– Sz. T.: A lényegre térve, ki volt Fazekas Mihály?

– G. Sz. B: Egy művelt, éles eszű, egyenes jellemű katonaember, egy „keresztyén Respublika” hűséges polgára, akire az irodalomtörténet (Szilágyi Márton kifejezésével) „rangrejtett klasszikusként” tekint, akinek tetteiből és írásaiból sugárzik a tisztesség. Mindennél többre tartotta a becsületet és amit igaznak vélt. Egy nagy múltú kereskedőváros vagyonos polgáraként adott hangot erkölcsi nézeteinek a Benedek Mihály szerkesztette debreceni énekeskönyv 127. dicséretében: „Óh, mely nagy az oly ember bóldogsága, / Kinek igazán gyűlt minden jószága; / Ki híven jár a magáé körűl, / És a hamisan jöttnek nem örűl. / Bóldog, aki az álnok nyereségre / Átkot mer kérni, felnézvén az égre, / És kinek jó lelkiismérete / Útján mégyen szüntelen élete”. Az új kritikai kiadás előkészítése során Debreczeni Attila nem véletlenül említi életművének egyik fő rendező elveként az erkölcs fogalmát. (Irodalomtörténti Közlemények, 2019/5,661-694; Studia Litteraria 2020/3, 24.)

Fazekas tudatában volt Csokonai zsenialitásának – a kor uralkodó irodalomszemlélete ellenében is –, de igazságérzete nem hagyta cserben egy jó barát esetében sem: etikai alapon bírálta a Dorottya akkoriban nagyon is „korszerű” (a kor nyerseségével összhangban lévő) aggszűzcsúfoló vonatkozásait. Szülővárosa melletti kiállását Kazinczyval szemben szintén igazságérzetével indokolta: „ugyanezt cselekedném, cselekszem is mindenkor, valamikor egy magános személy egész társaságot szembetűnő ok nélkül /…/ megtámad”(Fazekas levele Kazinczyhoz, 23. szept. 1806.).

A debreceni költő nagy ellenfelével kapcsolatban talán érdemes elmondani a kezdet kezdetén, hogy a műalkotásközpontú irodalomtörténet az utóbbi években jóval szigorúbbá lett a széphalmi mesterhez. Pedig ha művelődés- és társadalomtörténeti forrásként közelítünk bizonyos műveihez, hatalmas levelezése sokunk számára a mai napig lenyűgöző, pótolhatatlan információtömeg arról, hogy milyen volt a világ, hogyan élt, érzett és gondolkodott fél évszázad magyar nemesi értelmisége. Ugyanakkor megfontolásra érdemes, hogy a „debreceniségnek” a maga korában leginkább Kazinczy által vitatott nézetei, mint „a népiség” gondolata – amelynek fundamentuma a népnyelv, a Debreceni Grammatika köznépi normája – vagy Csokonai kanonizációjának kérdése, fél évszázad múltán áttörtek minden akadályon. Ezek az egykor erősen vitatott kérdések ma már a város képviselőinek hajdan szitokszavakkal illetett nézetei mellett szólnak.

[[paginate]]

– Sz. T. : Minek köszönhető Fazekas sokoldalúsága?

– G. Sz. B.: Bár több irodalomtörténész elragadtatással szól Fazekas poétikai felkészültségéről és tudatosságáról, az a szerző, aki költőként évekre elhallgat, nem a költészet művelését tekintette egyedüli és legfőbb célkitűzésének. Életművének több rétege a „Litteraria” körébe sorolható, a költő a botanikában, a csillagászatban és az általa kiadott kalendárium különböző populáris műfajaiban publikált felvilágosult szellemű, közhasznú ismeretterjesztést. (A Debreceni Kalendáriumnak a kor általános szokása szerint kisebb közösségekben is felolvasott, széles tömegekhez eljutó évi 6000 példánya fontosabb lehetett számára, mint a „tsinosan selypegő” elit torzsalkodása.) A literatúrán egyébként sem csupán a szépirodalmat értették a kortársak, e fogalmat a Litteraria szinonímájaként használták, ez pedig a kor egyik alapműve szerint a „Könyvekbül ’s írás olvasás útján szerzett tudományok” összessége (Pápay Sámuel, A magyar Literatúra’ esmérete, Veszprémben,1808.).

A poétika ekkoriban iskolai tananyag volt, a grammatika tudományának legutolsó fejezete, melyet a Debreceni Kollégiumban egy teljes éven át oktattak a retorika utáni tanévben. (A retorika a „meggyőzés eszközeinek összességével foglalkozó tudomány” évfolyama volt.) Fazekas Lúdas Matyijának előszava – Kerekes Ferenc tökéletes hexametereivel – annak bizonysága, hogy amit poézisből tanultak, azt művelt természettudósok is képesek voltak jó színvonalon alkalmazni. Eredményes költészeti iskola volt ez: a poéták osztályának tanrendjét a Voltaire fordító Piskárkosi Szilágyi Sámuel professzor dolgozta ki – Kazinczy szerint ő volt a „csengőtlen hexameterek” hazai úttörője –, aki Háló Kovács Józsefre, Csokonai poétika praeceptorára is erősen hatott. (Az utóbbi tanítói módszerére jellemző, hogy diákjai között kiosztotta Vergilius Aeneisének szerepeit –, melyeket Vitéz „szörnyű tűzzel játszott”.) Lényegében ezt a képzést kapta Kalmár György, Pálóczi Horváth Ádám, Szentjóbi Szabó László, Péczeli József, Mátyási József, Édes Gergely, Fazekas, és Kölcsey is, aki már legelső poétika óráján Himfy és Csokonai műveivel ismerkedhetett. (Lásd 1833. márc. 20-án írott levelét Szemere Pálhoz.)

