogy felállt, majd segítő kezünket elhessegetve, a tányérokat a még mindig meleg mosogatóvízhez vitte. Szinte csörömpölve vágta bele a mosogatóedénybe, nem törődve azzal, hogy a ruhája vizes lesz. Válaszul a bejárati ajtó hangosan becsapódott az apánk után. A húgom tanácstalanul a körmét rágta, én pedig igyekeztem a tehetetlenségtől ökölbe szorított kezemet az asztal alatt lassan ellazítani. Reggelről reggelre ez egyre nehezebben ment.

Miután mindent összepakoltunk és eltettünk, előkészítettük az ebédet is. A húgom a tyúkok megetetése után elmehetett a szomszéd lányhoz játszani, anyám pedig összepakolt egy kevés ételt, aminek a hiányát apánk még biztos nem veszi észre, és átvitte a pár házzal arrébb lakó édesanyjának.

Egyedül maradtam otthon, és ahogy anyám kilépett a kapunkon, a szekrényéhez siettem a belső szobában, és apám kabátjai között megkerestem azt a vajszínű, egyenes szabású ruhát, amit még soha nem láttam az anyámon, pedig tudtam, hogy az övé. Az anyaga selymesebb volt bárminél, amit addig valaha tapintottam. Levettem a vállfáról és kiterítettem a bevetetlen ágyra. Nem volt muszáj ebben mennem, de Margit azt mondta, hogy erre az alkalomra mindenki ki szokott öltözni. Féltem, hogy megszólnak majd azért, ha egyszerűbb ruhában megyek. De mi van, ha nem is jó rám? Eddig eszembe sem jutott, hogy fel kellene próbálnom. Kinéztem az ablakon. A tavaszi nap végigragyogott a kertünkön, lassan indulnom kellett. Izzadt tenyerem megkopott szoknyámba töröltem, majd anélkül, hogy még egyszer végiggondoltam volna, mit teszek, öltözködni kezdtem. A krémszínű ruha vállban picit nagy volt, de amúgy tökéletesen passzolt rám. Hossza illedelmesen a térdem alá ért, és ahogy körbefordultam, mintha a nap is megcsillant volna a szöveten. Fülemet ekkor megütötte az első harangszó.

A szekrény mellett felakasztott bronzkeretes tükörhöz siettem és az előre odakészített csatokkal gyorsan kontyot készítettem, majd felkaptam a kabátom és a gumicsizmám felhúzva a hátsó udvarhoz siettem. A kerítésen átkukucskálva kerestem, hogy hol lehet az az utálatos kakas, de sehol sem láttam, így halkan kiakasztottam a zárat és hátra merészkedtem. A tyúkok jóllakottan kapirgáltak az udvarban, unottan felcsípve egy-egy ott felejtett búzaszemet. A kerti ajtó felé osonva megláttam a kakast a tyúkólban. Valószínűleg miután jóllakott, visszabújt. Soha egy ilyen lusta baromfival még nem találkoztam. Egy reggelen sem hallottam még kukorékolni, egyedül akkor rikácsolt, ha engem vagy a húgomat megtámadta. Hiába kértük, a szüleink nem vágták le, pedig szívesen elnyekkentettem volna a nyakát és azon a reggelen élvezettel néztem volna, ahogy az apám a jó részét megeszi.

Baj nélkül elértem a kertbe, és az esőtócsákat kerülgettem, óvatosan lépve, nehogy felverjem magamra a sarat. A ruhát épségben vissza kellett tennem a szekrénybe, miután hazaértem, hogy nehogy anyám észrevegye az eltűnését.

A kertek alatt a földúton gyalogoltam, mikor megszólalt a második harangszó, így próbáltam megszaporázni a lépteimet. A sietségtől éreztem, ahogy kipirul az arcom, de nem lassítottam. Tíz perc után elértem a kereszteződést. Szemben tovább a földút, jobbra az út hosszan kanyargott a kertiföldek felé, balra pedig az út a főutcára vezetett. Az utolsó kerítés takarásában megálltam, majd kilestem mögüle, elláttam egészen a főutcán álló kocsmáig. Ami azt jelentette, hogy onnan is észrevehettek. Jelenleg nem állt előtte senki, de a gondolatra, hogy az apám akár meglát az ablakból, görcsbe rándult a gyomrom. Ha rájön, hová megyek, nem egy és nem is két pofonra számíthatok. Örülhetek majd, ha fel bírok kelni másnap, hogy iskolába menjek.

