[[paginate]]

 

Alapige: Préd 12, 1-7

„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.”

Gyászoló Család, Gyászoló Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Németh Pál a Prédikátor könyvének soraitól ihletve így adta elénk valamikor a ’80-as évek végén az egyik legrégibb arab költeményt saját, prózai fordításában:

„Megemésztettem ifjúságomat, hónapról-hónapra felértem kimért időmet. Három nemzedékkel éltem egy időben, de ezek elmentek, és én öregember lettem. Kevés már az ételem, sovány a termetem, bilincs kényszeríti lépteim rövidre. Éjjelente egyre csak a csillagokat nézem, s dolgaimban a belsőt összetévesztem a külsővel.”

Az ifjú lelkipásztor ezután a fordítás után, így folytatta óév estéjén az igehirdetést:

„Nem csüggedünk mert miközben a külső emberünk romlik /…/, a belső újul /…/. A láthatókra tekintő külső emberünk romlik, egyre kevesebbet lát /…/. A Krisztus áldozata által Istennel megbékélt önmagunk, a feltámadás erejét ismerő, megismerő belső emberünk, napról-napra újul (egyre többet lát a láthatatlanból), a külső /…/ veszít, romlik, távolodik a léttől, a belső /…/ folyamatosan nyer, közeledik az örökkévalósághoz, telítődik Jézus Krisztus feltámadásának erejével /…/. Erős szívű, mint aki látja a láthatatlant.”

[[paginate]]

Mikor Németh Pálnak erre az igehirdetésére rátaláltam, úgy éreztem, mintha a saját temetési beszédére találtam volna, majd 50 évről korábbról. Mi, lelkipásztorok, újra és újra abba a helyzetbe kerülünk, hogy a másoknak hirdetett ige ránk talál. Visszatalál ránk, és saját életünkben, halálunkban válik vigasztalássá vagy intéssé, megrendítő, megállító üzenetté.

Lelkipásztor testvérünk a ’90-es évtizedben, a külső kényszerektől részben megszabadult református egyház világában élte az ígéretes tehetségek életét. A neves református irodalomtörténész, akkori egyházkerületi főgondnok, egyik könyve előszavában ezt írta róla 1998-ban: „Németh Pál a magyar teológiai nyelv megújulását ígéri /…/ Mérlegelő, szuverén ítéletalkotás jellemzi”.

És írt még ennél szebbeket is.

Pali lelkesen fejtegette 1987-ben (!), hogyan lehetne, kellene megújítani teológiai gondolkodásunkat, a Theologiai Szemle folyóiratot. Legfontosabbnak azt találta, hogy „életképes gondolatok köré gyűljünk”. Akik életképes gondolatok köré gyűlnek, azokban – hittel vallotta, remélte – „bizalom ébred” egymás iránt.

Kedves Lelkipásztor Társak!

Az életképes gondolatok bizalmat ébresztenek egymás iránt, ebből majd – ezt várta és remélte Németh Pál is –, az igehirdetés, a teológiai nyelv megújulása lesz, ha az egészből, az egészre tekintve, az egészben élünk. Abban a „műveltségi hierarchiában” létezünk, ahol „első a Szentírás...” Évtizedek teltek el azóta, s ha most rátekintünk a minden élők útján távozó szolgatársunk életére, gondolataira, akkor meglátunk valamit azokból a beteljesületlenségekből, melyekben benne vannak közös mulasztásaink, elszállt reményeink, megoldandó feladataink. Leginkább annak a hiánya jelenik meg, amit ő: „az egészről, az egészben és az egészért gondolkodásnak” nevezett. Az lenne a cél, hogy minél többen éljünk és gondolkodjunk így.