– Sz. T. : A szakirodalomban olvashatunk a költő Habsburg szimpátiáiról és német barátságáról. Mit tudunk Fazekas katonai pályaválasztásáról?

– G. Sz. B.: Érdemes tisztázni néhány félreértést: Bíró Ferenc egyenesen úgy vélekedik, hogy Fazekasra nagyobb hatást gyakorolt az a tény, hogy a „Monarchia alattvalója s az, hogy Debrecen polgára /…/ mint az, hogy a magyar etnikumhoz tartozott.” (A felvilágosodás korának magyar irodalma, Budapest, 2003, 360.) Fontos szövegek ingatják meg ezt a hipotézist: a nemzethez tartozás érzülete az egységes polgári nemzetté válás előtt is fájdalmasan erős lehetett.

[[paginate]]

A debreceni költő   A’ tavasz eleje c. prózai szövegében például így ír az országnak a török pusztítás utáni szervezett benépesítéséről: „Óh sohase fárasszátok magatok úgynevezett baráti annak a pallérozásnak, megürült hazánknak idegen népekkel való kifoldozásába, adjátok vissza elbitangolt hazafi jussát a törzsökös lakosnak és szeliditsitek meg elszilajúlt indulatit, majd anélkül, hogy a hazának gyalázatos elkorcsosítására vetemednétek, a háládatos nemzet erántatok való örökös tiszteletére fog szaporodni.” (Az „elbitangolt” – lásd bitung, a hadisarc régi német eredetű katonai szakkifejezése – a mindenkori „felszabadítókra” vonatkozhat. Egyéb alkotásaiban is félreérthetetlen nyoma van „össznemzeti” aggodalmainak: „Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább / nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.”)

Ismertek a költő gyermekkori vonzalmai a huszárság, a katonai virtusok iránt. Julow Viktor idézi diáktársa verséből, hogy „mikor síró gyermek vóltam, / Ha kezembe kardot adtak, már nem sírtam...” A verbuválás intenzíven folyt, a kor létező tömegtájékoztatási viszonyai között. (A kifejezés a német werben igéből ered.) Az Egyházkerületi Levéltárban évente több tucat helytartótanácsi parancsolatot találunk, melyek közül néhány azt is előírta, hogy szószékről, tehát a diákság előtt is hirdetni kellett a hadsereg toborzó felhívásait. (Minden kormányzat, így 1849-ben Kossuth is megkövetelte a kormányrendeletek szószékről történő kihirdetését!) Az egyházkerület részéről ugyanakkor kifejezetten merész döntés volt, hogy egyszer és mindenkorra megtiltotta, hogy a tiszántúli templomokban olyan helytartótanácsi utasításokat hirdessenek ki, melyeket az egyházkerület előzetesen nem engedélyezett!

Olyan korról beszélünk, amelyben a debreceni nyomda egyetlen Rákóczi Györgyöt  említő nyelvtankönyvbeli példamondat miatt hatalmas kárt szenvedve, két évre elveszítette könyvvizsgálati jogát... A tüzetes előzetes és az utólagos cenzúrára tekintettel kifejezetten naivitásnak érzem, ha bizonyos kényes kérdésekről – mint a lojalitás, aulikusság, Habsburgok iránti hűség – nyomtatott művek, pl. Budai Ézsaiás magyar nyelvű történelemtankönyvei alapján mondanak véleményt. Ha bizonyos debreceni nyomdakéziratok „kuruckodnának”, az inkább a szerző elmeállapotára engedne következtetni, a megjelenés legcsekélyebb esélye nélkül...

[[paginate]]

Miközben Fazekas a „búsult árva magyarok” nevében szólt, katonai élményei alapján akár tisztelhette is a németséget. Ráadásul II. József népszerű volt Debrecenben, ahol látogatása során már „corregensként” (társuralkodóként) érzékeltette vallásügyi elképzeléseit. Ekkor kétezer diák sorfala között lépett a Református Kollégiumba. Amikor szükségét látta, politikai jellegű kritikával is élt a költő, jóllehet kéziratos munkában. Minden bizonnyal „Debrecen bajnoka” a szerzője az Ibrányi Farkas királyi biztos működéséről kéziratban fennmaradt gúnyversnek: „A természet örök rendjét egy emberi végzés/ Megzavará, mikor a bárány ártatlan ügyéhez/A felsőbb hatalom jussát farkasra ruházá”. (Pasquilus In Wolfgangum Ibrányi, 1815. Az idézetben a bárány Debrecen városcímerére utal, melyet a Magyar Református Egyház változatlanul vett át saját címereként.)

– Sz. T.: Mi indokolja, hogy a tervezett film egyik leglényegesebb komponenseként tárgyaljuk Debrecen szerepét?

– G. Sz. B.: Fazekas esetében a városhoz tartozás tudata minden vonatkozásban, érzelmileg és intellektuálisan is meghatározó volt, így életének, műveinek, személyiségének ismertetése steril vállalkozás volna szülőhazája bemutatása nélkül. Egyebek mellett ebből derülhet ki az is, miért tekintette olyan nagy ellenfélnek ezt a települést Kazinczy Ferenc!

