In memoriam Tarr Kálmán (1947-2020)

A Család által kiadott gyászjelentés élén ez az írott Ige áll: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg” (Róm 14,7-8). Majd a következő szöveg (melyet teljes egészében idézünk) adja tudtul a hírt:
      „A végtelen jóságú Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy Tarr Kálmán református lelkipásztor, a Kálvin Kiadó nyugalmazott igazgatója és a Magyar Bibliatársulat korábbi főtitkára 2020. szeptember 15. napján, életének 74. évében megtért Istenéhez. A Fiumei Úti Sírkertben 2020. október 30. napján 10 órakor helyezzük örök nyugalomra. A gyászoló család a koszorúmegváltást a Magyar Bibliatársulat Alapítvány számlaszámára kéri: 11714006-20267306. Isten szeretett gyermeke volt.”
      Amilyen puritán, lényegre törő és bizonyságtevő a gyászjelentés, szó szerint ilyen volt ez a nagyszerű ember. Valóban Isten szeretett gyermeke volt. „Az Úr szeretetébe fogadta őt” (24b vers). Erről is szólt az Ige és az igehirdetés porai felett a Sírkertben. Az Üzenet Sámuel Második Könyve 12. részének 24-25. verséből ragyogott fel dr. Bölcskei Gusztáv ny. püspök igehirdetése által.
     
Nemcsak a Bibliához, a református könyvkiadáshoz, hanem a Confessiohoz is sok köze volt. Nem is akármilyen. Folyóiratunk Szerkesztőségének majd’ negyedszázadig tagja (1984-2008), a felelős kiadója pedig több mint 20 esztendeig (1987-2008).
      
Az alábbiakban a Magyar Bibliatársulatnál utódja, dr. Pecsuk Ottó főtitkár megemlékező soraival búcsúzunk Tarr Kálmántól. Isten áldása maradjon élete munkáján: a többmillió példányszámban kiadott magyar Biblia, a sok százezer református könyv és folyóiratpéldány kézbeadásáért, lelkekig juttatásáért. Emléke legyen áldott!
      
A Magyar Bibliatársulat és a Kálvin Kiadó vezetősége, munkatársai nevében is:

a Confessio Szerkesztőbizottsága
és Szerkesztősége

[[paginate]]

Ő maga biztosan nem engedte volna, hogy megemlékezést írjanak róla, mert az volt a meggyőződése, hogy az embert a cselekedetei minősítik. Úgy kell élni és dolgozni, hogy azt később ne kelljen kegyes frázisokkal értelmezni és minősíteni. Mint ebben is, mindenben az elvek embere volt, aki az elveket elsősorban önmagán kérte számon, és csak másodsorban másokon. Milyen, a dolog! Mivel azonban ez nem a megszokott ethosz, sokan kemény embernek tartották és tartottak tőle. Először én is így éreztem, amikor a teológia elvégzése után közvetlenül kirendeltek mellé segédlelkészként a Kálvin Kiadóba. Aztán hamar rájöttem, hogy ez a „szigorúság” valójában egy belső tartás, amely nincs tekintettel a körülményekre és a kifogásokra, hanem következetesen a Biblia alapján állva közelít minden kérdéshez. Ez a szigorúság csak nekünk, ismerőseinek, barátainak és munkatársainak volt szokatlan, mert egy olyan országban szocializálódtunk, ahol mindent és mindennek az ellenkezőjét meg lehet indokolni szubjektív indokok vagy „felsőbb érdekek” alapján. Ahol semminek, de főleg a kötelességszegésnek nincs következménye. Kálmán ezt nem tudta elfogadni, és nemtetszésének hangot is adott. Ez talán sokakat bántott és megbántott. Ennyit talán „szigorúságáról”. Az egyik legnagyobb bűnnek az 1Pt 4,15 („Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó.”) alapján azt tartotta, ha valaki nem azzal foglalkozott, ami a dolga, hanem mások feladatába „okoskodott”. Meggyőződése szerint egy sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb, hitelesebb, igeszerűbb és főleg áldottabb egyházban élnénk, ha mindenki próbálna azzal foglalkozni, amire karizmát kapott a Szentlélektől, és amire az egyházban külső elhívást, megbízatást nyert.

Ez a biblikus gondolkodás mindenben jellemző volt rá. Majd negyven éven át szolgálta a magyar nyelvű bibliafordítás, -kiadás és terjesztés ügyét, és ez a „külső elhívás” mély nyomot hagyott a habitusán. Bár lelkészcsaládból indult, mégis sokáig kereste a helyét, például orvosnak készült, míg végül megtalálta a lelkészi hivatást. Édesapja is többfunkciós lelkipásztor volt, akinek gyülekezeti és közegyházi megbízatásai egyaránt voltak, és ez életmintát jelentett Kálmán számára is. Budahegyvidéki beosztott lelkészi szolgálata (ahol Finta István felügyelete alatt például Cseri Kálmánnal is együtt szolgált) és a Felekezettudományi Intézetben eltöltött öt év után a Református Zsinati Iroda Sajtóosztályán dolgozott, 1978-tól annak osztályvezetőjeként. Erre később úgy emlékezett vissza, hogy könyv- és bibliaszerető emberként azt remélte, ott csak a könyvekkel kell majd foglalkoznia. Később fanyar humorával úgy emlékezett erre az időszakra, hogy a főnökeitől annyit kért, két dolgot ne bízzanak rá: emberek irányítását és pénzkezelést. Végül ideje nagyobb részét e kettővel való foglalatosság töltötte ki. A református könyvkiadás mellett Kálmán személyétől elválaszthatatlan még a magyar nyelvű bibliakiadás ügye, a Magyar Bibliatanács munkája. Ezen a szolgálati területén került kapcsolatba a Bibliatársulatok Világszövetségén keresztül számos nyugati testvérrel, akiktől sokat tanult, és akik szemében évtizedekig ő képviselte a Magyarországi Református Egyházat és a magyarországi ökumenikus munkát. Jellemző, hogy milyen sokra tartották a megbízhatóságát, a precizitását és a fáradhatatlan ügyszeretetét. Mert ezt a rendkívül összetett, felekezetileg és kulturálisan is összetett világot ő is gyakran úgy nevezte összefoglalóan: bibliaügy.

