Ismerek egy fiatal gyógypedagógust, akinek a gondolataiban nemcsak a tanulásban lemaradt nevelőotthonos gyerekek felzárkóztatása szerepelt, hanem Húsvét közeledvén, egyedi és emlékezetes lelki táplálékot is akart készíteni a fiataloknak. Megkérdezném tőle, hogy miért volt fontos neki ez a többletmunka? S hogyan jutott eszébe, hogy a Nagyhéten páskavacsorát rendezzen nekik? Süssön-főzzön. Mert ez nemcsak lelki eledel volt, hanem kóstolható sült bárány is – amit a falu juhászától kunyerált ki intézetvezetői segédlettel –, igaz, csak egy darabka került belőle a konyhai sütőbe, de volt hús is, hogy ne érje szó a ház elejét. Persze a kis falusi boltban pászka nem volt kapható, hát bekéredzkedett a konyhások mellé, és lisztből és vízből saját kezűleg gyúrt ropogós házi kovásztalan kenyeret. Került gyümölcslé is az asztalra, sőt még igazi bibliai nasi is, amit szárított gyümölcsből állított össze, s ha nem vezényelte volna le a gyerekeknek az étkezés menetét, az bizony már a kezdeteknél eltűnt volna az asztalról. Még akkor is, ha vacsora után gyülekeztek a gyerekek az ebédlő zárt ajtaja előtt, kíváncsian figyelve, hogy a nevelők – vagyis ahogy itt mondják, a pediszek – miért szaladgálnak be vizes lavórokkal és törölközővel az étkezőbe.

Aztán egyszercsak kinyílt az ajtó, és feltárult a csoda: a szépen megterített hosszú asztal, megrakva rejtélyes finomságokkal. A fiatal kis gyógypedagógus rekedtre kiabálta a hangját, hogy feltartóztassa a gyerekeket az asztal megrohamozásától, mert a páskavacsora előtt még abszolválni kellett a lábmosást. Nem, nem tévesztettem el, nem kézmosás volt, hanem a résztvevőknek párba kellett rendeződniük, kinek-kinek megkeresnie azt a társát, akire haragszik vagy akit megbántott, és a bocsánatkérést lábmosással rendezni.

[[paginate]]

Lett erre nagy hangzavar, és már félig úszott az ebédlő eleje a lavórokból kifröccsent víztől, amikor odajött hozzám egy kiskamasz azzal, hogy vessem le a cipőmet, mert meg akarja mosni a lábamat. „Na de hát mit vétettem ellened” – kérdeztem zavarodottan a gyerektől. „Hát azt, hogy az Éva tiszteletes mindenbe beleszól” – mondta, és elkezdte komótosan szappanozni a lábamat. Mondanom sem kell, hogy már mindenki fél szemmel minket figyelt, s a lábmosók és lábmosottak serege a kezét a szája elé kapva hol harsányan, hol illedelmesebben vihogott. Kattogtak a mobiltelefonok is, hogy archiválják a generációk ilyetén kooperációját. „De hát – mondtam félig tréfásan – engem ezért is fizetnek”. Viccnek szántam, azonban a mellékelt ábra, vagyis az éppen zajló történés szerint nálam a fegyelmezés és a szeretet két serpenyője bizony csak nem volt egyensúlyban a bibliai mérlegen. Úgyhogy megkaptam a leckét ősz fejjel – életre szólóan. Mivel némileg lekötött a magammal bajlódás, csak félszavakat kaptam el a gyerekek lábvizes-törülközős megbékéléseiből. De hogy pontosan tudták, kinek kivel mi baja, azt abból sejtem, hogy egy kislány szerint nekem még egy másik fiú lábát is meg kellett volna mosnom.

Miután lezárult a nagy vacsora első fejezete, vagyis inkább az „első fogása”, asztalhoz telepedtek a gyerekek. Időbe telt, míg a pediszek ráakadtak az ebédlőben a notórius zajforrások lehalkításának gombjaira, és már mindenki várta, hogy imádság után tényleg belekóstolhassanak az ismeretlen finomságokba, az esemény rendezője azonban másként döntött. Felbiztatta a legfiatalabb hatéves résztvevőt, hogy kérdezzen meg engem, mint rangidőst, meséljem el, mit ünneplünk. Hát így, frissen lábmosottan nem kis megilletődéssel vettem magamra a papi szerepet, kezdtem mesélni az egyiptomi szabadulás történetét. Megkísértett, hogy belemenjek az ókori krimi részleteibe, mert izgalmas az egyiptomi üldözők túlereje, a menekülők hitesélye, a bárány-vérjel az ajtókon, s az, hogy mindez a Túlnani Forgatókönyvíró szabadításterve szerint megy végbe. Mégis rövidre fogtam, mert már nagyon fészkelődtek a helyükön, és várták, hogy végre övék legyen a terep. A báránykóstolgatásnál előkerült a tíz csapás számbavétele, a kovásztalan kenyérnél pedig illett volna arról beszélni, mi mindenért adhatunk hálát, de a házi pászka látványa és íze behozta a chipszek világát, így hát az igen gyorsan fogyott.

[[paginate]]

Akkor bizsergette meg az ujjamat a jegyzetelhetnék, amikor a gyerekek sós vizes kis tálba mártogatták a rukkolát meg a retket – ezek voltak az ügyeletes keserű füvek –, mert közben beszélhettek arról, kinek milyen szomorúsága van. Mivel a sós víz a könnyeket jelezte, hát ez előcsalogatta a gyerekekben a szülősiratásokat, hogy anyuka miért is nem tud jönni látogatni, sőt valakinél elkerült a nagymama halála is. De még mielőtt bárki is belemélyedhetett volna a szomorúságába, következett az édesség, a szárított gyümölcskeverék, amelynek kapcsán is a kis asztaltársaságok örömei kerültek terítékre. S láss csodát, olyan gyerek is akadt, akinek a boldogságforrás éppen a szobatársa volt.

A kellő bemelegítés után, szó mi szó, úrvacsoráztunk. Megemlítettük, hogy így vacsorázott annak idején az Úr Jézus is, azután törtünk egymásnak pászkadarabkákat, és ittunk rá szőlőlét. Ennél a résznél egy kicsit csitult a zaj és a rendetlenkedhetnék. A végén még előkerült a gitár is, és lelkesen énekeltük, hogy „Kenyered és borod táplál engem”.

Hogy mit gondoltak erről az Égiek, azt nem tudom, de már rendeztük vissza az asztalokat az ebédlőben, amikor is odaszólt nekem egy kislány: „Szerettem, hogy maga is itt volt”.  Meg tán még Te is, Uram – továbbítottam magamban fölfelé a dicséretet. S egyszerre választ kaptam arra, honnan jutott eszébe a fiatal gyógypedagógusnak ez a munkaidőn túli, gyermekotthonos Húsvét-kóstoló.

Vörös Éva