Amint erről már többször is szóltam, a cívisek karakteres lokálpatriotizmusa terén szerepe lehetett annak is, hogy a Kárpát-medence „nagyvárosai” közül Debrecen az egyetlen jelentős népességű, színmagyar etnikumú település. Területe megközelítette Esztergom vármegyéjét, határainak kiterjedése kelet-nyugati irányban elérte a 60-80 kilométert. (A helyi levéltári források jellegzetes módon „külföldi professzoroknak” nevezik a nem debreceni tanárokat...) Lakói öntudatát nyilván befolyásolta polgárainak a köznemesség átlagát meghaladó életminősége. Másrészt viszont kétségtelen – és ez indokolhatta Bíró Ferenc imént cáfolt okfejtését – hogy modern értelemben vett nemzetről csupán akkor beszélhetünk, amikor egy-egy nagyobb csoport vagy közösség különbözésének tudata „háttérbe szorul az egység tudatához képest”. Lényeges eleme az egységes nemzetté válás folyamatának a vallási pluralizmus kiteljesedése, mint az új nemzetfogalmak létrejöttének egyik kulcsmozzanata. Ezen a téren nagyon kritikus volt Debrecen helyzete.

A protestáns hitre való áttérést ugyanis a Carolina Resolutio 6. paragrafusa alapján egészen a század utolsó évtizedéig börtönbüntetéssel sújtották. (Gáborjáni Szabó Botond, Lelkiismereti szabadság a 18. században ... = Egyházak és egyházpolitika Magyarországon és Erdélyben a 18-19. században, Debrecen, 2016, 99-116.) A cívisek egy ostromlott vár pszichózisában éltek, voltak évek, amikor az egész város hónapokon át minden vasárnap böjtölt. Ezért írhatta Fazekas Mihály Kazinczynak, hogy „egy philosophuszhoz semmi sem illetlenebb, mint a papismusz és aristocratismusz szüntelen tartó ostroma alatt szenvedő testnek utólsó rugást akarni adni.” (Debrecen története 2. k., 169. és Julow Viktor, Fazekas Mihály, Budapest, 1982, 327–328.)

[[paginate]]

Az uralkodó a római katolikus vallás előmozdítása terén tanúsított „buzgótalanság” miatt büntetésből felfüggesztette a szabad választás lehetőségét, olyan szenátorokat nevezett ki, akikre ezen a téren is számíthatott, így hamarosan a 1,5%-nyi katolikus népességből került ki a szenátus 50%-a. Az „uralkodó vallás” erősítésének feladatával küldték Debrecenbe a királyi biztosok egész sorát. Egyikük számára 1769-ben egy 42 pontos tervezetet készített a kancellária, melynek része volt a város pusztáinak németekkel való benépesítése is. (Debrecen története 1981, 2. k. 166-167.)

A vallási kérdés rendeződése mellett lényegi feltétele volt az egységes nemzetté válás folyamatának egy nyelvi sztenderd kialakulása és elfogadása, és ez a 18. század végén szintén a jövő kérdésének mutatkozott. Kiváló koponyák felekezeti alapon is eltérő nyelvi jellegzetességekről írnak, és a felek olykor irritálónak találták a más felekezethez tartozók jellegzetes kifejezésmódját. A huszadik századból visszatekintő nyelvtudományunk ebben a változó helyzetben rendkívül nagyra értékelte a város (mint iskolai és nyomdai központ) szerepét a „közmagyar irodalmi nyelvi norma” kialakításában. (Benkő Loránd, A magyar irodalmi írásbeliség..., Budapest, 1960, 438–439, 470.) A nyelvi széttagoltságra jó példát kínál Fazekas egyik fontos tevékenységi köre is. Mint Füvészkönyvének előszavában írja, „Egy falu, egy város, egy vármegye ma így vagy amúgy nevez magyarul egy plántát, más másképpen, harmadik, negyedik ismét másképpen.”

– Sz. T. : Témánk szempontjából melyek a legfontosabb debreceni jellegzetességek?

– G. Sz. B.: A „debreceniség” lényegét Balogh István klasszikus tanulmánya, illetve Julow Viktor Fazekas monográfiája is összegzi. Egy „parasztpolgári metropoliszról” szólnak, amely folyamatos kapcsolatban élt Nyugat-Európa egyetemvárosaival, de ezzel egyidejűleg erőteljesen érintkezett itt a népi és a városi, a szóbeli és az írásbeli kultúra. A magam részéről korábbi írásaimban (legutóbb az Irodalomtörténeti Közlemények, 2024/4-es számában) és kiállítási forgatókönyveimben is azt hangsúlyoztam, hogy a 18. század végéig legnépesebb magyar települést nemzedékek során át nevezték „Anyavárosnak”. Az eredeti görög kontextusban ezt a kifejezést (anyaváros=metropolisz) olyan városállamokra alkalmazták, amelyeknek kolóniáik, magyarán jelentős hátországuk volt. A „magyar Genf” háttere már vallási komponense miatt is jóval erősebb volt, mint egy regionális központ természetes vonzásköre.  E kapcsolat egykori intenzitását, érzelmi tartalmát és mélységét ma már a debreceniek sem ismerhetik.

