Az imádság nyilván minden ember intim szférájának a része, a legbelsőbb én kifejeződése: a beszéd Istennel, aki önmagunknál is jobban ismer minket – s mégis nekünk, és nem Neki a fontos, hogy szavakkal is kifejezzük, amit Ő nálunk pontosabban tud. Magam részéről sokat imádkozom; nem számolom, de napjában tízszer-tizenötször talán. Esetlen, ügyetlen szavak ezek, amelyek önkéntelenül és reflektálatlanul szakadnak fel belőlem, sokszor csak egy-egy mondat erejéig. S amikor belegondolok, akkor magam is csodálkozom: ilyen esetlen-ügyetlen szavakat, megformálatlan, mégis szavakba öntött gondolatokat miért hallgat meg Isten? Mert úgy érzem, sőt meggyőződésem, hogy még az ilyen kevéssé tökéletes megnyilvánulások is rendre meghallgatást nyernek. Kálvin szívesen beszélt Isten condescendentiajáról: arról, hogy a hatalmas Úristen aláhajol az emberhez, és számára érthető beszédben jelenti ki magát – a Bibliában. Én ugyanezt fordítva is érzem: a hatalmas Úristen aláhajol, és még a kezdetleges emberi dadogást is hajlandó meghallgatni, képes megérteni.

Mindez persze a legkevésbé se jelenti azt, hogy ne akarna a hívő jól imádkozni; énekeljük is: „Jézus Krisztus taníts, taníts imádkozni!” Főként pedig ott nincs helye a kezdetleges és dadogó beszédnek, ahol nem egy egyén, hanem a közösség imádkozik; liturgikus helyzetben nagyon fontos, hogy mind a tartalom, mind pedig a forma jól átgondolt, megfelelő legyen – hogy aztán a közösség valamennyi tagja sajátjának mondhassa a hangosan elmondott imát.[1] S itt lesz a bibliai zsoltároknak nagy jelentősége a mindenkori jelen imádkozója számára: a kánonban egy nagy könyv foglalkozik azzal, hogy a hitben előttünk járók hogyan szólították meg Istent, hogyan fejezték ki hitüket, s mire mondott igent az imát meghallgató Isten – végül is ezért kerültek a zsoltárok a kánonba! Mi sem természetesebb, mint hogy a mi mai imáinknak is a zsoltárokon kell orientálódniuk – Kálvin nem véletlenül hangsúlyozza, hogy a zsoltárokat énekben is, szavakban is ismételni kell a genfi liturgiában, de természetesen ezzel a véleményével nem áll egyedül, hiszen az évszázadok során a zsoltárok mindig is megihlették az egyháztörténelem költőit. Mi magyarok se vagyunk kivételek, gondoljunk itt akár a Himnuszra, akár a Psalmus Hungaricusra!

[[paginate]]

Mi lehet az ókori ember imája, amit a későbbi hagyomány megörökít, sőt kanonizál is? Első helyen említsük a legtermészetesebb dolgot: a panasz. A hívő ember Isten elé viszi panaszát, Tőle reméli a megoldást, Neki mondja el hűségét ebben a helyzetben is. Ennek a panasznak számtalan oka lehet, így például üldöztetés (Zsolt 54), vagy betegség (vö. Zsolt 51), sokszor a közösség megvetése (Zsolt 22,7-9), de egyszerűen az emberi élet végessége is (lásd Zsolt 73,26).[2] A bibliai zsoltárok panaszának viszont alapvető jellegzetessége, hogy nem áll meg a panaszkodásnál: benne van az Istenbe vetett bizalom is, s már a megmenekvés előtt elővételezi a zsoltáros, hogy Istennek ezért hálát fog adni, ill. a hívők közösségében áldozatot mutat be.[3] Hiba lenne tehát úgy értelmezni az egyéni panaszt, mint ami egy spontán felhangzó, az ember lelkéből felszakadó fájdalom megnyilvánulását: Isten előtt hitvallás is egyben, hiszen tartalmazza az emberi lét határait éppúgy, mint hogy ezt a határt felül tudjuk múlni, ha Istenhez fordulunk. Talán szép példa itt a 22. zsoltár: a zsoltáros valóban megragadó képekkel ábrázolja szorongatott helyzetét (1-22. vers), de ezután egy teljes hálaének mondja el annak bizonyosságát, hogy Isten megmenti a zsoltárost (23-32. vers). – A panaszéneknek reflektált formája, ha nem egy egyén, hanem egy közösség mondja el azt: rögtön gondolhatunk itt a Zsolt 80 imájára, ahol – emberileg teljesen érthető módon – egy nép fordul Istenhez hányatott történelme miatt (vö. még Zsolt 60 is). Kinek ne jutna eszébe, hogy hányszor történik meg ez a mi történelmünk kapcsán is! Ám ez se maradhat ennyiben: a zsoltáros megújításért könyörög, Isten kegyelméért (a „ragyogtasd ránk orcádat!” idiomatikus körülírása a kegyelemnek), s ettől reméli a megszabadulást. Csak kérdezhetjük: mi is így teszünk?