[[paginate]]

Bárcsak le lehetne még egyszer vele ülni egy tea, egy pohár bor, vagy akár csak egy pohár víz mellé, és öncélúan beszélgetni és imádkozni. S miközben beszélgetünk, a cselekvésünk, szolgálatunk szempontjából hasznos és használható gondolatok majd „csak úgy” megszületnek. „Életképes gondolatok”, melyek bizalmat ébresztenek, és ebből majd közös hitvallás lesz szóban és cselekedetben. Vagy éppen fordítva: mi lenne, ha mi reformátusok is először cselekednénk, és azután beszélnénk róla?

Ő „Calvinopolis”-nak nevezte a Kálvin János Társaságban azt az új rendet, amiben reménykedett, és így írt erről feleségének, Gabinak dedikált, angolul is megjelent cikkgyűjteményében: „A második keresztyén évezred legvégén, amikor a keresztyén értékek és normák korábban nem tapasztalt mértékű semmibevételének és pusztulásának vagyunk tanúi, komolyan fel kell tennünk a kérdést: /…/ lehetséges-e olyan lelki-szellemi megformáltság, gondolkodásbéli magatartás, jeleknek és jelentéseknek, értékeknek és normáknak olyan gondolkodással is követhető és elsajátítható rendje, erkölcsi döntéseinkben mintául szolgáló rendezettsége, amelyet bátran nevezhetünk keresztyénnek?” Írásaiban ezt az alapvető problémát úgy kívánta tárgyalni, ahogyan már a kezdeteknél a Kr. u. II. század egyházi életében megjelent.

Most innen, a végső földi búcsú helyéről élesen látjuk azt, ami nincsen elvégezve. De a belső ember – gondoljunk arra a ’80-as évek végén mondott óévi prédikációra – láthatja azt, ami „elvégeztetett”, ami ebben a golgotai „elvégeztetett”-ben benne foglaltatik: láthatjuk megszabadított életünk ajándékait. Tekintsünk ezekre az ajándékokra! Tekintsünk a családjára, az ősi ároni családra, a legendás debreceni püspökre, lelkipásztorok egész sorára, s mindenekelőtt az édesapára, aki gyermekeit, – azt ti jobban tudjátok kedves gyermekek, hogy tudva vagy tudatlanul – pásztornak nevelte. Mert nekünk ilyen apáink voltak, és hála Istennek még mindig vannak ilyen apák, akik gyermekeiket Istennek, hazának, egyházunknak nevelik.

Adjunk hálát gyermekeiért, tekintsünk előre azokra az unokákra, akik még meg sem születtek, de hisszük, hogy majd megszületnek! Tekintsünk egyházi-gyülekezeti életünkre, lelki közösségeinkre, országunkra és a nemzetünkre, abban a hitben, hogy mindez benne foglaltatik abban a golgotai „elvégeztetett”-ben.

[[paginate]]

S végül hadd hozzam ide Pali életének egyik csúcspontját, Damaszkuszt, a gyönyörű várost, az örök fővárost. Életünk egyetlen több órás igazi beszélgetése erről a világról szólt. Az Omajjád mecsetről, arról a szír-ortodox kolostorról, ahol 40 évvel később, Németh Pál után én is lakhattam, és valamit átélhettem a Keletből, a keleti keresztyénségből, és mindabból, amiről ő ezt írta: „a keresztyénségnek ki kell oldódnia abból a félelmek okozta szellemi megmerevedésből, ahogyan az iszlámra tekint”. Ő úgy tudott írni az iszlámról, hogy azt annak a világnak a hívői és tudósai is tisztelettel olvasták, mert látása a belső ember látása volt.

A belső ember látásának kell erősödnie! A belső ember reménysége az, amit ma nekünk maga Németh Pál kínál, abban az egykori óévi igehirdetésében. A külső ember, ha láthatókra néz kétségbeesik, mert „csak változást és romlást lát a szem,” a belső ember a láthatatlanokra néz és nem csügged el, mert erős szívű, mint aki látja a láthatatlant… (Zsid 11,27). A külső ember látja a maga ideig való és ideiglenes voltát, ezért csügged el, amikor az időre gondol. A belső ember látása viszont a Krisztus feltámadása erejével megerősített a látás, ezért túllát az időn, az ideig valókon és az ideiglenességen. És amikor csak változást és romlást lát a szem, ő látja a változhatatlant. A külső ember látja, hogy érzékei tompulásával, erői romlásával, távolodik ettől a világtól és annak kívánságaitól, ezért rettenti a meghalás, mint vereség és veszteség. A belső ember ezzel szemben tudja, hogy Krisztus él benne, és érzi, „minden múló perc hozzá visz közel,” és nem csügged, mert neki az élet Krisztus és a meghalás nyereség…