[[paginate]]

Fazekas az „Anyaoskola” fogalmát is gyakran és joggal használta: az iménti országos háttér a Csallóköztől a Partium keleti határaiig sok száz iskolával (a Református Kollégium rektóriáival, partikuláival) is jellemezhető. Hasonlóképpen a debreceni nyomda bizományosainak Kőszegtől Marosvásárhelyig terjedő hálózatával, de a vallási kapcsolatokkal, a legátus és szupplikáns diákok által rendszeresen látogatott 1200 magyarországi református egyházközséggel is. Ez horribilis szám, de valójában az adománygyűjtő helyek debreceni lajstromán, az ún. „Spárták jegyzékén” 1400-nál is több helynév található, az utóbbi lista ugyanis azokat a „leány egyházközségeket” és szórványokat is tartalmazta, ahol nem volt önálló lelkész. A Ráday Gyűjtemények IX. évkönyvében publikáltam egy debreceni diák tanúkihallgatási jegyzőkönyvét, amelyben egyetlen adománygyűjtő útjának 31 állomását sorolta föl – az ország középső részén és Komárom környékén –, de a procedúra során néhány baranyai helyszínt már nem tudott vagy nem akart megnevezni. Aki nem ismeri az „ország iskolája” megnevezés eredetét, akár dölyfös önminősítésre is gondolhat. Valójában e fogalom mindössze annyit jelentett, hogy a Kollégiumnak „Anyaiskolaként” a Tiszántúlon kívül is lehetősége volt adománygyűjtésre.

Ugyanakkor kifejezhető a város hátországa a helyi kézműipari céhek távoli filiáival és a vásárváros kereskedőinek kapcsolatrendszerével is. A történeti és néprajzi irodalom megőrizte a tömegek, szekerek ezrei által látogatott négy országos vásár grandiózus hírét. Egy szász utazó közép-európai jelentőségét is érzékelteti, tucatnyi idegen nép kereskedőinek jelenlétét sorolva. (Jacob Glatz, Freymüthige Bemerkungen eines Ungars über sein Vaterland (Teutschland: [Ettinger], 1799, 20.) E vásárokra tekintettel is megjelenítendő a város kézműipari múltja: 36 céh és több tucat céhen kívüli mesterség képviselői működtek itt. A város mintaadója és stiláris kiinduló pontja volt több mesterség technikáinak és pazar díszítő motívumainak. (A Debreceni Református Kollégium kincsei c. 2006-ban megjelent kötetünk Hapák József remek műtárgyfotóival is érvel termékeik minősége mellett.) Ezúttal egyetlen „fogalommá lett” részterületet említek: a cifra szűrök viselésének fénykora országszerte a 19. század első harmadára tehető, a debreceni iratokban azonban már 1540 táján felbukkantak a „cifrázott, tarkázott ködmenek”. Számomra a korai kezdeteknél is meglepőbb látványt kínál a debreceni Szabó Magda Emlékház, ahol az írónő apjának két világháború között készült fotói még cifraszűrbe öltözött cíviseket örökítettek meg a városháza előtt...

[[paginate]]

Debrecen vásárvárosként és kézműipari központként nagyjából ugyanolyan erős hatást gyakorolhatott, mint az írott és íratlan kultúra terjesztésében vagy az oktatásban: kínálatát szinte az egész ország területén hozzáférhetővé tette. A népművészet határterületeivel érintkező kézművességtől lassanként elfordult a polgáriasuló ízlés, míg a köznép nyelvének fudamentumára építő kultúra és írásbeliség több nemzedéken át zajló „akkulturációs” folyamat után fogadtatott be. (Milbacher Róbert, A magyar irodalmi népiesség genezisének akkulturációs metódusa és pórias hagyományának vázlata, Budapest, 2000,18-36.) Mindenestre „az idegen nemzetűekkel el nem keveredett” köznép tiszta magyarságának debreceni hangsúlyozása provokáció lehetett a javából: az uralkodó irodalomszemlélet még Petőfi érkezésekor is a pórias jelző bunkósbotjával próbált szalonképessé nevelni egy kevésbé fennkölt közeget

Kazinczy az országot bejáró „figurás” legátusok és adománygyűjtő diákok költészetét a „mendikás” jelzővel illette. (A figurás kategória a Kollégium záró gimnáziumi osztályainak retorikai-stilisztikai jártasságára, a „trópusok és figurák” alakzataira utal. A mendikáns = kolduló.) Természetesen Fazekas sem volt a „vőfélyrímek” híve. Ugyanakkor támadhatatlan klasszikus metrumokban védelmezte – ízlésdiktátumok ellen tiltakozva – a népszerű rímes verselést: „... hajdan azokat nevezék magyaroknak, / Már azokat tzigány ’s koldús szájába valóknak/ Hirdetik...” A széphalmi mester tehát a hazai gyakorlatnak azt a közegét is diszkriminálta – és hívei révén évtizedekre ellehetetlenítette –, amelynek Csokonai és társai nyomán Arany János vált legnagyobb alakjává. Rácz István kutatásainak hála pontosan ismerjük a tanítók számát, akik „Debrecenben beszítt hajlamuk szerint” Csokonai ízlésvilágát közvetíthették az egész országban: a Kollégium az 1790-es években 827 tanítót küldött 40 vármegyébe, miközben 39 vármegyéből 1038 diák érkezett a főiskolába. (Rácz István, Az ország iskolája, Debrecen, 1995, 31–32, 175–176.) A város jelentősége egyébként Kazinczy indulatainak intenzitásából is érzékelhető: a helyi értelmiségnek minden téren lehetősége volt a „debreczeni gusztus” terjesztésére, így az említett „hátország” nem csupán hatalmas volt, de annak is tűnhetett.

[[paginate]]

– Sz. T. : Milyen tények utalnak arra, hogy az Árkádia-pör valójában egy Csokonai-per „fedő sztorija”?

