Vatai Lászlót 1947 januárjában egy köztársaságellenes koncepciós összeesküvési ügy miatt bebörtönözték, majd szeptemberben feltételesen szabadlábra helyezték, s ekkor úgy ítélte meg a saját helyzetét és a politikai viszonyokat, hogy jobb lesz elmenekülnie Magyarországról. Először az Egyházak Világtanácsa keretében a svájci magyar reformátusoknak lett lelkipásztora, majd 1950-ben elhagyta Európát, s Amerikában telepedett le. 1951 és 1961 között Buffalóban és Detroitban, 1961-től 1965-ig pedig a kanadai Windsorban, aztán újból Detroitban, évekkel később pedig Torontóban telepedett le, és teljesített lelkészi szolgálatot: hirdette Isten Igéjét, esketett, temetett, keresztelt, és konfirmandusokat készített fel hitük megerősítésére. Ezek mellett nemcsak a reformátusokat szolgálta, hanem több fórumon a magyarságot is: emigrációs folyóiratokba írt, és előadásokat tartott. 1951 és 1976 között, negyed évszázadon keresztül állandó közreműködője volt a SZER protestáns egyházi műsorának. Ez volt az az „intézmény”, ahol ezrekhez szólhatott, ami fontos volt számára, s virtuális szószéknek használta a SZER műsorát, ő, aki egykor az egzisztencializmus első hazai képviselője is volt.

Az Ige hatalma című igehirdetésben azt a témát járta körül, hogyan viselkedik történelmi útján az Ige, illetve a kommunista elmélet. Azt vallotta a kommunistákról: „Alapvetésükben tévednek, és be is csapják a világot. Nem az anyag hatalma az erejük, hanem a Sátán szellemével próbálják megvalósítani a kárhozat birodalmát. Elméletük tisztaságát – ehhez mérten – vallásos tisztelettel őrzik, s jaj annak, aki szembehelyezkedik imádatuk tárgyával. Alaposan kidolgozott elméletükben a Sátán szellemétől várják reménységük holnapi megvalósulását”. Vatai ebben a szellemiségben hirdette az Igét. Elzárkózott minden „hivatalos” hazai megkereséstől, még haza sem látogatott a kommunista Magyarországra. Erkölcsi szempontból arra végképp képtelen lett volna, amit Cs. Szabó László megtett 1980-ban, aki több órás négyszemközti beszélgetésre egy asztalhoz ült Aczél Györggyel, tárgyalni az életműve hazatéréséről. Vatai semmiféle kompromisszumot nem kötött a rendszerrel, mint ahogyan Márai Sándor sem tett egy lépést abba az irányba.

A Püski Kiadó gondozásában, közvetlenül a magyarországi rendszerváltozás után, 1991-ben jelent meg Sötétségből világosságra[1] című kötete. Ez volt az első megjelenése, emberi megnyilvánulása – a rendszerváltás után! – Magyarországon. Ebben a gyűjteményes válogatásban Vatai László majd’ negyed évszázad alatt az emigrációban keletkezett írásait vehették kézbe harminc évvel ezelőtt a hazai olvasók. A kötet első írása 1951-ben, az utolsó pedig a ’70-es években keletkezett. Ezek az igehirdetések és előadások a Szabad Európa Rádió (SZER) adásában a Protestáns félóra elnevezésű műsor keretében hangoztak el. Több, mint ötszáz, általa megírt anyag került adásba, de a többségük nem maradt fenn, viszont egy részük mintegy korlenyomatként túlélte a megsemmisülést, ugyanis ezek mára nemcsak emigrációs forrássá, hanem dokumentumokká váltak. Nemcsak a „kommunista uralom alá került Magyar Református Egyház öt országba szétszórt hívei hallgatták az adásokat” – ahogy Vatai fogalmazott –, hanem mindenki, akihez elértek a szavai. Az uralkodó rendszer ellehetetlenítette a magyarországi tájékozódást: „az egyház szellemi vezetőit elhallgattatták”, a többiek jelentős többsége így vagy úgy, egzisztenciális okból vagy karrierizmusból behódolt. Gombos Gyula fogalmazta meg a ’70-es években írt egyházkritikus tanulmányában: „…az új vezetők, kik jórészt az Egyházügyi Hivatal akaratából kerültek az élre, már hivatalos színben, tehát mintegy egyházuk nevében tesznek eleget a tőlük elvárt politikai szolgálatnak. Vannak köztük, akik csak a kénytelen  alkalmazkodásig mennek el, de a többség, sajnos, nem titkolt buzgalommal, egymásra is rálicitálva, iparkodik a politikai megfelelésben […] Ami azonban jóval súlyosabb: e vezetők egyházaik hagyományos tanítását szabják át az Ideológiának megfelelően”.[2]