Nekünk, keresztyéneknek – írja s hirdette Németh Pál –, nem szabad elakadnunk a külső embernél, annak romlásánál és pusztulásánál, mert ez minket éppoly súllyal sújt, mint azokat, akiknek nincs vigasztalásuk. De tekintettel kell lennünk a belső emberre, amelynek újulnia kell a Krisztus Jézusban való hit által. Vizsgáljuk meg önmagunkat, újul-e a belső emberünk, miközben a külső romlott, mert ha megújultunk, akkor nem élhetünk úgy, mint akiknek nincs reménységük és vigasztalásuk. És végül ne felejtsük azt se, hogy Aki megújítja belső emberünket, Ő őrködik a külső felett is. Akié voltunk életünkben, halálunkban is az Övéi vagyunk, de addig is, az Ő akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről. „Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája, és az én örökségem te vagy, ó Isten, mindörökké.” Ámen.

[[paginate]]

Imádkozzunk!

Hűséges Istenünk, Mennyei Édesatyánk!

Németh Pál, Krisztusban meghalt testvérünk és szolgatársunk halála, egyszerre indít bennünket hálaadásra és bűnbánatra. Hálát adunk neked az életéért, hálát adunk a családi édesapai örökségért, hálát adunk a testvérek közösségéért, Annáért, Leáért, Dávidért, Tamásért és Juditért. Hálát adunk, hogy abban a lenyomott magyar református világban, melybe beleszületett, mégis szabadságban kapta lelki indíttatásait. Hálát adunk szellemi aszkézisben fogant, termékeny, életképes gondolataiért, tanításaiért. Hálát adunk a megismerés és a tudás iránti alázatáért. Hálát adunk több mint négy évtizedes lelkipásztori munkájáért. Hálát adunk a Kelet, az iszlám, a Biblia világában szerzett tudóstársakért, szellemi partnerekért. Bűnbánattal valljuk meg felszínes ítéleteinket, szolgatársi figyelmetlenségünket, az elmaradt közös, életképes gondolatokat, melyek bizalmat ébreszthettek volna közös cselekedetekre. De hisszük, hogy életében megtörtént az, megíratott az, ami a Te teremtő és szabadító akaratod volt.
Hálát adunk családjáért, harmincnégy éves házastársi közösségéért Gabriellával. Vigasztald őt gyászában, hogy ne veszítse el ezt a kedves derűt, amivel rá tud csodálkozni az életre. Köszönjük neked gyermekeit, Ézsaiás Zsigmondot, Sámson Győzőt, Gabriella Erzsébetet, Zsuzsanna Katalint és menyét, Némethné Bíró Ilonát. Adj nekik hálás emlékezést és hűséget a szellemi-lelki örökséghez, melyet tőle kaptak! Imádkozunk a gyülekezetekért Ganzkertvárosban, a Budapest-Déli Egyházmegyében, egész Magyar Református Egyházunkban. Erősítsd a hitben megfáradtakat, adj hálás szívet azoknak, akik Németh Pál szolgálata által épülhettek, akik szerették azt a sajátos humorát. Imádkozzunk református egyházunkért, mely nekünk, ahogyan Németh Pálnak is élete végéig, gondja és öröme volt és lesz, melynek múltját, jelenét és jövőjét szívünkben hordozzuk. Életünk, halálunk, új életünk a Te kezedben van. Segíts ebben a bizonyosságban élni és meghalni, feltámadást remélni és várni! Ámen.

Balog Zoltán