– G. Sz. B.: Azt már Gyapay László irodalomtörténész felismerte, hogy a széphalmi mester „irodalmi értékrendszerének kizárólagosságát az kezdhette ki legjobban, ha olyan nagy költő tűnt fel, aki számos ponton kapcsolódott az övével szembenálló normákhoz”. (Irodalomtörténeti Közlemények, 1998/1-2, 45. és 55-56. ) Csokonai halála után Kazinczy – kész helyzetet teremtendő – a sajtóban is publikálta kiadói tervét. E döntő lépés ellenére is meghiúsították ezt a debreceniek, megakadályozták, hogy a tömeges befogadói legitimáció ellenében a maga ízléséhez „jobbítsa” barátjuk életművét, csorbítsa annak eredetiségét. Végül – a kasztrálás kockázata nélkül – egy Bécsben működő lapszerkesztőre és tudós egyetemi tanárra, egy volt debreceni diákra, Márton Józsefre bízták a kiadványokat. A mester képtelen volt elviselni ezt a sérelmet, egyre élesebben szólt a Csokonai életmű „szemetjeinek” eltakarításáról, a kikosarazást „gyalázásnak”, „támadásnak”, „bántásnak”, a bosszút jogosnak minősítette leveleiben.

A kiadványok megakadályozásának sérelmét csak a költő debreceni barátaihoz írott leveleiben panaszolta, legmélyebb sebét elrejtette a nyilvánosság előtt, mindenesetre éveken át készült Csokonai „mocskainak” tisztogatására. Az ügyet a rá nagyon jellemző rafinériával kezelte: mint Cserey Farkashoz írja, „Az egész mesterség abban áll, hogy eggy elmés tournürral oda vigyem a’ dolgot, hogy a’ bántás ragyogást vonjon reám”. (Kazinczy Cserey Farkashoz, 1806. nov. 15.)  Az Árkádia-pör éppen ezt a ragyogást szolgálta. A mester „elmés tournürjai” közé sorolható az is, ahogyan a Hazai Tudósítások „Magyarázó jegyzéseiben” megkerülte a kronológiai rendet, az Árkádia-felirattal kezdte mondandóját, majd miután meggyőzte arról az olvasókat, hogy itt ő a megrágalmazott fél, rátért a konfliktus eredetére és a Nekrológ részleteire. Azt is ügyesen elhallgatta, hogy az egész konstrukció legerősebb láncszeme, az Árkádia-fogalom kétértelműségét határozottan állító levél nem Debrecenben, hanem Győrben keletkezett Fabchich József tollából... (Idézem: Irodalomtörténeti Közlemények, 2024/4, 493-495.) Valójában nem pusztán elhallgatta a lényeget, hanem olyan kontextust formált, amelyben evidenciának tűnt, hogy a „rágalom”, a kétértelműség ferde gondolata csakis az „őt támadó” cívisvárosban keletkezhetett. Hadüzenetéről „Becsületem kompromittálva van” kezdettel értesítette debreceni prókátorát.

[[paginate]]

Azt, hogy a síremlék Árkádia-felirata csak ürügyet és alkalmat kínált a leszámolásra, a széphalmi vezér Rumy Károly Györgyhöz írott német nyelvű levelében maga is leírja. (Idézem: Irodalomtörténeti Közlemények, 2024/4, 472-473.) Az Árkádia-pört egyébként is egy teljes esztendővel előzte meg a bosszúhadjárat csúcspontja, egy befolyásos irodalompártoló körnek szánt magánlevél, egy debreceniek lejáratására született vérbeli pamflet. Ezt a levelet egy anyanyelvi kultúrát bőségesen finanszírozó főispánhoz, Prónay báróhoz írta saját irányzata és közeli híve, Kis János érdekében. (Kazinczy B. Prónay Lászlónak, Jul. l5d. 1805.)

Fazekas Mihály Csokonai halálára írott versében költő barátjának „még [emberi] fül nem hallott szent angyali hangú” énekéről szólt. Versét barátja temetésén adta át Kazinczynak, és hamarosan megérkezett a „hivatalos” cáfolat. A széphalmi mester ugyanis saját esküvőjét megörökítő vers írására szólította követőjét. Kis János gyorsan teljesítette feladatát, alkalmi költeményében kifejezte reményét, hogy még unokáik nemzedéke is Kazinczyt választja majd „vezérnek”. A valóban vezérségre törekvő író (elsőként és nem véletlenül) Debrecenbe írott levelében minősítette az utóbbi verset „mennyei szépségűnek”, a magyar irodalom addigi csúcsteljesítményének, ezzel is deklarálva, hogy nem a halott Csokonai művei, hanem Kis János költészete az, melynél „szebb éneket magyar fül még soha nem hallott (Debreceni Szemle, 2025/1, 44-45.) E vers fordítását tüstént el is juttatta a német irodalom nagyjaihoz, „Göthének ’s Wielandnak”, saját rézmetszetű arcképe kíséretében...

– Sz. T. : Mire érdemes még figyelnünk Fazekas és Kazinczy viszonyában?