Vatai a prédikációival és előadásaival ezt tartotta fontosnak: „ebben a helyzetben kívülről, a szabad világból szóltuk a keresztyénség igazát, erősítettük a legszűkebb területre visszahúzódott krisztusi közösséget, és sugároztuk a hitet mindenki felé. Szükségképp kritizáltuk a kommunizmus bomlasztó ténykedését”. Ötvenegy igehirdetést, tíz meditációt és tíz előadást ismerhetünk meg az ő válogatásában. A rövidebb lélegzetű, tömör, sűrű gondolatokat tartalmazó írások a rádióadásban mindössze tizenkét percet tehettek ki, mert csupán ennyi idő állt rendelkezésre a mondanivaló közlésére, amelyet Vatai maximálisan ki is töltött. A SZER lelki műsorában az igehirdetés 1971–72-ben azután öt-hat percre csökkent. Ez a kevés idő nemcsak a homiletikai formát lehetetlenítette el Vatai számára, hanem a mondanivalót is a felére fogyasztotta, ami a meditációs formát tette lehetővé. Ezért maradt fenn ebből az időszakból több meditációja. Erről azt vallotta: „Fontosnak tartottam ilyenfajta közvetítésünk néhány darabjának a bemutatását is; speciális módon ez is az Isten szavának a tolmácsolása volt, a magyar nép lelki tápláléka”.

A prédikációk nem szólhattak konkrét gyülekezethez, hanem a református hívek sokaságának nyújtottak rendszeres lelki táplálékot, ám ezzel együtt az összmagyarság számára is szellemi muníciót jelentettek Vatai megszólalásai. A vasfüggöny mögött ilyen tartalmú igehirdetések nem hangozhattak el, ahogyan Vatai megfogalmazásában is olvashatjuk: „Magyarországon viszont egynél többet senki sem mondhatott volna el, a másodikat már börtönben gondolta volna végig”. Az egyháztörténeti feldolgozásokban mára széles körben ismertté vált, hogy a lelkészeket és az egyházi vezetőket politikailag meghurcolták és félreállították. Márai Sándor azt vallotta a kommunista diktatúrával, illetve az emigrálásával kapcsolatban, hogy azért hagyta el a hazáját, mert ha nem tesz nyíltan hitet a rendszer mellett, akkor félre állítják, de már az is gyanús, aki hallgatásba burkolódzik, és nem kíván megszólalni.[3]

Vatai lelkészként és filozófusként a rádió mikrofonja előtt előadásaival és prédikációival harcolt a kommunista diktatúra ellen. Keményen és kérlelhetetlenül foglalt állást a rendszerről és azok kiszolgálóiról, amire az egyik legeklatánsabb példa olvasható A gondolat és az életünk című, 1969-ben keletkezett írásában: „Magyarországon már húsz esztendeje a marxi ideológia és a kommunista hatalom egyedárus módján sugározza az eszméket; legfőbb mondanivalója a materializmus és a diktatórikus életrend. Kevés pozitív gondolatot sugalmaz, inkább lerombolja az igaz értékeket. Elveszi az Istent, a tisztaságot, kilúgozza a lelkiismeretet, a diktatúra dresszúrájában felelőtlen, egyéniség nélküli árnnyá igyekszik tenni az embert. Az így formált szovjet lénynek többé nem Krisztus, hanem a kommunista elmélet a megváltója. Megenged, sőt megkövetel sokfajta erkölcstelenséget, hogy erősödjön a hatalma, és előbbre jussanak a céljai. […] Nem lehet következmények nélkül kommunistának lenni: meg kell csúfolni az Istent, s részére az emberek is csak a hatalom tárgyai”.