Mozgást érzékeltem a szemem sarkából. A kereszteződés másik oldalára néztem, ahol folytatódtak tovább a kertek, a túloldalon a kerítés mögött Margit állt, és sürgetően integetett nekem. Összeszedve a bátorságom, újra kilestem a kocsma irányába, majd átrohantam a nyílt téren és a lendületben csak Margit karjai állítottak meg.

– Nyugodj csak meg! – nevetett rám halkan – Valószínűleg még csak a bemelegítő körnél tartanak. Délig biztos nem jönnek ki.

Igen, olykor ebédre az apánk hazajött enni. Volt, hogy csak vacsorára, és volt, hogy napokig színét sem láttuk.

Ellenőriztem, hogy felvertem-e a ruhám, de szerencsére nem. Margitra néztem.

– Te nem félsz, hogy az apukád rájön, mit tettél? – kérdeztem kíváncsian. Egy laza vállvonás volt először a válasz.

– Ha a többiek megtehetik, akkor én is. – Szólt hátra azután, hogy elindultunk. – Zsuzsának sem tiltotta meg senki – utalt az osztálytársunkra, akivel Margit jóban volt, de mintha folyton túl akartak volna tenni a másikon.

Gondolkodtam, hogy hangosan is kimondjam-e, de végül nem hoztam fel kifogásnak, hogy Zsuzsának az apja viszont nem is párttag, mint a mienk. Miután megbizonyosodtam róla, hogy az apám nem fog kirontani a kocsmából és utánam iramodni, kicsit megnyugodtam, és akkor észrevettem, hogy Margitnál nincs semmi.

Először fellobbant bennem a harag, de a szégyen pecsétet tett a számra. Egyszer már szívességet kértem tőle, ha elfelejtette vagy nem érdekelte, nem voltam újra hajlandó szívességet kérni tőle. Első alkalommal is nagyon nehezemre esett.

Elértünk a folyóparthoz és a kerítés mellett bekanyarodtunk a keskeny ösvényre, de mivel Margit megtorpant, én is megálltam. Lehajolva benyúlt a kerítés sérült részénél, majd mögüle előhúzott egy több réteg papírzacskóba tekert csomagot. Kicsit már sáros volt és vizes, így magától eltartva nyújtotta át nekem. Dobogó szívvel elvettem tőle és a földre letéve óvatosan szétnyitottam. Egy fehér lakkcipő volt benne.

– Azt hitted, hogy elfelejtettem, ugye? – vigyorgott rám, de a szavai éle kissé mintha megvágták volna a bőrömet. Éreztem, hogy bűntudatosan elpirulok. – Tegnap dugtam el ide, de nagyon vigyáznod kell rá és gyorsan vissza kell adnod, mert ha a nővérem észreveszi, hogy eltűnt a menyasszonyi cipője, szíjat hasít a hátamból.

Megígértem, hogy nagyon vigyázok rá. Óvatosan áthuzakodtam és a csizmám elrejtettük a kerítés mögé. A cipő szokatlanul körbefogta a lábam, és minden óvatos lépésnél mintha megorrolt volna a kislábujjamra és nagyot harapott volna bele. Mégis a szívem majd kiugrott örömömben. Margit keskeny válla fölött pedig egyre nagyobb lett a templom, ahogy közeledtünk felé.

Magamban az előre betanult igét ismételgettem, amit a megfelelő pillanatban a pap előtt el kell majd mondanom a konfirmációkor: „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet” (Ezékiel 36,26).

Vajon Isten tényleg képes a követ hússá változtatni? A történetekre gondoltam, amiket Zsuzsa halkan mesélt nekünk szünetekben, mikor nem volt bent tanár. Tűzoszlop, kettévált tenger, hatalmas, emberevő hal. Elképzelni sem tudtam ezeket, mégis olyan reményt adó csodák voltak. Ha az Isten ezeket megtehette, miért ne tehetne meg mást is? Akár az én életemben.