– G. Sz. B.: Félreértés a legfőbb széphalmi érdemek közé sorolni a nyelvújítás eredményeit. Pályája kezdetén Kazinczy (Szigvárt bírálatában) a nélküle is javában működő nyelvújítás szélsőségei ellenében lépett föl.  Elvi nyilatkozatai révén azonban – mint „szabad kéjű” szépíró, aki „Ura ’s Törvény szabója a’ Nyelvnek” – az újítás terén is vezéri pozícióba helyezkedett. Bár egyetlen debreceni forrás sem állít még hasonlót sem, a szakirodalom nemzedékeken át engedelmesen ismételgette a mester vádjait arról, hogy debreceni ellenfelei „befejezett egésznek” tekintik a magyar nyelvet. Ennek ellenkezőjét több érintett is világosan kifejtette, sőt a nyelvújítás történetének írója szerint a Debreceni Grammatikának a (helyesnek vélt) szóalkotás mereven értelmezett szabályairól szóló toldaléka „kapatta rá” az újítókat a szófaragás legelterjedtebb receptjére. (Az újítások támogatásáról lásd pl. Szentgyörgyi József levelét Kazinczy Ferenchez, 1804. febr. 24., ill. Tolnai Vilmos, A Debreczeni Grammatika és az elvonás, Nyelvőr, 1904. XXXIII. 211-212.) Az „ortológia” fellegvárában valóban tömegesen alkottak új szavakat. Arany János a „népi észjárásra” hivatkozva becsülte nagyra Fazekasék Füvészkönyvének szóalkotásait, de huszadik századi irodalmunk képviselői is elismeréssel ízlelgették e tudományos mű „egyszavas költeményeit”, mint a gólyahír és a nőszirom.

[[paginate]]

A mester vezéri attitűdjéneknek lehet következménye, hogy születése századik évfordulóján, a szabadságharc leverését követő önkényuralom idején egy országos nemzeti demonstráció szónokai „Nyelvünk megváltójaként” ünnepelték, aki népét „az ígéret földjére” vezette. (Az 1849 utáni politikai helyzet és egy „irodalmi szent” kanonizációjának kultikus összefüggéséről lásd Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése, 2004, 267-272.; és Margócsy István, Magyarok Mózese, 1997, 52, és 55-56.) A mester kétségbe vonhatatlan érdemei közé sorolható, hogy miközben az Universitas fogalmának magyarítására olyan torzszülöttek támadtak, mint a „Mindenményedelem”, Kazinczy ötlete volt az Egyetem, amely számos hasonló javaslatával együtt befogadtatott. Ellenpélda is bőven akad: a virtus helyett foggal-körömmel kitartott a „RÉNY” mellett, még Vörösmartytól sem fogadta el az erény fogalmát. Hasonló a helyzet a Csokonai síremlék egyik motívumával: a pillangót otromba pórias kifejezésnek képzelte, amelynél sokkalta kecsesebb a „LEPE”...

Több okból is diktátornak minősítette őt néhány kortársa – Kisfaludy egyenesen „Literátori Robespierre”-nek –, beszédes ugyanakkor, hogy még utóbbi ellenfele is dicsőítette a pályakezdő Kazinczy érdemeit világi szépirodalmunk könnyed, hajlékony nyelvezetének alakításában. A méltó folytatás többek, vélhetőleg a nagy művek írására buzdító Fazekas szerint is elmaradt. A kortársak és az utókor a magyar nyelv „nyugoti” modellezését tekintette a mester legsúlyosabb hibájának, azt a törekvését, amely az idegen nyelvi sajátságok, szórend és fordulatok átvételét a nyelvi szépség forrásának tekintette. (Lessing fordításában pl. a „korán keltem” úgy hangzik, hogy „korán csinálék napot...”) Ugyanakkor Csetri Lajos azt is hangsúlyozza, hogy Széphalom álláspontjának – amely mai tudományossághoz viszonyítva „tudományellenes” – haszna lehetett európai felzárkóztatásunkban. (Csetri Lajos, Amathus, 1:82-83.)

A szűkebb témára térve, sajnos csupán szerény töredékében maradt fenn Fazekas (ebben a vonatkozásban) legfontosabb kézirata, az irodalmi vezérhez szóló vitairata. Ennek legutolsó (131.) lapja a szöveg egészéhez képest véletlenül maradt fenn Kazinczy debreceni prókátoránál, Nagy Gábor hagyatékában. (Ő eredetileg Csokonai baráti köréhez tartozott és kezdetben Fazekasnak is bizalmasa volt.) Jellemző módon „Debrecen bajnoka” ebben az írásában is költőtársa és szülővárosa védelmében csatázott. Vélhetőleg a mester Csokonairól írott Nekrológjának cinizmusról és mizantrópiáról szóló utalásaira reagálnak alábbi keserű sorai, majd Széphalom egyre vadabb, a vallási gyűlölködésnél is hevesebbnek tűnő kritikáit karikírozza e töredék ránk maradt utolsó bekezdése. „[A] grammaticuszok és versz-szerzők dühe sokkal engesztelhetetlenebb a theologuszokénál, mert ezek csak halálig üldöznek, amazok ellenben a hóltakat még kevésbé kíméllik, mint az élőket […] Hitesse el magával, hogy valahányszor Debrecen és Csokonai ellen megcsapja a szelet, mindannyiszor a maga becsülletiből sujt le egy szeletet.” (Julow Viktor, Fazekas Mihály (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982), 327–328. Kiemelések tőlem – G. Sz. B.)

[[paginate]]

A konfliktus lényegére tartoznak a széphalmi mester alábbihoz hasonló mondatai is: „… legfőbb bajunk az egymás gyűlölésében az, hogy mi írók /…/ azt akarnánk, hogy minden úgy szóljon  és írjon mint mi, s hogy új szókat teremteni csak magunknak légyen szabad…” (Megtzáfolások és igazítások. Kazinczy Antikritikája. Tudományos Gyűjtemény, 1819, IV,124. Idézi Miskolczy, i.m., 110.) A téma  legismertebb kutatója a „debreczeniség” kazinczyánus fogalmának tisztázása során a „diabolizáció” szándékát is érzékeli, míg   Fazekas Mihály azt gyanítja, hogy a mester azokat tekinti debrecenieknek,  „a’ kik magaviseletét rostálgatni vagy azokba hibákat tsak képzelni is mernek”. (Fazekas Kazinczy Ferencnek, 1806. szept. 23.)