Isten dicsérete természetesen nem csak valamilyen panasz kapcsán hangozhat fel; rossz tanítómester, ha csak a nyomorúság tanít meg imádkozni („Not lehrt beten”)! A himnuszok l’art pour l’art dicsérik Istent – viszont a himnuszoknak is sok alfaja van. A szó maga nem héber, hanem görög (hümnosz), de nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy ugyanazt jelenti, mint a Bibliában: a görög enkómionnal ellentétben soha nem embert, hanem mindig Istent dicséri, még akkor is, ha evilági dolgokról szól. Klasszikus példaként említhetjük a Zsolt 8 himnuszát: mindig Istenről van szó, jóllehet a teremtés rendjét sorolja fel benne a zsoltáros; mily felséges az az Isten, aki mindezt létrehozta! Ugyan a teremtés koronája az ember (6. vers), de ez is az Isten dicsőségét – és nem az ember nagyságát – hirdeti. Körülbelül ugyanezt mondhatjuk el például a Zsolt 104 költészetéről, ahol a teremtett világ csodálatos volta áll előttünk, de ezúttal inkább az egyiptomi költészethez hasonlóan (Aton-himnusz). Az életet adó Nap azonban itt nem megistenítve szerepel, hanem az egész világ a maga elragadó voltával Istent dicséri: „Dicsőség legyen az Úrnak örökké!” (31. vers) – A himnuszokon belül kisebb alfaj, s formailag nem is tiszta, a király-zsoltárok csoportja, ami első pillanatra ennek ellentmondani látszik, hiszen a földi király dicséretét látjuk benne.

[[paginate]]

Ez azonban alaposabb olvasás után megint csak világossá teszi: a király dicsérete csak addig érvényes, amíg tette Isten akaratával megegyezik. Klasszikus példaként szoktuk a Zsolt 2 szövegét említeni, ahol a lázadók „az Úr ellen és felkentje ellen” kelnek föl, s a lázadást ezzel utasítja vissza a 6. vers: „Én kentem föl királyomat szent hegyemen, a Sionon!” A társadalom rendje addig „rend”, amíg Isten akaratát tükrözi. A keresztyén teológiában messianisztikusan értelmezett Zsolt 110 is azzal kezdődik, hogy Isten felszólítja a királyt: üljön jobbjára – és a hatalom pálcája ekkor lesz hatékony.[4] – Fordítva azonban előfordul: Istent királyként ünneplik az ún. trónralépési zsoltárok. A királyság itt természetesen kép; hogy kultuszban megünnepelt dramatikus ceremónia, vagy a végső idők ideális állapotja járt a zsoltáríró eszében, amikor sorait megfogalmazta, azt talán itt nem kell eldöntenünk. Az viszont igaz, hogy ha Ő uralkodik, akkor öröm, stabilitás és istendicséret hatja át a földet. Példaként talán olvasható a Zsolt 97: „Uralkodik az Úr! Vigadjon a föld, örüljön a sok sziget!” (1. vers). Az öröm oka pedig: „Fényözön árad az igazra” (11. vers). Isten dicsérete e zsoltárokban nem absztrakt valóság, hanem a mindennapi életben megtapasztalható igazság – ezért használ olyan direkt képet a zsoltáros Isten uralmának a kifejezésére. Mindez, úgy tűnik, egyáltalán nem volt ellentmondásban azzal, hogy a tényleges izraeli királyokat igenis érhette kritika a Biblia történetírói részében; nyilván akkor, amikor Isten akarata és a király uralkodása nem fedte egymást!