[[paginate]]

Ebbe minden beletartozott a Szentírás értelmezésétől, az ige hirdetésétől, a bibliafordításon és –kiadáson keresztül a Biblia terjesztéséig. Büszke volt arra, amiről nemzetközileg is évtizedekig ismert volt a Bibliatanács, majd 1992-től a Bibliatársulat, hogy költségvetés-arányosan Magyarországon készült és talált gazdára a legkevesebb pénzből egy példány Biblia. Ezzel is a jó sáfár bibliai elvárásának felelt meg. Ezt fontosabbnak tartotta, mint az üres ceremóniákat vagy a látványos eseményeket, amelyekre néha egyházainkban és még a bibliatársulatokban is számolatlanul tudjuk elkölteni azt a pénzt, amelyet a bibliaszerető emberek világszerte és – a bibliavasárnapi perselypénz formájában – hazánkban is adakoztak. Amikor a ’90-es években és a Szovjetunió összeomlása után a Bibliatársulatok Világszövetsége tucatnyi új bibliatársulatot hozott létre a „keleti blokk” országaiban, sok negatív tapasztalat után folyamatosan egyre szigorúbb pénzügyi ellenőrző rendszereket foganatosított és kért számon a posztszocialista országok bibliatársulatain. Kálmán ezt többször nehezményezte, és ezzel az elhíresült mondattal utasította vissza: „Én magyar református lelkész vagyok, nem értek a pénzügyekhez. Annyit tudok, hogy ’ne lopj’ és ez nekem bőven elegendő”. Ez a mondása még ma is szállóige a United Bible Societies berkeiben. A Bibliatársulat vezetésétől 2003-ban vonult vissza, de fél évig még ellátta ezt a feladatot, teljesen ingyen, csupán azért, hogy az utána megválasztott főtitkár ezalatt ledoktorálhasson. Az általa 1992-ben, a Sajtóosztály alapjain létrehozott Kálvin Kiadó vezetését 2009-ben adta át utódjának, és nagyon korán, 62 évesen nyugdíjba vonult. Sokan nem értették, nem értettük ezt, mint ahogyan a tartózkodását sem, hogy nyugdíjasként még visszajárjon, vagy újabb feladatokat vállaljon. Ilyenkor mindig arra hivatkozott, hogy nagyon sok rossz példát látott arra, ahogyan a pozícióban lévő emberek eggyé forrtak a pozíciójukkal, és abból nem tudtak időben visszavonulni. Ő annyira fontosnak tartotta a bibliamisszió és a református könyvkiadás ügyét, hogy amint megtalálni vélte az utódait, azonnal szabad kezet akart adni nekik, és formális-informális személyes vagy szakmai befolyását – nyugdíjasként – a minimálisra csökkenteni. Mindig azt mondogatta, hogy olyan sok nehézsége volt az erős akaratú és személyiségű főnökeivel, hogy megtanulta, hogyan ne bánjon majd a saját utódaival. Mivel azonban az „ügytől”, az ige szolgálatától és az egyházi könyvkiadástól nyilván nyugdíjasként sem tudott elszakadni lélekben és szellemben, ez az előre elhatározott távolságtartás nagyon nehéz lehetett neki – de ebben is az elvek embere maradt. Azt remélem, hogy a nyugdíjasként számára megadatott tizenkét év a családjának is jelentett némi kárpótlást azokért a hosszú évtizedekért, amelyekben Kálmán ezer százalékkal, teljes hőfokon és kizárólagosan az „ügy” szolgálatában állt.

Életpéldája úgy áll előttem, mint az igazi református, kálvinista lelkipásztoré, aki hitelesen mutatta fel nekem is, hogy lehet, sőt érdemes Isten dicsőségére élni és szolgálni. Amit szigorúságnak éreztem benne, az valójában a mifelénk szokatlan következetesség volt, hogy mindig érvényt szerezzen az „ügynek”, a református könyvkiadásnak, a Biblia terjesztésének, amelyek számára Isten országának megnyilvánulási területei voltak – a maga helyén. Hogy mennyire el tudta választani önmagát, a saját „dicsőségét” vagy érvényesülési vágyát attól a tisztségtől és megbízatástól, amelyben olyan hűségesen és szigorúan helytállt, az mutatta meg, ahogyan megvált ezektől a stallumoktól. Csendben és alázattal. A kapocs, amely megmaradt számára az utolsó pillanatig is – tudom, mert erről mindig beszélt, valahányszor találkoztunk – az imádság volt. Egyházáért, az ige terjedésért és értünk, akik mindebben még egy ideig tovább szolgálhatunk.

Pecsuk Ottó

Hasonló anyagaink

A megnyert és az elnyert szabadság

2020. november 14-én Szőcs Géza családja, pályatársai, tisztelői és a piliscsabai református gyülekezet végső búcsút vett az életének 68. évében elhunyt Kossuth-díjas erdélyi magyar költőtől, korábbi kulturális államtitkártól, Orbán Viktor kormány...

Isten hídembere

„Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (Dán 12,3).