Margit ismét megtorpant, amikor a templom hátánál jártunk. Ez kizökkentett a gondolataimból és meghallottam, hogy már a harmadik, utolsó harangot húzzák, ami azt jelentette, hogy mindjárt kezdődik az istentisztelet.

– Mi a baj? – kérdeztem, mikor észrevettem, hogy a vállai megfeszülnek szép kabátja alatt.

– Itt van a Madárfészek – sziszegte hátra idegesen, majd feszülten rám nézett.

Óvatosan megkerülve őt én is kilestem a templom bejárata felé. Az igazgatóhelyettes valóban ott állt a templom bejárata mellett. Egyik oldalon ő állt kis füzettel a kezében, a másik oldalon a pap köszöntötte, akik eljöttek a templomba. Láttam Zsuzsát, ahogy a szülei után dacosan, felemelt fejjel bement a templomba, mintha észre sem venné, ahogy a kócos hajú férfi felírja a nevét a kis füzetbe. Mindenki tudta, hogy Zsuzsa azért nem mehetett egy kirándulásra vagy versenyre sem, mert templomba járt. Hiába volt nagyon okos és röplabdázott mindenkinél jobban. A templomba járásért meg kellett büntetni, hogy más fiataloknak eszébe se jusson követni a példáját. A szülei is csak azért járhattak templomba, mert nem voltak párttagok.

Margitra néztem, a szája szélét rágta, miközben a cipője orrán éktelenkedő sárpöttyre meredt.

– Most mit csináljunk? – kérdeztem bátortalanul, mire felkapta a fejét és felhúzta az orrát.

– Ez az egész egy hülyeség – jelentette ki. Döbbenten néztem rá. De hiszen azt mondta… Úgy győzködött… Annyit nyaggatott… Aztán közösen hallgattuk Zsuzsát… Na és mi van a kis könyvvel, amit Zsuzsa adott, amit elrejtettem otthon, ami leírja a tűzoszlopot, meg a kettévált tengert és a nagy halat? És a Golgota?

Valószínűleg az arcomon látszódott minden, mert magyarázkodni kezdett:

– Jövő héten megyünk Lembergbe versenyre. Most zárjanak ki egy ilyen butaságért?

Felnéztem a templomtoronyra. Magasan az égbe nyúlt. Mintha a tetejéről elérhetnéd az eget. Nem tűnt butaságnak. Szilárdnak tűnt, megbízhatónak.

Margit megkerült, majd mikor észrevette, hogy nem megyek vele, visszafordult.

– Nem jössz? – Lesütöttem a szemem. Hallottam, ahogy mérgesen szusszant. – Hát te tudod, de a cipőt tedd utána rögtön vissza a kerítés mögé! – Bólintottam.

Néztem, ahogy elmegy azon az úton, amin jöttünk, miközben én még mindig egy helyben toporogtam. Mikor a harangszó elhallgatott, kilestem a fal mögül. A Madárfészek még mindig ott állt. Ott lesz a végéig. Valahogy tudtam, hogy ott lesz. Viszont mindenki más már bement, és a pap is megfordult, hogy kövesse őket. És bezárja az ajtót. Előttem.

Futni kezdtem. A lakkcipő sarka hangosan kopogott a keskeny járdán, a levegő beleszorult a tüdőmbe, és tátogtam, akár a hal, amit a múltkor még a bátyám fogott és elhozott nekünk.

Felfogtam, hogy a Madárfészek éppen felírja a nevem a füzetébe. Tudtam, hogy jövő héten én sem mehetek Lembergbe. Sejtettem, hogy ezt az apám is megtudja majd. Tudtam, hogy hamarosan az arcom nem csak az izgalom miatt fog égni. Mégis megnyugodtam, amikor a pap megfogta a kezem. A keze meleg volt, erős, határozott, bátorító. És az ajtó nem előttem, hanem mögöttem záródott be.

Juhász Alexandra