Nem tartozik a himnuszok közé, mégis emlékezzünk meg egy kisebb csoportról is: a törvény dicsérete, a Tóra magasztalása is nyilvánvalóan Istenre magára utal, aki az ember javára rendelte el a szent törvényt. Ez a csoport egészen nyilvánvalóan csak a későbbi korokban jöhetett létre, amikor a Tóra tisztelete a zsidó lét központi témája lett. Ennek megfelelően ezek a zsoltárok el is térnek az előző csoporttól, hogy a Tórán keresztül megvalósuló istendicséret ugyanakkor a zsidó kegyesség megnyilvánulása is – és ilyen szempontból különösen is érdemes tanulmányozni őket. Rögtön a Zsolt 1 lehet klasszikus példa: a zsoltár boldognak mondja azokat, akik Isten törvénye felől elmélkednek. A jó és a rossz útja van fölvázolva ebben a zsoltárban, s a jó út, a törvénytisztelet vezet sikerre, míg a gonoszok útja „elvész”. Hasonlóképpen a kegyesség klasszikus megnyilvánulását mutatja az „arany ABC”, a Zsolt 119 – egy monumentális költemény, magas formai értékkel. Bizonnyal az ókori zsidó gondolkodásnak megfelelő a Zsolt 19 sajátos költeménye: itt egy Nap-himnuszhoz hasonló éneket egészít ki egy Tóra-himnusz (1-7, ill. 8-15 versek), mintegy mutatva, hogy a kettő összetartozik. Isten dicsérete, ill a törvény magasztalása – értsd: magyarázata, alkalmazása – ugyanazon kegyesség megnyilvánulása, s a boldog élet letéteményese. Persze: mi tudjuk, hogy a két út elméletével valami nincs rendben; nem mindig azok a szerencsések, akik igazak is. Azt viszont vallhatjuk a zsoltárossal, hogy mégis az ő életük a teljes, az ő életük a boldog, gyakran még akkor is, ha esetleg másnak, aki kevésbé egyenes úton jár, emberileg szólva nagyobb sikerei voltak. Hiszen „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” – ezt már Jézus Krisztus mondja (Mt 16,26).

[[paginate]]

Az izraeli hit számára mindig is fontos volt Isten kijelentése a történelemben. Aligha csodálkozhatunk tehát, hogy az imák között is külön csoportot alkotnak azok a zsoltárok, amelyek Izrael történetét mondják el – akár áttekintésként, akár egy-egy mozzanatot kiemelve a történelem folyamatából. A Zsolt 78 például egy monumentális áttekintés mindarról, amit Isten népével tett az idők folyamán. Kiindulva az egyiptomi szabadításból, a pusztai vándorlás csodáin keresztül a honfoglalásig jutunk. Bizonnyal az északi királyság bukása után keletkezett a zsoltár, hiszen már arról is tud, hogy Isten mégis inkább Júdát, s nem Efraimot választotta, majd Dávid és Sion kiválasztását említi. A pásztor képével írja körül a zsoltáros, hogy mit gondol a történelemről: Isten terelgeti, védi és megőrzi népét. Mint ha csak a históriás énekek világa tárulna fel előttünk! Ugyanakkor azonban ez az ének több is, mint egyszerűen tanítás Izrael történetére: hitvallás is, hiszen részletesen kitér arra is, hogy maga a nép engedetlen volt sokszor Isten iránt, beszámol a pusztai zúgolódásról, tud Kánaán földjén a bálványozásról – tehát mintegy kollektív hitvallásként áll előttünk ez a zsoltár: imája bűnvallást és Isten iránti hálát tartalmaz. – Persze, nem csak ilyen áttekintések vannak, hanem egy-egy mozzanat is szóhoz juthat. Így pl. a Zsolt 137 enigmatikus módon közli velünk, hogy hogyan sikerült feldolgoznia a babiloni fogságot az izraeli hitnek; benne van a bosszúvágy és az átok kívánsága is, mégis a zsoltárt a Jeruzsálem iránti szeretet és a Szentföld utáni vágyakozás hatja át. – Különösen érdekes, ahogy a Zsolt 89,20-38 Dávid kiválasztását énekeli meg, annál is inkább, mivel a személy megjelölése nem csak egy ember felmagasztalását jelenti, hanem még az utódokról is szól a zsoltár. Még ha elhanyatlanak is a későbbi dávidi királyok Isten tiszteletétől, Isten szeretetét mégsem vonja meg Dávidtól, s a vele kötött szövetség örökre megáll. Érdekes lehet az összehasonlítás a 2Sám 7 szövegével!