Az ötvenes és hatvanas esztendőknek a prédikációiban erősebb volt a polemikus és bíráló elem, mint később, amikor átváltott a hangneme, s igyekezett azt bemutatni, hogy egy keresztyén ember miként élhet a kommunisták diktatúrájában, majd végül ez is átalakult. A hatvanas évek végétől a hetvenes évekre Vatai mondanivalója letisztult: Krisztus melletti tanúságtétellé vált. Egy dolog azonban végig változatlan maradt, ahogyan erről ő is vallott: „az Ige üzenetét szóltam a kommunista uralom alá került magyar népnek”. Ez a bizonyságtevés és morális útmutatás ma is sokat mutat meg arról a korról, illetve az emigrációban élők lelkiállapotáról is, amelyet pasztorálnia kellett. A kommunista diktatúra megszűnt ugyan, de az egykori magatartásforma és szellemiség sajnos tovább él közöttünk: a viselkedésben, az ízlésben, a mozdulatokban, sőt mindenben… Kialakult az új magatartás- és ízlésformát magáénak valló, ún. szocialista embertípus. Mára elfogytak az olyan hiteles emberek, mint amilyen Vatai is volt, aki mindezt próbálta eszmeiségében ellensúlyozni. Úgy fogalmazott erről az élethelyzetről, hogy a tőle elhangzottak „nyomán az ateista meglepődik, a keresztyén ember viszont hite igazát érzékeli mondanivalói teljesülésekor. Nem futurológiát írtam – ahogyan megjegyezte –, csak az Igét alkalmaztam adott helyzetben, s nyomában világossá vált, hogy Isten ígéreteiből minden megvalósul egészen a végső lépésig”.

Vatai küldetéses prédikációival és előadásaival bizonyságot nyert az a tény, hogy az egykori emigráció beteljesítette feladatát. A hazai értelmiségiek közül legtöbben ma is ettől a morális életszemlélettől, értékítélettől, illetve szellemiségtől idegenkednek, amit a magyar emigrációban élő Vatai-féle emberek képviseltek.[4] Az emigrációs közösségi térben és a hazai SZER hallgatói körében prédikációinak az adott korban jelentős hatásuk volt. Érdemes volna megvizsgálnunk, hogyan hatottak a maguk korában különféle csoportok gondolkodására. Ez nem lehet független attól az általános lelkiállapottól, amely közegben Vatai rádiós prédikációi és előadásai elhangzottak: abban a történelmi helyzetben sokak számára megtartó erejűek voltak ezek a beszédek. Többen vélekednek még ma is úgy, hogy könnyű volt az emigrációban szabadon beszélni és írni, nem kellett Magyarországon elszenvedni a Rákosi- és a Kádár-rendszer történéseit. Vatai ez alól (is) kivételt képez, ugyanis megjárta a kommunizmus börtöneinek poklát, a Rökk Szilárd utcát és az Andrássy út 60-at is – mielőtt elhagyta az országot. Azt kellett megállapítania: „otthoni múltam alapján is mérhetetlen kiváltság volt és óriási felelősség a történelme legsötétebb óráiban szólni az egyházhoz” és a hívekhez egyaránt.

Sötétség és világosság című emblematikus prédikációjában Vatai megfogalmazza, hogy a világosság az élet lehetősége, Krisztus a világ világossága, általa tisztán láthatóvá válik „Isten, világ, ember, törvény, jóság, igazság és a szeretet”. Később azt is megállapította, hogy „ez a krisztusi fény nemcsak sugárzik, hanem át is világítja az embert. Mint az átlátszó üveg, úgy áll mindenki ebben a fényben. Tisztán kiválnak a sötétséget árasztó hatalmak is, de mögöttük feltűnik a megváltó csoda és az Isten”. Vatai tiszta lelkű és kemény jellemű gondolkodóként már fiatalon megtapasztalhatta, hogy minden tragikus helyzetben megnyilvánul az isteni kegyelem. Bizonyságul foglalja össze a hívő emberek számára: „Ez a világosság emberi testben, Krisztus földi formájában jött közénk, hogy szemünk, értelmünk, lelkünk megnyílhasson az életet adó fénynek”. Élettapasztaton alapszik Vatai bölcsessége: „a sötétség gyűlöli a világosságot, és üldözi az utána vágyó embereket”. Ezek után kijelenti azt is, hogy a kommunizmus és a keresztyénség szolgálatában „áthidalhatatlan ellentétről van szó: a vagy-vagy nagy tételéről. Vagy a sötétség vagy a világosság, vagy a kommunizmus vagy a kereszténység”. Vatainak ez az 1955-ben elhangzott prédikációja helytálló kritika a magyarországi keresztyén egyházak kollaborációjáról: „Nem lehet Krisztust követni s a bolsevizmust szolgálni” – akik ezzel próbálkoztak a diktatúra legalizálásához járultak hozzá.

Vatai a hidegháború időszakában így fejezte be igehirdetését: „Ezekben a nehéz időkben gyakran vegyétek kezetekbe a Bibliát, hogy ne gonosz eszmék, hanem isteni gondolatok formálják a sorsokat. Ezért szól hozzátok az igehirdetés a rádióból is hétről hétre”. Lelkészi szolgálatának egyik fő célja az volt, hogy prédikációival és előadásaival a SZER adásain keresztül is erősíthesse a magyarságot.

Arday Géza