A debreceni költő 1804-ben még Lúdas Matyijának kéziratát is eljuttatta „becsűlletet tanulni” az irodalmi tekintélyhez, akinek tiszteletével eleinte ő maga is „buzgóságig tele volt”. A mester elfeledte, hogy valaha is olvasta volna a hozzá küldött munkát, sőt azt képzelte, hogy Pethe Ferenc – akitől végül a kiadványt megkapta – őt figurázza ki Döbrögi alakjában. A kazinczyánus interpretáció értelmében ez szinte magától értetődő, logikus feltételezés, azonban Fazekas Debrecen védelmében című vitairata a mester egocentrizmusának hasonló tüneteire utalhatott, amikor a város közismert lakóját említi, akinek „ép esze mellett az a gyengesége volt, hogy ha valaki köhentett, azt hitte, hogy őtet csúfolja...” A Lúdas Matyi Széphalomról az iménti első alkalommal is aligha kapott dicséretet, vagy az alkotót folytatásra ösztönző sorokat. „Én is írtam valaha verseket, – jegyezte meg a debreceni költő – de meg esmérvén az emberséges emberek Krisisseiből, [kritikáiból] hogy nem Poétának születtem, letettem rólla, és kritikussá lettem, mert ezt a mesterséget legkönnyebbnek leltem, kivált, ha az ember indulatjait meg tudja zabolázni” – vázolta helyzetét egy éles oldalvágással tetézve. (Fazekas Kazinczynak, 1806. szept. 23.)

Az igaztalan kritikusok bírálata több művében is megjelenik, költészetének Ajánló verse is értelmezhető a Kazinczyánus táborra, a „felkentekre”, az „édes Lantosok” ízlésére: „Gyakran sírnak, akik írnak / Hogy kajánok gúnyolódnak”. Az egyenes jellemű katonaembert és baráti körét főként az bosszantotta, hogy a széphalmi vezér a kivételes lelki finomság megnyilvánulásaként tálalta városuk kollektív megbélyegzésének eljárását (Fazekas, „Debrecen védelme”, = Pennaháborúk, Budapest, 1980. 423. és Kis Imre Kazinczy Ferencnek, 1806. okt. 23.)

[[paginate]]

– Sz. T. : A készülő filmben meg kell emlékeznünk Fazekas városáért és egyházáért végzett munkájáról is.

– G. Sz. B.: Julow Viktor összegzésében egy jómódú ember önszántából, kötelességtudatból és segítőkészségből, szinte ingyen dolgozott a közösségéért. Olyan időszakban volt a Református Kollégium perceptora – azaz egyszemélyes Gazdasági Hivatala –, amikor a Kollégium és a Nagytemplom az 1802-es tűzvész után hosszú évekig tartó építkezései és a napóleoni háborúkkal járó pénzügyi válság miatt is rendkívül sok teendője adódott. (Az Egyházkerületi Nagykönyvtár kézirattára őrzi egyik feljegyzését, amely egy egész téglarakás újraszámolása nélkül, kétismeretlenes egyenlettel segít meghatározni egy megkezdett rakásban maradt téglák számát.) Munkája kezdetén rendbe hozta hat esztendő pénztári számadásait. Ő kezelte az alumnusok pénztárát is, amely az iskola növendékeinek étkeztetését biztosította, majd a felelős gazdálkodás érdekében külön választotta az alapítványok kasszáját a törzspénztártól.

A Kollégium javára nem csupán irodai feladatokat végzett. Az építész Péchy Mihály alapelve az volt, hogy a debreceni főiskolának évszázadokig állnia kell minden körülmények között, így az épület falait minden emeleten és minden irányból ún. kovácsolt „vonó vasak” erősítették. 1806-ban a főhadnagy úr utazott vasért Diósgyőrbe, majd Tokajba épületfáért, szükség esetén kőbányatulajdonossal is alkudozott.  „Esküdt nemes Fazekas Mihály úr” feladata volt az is, hogy megállapodjon az építkezés kivitelezőjével Rabl Kornéllal. Tagja volt annak a deputációnak is, amely Péchy Nagytemplomának tetejét, annak „formáját és módját” meghatározta. Az eredeti tervek alapján ugyanis a két torony közé kupola épült volna, mellyel kapcsolatban statikai aggályok is felmerültek. Végül mindkét középületből a hazai neoklasszicizmus nagyjelentőségű eredeti alkotása kerekedett, melyek a résztvevő vállalkozók és mesterek révén egy egész régió építészeti ízlését befolyásolták.

Bár a jegyzőkönyvek szerint sok fizetséget érdemelt volna, ellenszolgáltatást nem fogadott el, viszont közbenjárt a számadásait másoló diákok díjazásáért. „Megelégedtem azzal az édes érzéssel, hogy anyaoskolánknak oly szerencsésen szolgálhattam, hogy még az 1811-ben kasszánkra ütött devalváció és házamon átment a tűz veszedelme sem okozott annak semmi zavarodást.” Az általa vállalt „debreceniséget” a Domokos Lajos halálára írott, vagy A megégett Nagytemplom falai között serkent gondolatok c. versei is kifejezik.