Teljesen jogos tehát, ha a bibliai zsoltárokra úgy tekintünk, mint az izraeli hit legeredetibb megnyilvánulásaira, s talán ezen belül is a legszebb, amikor az Istenbe vetett bizalom hangzik fel a zsoltáros ajkán. Említettük már, hogy a bizalom motívuma szóhoz jut a panaszénekekben; enélkül üres panaszkodás lenne a mégoly szép költemény is! Vannak viszont olyan zsoltárok (a szakirodalom is így hívja őket: bizalomzsoltárok), amelyek pont ezt, és csakis ezt akarják megénekelni. Szép példa itt a Zsolt 46, amely a kor ismert legnagyobb katasztrófáit említi, a földindulást, hegyomlást – de ez se tántoríthatja el a zsoltárost a bizalomtól, amit Istenbe vetett. Ezzel szemben áll viszont a szent város képe, amit kiegészít a hadakat és háborúkat legyőző Isten motívuma. Refrénként újra és újra felhangzik: „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk!” – Jegyezzük meg, hogy a formai kritériumok sokszor talán más besorolást tennének kötelezővé, mégis a bizalom motívuma oly erős, hogy áthatja az egész zsoltárt. Így például a már említett Zsolt 80 inkább a kollektív panaszének műfajába sorolható be, de alapjában határozza meg a bizalom, Izrael helyreállításának a reménye; egy igen fontos mondanivaló minden imában! A Zsolt 62-ről körülbelül ugyanezt mondhatjuk el, annyi különbséggel, hogy ott inkább az egyéni panasz állhat a háttérben – mégis a zsoltárt alapvetően az határozza meg, hogy Isten „az én kősziklám és szabadítóm” (3. vers).

[[paginate]]

Ha valaki ma Izraelben jár, s köszönetet akar mondani valamiért, akkor ezt mondja: tódá rabbá! Természetes, hogy nem csak a panasz, hanem a köszönet, a hála (tódá) is szóhoz jut a zsoltárok imáiban. S ahogy a panasz is lehet egyéni és közösségi, úgy ez a hálaénekekre is érvényes. Ha ezt a csoportot akarja megismerni valaki, akkor talán a Zsolt 106 és 107 két nagy zsoltárát olvassa el: az előző hasonlít a történeti zsoltárokra, az utóbbi pedig inkább az egyéni élet számtalan buktatóit sorolja fel, hogy aztán minden helyzetre nézve elmondhassa „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” Valljuk meg: a kí le^cólám haszdó kifejezést ugyancsak nehezen tudjuk visszaadni magyarul – a szeretet talán túl átfogó kifejezés itt, Isten kegyelmes aláhajlása, emberrel összefüggésben megnyilvánulásának jósága akar lenni a heszed szó. Mint ha azt akarná mondani a két zsoltár, hogy igen, vannak konkrét esetek is, amikor köszönetet kell mondanunk, de inkább az ember alapmagatartását kell meghatároznia az Isten iránti hálának. Az üzenet aktualitását aligha lehet tagadni!

A műfaji meghatározásokon túl vannak természetesen speciális témák is, amiket a zsoltárok imádságai rendre említenek. Liturgikus hangvételű például a Zsolt 24: a templomhegyre zarándoklók tömege sejlik fel lelki szemeink előtt, bebocsátási liturgiának szövegét vélhetjük fölfedezni a zarándokok és egy pap párbeszédében, ill. talán még egy körmenet liturgiája is vélelmezhető a zsoltár vége felé: attollite portas principes vestras, et elevamini portae eternales! (Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk). Mindez talán a babiloni fogság előtti liturgia része lehetett, a Zsolt 65 inkább a fogság utáni liturgiára utal. Ám hogy ez a téma fölmerül, egyáltalán nem meglepő, hiszen a Zsoltárok könyvét a zsidó liturgia számára állították össze! Vannak aztán olyan zsoltárok is, amelyeket már speciálisan a gyűjtemény számára írtak (talán a Zsolt 1 is ebbe a kategóriába tartozik). A legjellegzetesebb itt az utolsó öt zsoltár, a nagy hallél-gyűjtemény. Ha valaki a Zsolt 150 szövegét olvassa, joggal lehet az a benyomása, hogy immár minden megszűnt – egyedül az istendicséret szól. Mint ha csak a mennyei Jeruzsálembe akarna átvezetni bennünket a könyv szerkesztője. Aki persze zenével, vagy költészettel foglalkozott, az nyilván érti ezt: vajon értelmes lenne megkérdezni J. S. Bachot, hogy miért is muzsikál?

Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy a bibliai zsoltárok utóélete is fontos, hiszen sokan és sokféleképpen alkalmazták ezeket az imákat saját élethelyzetükre – és mondták utána a zsoltárosnak, egészen újként értelmezve. Igen, az eredeti helyzetből kimozdítva, újra és újszerűen átélve, ismét elevenen hatottak a zsoltárok; nyilván a mi feladatunk is az, hogy mozduljanak ki ősi helyükről, s foglalják el a mi imaéletünkben is helyüket. Az énekeskönyvben a 68. zsoltár fölé van írva: „A hugenották harci zsoltára”. Valóban, amikor fegyverrel kellett megvédeni hitüket a XVI. századi francia protestánsoknak, akkor hangzott fel énekszóval: „Que Dieu se montre seulement, Et l’on verra dans le moment, Abandonner la place” (Hogy ha felindul az Isten, Elkergettetnek szertelen, Minden ő ellenségi). A harcoló hugenották teljes mértékig azonosultak a zsoltáros imájával! – Nekünk, magyaroknak leginkább a Zsolt 90 vált szinte nemzeti imánkká. Vajon miért? Több oka is lehet ennek!

[[paginate]]

Talán először azt említem, hogy a zsoltár nosztalgikus, bár nem borúlátó hangulata valahogy érdekes módon kvadrál a közép-európai ember szemléletével. A múlandóság és az örökkévalóság kettőssége művészi módon hatja át a zsoltárt, miközben a virágzó, majd elhervadó fű képe (4-5. vers) egyértelműen az Ézs 40 üzenetére utal: Isten ilyen körülmények között is tud újat alkotni, az új teremtés, új kijelentés ígéretével. Isten haragja ugyan jogos, és jelenünket talán ez határozza meg (7-8. vers), de kegyelme, hozzánk fordulása örömöt hoz (13-14. vers). Az ellentétpárok végül oda vezetnek, hogy az örökkévaló Isten ugyan a maga nagyságában felfoghatatlanul tornyosul felettünk, mégis értelmet és maradandóságot kölcsönöz annak az emberi életnek, aminek mi jórészt csak a nyomorúságos részét láthatjuk. – Jól értjük-e a Zsolt 90 költeményét? Részben igen; részben talán nem. Ha tényleg ezek ragadnak meg minket, az jogos. Viszont ha arra gondolok, hogy főként temetések alkalmával csendül fel a 90. zsoltár dallama, akkor már kételyeim is vannak: ez a zsoltár az életről szól! Egész életünket kellene a zsoltár szellemében megalapozni; jó lenne tehát egy kicsit korábban is átgondolni tartalmát.

Kell-e imádkoznunk? – Cinikusan talán azt válaszolhatná valaki: Istennek nincs szüksége rá! Igaz; nem is Istennek van szüksége, hanem nekünk. Kell, hogy szavakban fogalmazzuk meg érzéseinket, gondolatainkat, félelmeinket, reménységünket és hitünket – hogy egyáltalán tisztában legyünk azzal, hogyan is állunk magunkkal. Azt hiszem, nincs olyan pszichológus, aki tagadná ennek alapvető fontosságát; sokszor maga a szavakba foglalás is felszabadító érzés lehet az ember számára. S kell-e a zsoltárokkal imádkoznunk? Itt ismét csak magamról szólok: igen, kell. Ismerem magam annyira, hogy tudom: érzéseim és gondolataim között sok olyan van, amit ha megfogalmazok, magam is helytelenítek, mert sokszor még a lélek sem kész! Kell, hogy valaki vezessen, utat mutasson, megmondja, hogy melyik irány a helyes, vagy hogy melyik irányba ne menjek egy lépést sem. S végül maga a zsoltáros mondja meg, miért is annyira fontos a Zsoltárok könyvével imádkozni: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba…” (Zsolt 40,2-4a).

Karasszon István