[[paginate]]

1807-ben lett városi esküdt, a Nagytanács, a „választott hites közösség” tagja. Kollégiumi eredményei láttán a városban is perceptori megbízatást kapott, mint adóbevételeket kezelő pénztárnok. Tagja volt több városi bizottságnak, így a tűzvédelemmel, a zálogbirtokokkal, és a belvizek levezetésével foglalkozónak. Gyarapodó vagyonú jó gazda hírében állt, vele vizsgáltatta a város a gyapottermesztés lehetőségét is. Mivel a reguláris hadsereg a háború miatt távol volt, a város 1809-ben állított fel egy „polgárkatonaság” nevű alakulatot – egy fajta nemzetőrség vagy területvédelmi alakulat lehetett, elsősorban a közrend biztosítására –, természetesen Fazekas főhadnagy lett a lovas zászlóalj kapitánya. Az alakulat kiképzése és gyakoroltatása szintén az ő feladata volt.  Esküdtként javaslatot tett egy debreceni gyógyfürdőre és a kezdetektől részt vett a botanikus kert tervezgetésében. (Az utóbbi ügyben vezető szerepre szánták, de a megvalósulást már nem érhette meg.)

– Sz. T.: Mi lehet a Lúdas Matyi olvasatairól folytatott vita lényege?

– G. Sz. B.: A Studia Litteraria Fazekas Mihály különszáma (2020/3-4) a mű tömeghatását és feldolgozásait is tekintve joggal minősíti a „19. századi magyar kultúra egyik legnépszerűbb” szövegének a debreceni szerző alkotását. E kérdésről ezúttal csak annyit, hogy számomra a 19. századi befogadók olvasatának nagyobb súlya van, mint több 21. századi olvasatnak. A Bánk bán első nézőközönségének például gondosan tudomására hozták, hogy amit látnak, az a történet a tatárjárás előtt játszódik, Tiborc panaszának hallatán a közönségnek mégsem akaródzott a jeruzsálemi kereszteshadjárat időszakára gondolni. Nem egy ultrakonzervatív arisztokrata, hanem gróf Széchényi István volt az, aki az 1839. évi bemutató után naplójában feljegyezte Katona József művéről: „Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi ily esztelenség előadását”.

[[paginate]]

Debreczeni Attila tanulmánya értelmében a történet Julow Viktor-féle „képviseleti-osztályharcos” megközelítésének „lebontását az újabb szakirodalom már elvégezte.” Az előző rendszerben valóban hatottak tanítások, melyek szerint a földesurak szinte a jobbágyaik tönkretételében voltak érdekeltek. Helyénvaló tehát, hogy ez a „lebontás” 1990 után megtörtént, mégis úgy vélem, hogy egyes 19. századi értelmezéseknek lehetnek lebonthatatlan pillérei.  Nem véletlenül érzékeltek e műben arisztokratizmus elleni szatirikus üzenetet gróf Dessewffy József, Batsányi János és mások, ugyanezért nyilváníthatta Toldy Ferenc „az első demokratiai iránydarabnak”, amelyben „az elnyomott nép egyik embere keserű bosszút áll a zsarnok földesúron.”(Véleményemről bővebben: Irodalomtörténeti Közlemények, 2021/6, 884-891.) Vajon Fazekas Mihály tudatosan érhette azt el, hogy az olvasó folyton arra gondoljon, amit ő tulajdonképpen nem írt le?  Bár ez is lehetséges volna, annyit mégis kétségkívül leírt, amennyi a napjainkig uralkodó (lebonthatatlan?) interpretációhoz bőségesen elég volt.

Számomra a történet egyik legnyugtalanítóbb részlete a medvés hasonlat, ugyanis az 1970-es évek végén láthattam bulgáriai hegyek között vándor cigányok láncán egy csapzott bundájú félelmetes medvét, vaskarikával orrában, melyet tüzes parázson tanítottak zenére emelgetni a lábát. Talán ezért jelentenek többet számomra a következő sorok, mint sok 21. századi olvasónak: „Bátran eleresztem azért én / Döbrögi Mátyását, mint medvét, melly vadonából /Emberi kézre került, és már Gazdája dudáján/Úgy illeg billeg, hogy rajta akárki nevethet…” (George Lakoff szerint „A metafora behatárolja, amit észreveszünk, kiemeli, amit látunk, illetve annak a kikövetkeztetett struktúrának képezi részét, amivel gondolkodunk.”)

Fazekas szemléletét okvetlenül befolyásolta a debreceni valóság, a puritán hagyományok továbbélése és neveltetése. 1793-ban a Kollégium vizsgakérdései között szerepelt: „mutassa be, hogy természetes állapotában minden ember egyenlő.” Fazekas morálteológiai háttere tehát olyan szövegkörnyezettel rokon, amelyben az urakat arra kötelezik, hogy szolgáikat embertársaiknak tekintsék. A jobbágykérdést Kazinczyval vitató Berzeviczy Gergelynek is lehetett olyan tapasztalata, amelynek következtében a helyzetet „afrikai kegyetlenségnek” minősítette. Napoleon 1807-es Drezdai alkotmánya egyenesen a „rabszolgák” felszabadításáról szól: e jogi munkálat az esclavage kifejezést alkalmazta a jobbágyrendszerre. Ezzel szemben a 21. századi Lúdas Matyi olvasatok között olyan abszurd változat is született, mely szerint e mű pozitív hőse Döbrögi, aki filantrópként védelmezte a társadalmat egy szadizmusra hajló suhanc árdrágító túlkapásaival szemben...

Széles Tamás – Gáborjáni Szabó Botond